−  Akkor tesin találkozunk! −  intett, és tétovázva elindult az ajtó felé.

−  Viszlát! − feleltem. Még egyszer rám nézett, kerek arcára kiült a csalódás, aztán elkullogott. Megsajnáltam. Magamat is, tekintve, hogy rövidesen újra nézhetem azt a fancsali képét... méghozzá a tornateremben!

−  Úristen! Tornaórám lesz! − jajdultam fel.

−  Ezt bízd csak rám! − Észre sem vettem, mikor lépett hozzám Edward, de most közvetlenül a fülembe suttogta: − Csak ülj le, és igyekezz minél sápadtabbnak látszani!

Ez igazán nem esett nehezemre: amúgy is sápadt vagyok, az előbbi rosszullétem után pedig még kissé fénylett is az arcom a verítéktől. Leültem az egyik nyikorgós, összecsukható székbe, nekidöntöttem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem.−  Az ilyen rosszullétek mindig kimerítenek.

Edward halkan odaszólt a pult mögött ülő nőnek.

−  Ms. Cope!

−  Igen?

−  Bellának tornaórája lenne, de úgy látom, még nem jött teljesen rendbe. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hazavinném. Tudna adni egy igazolást? −  Hangja akár a cseppentett méz. El tudtam képzelni, hogy a pillantása milyen szívszaggató lehet...

− 106 —

−  Neked is szükséged van igazolásra, Edward? −  rebegte Ms. Cope. Ha ő így bealél Edward-ról, akkor mit szóljak én?

− Nem, nekem Mr. Goff-fal lenne órám, de ő nem ragaszkodik hozzám.

− Oké, majd én mindent elrendezek. Jobbulást, Bella! −  szólt oda nekem. Erőtlenül bólintottam, egy kicsit rá is játszottam a dologra.

− Tudsz járni, vagy akarod, hogy megint a karjaimban vigyelek? −  Most, hogy hátat fordított a titkárnőnek, Edward csúfondárosan nézett rám.

− A saját lábamon megyek.

Óvatosan felálltam, és nem nyeklettem össze. Edward udvariasan kitárta nekem az ajtót, de a szeme kinevetett. Odakint éppen permetezni kezdett a finom köd. Jó érzés volt − először leltem örömömet az égből folyamatosan hulló nedvességben −, lemosta arcomról a ragacsos izzadságot.

− Kösz − mondtam, amikor Edward is kilépett utánam. − Szinte megéri rosszul lenni, ha az ember ellóghatja a tornaórát.

− Bármikor csak egy szavadba kerül. − Hunyorogva, nézett az esőbe.

− Jössz te is? Úgy értem, szombaton. − Reméltem, hogy igent mond, bár valószínűtlennek tűnt. Nem úgy festett, mint aki felkerekedik és bezsúfolódik egy kocsiba a többiekkel... Nem ebbe a világba tartozott. Csak reménykedtem, hátha mégis eljön, mert akkor rögvest olthatatlan vágyat éreznék a nyavalyás kirándulás iránt.

− Hová is mentek pontosan?

− La Push-ba, a First Beach-re. −  Próbáltam valamit leolvasni az arcáról. A szeme mintha hajszálnyival összébb szűkült volna.

Fanyarul elmosolyodott.

− Nem hinném, hogy én is meg lennék hívva.

Fölsóhajtottam.

− Most hívtalak meg!

−  Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt szegény Mike-nál ezen a héten! Még a végén elpattan! −  A szeme csillogott, sokkal jobban tetszett neki ez a gondolat, mint az illett volna.

−  Kit érdekel Mike? −  morogtam, és közben az járt a fejemben, hogy azt mondta „mi ketten”. Ez meg nekem tetszett sokkal jobban, mint illett volna.

Már a parkoló közelében jártunk. Balra kanyarodtam a furgonomhoz, mire megragadta a dzsekimet, és visszarántott.

− Mégis, mit képzelsz? Hová mész? − Edward felháborodva szorongatta a kabátom csücskét.

−  Hát haza!

−  Talán nem hallottad, hogy megígértem, épségben hazafuvarozlak? Azt hiszed, engedem, hogy vezess ebben az állapotban?

− kérdezte még mindig méltatlankodó hangon.

−  Miféle állapotban? És mi lesz akkor az én kocsimmal?

−  Majd megkérem Alice-t, hogy vigye el hozzátok iskola után!

−   A saját kocsija felé cibált a dzsekimnél fogva. Muszáj volt követnem, ha nem akartam hanyatt esni. Bár, akkor nyilván a földön vonszol odáig.

−  Eressz el! − nyivákoltam, de rá se hederített. Oldalazva botorkáltam a nedves járdán a Volvo jáig. Akkor végre elengedett −  én pedig megbotlottam, és lefejeltem az utasülés felőli ajtót.

− Olyan erőszakos vagy! − morgolódtam.

−  Nyitva van −  közölte és beült a volán mögé.

− Tökéletesen alkalmas vagyok rá, hogy hazafuvarozzam saját magam! −  Lecövekeltem és fújtam mérgemben. Az eső rákezdett, s mivel nem húztam fel a kapucnit, a hajam nedvesen tapadt a hátamra.

Edward leengedte az automata ablakot, és áthajolt az utasülésen.

− Szállj be, Bella!

Nem feleltem. Azt számolgattam magamban, mennyi esélyem van rá, hogy eljussak a furgonomig, mielőtt elkapna. Nem sok, vallottam be magamnak.

− Úgyis visszaráncigálnálak! − fenyegetett. Megsejtette, mit forgatok a fejemben.

Amennyire az adott helyzet megengedte, próbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben bemásztam az autójába. Nemigen sikerült − úgy festettem, mint egy félig vízbefúlt macska, a cipőm pedig cuppogott.

− Erre igazán semmi szükség! −  közöltem mereven.

Nem is felelt. Kapcsolgatott valamit a műszerfalon, fölcsavarta a fűtést és lehalkította a zenét. Kitolatott a parkolóból. Először úgy gondoltam, némaságba burkolózva duzzogni fogok, de amikor felismertem a zenét, a kíváncsiságom kerekedett felül.

− Claire de Lune? −  kérdeztem meglepetten.

− Te ismered Debussyt? −  csodálkozott ő is.

− Nem túl jól − vallottam be. − Anyám rengeteg klasszikus zenét hallgat odahaza, de én csak a kedvenceimet ismerem fel.

−  Nekem is ez az egyik kedvencem. −  Gondolataiba merülve bámult kifelé az esőbe.

Én meg hallgattam a zenét, kényelmesen hátradőlve a világosszürke bőrülésen. Hatalmába kerített az ismerős, megnyugtató dallam. Az esőfüggöny szürkészöld foltokká mosta össze az ablakon kívüli világot. Edward nagyon gyorsan hajtott, de az autó olyan egyenletesen siklott, hogy nem is érzékeltem a sebességet. Csak az tűnt fel, hogy a város úgy suhant el mellettünk, mint a villám.

−  Milyen az édesanyád? − kérdezte hirtelen Edward.

−   Nagyon hasonlítunk, csak ő sokkal csinosabb −  mondtam. Edward kérdőn fölvonta a szemöldökét. −  Én inkább Charlie-ra ütök. Anyám sokkal könnyebben barátkozik, mint én, és bátrabb is. Viszont felelőtlen és kissé különc, ami pedig a főzési tudományát illeti, hát az enyhén szólva hullámzó. De ő a legjobb barátom. − Hirtelen elhallgattam. Attól, hogy anyámról beszéltem, elfogott a rosszkedv.

−  Hány éves vagy, Bella? −  A hangja valamiért türelmetlenül, ingerülten csengett, de hogy miért, azt el se tudtam képzelni. Leállította az autót, és én rádöbbentem, hogy máris Charlie háza elé értünk. Az eső most már szakadt, jóformán nem is láttam a házat. Mintha autóstul elsüllyedtünk volna valami folyóban..,

−  Tizenhét − feleltem kissé zavartan.

−  Többnek látszol!

Ezt olyan szemrehányóan mondta, hogy elnevettem magam.

−  Min nevetsz? −  a hangja most megint csak kíváncsiságról árulkodott.

−  Anyukám mindig azt mondja, én harmincöt évesnek születtem, és minden évvel egyre középkorúbb leszek! − Felnevettem, aztán sóhajtottam. −  Hát igen... valakinek felnőttnek kellett lennie... −  Egy pillanatra elhallgattam, aztán megjegyeztem: −  Különben te sem úgy festesz, mint egy középiskolás!

Grimaszt vágott, és másra terelte a szót.

−  Szóval, édesanyád feleségül ment ehhez a Philhez? Meglepődtem, hogy emlékszik a névre: csak egyszer említettem

neki, annak is van már vagy két hónapja. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felelni bírtam.

−   Anyám... tudod, ő nagyon fiatal a korához képest. Azt hiszem, Phillel még fiatalabbnak érzi magát. És különben is, odavan érte − mondtam fejcsóválva. Számomra a rejtély, mit láthat anyám Philben.

−  És te nem helyesled? − kérdezte.

−  Mit számít az? − feleltem. − Azt szeretném, ha Anyu boldog lenne... és ha neki Phil kell...

−   Ez igazán nagylelkű... Kíváncsi lennék... − folytatta eltöprengve.

−  Mire?

−  Vajon ő is viszonozná a nagylelkűségedet? Akárkit választasz is? −  kérdezte hirtelen nagyon komolyan, és kutatva nézett a szemembe.

−  A... azt hiszem − dadogtam. −  De végtére is ő a szülő, én meg a gyerek. Ez azért egy kicsit más.

−  Akkor lehetőleg ne legyen túl riasztó az illető, igaz? −  ugratott. Válaszként rávigyorogtam.

−  Az attól függ, mit értesz riasztón? Olyasvalakit, aki egy csomó biztosítótűt visel az orrában, és tele van tetkóval?

−  Gondolom, ez is egy meghatározás.

−  Te hogy határoznád meg?

De Edward elengedte füle mellett a kérdést, inkább ő kíváncsiskodott tovább:

−   Mit gondolsz, én tudnék félelmetes lenni? −  Fölvonta egyik szemöldökét, és nagyon halványan elmosolyodott.

Egy pillanatig azon töprengtem, az igazságot vagy a hazugságot fogadná-e jobban. Végül kirukkoltam az igazsággal.

−  Hmm... azt hiszem, tudnál, ha akarnál.

−  És most félsz tőlem? − Angyali szépségű arca hirtelen elkomolyodott.

−  Nem! − vágtam rá, de túl gyorsan, mire elvigyorodott.

−  Akkor most te is mesélsz nekem a családodról? −  igyekeztem másra terelni a szót. −  A te történeted biztosan sokkal érdekesebb, mint az enyém.

Azonnal újra óvatos lett.

−  Mit akarsz tudni?

−  Cullenék örökbe fogadtak? −  kérdeztem.

−  Igen.

−  És mi történt a szüléiddel? −  kérdeztem pillanatnyi habozás után.

−  Már régen meghaltak. −  A hangja tárgyilagos volt.

−  Sajnálom −  motyogtam.

−  Nem is igazán emlékszem rájuk. Most már régóta Carlisle és Esme a szüleim.

−  És szereted őket. −  Ezt nem kérdeztem, hanem állítottam, annyira nyilvánvaló volt abból, ahogy beszélt róluk.

−  Igen. −  Elmosolyodott. − Náluk jobb embert elképzelni sem tudnék.

−  Akkor szerencsés vagy.

−  Tudom.

−  És a testvéreid?

A műszerfalon lévő órára pillantott.

−  A testvéreim, Jasperről és Rosalie-ról nem is beszélve, nagyon mérgesek lesznek, ha még sokáig kell ácsorogniuk az esőben énrám várakozva.

−   Óh, sajnálom, gondolom, menned kell! −  Sehogysem akaródzott kiszállnom a kocsiból.

−  Te is nyilván jobb szeretnéd, ha a furgonod hazakerülne, mielőtt Swan rendőrfőnök hazaér, hogy ne kelljen elmesélned azt a kis biológiaórán esett incidenst. − Rám kacsintott.

−  Lefogadom, hogy már úgyis hallott róla. Forksban nem lehet titkot tartani... −  Felsóhajtottam.

Nevetett, de volt valami különös a nevetésében.

−  Érezd jól magad a tengerparton... remek időtök lesz a napozáshoz! −  Kinézett a szakadó esőbe.

−  Holnap nem jössz suliba?

−  Nem. Emmettel kicsit előbbre hozzuk a víkendet.

−  És mit fogtok csinálni? −  Egy barát ezt nyugodtan megkérdezheti, hát nem? Reméltem, hogy a hangomon nem érződik túlságosan a csalódás.

−  Sátorozni megyünk a Kecskeszikla-vadrezervátumba, Rainiertől kicsit délre.

Tényleg, jutott eszembe, Charlie is említette, hogy Cullenék gyakran mennek kempingezni.

−  Hát akkor jó szórakozást! −  Igyekeztem lelkesnek hangzani, de nem hiszem, hogy sikerült volna megtévesztenem. A szája szögletében mosoly bujkált.

−  Megtennél nekem valamit ezen a hétvégén? −  Szembefordult velem, egyenesen az arcomba nézett, latba vetve égő aranyszín szemének minden varázserejét.

Sután, szelíden bólintottam.

−  Ne sértődj meg, de úgy látom, azok közé tartozol, akik úgy vonzzák a szerencsétlenséget, mint a mágnes. Szóval... ha egy mód van rá, próbálj meg nem belepottyanni az óceánba, és lehetőleg ne kerülj semminek a kereke alá, rendben? − vigyorgott egyenesen a képembe.

Szelídségem rögvest semmivé foszlott. Dühös grimaszt vágtam.

−  Majd meglátom, mit tehetek! − csattantam fel, és kiugrottam az esőbe. A kelleténél erősebben vágtam be magam mögött az ajtót.

Amikor elhajtott, még mindig mosolygott.