Visszavezetett a szobához, amit Carlisle irodájaként említett. Megállt az ajtó előtt egy pillanatra.
-Gyere be. - hívott Carlisle hangja.
Edward kinyitotta az ajtót egy magas mennyezetű szobára, amelynek nagy, nyugatra néző ablakokkal. A falak sötétebb fával voltak burkolva – már ahol látszottak. A falakat ugyanis a legtöbb helyen tornyosuló könyvespolcok takarták, amelyek magasan a fejem fölé értek és több könyv volt rajtuk, mint amennyit én valaha könyvtáron kívül láttam.
Carlisle egy hatalmas mahagóni asztal mögött ült egy bőrszékben. Éppen egy könyvjelzőt helyezett egy vastag könyv lapjai közé, amit a kezében tartott. A szobája pont olyan, mint amilyennek egy egyetemi dékánét képzeltem el – épp csak Carlisle volt túl fiatal a képhez.
-Mit tehetek értetek? - kérdezte kedvesen, felemelkedve a helyéről.
-Meg akartam mutatni Bellának a történelmünket. - mondta Edward. - Nos, igazából a te történelmedet.
Nem akartuk megzavarni. - szabadkoztam.
-Egyáltalán nem zavartok. Hol akarod kezdeni?
-A Fuvarostól. - válaszolta Edward, az egyik kezét könnyedén a vállamra helyezte, majd szembefordított az ajtóval, amin bejöttünk. Akárhányszor megérintett, még ha teljesen hétköznapi módon is, a szívem hallhatóan reagált. Ez még megalázóbb volt, így hogy itt volt Carlisle.
A fal, amivel szembenéztünk, más volt a többitől. Könyvespolcok helyett ez a fal különböző méretű keretes képekkel volt telezsúfolva, néhány élénk színű volt, néhány sápadt monokróm. Kerestem valami logikát, valami közöset a gyűjteményben, de semmit nem találtam.
Edward a fal bal oldalához húzott, egy kicsi négyszögletes olajfestmény elé, aminek egyszerű fakerete volt. Ez nem tűnt ki a többi nagyobb, világosabb darabok közül; a szépia különböző árnyalataiban volt megfestve, és egy apró várost ábrázolt, meredek dőlésű tetőkkel, és néhány keskeny csúcsú toronnyal. Egy széles folyó töltötte be az előteret, amely fölött egy híd nyúlt át, olyan szerkezettel, mintha kis katedrálisok lennének.
-London az 1650-es években. - mondta Edward.
-London a fiatalkoromban. - tette hozzá Carlisle, néhány méterre mögöttünk. Összerezzentem, nem hallottam, hogy megmozdult. Edward megcirógatta a kezem.
-Meséled te a történetet? - kérdezte Edward. Megfordultam, hogy lássam Carlisle reakcióját.
A pillantása találkozott az enyémmel és mosolygott. - Szívesen tenném, - felelte. - de igazság szerint egy kicsit késésben vagyok. A kórház telefonált reggel, Dr. Snow betegszabadságot vett ki. Különben is, ugyanannyira tudod a történeteket, mint én. - tette hozzá, Edwardra mosolyogva.
Elég furcsa kombináció volt, hogy megemésszem – a mindennapi problémái a kisvárosi orvosnak, egy beszélgetés közepén, ami az 1600-as évekbeli Londonban töltött fiatalkoráról szól.
Azt is nyugtalanító volt tudni, hogy csak az én kedvemért beszélt hangosan.
Egy újabb nekem célzott szívélyes mosoly után, Carlisle elhagyta a szobát.
Egy hosszú pillanatig néztem a Carlisle szülővárosát ábrázoló képet.
-Mi történt akkor? - kérdeztem végül, felnézve Edwardra, aki engem nézett. - Mikor rájött, hogy mi lett belőle?
Visszapillantott a festményekre, én pedig kerestem, melyik kép vonta most magára a figyelmét. Egy nagyobb tájkép volt sötét őszi színekben – egy üres, árnyékos tisztást ábrázolt egy erdőben, egy markáns sziklaorommal a háttérben.
-Mikor rájött, hogy mivé vált, - mondta Edward halkan. - lázadni kezdett ellene. Próbálta elpusztítani magát. De az nem olyan egyszerűen véghezvihető.
-Hogyan? - nem akartam hangosan kimondani, a szó áttört a megdöbbenésemen.
-Nagy magasságokból ugrott le. – felelte Edward. - Megpróbálta belefojtani magát az óceánba, de túl fiatal volt még az új életben és nagyon erős. Elképesztő, hogy képes volt ellenállni... a szomjúságnak... mikor még olyan új volt. Az ösztön olyankor sokkal erősebb, mindenen felülkerekedik. De ő visszafogta magát, és próbálta halálra éheztetni magát.
-Az lehetséges? - a hangom elhaló volt.
-Nem, csak kevés módon lehet minket megölni.
Kinyitottam a szám, hogy kérdezzek, de ő megszólalt, mielőtt én tudtam volna.
-Így elég éhes lett, és nagyon gyenge. Olyan messze maradt az emberektől, amennyire csak tudott, mikor rájött, hogy az akaratereje is egyre gyengül. Hónapokig utazott egyedül, éjszakánként, keresve a legmagányosabb helyeket, éheztetve magát.
Egy éjszaka egy csapat őz haladt el a rejtekhelye mellett. Annyira vad volt a szomjúságtól, hogy gondolkodás nélkül támadt. Az ereje visszatért és rájött, hogy van alternatív megoldás is, hogy nem kell olyan szörnyetegnek lennie, mint amitől rettegett. Hát nem evett vadhúst az előző életében is? A következő pár hónapban megszületett az új filozófiája. Tudott létezni, anélkül, hogy démon lett volna. Újra magára talált.
-Elkezdte hasznosan felhasználni az idejét. Mindig is intelligens volt, szívesen tanult. Most pedig korlátlan idő állt rendelkezésére. Éjszakánként tanult, nappal tervezett. Elúszott Franciaországba és-
-Franciaországba úszott?
-Az emberek is átússzák a Csatornát, Bella. - emlékeztetett türelmesen.
-Igen, azt hiszem ez igaz. Csak viccesen hangzott ebben az összetételben. Folytasd.
-Az úszás könnyen megy nekünk-
-Nektek minden könnyű. - szakítottam félbe.
Várt, az arckifejezése viccelődő.
-Nem szakítalak félbe még egyszer, ígérem.
Sötéten kuncogott, majd befejezte a mondatát. - mert gyakorlatilag nem kell lélegeznünk.
-Nektek-
-Nem, nem, megígérted. - nevetett, hűvös ujját könnyedén az ajkaimra helyezve. - Hallani akarod a történetet, vagy sem?
-Nem ejthetsz el valami ilyesmit csak így és várhatod el, hogy nem mondok rá semmit. - mormoltam az ujjának.
Felemelte a kezét és áthelyezte a nyakamra. A szívverésem reagált rá, de nem tágítottam.
-Nem kell lélegeznetek? - kérdeztem.
-Nem, nem szükséges. Csak szokás. - vont vállat.
-Meddig bírjátok ki levegő nélkül?
-Akármeddig, gondolom; nem tudom. Egy idő után kicsit kényelmetlen lesz, hogy nem érzed a szagokat.
-Kicsit kényelmetlen. - visszhangoztam.
Nem figyeltem az arckifejezésem, de valami az arcomon elkomorította. A kezét levette a nyakamról, a teste mellé ejtette és mozdulatlanul állt, a szemei feszülten az arcomon. A csönd hosszabb lett. A vonásai olyanok voltak, mint a kő.
-Mi az? - suttogtam, megérintve a megfagyott arcát.
Az arca ellágyult az érintésem alatt és sóhajtott. - Még mindig várom, hogy megtörténjen.
-Micsoda?
-Tudom, hogy valami, amit mondok, vagy valami, amit látsz túl sok lesz. És akkor majd elfutsz tőlem, sikítozva, ahogy elmenekülsz. - Félig mosolygott, de a szemei komolyak voltak. - És nem foglak megállítani. Akarom, hogy így történjen, mert azt akarom, hogy biztonságban legyél. És mégis, veled akarok lenni. A két vágyat pedig lehetetlenség összeegyeztetni... - elharapta a mondat végét, az arcomra nézett. Várt.
Megállt, visszarázódott a történetbe. Reflex-szerűen a szemei egy újabb képre siklottak – a legszínesebb képre, a legdíszesebb keretűre, a legnagyobbra; kétszer akkora volt, mint az ajtó, amin bejöttünk. A vászon zsúfolva volt, világos taláros figurákkal, hosszú oszlopok és márvány balkonok körül. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon görög mitológiai, vagy bibliai karakterek voltak az alakok a tömeg fölött, egy felhőn lebegve.
-Carlisle Franciaországba úszott és folytatta az útját Európán keresztül, az ottani egyetemekre. Éjszaka zenét, tudományt, és orvostudományt tanult és megtalálta a hivatását, a vezeklését, hogy emberi életeket mentsen. - az arca megilletődött lett, már-már áhítatos. - Nem tudom megfelelően leírni a küszködést, amin Carlisle keresztülment; két évszázadba telt neki, hogy tökéletesítse az önuralmát. Most már teljesen immunis az emberi vér illatára és képes kínlódás nélkül végezni a munkát, amit szeret. Ott békére talál, a kórházban... - Edward üresen nézett előre egy pillanatig. Majd hirtelen eszébe jutott, hol is tartott. Az előttünk lévőhatalmas festményre helyezte az ujjait.
-Olaszországban tanult, mikor felfedezte ott a többieket. Sokkal civilizáltak és tanultabbak voltak, mint akik Londonban megtámadták.
Megérintette a higgadt kvartettet akik a legmagasabb erkélyre voltak festve, lefelé nézve, nyugodtan, az alattuk hömpölygő tömegre. Figyelmesen megvizsgáltam a csoportot és rájöttem, egy megdöbbent nevetéssel, hogy felismertem az arany hajú férfit.
-Solimena-t nagyban inspirálták Carlisle barátai. Gyakran festette őket istenekként. - kuncogott Edward. - Aro, Marcus, Caius. - mondta, bemutatva a másik hármat, két fekete hajú és egy ősz. - A művészetek éjszakai pártfogói.
-Mi történt velük? - gondolkoztam hangosan, az ujjaim egy centire a vászonra festett figuráktól.
-Még mindig ott vannak. - vont vállat. - Ahogy ott vannak már ki tudja hány ezredforduló óta. Carlisle csak rövid ideig maradt velük, csak pár évtizedet. Mélyen tisztelte az udvariasságukat, a kifinomultságukat, de ellenkeztek, hogy megpróbálják a gyógymódját a „természetes táplálékforrás” helyett, ahogy ők nevezték. Próbálták meggyőzni, és ő is próbálta meggyőzni őket. Végül Carlisle úgy döntött, hogy megpróbálkozik az Új Világban. Arról álmodozott, hogy olyanokat talál, mint saját maga. Tudod, nagyon magányos volt.
Senkit nem talált nagyon hosszú ideig. De ahogy idővel a szörnyek a tündérmesék részeivé váltak, rájött, hogy anélkül, hogy gyanút keltene, mozoghat az emberek között, mintha ő is csak egy lenne közülük. Elkezdett orvostudományt gyakorolni. De a társaság, amire vágyott, elkerülte őt; nem kockáztathatta meg, hogy bizalmas legyen másokkal szemben.
Mikor kitört az influenza járvány, éjszakánként dolgozott a kórházban, Chicagóban. Már néhány éve fontolgatott egy ötletet a fejében, de nem döntötte még el, hogy cselekszik-e; mivel nem talált társaságot, úgy döntött teremt egyet. Abban sem volt biztos, hogy a saját átalakulása hogy történt, így hezitált. Éppen ezek között a keretek között talált rám. Nem volt már remény számomra; otthagytak a kórteremben meghalni. Ő kezelte a szüleimet, így tudta, hogy egyedül voltam. Úgy döntötte, megpróbálja... - a hangja, most már majdnem csak suttogás volt.
Üres tekintettel bámult ki a nyugati ablakokon. Azon tűnődtem, vajon milyen emlékek voltak most a fejében, a sajátja, vagy Carlisle-é? Csendben vártam.
Majd visszafordult felém, és egy gyengéd, angyali mosoly világította meg az arcát.
-És így a kör teljes. - foglalta össze.
-Azután mindig Carlisle-al maradtál? - kérdeztem
-Majdnem mindig. - Könnyedén a derekamra helyezte a kezét és magával húzott, ahogy kisétáltunk az ajtón. Visszapillantottam a képekkel teli falra, gondolkozva, vajon fogom-e még hallani a többi történetet is.
Edward nem mondott többet, ahogy végigsétáltunk a folyosón, így megkérdeztem.
-Majdnem?
Sóhajtott, úgy tűnt vonakodva válaszol.
- Nos, volt egy tipikus lázadó korszakom, tíz évvel azután, hogy... születtem... létrejöttem, ahogy nevezni akarod. Nem találtam megfelelőnek az önmegtartóztató életmódját és nehezményeztem, hogy féken tartotta az étrendem. Így egyedül folytattam egy ideig.
-Tényleg? - inkább kíváncsi lettem, mint ijedt, és talán az utóbbinak kellett volna lennem.
Ő is észrevette. Alig vettem észre, hogy már a második lépcsőfordulón haladtunk fölfelé, de nem is figyeltem túlságosan a minket körülvevő dolgokra.
-Ezt nem találod visszataszítónak?
-Nem.
-Miért nem?
-Gondolom... megindokoltnak hangzik.
Nevetett, hangosabban, mint korábban. Most már a lépcső tetején voltunk, egy burkolt folyosón.
-Az új születésem pillanatától kezdve, - mormolta. - megvolt az a képességem, hogy hallottam, mit gondolnak körülöttem, az emberek és a nem emberek egyaránt. Tíz évig tartott, hogy dacoljak Carlisle-al, hisz tudtam olvasni a gondolataiban, értettem, hogy miért élt úgy, ahogy élt.
Csak néhány évbe telt, hogy visszatérjek hozzá és csatlakozzak a nézeteihez. Úgy gondoltam, hogy kivétel leszek a.. depresszió alól.. ami a lelkiismerettel járt. Ismertem az áldozataim gondolatát, át tudtam ugrani az ártatlanokon, és csak a gonoszakra támadni. Ha egy gyilkost követtem egy sikátorban, ahol megölt volna egy fiatal lányt, ha megmentettem a lány életét, akkor bizonyára nem voltam olyan borzalmas.
Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem, amit leírt; a sikátort éjszaka, egy rémült lányt, a sötét alakot mögötte. És Edward, Edward ahogy vadászott, félelmetesen és ragyogóan, ahogy egy fiatal isten, megállíthatatlanul. Vajon a lány hálás lett volna, vagy még jobban rettegett volna, mint azelőtt?
-De ahogy telt az idő, kezdtem látni a szörnyet a szemeimben. Nem tudtam leróni annyi elvett élet árát, akárhogy is próbáltam egyenlíteni. Így visszamentem Carlisle-hoz és Esme-hez. Ők pedig úgy fogadtak vissza, mint egy tékozlót. Több volt, mint amennyit érdemeltem.
Megálltunk a folyosó végén, a legutolsó ajtónál.
-Az én szobám. - mondta, kinyitotta az ajtót és magával húzott.
A szobája dél felé nézett, egy fal nagyságú ablakkal, mint a nagy szoba lent. Valószínűleg a ház egész hátsó fala üvegből volt. Az kilátás a kavargó Sol Duc folyóra nézett, át az érintetlen erdőn az Olympic Mountain körzetre. A hegyek sokkal közelebb voltak, mint gondoltam.
A nyugati fal teljes részét polc-polc után CDk foglalták el. A szobája jobban el volt látva, mint egy CD bolt. A sarokban egy kifinomultnak tűnő lejátszó rendszer állt, az a fajta, amihez féltem hozzáérni, nehogy letörjek valamit. Nem volt ágy, csak egy széles, hívogató bőrkanapé. A padló vastag aranyszínű szőnyeggel volt burkolva, a falakat pedig ugyanaz az anyag borította, valamivel sötétebb árnyalatban.
-Jó akusztika? - tippeltem.
Kuncogott, majd bólintott.
Felemelt egy kapcsolót és bekapcsolta a sztereót. Halk volt, de a lágy jazz szám úgy hangzott, mintha a zenekar a szobában lenne velünk. Odamentem a polchoz, hogy megnézzem az eszméletlen zene gyűjteményét.
-Mi szerint rendezed őket? - kérdeztem, képtelen voltam bármilyen kapcsolatot keresni a címek között.
Nem figyelt.
-Öhmm, év szerint, azon belül pedig személyes kedvencek szerint. - mondta szórakozottan.
Megfordultam és láttam, hogy a szemeiben sajátos kifejezéssel engem néz.
-Mi az?
-Tudtam, hogy majd... meg fogok könnyebbülni. Hogy mindenről tudsz, nem kell majd titkot tartani előtted. De nem vártam, hogy annál többet érzek majd. Tetszik. Ettől olyan... boldog vagyok. - vont vállat, könnyedén mosolyogva.
-Örülök. - mondtam, visszamosolyogva. Attól féltem, talán megbánja, hogy elmondta nekem mindezt. Jó volt tudni, hogy nem erről van szó.
De akkor a szemei elemezgetni kezdték az arckifejezésem, a mosolya elhalványult, a homlokát pedig összeráncolta.
-Még mindig a menekülésre és a sikításra vársz, nem igaz? - találgattam.
Egy halvány mosoly érintette meg az ajkait, majd bólintott.
-Utálom, hogy szét kell rombolnom a kis buborékodat, de közel sem vagy olyan félelmetes, mint az hiszed. Igazából, én egyáltalán nem félek tőled. - hazudtam könnyedén.
Megállt, kételkedve ráncolva a szemöldökét. Majd széles mosoly terült szét az arcán.
-Ezt tényleg nem kellett volna mondanod. - kuncogta.
Morogni kezdett, a halk hang valahonnan a torka mélyéről jött; az ajkait felhúzta tökéletes fogai fölött. A testtartása hirtelen megváltozott, begörbítette a hátát, megfeszült, mint egy ugrásra készülő oroszlán.
Bámulva hátráltam el tőle.
-Nem tennéd.
Nem láttam, ahogy felém lép, túl gyors volt az egész. Hirtelen azon kaptam magam, hogy repülés közben vagyunk, majd nekiütköztünk a kanapénak, a falhoz lökve azt. Egész idő alatt, a kezei védelmező vasketrecet formáltak körülöttem, alig éreztem valamit. De mégis levegőért kapkodtam, ahogy próbáljam összeszedni magam.
De nem engedte. Összefogott egy labdába a mellkasának szorítva, biztosabban tartva, mint vas láncok tennék. Rémülten néztem rá, de úgy tűnt, ura a helyzetnek, az állkapcsa ellazult, majd vigyorgott, a szemei csak a humortól fénylettek.
-Mit is mondtál? - morogta játékosan.
-Hogy egy nagyon, nagyon félelmetes szörny vagy. - mondtam, a szarkazmus csak úgy marta minden szavam.
-Sokkal jobb. - értett egyet.
-Öhm, - próbálkoztam. - Most már felkelhetek?
Csak nevetett.
-Bejöhetünk? - hangzott egy lágy hang a folyosóról.
Próbáltam kiszabadítani magam, de Edward csupán rendbe hozott egy kicsit, azzal, hogy valahogy kicsit természetesebb pózban ültetett az ölébe. Láttam, hogy Alice volt az, majd mögötte Jasper az ajtóban. Az arcom égett, de úgy tűnt Edward nyugodt.
-Gyere csak. - Edward még mindig halkan kuncogott.
Úgy tűnt Alice semmi szokatlant nem talál a furcsa ölelésünkben; odasétált, majdhogynem táncolt, a mozdulatai olyan kecsesek voltak, beért a szoba közepére, ahol összegömbölyödött a padlón. Akárhogy is, Jasper nem mozdult, az arckifejezése sokkolt. Edward arcára nézett én pedig azon tűnődtem, vajon érezte-e az atmoszférát a különleges érzékével.
-Úgy hangzott, hogy éppen Bellát eszed ebédre és azért jöttünk, hogy megnézzük, osztozol-e rajta. - jelentette be Alice.
Megdermedtem egy pillanatra, de láttam, hogy Edward vigyorog – vagy Alice megjegyzésén, vagy az én reakciómon, nem tudtam megállapítani.
-Sajnálom, nem hiszem, hogy elég ahhoz, hogy hagyjak belőle. - válaszolta, a kezei vakmerően közel tartottak.
-Igazából, - mondta Jasper, mosolyogva, ahogy átsétált a szobán. - Alice azt mondja, hogy igazi vihar lesz este és Emmett játszani akar. Beszállsz?
A szavak elég hétköznapiak voltak, de az összetételük összezavart. Abban azonban biztos voltam, hogy Alice megbízhatóbb, mint az időjárás előrejelzés.
Edward szemei felcsillantak, de hezitált.
-Persze, elhozhatod Bellát is. - csicseregte Alice. Azt hittem, láttam, hogy Jasper gyors pillantást vet felé.
-Akarsz menni? - kérdezte Edward izgatottan, az arckifejezése élénk.
-Persze. -nem tudtam kiábrándítani egy ilyen arcot. - Öhm, hova megyünk?
-Várnunk kell a mennydörgésre, hogy játszhassunk, majd te is meglátod, hogy miért. - ígérte.
-Szükségem lesz esernyőre?
Mindhárman hangosan nevettek.
-Szüksége lesz? - kérdezte Jasper Alice-t.
-Nem. - teljesen biztos volt benne. - A vihar a város felett lesz. Elég száraz lesz majd a tisztáson.
-Akkor jó. - az elégedettség Jasper hangjában megragadó, természetes volt. Én pedig rémültség helyett kíváncsi lettem.
-Nézzük meg, Carlisle beszáll-e. - pattant fel Alice és az ajtóhoz ment, de olyan kecsességgel, ami összetörné egy balerina szívét.
-Mintha nem tudnád. - ugratta Jasper, és máris gyorsan elindultak. Jasper pedig valahogyan teljesen hangtalanul csukta be maga után az ajtót.
AJÁNLOM AZ OLDALT
