− Alszik? − kérdezte ekkor egy dallamos hang. Fölpattant a szemem.

Edward állt az ágyam lábánál, csúfondárosan vigyorogva. Csúnyán néztem rá. Nem volt könnyű −  szívem szerint inkább tátott szájjal bámultam volna.

− Szia, Edward, nagyon-nagyon sajnálom... −  kezdte rá Tyler. Edward leintette.

− Egy karcolás sincs rajtam! − közölte, és ránk villantotta ragyogó fogsorát. Leült Tyler ágya szélére, szemben velem. Újra elvigyorodott.

− Szóval, mire ítéltek? −  kérdezte.

− Semmi bajom, mégsem engednek haza! − panaszoltam. − Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket közönséges halandókat?

− Ismerni kell a megfelelő embereket! − felelte. − De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.

Aztán belépett egy orvos, és nekem leesett az állam. Fiatal volt, szőke volt... és jóképűbb, mint a legsármosabb filmsztár, akit életemben láttam. Igaz viszont, hogy sápadt volt, fáradtnak tűnt, és neki is karikák sötétlettek a szeme alatt. Charlie leírásából ráismertem: ez csak Edward apja lehet.

− Nos, Miss Swan −  fordult hozzám Dr. Cullen (a hangja is rendkívül megnyerő volt) −, hogy érzi magát?

−  Semmi bajom − mondtam újra, s reményeim szerint aznap utoljára.

Odalépett az ágyam fejénél a falra erősített monitorhoz és bekapcsolta.

− A röntgen eredménye jónak tűnik −  mondta. −  Nem fáj a feje? Edward szerint alaposan beverte.

− Nem, nem fáj −  sóhajtottam és gyors, haragos pillantást vetettem Edwardra.

Az orvos hűvös ujjai könnyedén végigtapogatták a koponyámat. Észrevette, amikor megrándult az arcom.

− Itt érzékeny? −  kérdezte.

− Nem nagyon... − Volt már rosszabb is, gondoltam. Kuncogást hallottam, és amikor fölnéztem, láttam, hogy Edward

leereszkedően mosolyog. A szemem összeszűkült.

− Nos, az édesapja odakinn van a váróban, ha akar, hazamehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.

− Nem mehetnék vissza az iskolába? −  Elképzeltem Charlie-t, amint ápolni próbál.

_ Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. Edwardra mutattam.

−  És ő visszamehet az iskolába?

−  Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk!

−  közölte Edward önelégülten.

−  Ami azt illeti − helyesbített Dr. Cullen −, úgy látom, az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.

− Jaj, nem! − nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom. Dr. Cullen felvonta a szemöldökét.

−  Netán mégis inkább itt maradna?

−  Nem, nem! −  tiltakoztam. Kicsúsztattam a lábam az ágy szélére, és gyorsan leugrottam az ágyról. Túlságosan gyorsan − megtántorodtam, Dr. Cullennek kellett elkapnia. Nyugtalanul nézett rám.

—Jól vagyok! −  bizonygattam újra. Nem láttam értelmét közölni vele, hogy az egyensúlyproblémáim nincsenek összefüggésben az előbb szerzett fejsérülésemmel.

−  Vegyen be egy Tylenolt, ha fáj! −  javasolta a doktor, miközben igyekezett megtámogatni.

−  Egyáltalán nem fáj annyira −  bizonygattam.

−   Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt −  Dr. Cullen mosolyogva, lendületes kézírással aláírta a kórlapomat.

−   Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben −  helyesbítettem, és szigorú pillantást vetettem a szóban forgó illetőre.

−  Ó, igen, persze! − helyeselt Dr. Cullen, és hirtelen nagyon belemerült az előtte fekvő papirosok tanulmányozásába. Aztán elfordította a fejét, Tylerre nézett, majd odalépett az ágyához.

A doktor mindent tud! −  villant át az agyamon.

− Attól tartok, neked egy kicsit tovább kell velünk maradnod! −  mondta Tylernek, miközben megvizsgálta a sebesüléseit.

Amint a doktor hátat fordított nekünk, odaléptem Edwardhoz.

−  Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled! − sziszegtem halkan. Hátrált előlem egy lépést, és összepréselte az állkapcsát.

−  Apád vár − szűrte a fogán keresztül. Dr. Cullen és Tyler felé intettem.

−   Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha lehet! − erősködtem.

Dühösen fújt egyet, aztán sarkon fordult, és öles léptekkel végigmasírozott a hosszú termen. Majdhogynem szaladnom kellett, hogy lépést tartsak vele. Amint befordultunk a sarkon egy rövid folyosóra, megpördült, és újra szembenézett velem.

−  Mit akarsz? − kérdezte ingerülten.

Ez a barátságtalan hang megijesztett. Az én mondandóm korántsem csengett olyan szigorúan, mint szerettem volna.

−  Még tartozol nekem egy magyarázattal − emlékeztettem.

−  Megmentettem az életedet. Nem tartozom neked semmivel! Ellenségessége megriasztott.

−  De hát megígérted!

−  Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz! Most már bennem is felment a pumpa.

−  Az égvilágon semmi baj a fejemmel! Állta a tekintetemet.

−  Mit akarsz tőlem, Bella?

−  Az igazat akarom tudni −  feleltem. −  Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért.

−  Miért, szerinted mi történt? −  fakadt ki. Hadarni kezdtem:

−  Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejemet! Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket. .. de végül... Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is, neked meg semmi bajod... Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te megállítottad, kiemeltél alóla... − Én magam is éreztem, milyen képtelenül hangzik mindez, és nem bírtam folytatni. Olyan dühös voltam, hogy kis híján elsírtam magam; fogcsikorgatva próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Edward arca kétkedést tükrözött, ugyanakkor feszült volt és védekező.

− Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? − kérdezte olyan hangon, mintha kétségbe vonná az ép elmémet, de ez csak még gyanakvóbbá tett. Úgy hangzott, mintha egy profi színész alakítaná jól begyakorolt szerepét.

Némán bólintottam.

−  Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki − nem fogja elhinni neked! − Mintha gúnyolódott volna.

− Nem fogom elmondani senkinek! − feleltem, minden szót lassan, nyomatékosan ejtve, nehogy elragadjon a düh.

Csodálkozás suhant át az arcán.

− Akkor meg mit számít, hogy mi történt?

−  Nekem számít −  erősködtem. −  Nem szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá!

− Nem lenne jobb, ha egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?

− Köszönöm! −  mondtam dühtől fuldokolva.

− Nem fogod annyiban hagyni, mi?

− Nem én!

− Ebben az esetben... remélem, örömödre szolgál a csalódás!

Dühösen, némán farkasszemet néztünk. Én szólaltam meg először, és nagyon igyekeztem a mondanivalómra összpontosítani. Félő volt ugyanis, hogy eltereli róla a figyelmemet Edward dühtől sápadt, szép arca. Mintha a pusztítás angyalával álltam volna szemben.

− Egyáltalán miért avatkoztál közbe? − kérdeztem fagyosan. Kis ideig fontolgatta a választ, és egy töredék másodpercig végtelenül sebezhetőnek tűnt.

− Nem tudom − suttogta. És faképnél hagyott.

Olyan dühbe gurultam, hogy beletelt egy-két percbe, amíg magamhoz tértem. Amikor végre moccanni bírtam, lassan végigkóvályogtam a folyosón a kijáratig.

A váróteremben még kínosabb volt a helyzet, mint amitől féltem. Úgy tűnt, egész Forks ott tolong és engem bámul. Charlie odarohant hozzám: én megadóan föltartottam a kezem.

− Semmi bajom! − győzködtem morcosan. Még mindig ingerült voltam, és semmi kedvem nem volt cseverészni.

− Mit mond az orvos?

− Dr. Cullen megvizsgált, semmi bajom, nyugodtan hazamehetek! −  Fölsóhajtottam. Mike, Jessica és Eric kivált a tömegből, és felénk oldalaztak. −  Menjünk már! −  sürgettem Charlie-t.

Ö egyik karját a hátam mögé csúsztatta, bár nem ért hozzám, és kivezetett a kijárat üvegajtaján. Szégyenlősen odaintegettem a barátaimnak, remélve, ebből megértik, hogy nincs miért aggódniuk többé. Életemben először ültem be készségesen a járőrkocsiba, szinte föllélegeztem − ezt se hittem volna!

Némán hajtottunk hazafelé. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy szinte megfeledkeztem Charlie jelenlétéről. Biztos voltam benne: amikor Edward megpróbálta belém fojtani a szót ott a folyosón, ezzel voltaképpen bevallotta, hogy csakugyan úgy történt mindaz, ahogyan én láttam, jóllehet még mindig alig tudtam elhinni.

A házhoz érve Charlie megszólalt.

− Ühm... föl kell majd hívnod Renée-t! − bűntudatosan lesunyta a fejét.

− Te megmondtad Anyunak?!

− Sajnálom.

A szükségesnél kissé erősebben vágtam be a járőrkocsi ajtaját.

Anyu persze magánkívül volt. Legalább harmincszor el kellett mondanom neki, hogy semmi bajom, mire kissé lecsillapodott. Könyörgött, hogy utazzam azonnal haza − megfeledkezett róla, hogy otthon éppen nincsen senki −, én azonban ellenálltam a kísértésnek, méghozzá elég könnyen. Semmi kedvem elmenni Forksból, amíg meg nem fejtettem Edward titkát. De nemcsak a titok, hanem Edward személye is szinte rögeszmésen foglalkoztatott. Butaság! Ostobaság! Szóval, nem éltem az alkalommal, hogy elmenekülhetek Forksból, ahogyan azt minden normális, épelméjű ember tette volna.

Úgy döntöttem, jobb lesz, ha aznap korán lefekszem. Charlie egyfolytában aggodalmasan leste minden mozdulatomat, és ez kezdett az idegeimre menni. A szobámba menet betértem a fürdőszobába, és lenyeltem három szem Tylenolt. Rövidesen hatni kezdtek, és ahogy a fájdalom lassanként csillapodott, elszundítottam.

Aznap éjjel álmodtam először Edward Cullennel.