„Ismerős helyen találtam magam. Miközben tudatom valamelyik félreeső zugában tisztában voltam vele, hogy álmodom, felismertem az erdő zöld félhomályát. Hallottam a közeli hullámverést a sziklákon. És azt is tudtam, ha megtalálom a tengert, akkor végre láthatom majd a napot. A hang irányába botorkáltam, de ekkor hirtelen felbukkant Jacob Black, elkapta a kezemet, és vissza akart rángatni az erdő legsötétebb sűrűjébe.
− Jacob? Mi baj van? − Kérdeztem. Ő rémülten, teljes erőből rángatott, de én megmakacsoltam magam: nem akartam visszamenni a sötétségbe.
−Erre, Bella! −Megismertem Mike hangját, a sűrűből jött, de látni nem láttam őt.
−Miért? −Újra megpróbáltam kirángatni a kezemet Jacob szorításából. Egyre kétségbeesettebben vágyakoztam a nap után.
Jacob elengedte a kezemet, élesen felkiáltott, hirtelen megrázkódott, és az erdő sötét földjére rogyott. Ott vonaglott a földön, én pedig elborzadva néztem.
− Jacob! − Sikítottam. De Jacob már eltűnt. A helyén nagy, vörösesbarna farkas állt, a szeme fekete. A farkas nem rám nézett, hanem a tengerpart felé, a hátán a szőr felborzolódott, vicsorgott, kilátszottak nagy, sárga agyarai, és halkan morgott.
− Bella, rohanj! − Kiáltotta Mike valahonnan a hátam mögül. De én nem mozdultam. A part felől közeledő fényt figyeltem.
És ekkor Edward lépett ki a fák közül, a bőre tompán fénylett, a szeme fekete és fenyegető volt. Előrenyújtotta az egyik kezét, és intett, hogy kövessem. A farkas a lábamnál felmordult.
Egy lépést tettem Edward felé. Akkor elmosolyodott, éles, hegyes fogai megvillantak.
− Bízzál bennem! − Dorombolta. Újabb lépést tettem feléje.
A farkas egy ugrással köztünk termett, hogy a vámpír torkának ugorjon.
− Ne! − Sikoltottam, és felültem az ágyban.
A hirtelen mozdulattól a fejhallgatóm lerántotta a CD-lejlátszót az éjjeliszekrényről, és az nagyot csattant a padlón.
A lámpám még mindig égett, én pedig ott ültem, teljesen felöltözve, az ágyamon, még a cipőm is rajtam volt. A komódon álló óra hajnali fél hatot mutatott.”
AJÁNLOM AZ OLDALT
