−Én meg Jacob Black vagyok! − Barátságosan kezet nyújtott. − Te vetted meg a papám furgonját!
−Óh! − Megkönnyebbülten ráztam meg a felém nyújtott keskeny, finom kezet. − Szóval, te Billy fia vagy! Biztosan találkoztunk már, de sajnos, nem emlékszem...
− Nem, én vagyok a legfiatalabb a családban... biztosan a nővéreimmel találkoztál.
−Hát persze! Rachel és Rebecca! −Hirtelen csakugyan eszembe jutottak. Sokat játszottunk együtt, Charlie és Billy összetereltek bennünket, hogy nyugtuk legyen tőlünk, amíg horgásznak. De mind a hárman túl félénkek voltunk, hogy úgy istenigazában összebarátkozzunk. Aztán tizenegy éves korom után kihisztiztem, hogy Charlie fölhagyjon azzal, hogy magával cipeljen horgászni.
− Ok is itt vannak? − Szemügyre vettem a vízparton álló lányokat.
Vajon megismerném-e még őket? − töprengtem.
−Nem! −Jacob a fejét rázta. −Rachel ösztöndíjat kapott Washington Államba, Rebecca pedig férjhez ment egy samoai vízisíoktatóhoz, és most Hawaii-on élnek.
−Férjhez ment? Mi a csuda! −mondtam elhűlve. Az ikrek alig egy évvel voltak idősebbek nálam.
−Na és hogy tetszik a járgány? −kérdezte Jacob.
−Imádom. Remekül megy.
−Aha, de igazából elég lassú! −nevetett. −Én irtóra örültem, amikor Charlie megvette. Apám nem engedte, hogy összerakjak egy másik autót, mondván, minek, amikor ott az a remek furgon!
−Nem is olyan lassú! − tiltakoztam.
−Próbáltál már hatvannál gyorsabban menni vele?.
−Nem én −ismertem be.
−Helyes! Ne is próbálj! − vigyorgott.
Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak vissza.
−De a karambolt például remekül viseli! − hoztam fel a furgonom védelmében.
−Aha. Szerintem egy tank meg se kottyanna a vén csotrogánynak − helyeselt Jacob, és újra felnevetett.
−Szóval te autókat szerelsz össze? − kérdeztem megilletődve.
−Csak ha van elég időm meg alkatrészem. Nem tudod véletlenül, honnan szerezhetnék hengerfejet egy 1986-os Volkswagen Rabbitba? −tréfálkozott. Kellemes, rekedtes hangja volt.
−Sajnálom −nevettem. −Mostanában eggyel se találkoztam, de mostantól majd nyitva tartom a szememet! − Mintha bizony tudnám, mi a csuda az a hengerfej. Jacobbal mindenesetre igen könnyű volt beszélgetni.
Ragyogó mosolyt villantott rám, és elismerően méregetett, afféle pillantással, amit az utóbbi időben megtanultam felismerni.
Nem én voltam az egyeden, aki észrevette.
− Ti mióta ismeritek egymást Bellával, Jacob? − kérdezte Lauren elég pimasz hangon, legalábbis én annak hallottam.
− Ha úgy vesszük, azóta, hogy megszülettem − nevetett Jacob, és újra rám mosolygott.
− Hát ez remek! − Nem úgy hangzott, mintha csakugyan remeknek találná, és fakó, dülledt szeme összeszűkült.
− Bella − szólt oda nekem a tűz túloldaláról, és az arcomat fürkészte −, épp most mondom Tylernek, milyen kár, hogy Cullenék közül senki sem tudott eljönni. Egyáltalán meghívta valaki őket? − és próbált aggodalmas képet vágni, de nemigen sikerült neki.
− Dr. Carlisle Cullen családjáról van szó? −kérdezte Lauren nagy bosszúságára a magas, idősebb fiú, mielőtt még én válaszolhattam volna. Tulajdonképpen inkább felnőtt férfinak látszott, mint iskolásnak, és a hangja nagyon mély volt.
− Igen, talán ismered őket? −kérdezte Lauren leereszkedően, és egy félfordulatot tett felé.
−Cullenék sose jönnek ide − mondta a fiú olyan hangon, hogy érezhető volt: ezzel lezárta a témát. Lauren kérdéséről tudomást sem vett.
Tyler megpróbálta ismét magára vonni Lauren figyelmét, a kezében tartott CD-ről kérdezgette, így Lauren leszállt rólunk.
Én döbbenten bámultam a mély hangú fiúra, de ő elnézett valahová a mögöttünk elterülő, sötét erdő felé. Igaz, mindössze annyit mondott, hogy Cullenék nem járnak ide, de a hangjában volt valami, ami ennél többre utalt − olyasmire, hogy ha akarnának, se jöhetnének, mert ki vannak tiltva innét. Felkavart a viselkedése, hiába próbáltam nem venni tudomást róla.
Jacob rezzentett fel a töprengésből.
−Na, és Forksnak sikerült már az őrületbe kergetnie?
−Jaj, az nem kifejezés! −Kétségbeesett fintort vágtam. Jacob megértően vigyorgott.
Nekem még mindig a Cullenékre vonatkozó, kurta megjegyzés járt a fejemben, és hirtelen eszembe jutott valami. Buta egy terv volt, de jobb ötletem nem akadt. Azt reméltem, ennek a Jacob-fiú-nak még nincs túlságosan sok tapasztalata a lányokkal, és nem fog átlátni a szitán, hanem komolyan veszi az én szánalmasnak ígérkező kacérkodási kísérletemet.
−Nincs kedved lejönni a partra? −Megpróbáltam a szempilláim alól felnézni rá, ahogy Edward szokta. Közel sem értem el olyan hatást, mint ő, de azért Jacob készségesen felugrott.
Észak felé ballagtunk a sokszínű köveken át az uszadékfából összetorlódott gáthoz. A felhők mostanra szorosra zárták soraikat az égen: a tenger elsötétült és a levegő lehűlt. A dzsekim zsebébe mélyesztettem a kezemet.
−Szóval hány éves is vagy most? Tizenhat? − kérdeztem, miközben úgy rezegtettem a szempillámat, ahogy a tévében szokták a lányok, remélve, hogy nem úgy festek, mint egy idióta.
−Most múltam tizenöt −vallotta be, de szemlátomást hízelgett neki, hogy többnek néztem.
−Tényleg? −Igyekeztem meglepett képet vágni. −Azt hittem, idősebb vagy.
−Magas vagyok a koromhoz képest −magyarázta Jacob.
−Gyakran jársz Forksban? −Mintha azt remélném, hogy igen lesz a válasz. Szerintem annyira hülyén ravaszkodtam, hogy attól féltem, Jacob rögvest faképnél hagy, csak előbb még a fejemre olvassa, hogy szélhámos vagyok, de nem; szemlátomást hízelgett neki a dolog.
− Nem túl gyakran − ismerte be gondterhelten. − De ha befejezem az autót, akkor annyiszor jövök be, ahányszor csak akarok... mármint ha meglesz a jogosítványom − javította ki magát.
−Ki volt az a másik fiú, akivel Lauren beszélgetett? Egy kicsit idősnek látszott hozzá, hogy velünk lógjon... − Szántszándékkal beszéltem úgy, mintha önmagamat is a fiatal kölykök közé sorolnám, mert azt akartam, hogy Jacob úgy érezze, szívesebben vagyok ővele.
− Az Sam... tizenkilenc éves −közölte Jacob.
− Mit is mondott a doktor családjáról? − firtattam nagy ártatlanul.
− Cullenékről? Ó, csak azt, hogy nekik nem szabad idejönniük a rezervátumba... − Elnézett valahová a James-sziget felé. De megerősítette, amit már Sam hangjából is kihallani véltem.
− Miért nem?
Megint rám nézett, és elhúzta a száját:
− Hoppá! Erről nem lenne szabad beszélnem.
− Jaj, ne félj, nem mondom el senkinek. De olyan kíváncsi vagyok! − Megpróbáltam elbűvölően mosolyogni, közben arra gondoltam, talán kissé túlzásba viszem a dolgot.
De Jacob visszamosolygott rám, szemlátomást csakugyan el volt bűvölve. Aztán felvonta egyik szemöldökét, és a hangja még rekedtesebb lett.
− Szereted a rémtörténeteket? − kérdezte vészjóslóan.
− Imádom őket! −lelkesedtem és biztató pillantást vetettem felé.
Egy uszadékfa gyökerei úgy meredtek elő a földből, mint hatalmas, fakó, elkeskenyedő póklábak. Jacob letelepedett az egyik tekergőző gyökérre, én meg leültem a törzsre. Jacob lebámult a sziklákra, széles ajkán halvány mosoly játszott. Láttam rajta, föltett szándéka, hogy hatásosan adja elő a történetet. Én meg minden erőmmel azon igyekeztem, nehogy kiolvassa a szememből, milyen életbevágóan fontos nekem ez a téma.
−Ismered a régi quileute1 legendát? Arról, hogy honnan származik a törzsünk ? − kezdte.
−Nem igazán − ismertem be.
−Szóval van egy csomó legendánk, némelyik még az Özönvíz idejéből, amikor a quileute[1] indiánok a hegyeken nőtt legmagasabb fák csúcsához kötötték a kenuikat, és így ők is túlélték az Özönvizet, akárcsak Noé a bárkájával. −Elmosolyodott, hogy meggyőzzön, ő aztán csöppet sem hisz ezekben a régi históriákban. −Egy másik monda szerint a farkasoktól származunk, és a farkasok még most is a testvéreink. A törzs törvénye tiltja, hogy farkast öljünk −A hangja némiképp elhalkult. −Aztán ott vannak azok a történetek a hidegekről...
−A hidegekről? −Már nem kellett színlelnem az érdeklődést.
−Aha. Vannak történetek a hidegekről, olyan régiek, mint a farkaslegendák, de vannak újabbak is. A legenda szerint az én dédapám is ismert közülük néhányat. Ö volt az, aki szerződést kötött velük, hogy ne tegyék a lábukat a mi földünkre! − Jacob az égnek fordította a szemét.
−A dédapád? −kérdeztem biztatóan.
−Aha. Ő is a törzs elöljárói közé tartozott, akárcsak az apám. Tudod, a hidegek a farkasok természetes ellenségei, mármint nem az igazi farkasoké, hanem az olyan emberré változott farkasoké, mint a mi őseink voltak. Vérfarkasoknak is szokták hívni őket.
−És a vérfarkasoknak vannak ellenségeik?
−Csak egy.
Komolyan néztem rá, csodálatnak álcázva a türelmetlenségemet.
−Úgyhogy − folytatta Jacob − a hidegek mindig is az ellenségeink voltak. De ez a csapat, amelyik a dédapám idején érkezett a földünkre, másféle volt. Ok nem vadásztak úgy, ahogy a fajtájuk szokott, így ők állítólag nem jelentettek veszélyt a törzsünkre. A dédapám fegyverszünetet kötött velük. Ha megígérik, hogy nem teszik be a lábukat a mi földünkre, akkor mi nem áruljuk el őket a sápadtarcúaknak! − Rám kacsintott.
− De ha egyszer nem veszélyesek, akkor miért...? − Próbáltam feldolgozni a hallottakat, miközben azon igyekeztem, nehogy eláruljam Jacobnak, mennyire komolyan érint ez a rémhistória.
−Azért az mindig is kockázatot jelent az emberek számára, ha hidegek vannak a közelben, még akkor is, ha azok annyira civilizáltak, mint ez a klán volt. Sose tudhatod, mikor éheznek meg annyira, hogy már nem képesek uralkodni magukon! −Igyekezett minél vészjóslóbb hangon beszélni.
−Mit értesz azon, hogy „civilizált”?
−Hát azt állították, hogy ők nem vadásznak emberekre. Sikerült valahogy beérniük az állatokkal.
Közömbös hangon kérdeztem:
− Na és hogy jönnek a képbe Cullenék? Ők is hasonlóak, mint azok a hidegek, akikkel a dédapád találkozott?
−Nem −Jacob drámai hatásszünetet tartott. −Ők ugyanazok!
Rám nézett: nyilván azt hitte, az arcomon tükröződő félelem annak a jele, hogy sikerült alaposan beijesztenie a történetével. Elégedetten elvigyorodott, és folytatta.
−Most többen vannak, mint akkoriban, van köztük egy új nő meg egy új férfi, de a többiek ugyanazok. A vezetőjüket, Carlisle-t már a dédapám idejében is emlegették. Ő már akkor is itt volt, amikor a te néped még be se tette ide a lábát!
−De hát micsodák igazából? − kérdeztem végül. − Kik ezek a hidegek?
Jacob sötéten mosolygott.
−Vérivók − közölte dermesztő hangon. − A te néped vámpíroknak nevezi őket.
A válasz hallatán némán meredtem a hánykolódó hullámokra. Nem tudom, az arcom miről árulkodhatott.
−Libabőrös lettél! −nevetett Jacob diadalmasan.
−Nagyon hatásosan tudsz mesélni −bókoltam, még mindig a hullámokat bámulva.
−De azért nagy hülyeség ez az egész, nem igaz? Nem csoda, ha apám megtiltotta, hogy bárkinek beszéljünk róla.
Még mindig nem mertem ránézni: féltem, hogy még nem vagyok ura az arcvonásaimnak.
−Ne aggódj, nem árullak el senkinek!
−Azt hiszem, éppen most szegtem meg a szerződést! −nevetett.
−Magammal viszem a titkodat a sírba! − ígértem, és összeborzadtam.
−De most komolyan, tényleg ne említsd Charlie-nak! Már így is elég dühös volt apámra, amikor meghallotta, hogy közülünk páran nem hajlandók bemenni a kórházba, amióta Dr. Cullen ott dolgozik.
−Nem, hát persze, egy szót sem!
−Most biztos azt gondolod, hogy íme egy rakás babonás bennszülött, mi? − kérdezte viccelődve, de azért kissé aggodalmasan. Én még mindig az óceánt fixíroztam.
Végül felé fordultam és rámosolyogtam, olyan normálisan, ahogy csak bírtam.
− Nem, inkább azt gondolom, hogy nagyon jól tudsz rémtörténeteket mesélni. Még mindig libabőrös vagyok, látod? − Feltartottam a karomat.
− Király! − mosolygott.
A parti kövek megcsikordultak: valaki közeledett. Egyszerre kaptuk fel a fejünket, megpillantottuk Mike-ot és Jessicát, úgy ötvenlépésnyire tőlünk, amint felénk közelednek.
−Hát itt vagy, Bella! −kiáltott fel Mike megkönnyebbülten, és felemelt karral integetett.
− Ez a fiúd? -Jacob figyelmét nem kerülte el a Mike hangjából kicsendülő féltékenység. Hát ez ennyire nyilvánvaló?
−Nem, dehogy! −tiltakoztam. Mérhetetlenül hálás voltam Jacobnak, és megpróbáltam a lehetőség szerint boldoggá tenni. Rákacsintottam, közben gondosan hátat fordítottam Mike-nak. Jacob elmosolyodott, szemlátomást fellelkesítette ügyetlen kacérkodásom.
− Szóval, ha meglesz a jogosítványom... − kezdte.
− Akkor el kell jönnöd Forksba, hogy meglátogass! Esetleg elmehetnénk együtt valahová... − Elfogott a bűntudat, mert tudtam, hogy kihasználtam a gyanútlanságát. De igazán nagyon kedveltem Jacobot. Olyasvalaki volt, akivel könnyen lehetnénk jóbarátok.
Mike odaért hozzánk, Jessica néhány lépésnyire mögötte. Mike vizsla szemmel méregette Jacobot, és elégedetten állapította meg, hogy túl fiatal.
− Hol voltál? −kérdezte, bár a válasz ott volt az orra előtt.
− Jacob éppen egy régi történetet mesélt nekem −közöltem. − Nagyon érdekes volt.
Melegen rámosolyogtam Jacobra, és ő visszavigyorgott.
−Hát... − Mike egy pillanatra elhallgatott. Látván, milyen jó pajtások vagyunk, gondosan újraértékelte a helyzetet. − Kezdünk szedelőzködni... úgy néz ki, rövidesen esni fog.
Mindnyájan fölnéztünk a fenyegetően elsötétülő égre. Tényleg lógott az eső lába.
− Oké! − ugrottam talpra. − Jövök!
− Örülök, hogy újra találkoztunk − Jacob jelentőségteljesen megnyomta az „újrá”-t. Láttam, hogy Mike-ot szeretné bosszantani vele egy kicsit.
− Én is örülök. Ha legközelebb Charlie eljön meglátogatni Billy-t, én is vele tartok! −ígértem.
− Az király lenne! − felelte Jacob fülig érő vigyorral.
− És köszönöm! −tettem hozzá. A köszönet csakugyan szívből jött.
Fölhúztam a kapucnimat, és áttrappoltunk a sziklákon a parkoló felé. Néhány csepp eső máris lehullott, fekete foltokat rajzolt a köveken, ahol földet ért. Mire odaértünk a Suburbanhoz, a többiek már javában rámoltak a kocsiba. Kijelentettem, hogy én már eleget ültem elöl, és bemásztam hátra Angela és Tyler mellé. Angela szótlanul bámult kifelé az egyre erősödő viharba, Lauren a sofőr mellett ült, de kifacsarodott testtel hátrafordult, és egész úton szóval tartotta Tylert, így aztán nem volt semmi akadálya, hogy egyszerűen hátrahajtsam a fejem az ülésen, behunyjam a szemem, és erősen próbáljak nem gondolni semmire.
AJÁNLOM AZ OLDALT
