Edward sétált el az orrom előtt, összeszorított szájjal. Nem nézett se jobbra, se balra. Fölrántottam a kocsim ajtaját, beugrottam, és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót. Fülsiketítő zajjal felpörgettem a motort, és kihátráltam a parkoló autók közti üres sávba. Edward már a kocsijában ült, két hellyel feljebb, de simán kicsusszant elém, elzárva az utamat. Szép nyugodtan megállt, hogy bevárja a testvéreit: azok négyen a parkoló felé tartottak, bár még csak a menzánál jártak. Megfordult a fejemben, hogy leborotválom a flancos Volvójának hátulját, de túl sok volt a szemtanú. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Már egész autósor várakozott mögöttem. Közvetlenül mögöttem Tyler Crowley integetett frissen vásárolt, használt Sentrájából. Túl dühös voltam, hogy visszaintegessek.
Nézelődtem körbe-körbe, csak az előttem álló kocsira nem. Kopogtak az utasülés felőli ablakomon. Odanéztem: Tyler volt az. Teljesen összezavarodva újra belenéztem a visszapillantó tükrömbe. Az autójának most is járt a motorja, az ajtaja tárva-nyitva. Áthajoltam, hogy letekerjem az ablakot. Csakhogy beragadt. Félig lekínlódtam, aztán föladtam.
−Sajnálom, Tyler, én sem tudok továbbmenni Cullen miatt! -bosszankodtam, végtére is nem miattam áll a sor.
−Látom... csak kérdeznék valamit, ha már úgyis beragadtunk −vigyorgott.
Na neee... ilyen nincs...
−Nem akarsz meghívni a tavaszi bálra? −kérdezte.
−Nem leszek aznap a városban, Tyler! − Azt hiszem, kissé éles volt a hangom. Gyorsan emlékeztettem magam, hogy Tyler nem tehet róla, hogy Mike és Eric már felélték az aznapi türelem-adagomat.
−Aha, Mike is azt mondta −ismerte be.
−Akkor meg mi a csudának... Vállat vont.
− Azt reméltem, csak őt akartad lerázni ezzel a szöveggel... Oké, hát akkor mégiscsak tudta, mit csinál...
−Sajnálom, Tyler −megpróbáltam leplezni az ingerültségemet. −Aznap tényleg nem leszek Forksban.
−Semmi baj! Akkor még mindig ott van az év végi bál... Mielőtt még felelhettem volna, visszaballagott az autójához.
Éreztem, hogy az arcomra kiül a rémület. Előttem Alice, Roselie, Emmett és Jasper beszálltak a Volvóba. Edward engem figyelt a visszapillantó tükrében. És úgy rázta a nevetés, mintha minden szót hallott volna. A lábam önkéntelenül megindult a gázpedál felé... egy icike-picike ütközés nem fog kárt tenni a kocsiban ülőkben, csak abban a flancos ezüstdukkózásban. Felpörgettem a motort.
Csakhogy a Volvo kilőtt, és elsöpört. Én meg lassan, óvatosan vezettem hazafelé, és egész úton dühösen morogtam magamban.
Otthon elhatároztam, hogy csirkés tortillát csinálok vacsorára chiliszósszal. Azzal jó sokat kell piszmogni, és az legalább leköti a figyelmemet. Miközben a hagymát meg a chilit pároltam, megszólalt a telefon. Először nem mertem fölvenni, de aztán arra gondoltam, talán Charlie lesz az vagy Anyu.
Jessica volt az, és hallottam a hangján, hogy madarat lehetne fogatni vele: Mike odament hozzá iskola után, és közölte, hogy elfogadja a meghívást. Én is lelkesedtem vele egy sort, de csak röviden, mert közben a hagymát kavargattam. Jessica rövidesen el is búcsúzott, mert még föl akarta hívni Angélát és Laurent is, hogy nekik is elújságolja a nagy hírt. Ártatlanul fölvetettem, mi lenne, ha Angela, az a bizonyos, félénk lány, aki együtt járt velem biológiára, Ericet hívná meg. És Lauren, a felvágós, aki mindig keresztülnézett rajtam az ebédlőasztalnál, meghívhatná Tylert: valaki mintha azt mondta volna, hogy még mind a ketten szabadok. Nagyszerű ötlet, lelkendezett Jess. Most, hogy Mike-ot biztosította magának, mintha tényleg őszintén mondta volna, hogy szeretné, ha én is elmennék a bálba. Neki is azzal a kifogással hozakodtam elő, hogy Seattle-be kell mennem.
Amikor letettem a kagylót, megpróbáltam a vacsorára összpontosítani −különösen a csirke fölkockázására ügyeltem, nem akartam aznap tiszteletemet tenni a baleseti sebészeten. De az eszem máshol járt, Edward szavait elemezgettem minduntalan. Azt vajon hogy érthette, hogy jobb, ha nem barátkozunk?
Hányingerem támadt, amikor rájöttem, mire gondolhatott. Nyilván észrevette, mennyire odáig vagyok érte: ő pedig nem akar hiú reményeket ébreszteni bennem... ezért nem lehetünk még barátok sem... mert egyáltalán nem érdeklem őt!
Hát persze, hogy nem, gondoltam dühösen, könnyes szemmel − a könnyeket a hagyma rovására írtam. Hiszen én nem vagyok érdekes egy csöppet sem. Ő pedig az. Érdekes... és okos... és titokzatos. .. és tökéletes... és gyönyörű... és a jelek szerint képes fél kézzel megemelni egy teherautót.
Rendben van, így is jó. Nem muszáj nekem vele foglalkoznom. Nem is akarok vele foglalkozni! Letöltöm itt, a purgatóriumban az önmagámra kiszabott büntetésemet, aztán remélhetőleg sikerül bejutnom valamelyik főiskolára Dél-Nyugaton, sőt, talán Hawaii-ra kapok ösztöndíjat. Napsütötte tengerpartot és pálmafákat vizionálva betettem a tortillát a sütőbe.
Charlie bizalmadanul méricskélt, amikor hazatérve megérezte a paprika szagát. Nem hibáztattam −legközelebb valahol Dél-Kaliforniában lehetett ehető mexikói kaját kapni. De mégiscsak zsaru volt, még ha csak kisvárosi zsaru is. Azért volt benne annyi kurázsi, hogy belekóstoljon. Úgy láttam, ízlik neki. Elvezet volt figyelni, ahogy lassan kezdi elhinni, csakugyan tudok főzni.
−Apu... − kezdtem, amikor már kis híján végzett az evéssel.
−Mondjad, Bella!
−Hát, csak azt akartam mondani, hogy jövő szombaton bemegyek Seattle-be, ha nem bánod. −Nem engedélyt kértem, de a puszta közlést gorombának éreztem, úgyhogy mégiscsak odabiggyesztettem a végére valami engedélykérés-félét.
−Minek? −kérdezte olyan meglepetten, mintha el se tudná képzelni, hogy létezhet olyan dolog a világon, amihez Forksban nem jut hozzá az ember.
−Hát szeretnék venni egy-két könyvet... az itteni könyvtár választéka elég szegényes... és talán nézek magamnak valami ruhafélét is... − Több pénzem volt, mint valaha, mert hála Charlie-nak, ingyen jutottam az autóhoz. Nem mintha nem kellett volna csillagászati összegeket költenem benzinre −a járgány valósággal falta az üzemanyagot.
−Valószínűleg tankolnod kell majd útközben − Charlie mintha olvasott volna a gondolataimban.
−Tudom, majd megállok Metasanóban és Olympiában. Esetleg Tacomában is, ha muszáj.
−És teljesen egyedül mész? −firtatta, és én nem tudtam eldönteni, arra gyanakszik-e, hogy titokban valami fiúval randizok, vagy egyszerűen csak attól fél, hogy bajba kerülök.
−Igen...
−Seattle nagy város... még a végén eltévedsz!
−Apu, Phoenix kábé ötször akkora, mint Seattle... és kiismerem magam a térképen, úgyhogy ne aggódj!
− Akarod, hogy veled menjek?
Megpróbáltam ügyesen leplezni, mennyire elborzaszt ez a gondolat.
−Dehogyis, Apu, alighanem egész nap mást se csinálok majd, mint egyik próbafülkéből ki, a másikba be. Halálra unnád magad!
− Óh, rendben! −Az eshetőség, hogy fél percnél többet kell várakoznia valami nőiruha-üzletben, azonnal elvette a kedvét a dologtól.
− Koszi! − mosolyogtam rá.
− Időben visszaérsz még az iskolabálra?
Hajjaj! Csakis egy ilyen kisvárosban fordulhat elő, hogy az ember apja tudja, mikor van az iskolabál!
− Nem, én nem táncolok, Apu! −Hát ha valaki, Charlie igazán megérthetné... végtére is nem anyámtól örököltem az egyensúlyproblémáimat!
Meg is értette.
− Ja, tényleg! −kapott észbe.
Másnap reggel igyekeztem a lehető legmesszebb parkolni az ezüst Volvótól. Nem akartam kísértésbe esni, még az lenne a vége, hogy vehetnék neki egy új autót. Kiszálltam, és ahogy a kocsikulccsal vacakoltam, leejtettem, egyenesen bele egy pocsolyába. Lehajoltam érte, s ekkor fehér kéz villant elő a semmiből, és felkapta, mielőtt én elérhettem volna. Fölegyenesedtem. Edward Cullen lezserül a furgonomnak támaszkodott.
− Hát ezt meg hogy csináltad? −bosszankodtam.
− Mit? − Odanyújtotta a kulcsot. Amikor érte nyúltam, a tenyerembe ejtette.
− Hogy csak így előbukkantál a semmiből!
−Bella, nem én tehetek róla, hogy nem veszed észre, ami az orrod előtt van!
A hangja nyugodt volt, mint rendesen − bársonyos és halk.
Mérgesen fújtam tökéletes arcába. A szeme megint világos volt, aranyló mézszínű. Kénytelen voltam a földet nézegetni, hogy elrendezzem kusza gondolataimat.
−Mire volt jó az a közlekedési dugó tegnap? − kérdeztem még mindig a betont bámulva.
−Eddig azt hittem, az a stratégiád, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesítesz!
−Azt Tyler kedvéért csináltam. Adnom kellett neki egy esélyt! −vigyorgott.
−Te....! −Elállt a lélegzetem. Nem jutott eszembe megfelelő gorombaság. Úgy begurultam, hogy azt hittem, menten agyonütöm, de ezen csak még jobban mulatott.
−És nem teszek úgy, mintha nem léteznél −folytatta.
−Szóval akkor tényleg azon vagy, hogy halálra bosszants! Ha már Tyler teherautója nem végzett velem!
A mézszínű szempár haragosan felszikrázott. Ajka keskeny vonallá préselődött, minden jókedv eltűnt az arcáról.
−Te tisztára bolond vagy! − mondta halkan és hidegen.
A tenyerem bizsergett − borzasztóan szerettem volna odasózni egyet. Magam is meglepődtem, rendes körülmények közt semmi hajlamom az erőszakra. Ideje, hogy faképnél hagyjam.
−Várj! − kiáltott utánam. De én csak mentem, dühösen cuppogva az esőben. Edward azonban mellettem termett, és könnyedén lépést tartott velem.
−Sajnálom, tényleg goromba voltam! −Úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. −Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt igazam − folytatta −, de azért mégis sajnálom, hogy gorombáskodtam.
−Miért nem hagysz békén? −morogtam.
−Kérdezni akartam tőled valamit, de te másra terelted a szót. −A markába nevetett. Úgy látszik, visszatért a jókedve.
−Arra gondoltam, hogy a jövő szombaton... tudod, aznap, amikor az iskolabál van...
−Ez most valami vicc? −szakítottam félbe, és szembefordultam vele. Az arcom csurom víz lett, ahogy felnéztem, hogy lássam, milyen képet vág.
A szeme derűs-gonoszul megvillant.
−Megengednéd, hogy befejezzem?
Beharaptam az ajkam és összekulcsoltam a kezem, nehogy valami ostobaságot műveljek.
−Hallottam, amikor azt mondtad, hogy aznap Seattle-be mész. Arra gondoltam, talán örülnél egy fuvarnak.
Hát ez váratlanul ért.
−Micsoda? −Mire akar kilyukadni?
−Nem akarod, hogy bevigyenek kocsival Seattle-be?
−De kicsoda? −kérdeztem értetlenül.
−Hát én, természetesen! −Lassan, artikuláltan ejtett ki minden egyes szótagot, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne.
−De miért? −kérdeztem még mindig döbbenten.
−Hát mert én magam is úgy terveztem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor, és őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy a furgonod kibír ekkora utat.
−A kocsimnak semmi baja, köszönöm szépen! −Továbbmentem, de annyira meglepődtem, hogy még a mérgelődésről is megfeledkeztem.
−De eljutsz-e vele egy tankkal Seattle-ig? − Hozzám igazította a lépteit.
− Nem hinném, hogy ez rád tartozna! −Hülye, flancos Volvós...
−Közérdek, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen a véges mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrásokat...
−Komolyan, Edward! − Beleborzongtam, ahogy kimondtam a nevét, de nagyon utáltam magamat érte. −Nem tudlak követni. Eddig azt hittem, nem akarsz velem barátkozni.
−Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem akarok!
−Ó, kösz, most már minden teljesen világos! − gúnyolódtam. Azon kaptam magam, hogy már megint megállok. Most azonban már a menza kiugró teteje alatt ácsorogtunk, védve az esőtől, így egyszerűbb volt felnéznem az arcába. Hát, ez nem kifejezetten segített a világos gondolkodásban.
− Sokkal... okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem! De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled, Bella!
Ragyogott a szeme, ahogy ezt az utolsó mondatot kimondta, a hangja fojtott volt. Én meg hirtelen elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni.
− Eljössz velem Seattle-be? −kérdezte, még mindig azon a fojtott hangon.
Nem bírtam megszólalni, csak bólintottam. Mosoly suhant át az arcán, aztán újra elkomolyodott.
− Tényleg jobban járnál, ha nagy ívben elkerülnél! − figyelmeztetett. −Akkor az osztályban találkozunk!
Sarkon fordult, és visszasétált arra, amerről jöttünk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
