Edward felém tolta a kenyeres kosarat.

− De komolyan, nem fogok sokkot kapni! −  tiltakoztam.

− Pedig kellene... minden normális ember azt kapna. Te még csak különösebben zaklatottnak sem látszol! −  Edward nyugtalannak tűnt. Összefonódott a pillantásunk, a szeme most világos, világosabb, mint amilyennek valaha is láttam, aranyló karamellaszínű.

− Veled tökéletes biztonságban érzem magam − bukott ki belőlem az igazság, mintha hipnotizált volna.

Ez szemlátomást nem tetszett neki: alabástrom homloka ráncokba szaladt. Összevonta a szemöldökét, és megrázta a fejét.

−  Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy elterveztem −  mormolta magában.

Felkaptam egy hosszúkás kenyérrudat, és rágcsálni kezdtem a végét, közben próbáltam kipuhatolni, milyen kedvében lehet −  vajon eléggé lehiggadt már ahhoz, hogy kérdezgetni merjem?

−  Amikor a szemed ilyen világos, mint most, az rendszerint azt jelenti, hogy jobb kedvedben vagy! −  jegyeztem meg, mert szerettem volna elterelni a gondolatait arról, ami éppen az eszében járt, bármi volt is az.

Döbbenten meredt rám.

−  Micsoda?

−   Mindig mogorvább vagy, amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is rá − folytattam. − Van is erről egy elméletem...

A szeme összeszűkült.

−  Egy újabb elmélet?

−   Hmmm... −  Egy kenyérdarabkát rágcsáltam, és igyekeztem közömbös képet vágni.

−   Remélem, ez valamivel eredetibb, mint a múltkori... vagy megint a képregényekből loptad az ötletet? −  Halvány, csúfondáros mosollyal nézett rám, de a pillantása még mindig feszült volt.

−  Nem, ezt nem egy képregényből szedtem, de nem is önállóan jöttem rá − ismertem be.

−  Szóval? −  sürgetett.

De ekkor megjelent a pincérnő a raviolimmal. Mindketten önkéntelenül közelebb hajolhattunk egymáshoz az asztal fölött, mert ahogy a nő közeledett, gyorsan szétrebbentünk. Letette elém a tányért −  étvágygerjesztőén festett −, aztán gyorsan Edwardhoz fordult.

−  Nem gondolta meg esetleg magát? − firtatta. − Tehetek önért valamit? − Lehet, hogy csak képzelődtem, de ez elég kétértelműén hangzott...

−   Nem, köszönöm. Illetve kaphatnánk még üdítőt? −  Hosszú, fehér kezével az előttem álló, üres poharak felé intett.

−  Természetesen! −  A nő elvette az üres poharakat, és elvonult.

−  Mit is kezdtél mondani az előbb? − kérdezte Edward.

−  Majd elmondom az autóban. Mármint ha... −  Elhallgattam.

−  Szóval feltételeid is vannak?

−  Nekem is lenne egy-két kérdésem, természetesen. -Természetesen.

A pincérnő visszatért. Szó nélkül letette a két kólát, majd távozott. Ittam egy kortyot.

−  Nos, halljuk a kérdéseket! − szólt rám Edward, eléggé ridegen. A legkevésbé rázós kérdéssel kezdtem, vagy legalábbis azt hittem.

−  Hogy kerültél Port Angelesbe?

Két kezét lassan összekulcsolta az asztalon. A szempilláit félárbocra eresztve, csúfondárosan elmosolyodott.

−  A következőt!

−  De hát ez a legkönnyebb! −  tiltakoztam.

−  A következőt! −  ismételte.

Az asztalt kaparásztam, bosszúsan és elégedetlenül. Kitekertem a szalvétából az evőeszközt, fogtam a villámat, és gondosan felnyársaltam egy raviolit. Lassan a számhoz emeltem, és amíg elrágcsáltam, gondolkodtam. A gomba határozottan jó ízű volt. Lenyeltem, ittam egy újabb korty kólát, végül felnéztem az asztalról.

−  Jó, rendben! −  Lassan folytattam. −  Tegyük fel, hogy... valaki. .. persze csak elméletileg... gondolatolvasó... mindig tudja, mit gondolnak mások, leszámítva egy-két embert.

−  Csak egyetlent −  helyesbített −, persze, csak elméletben!

−  Rendben, akkor egyetlen kivétellel! −  Izgatott lettem, hogy hajlandó belemenni a játékba, de igyekeztem szenvtelennek mutatkozni. −  Hogy működik ez a dolog? Milyen korlátai vannak? Hogyan képes rá... ez a bizonyos illető... hogy megtaláljon valakit, éppen a kellő pillanatban? Honnét tudja, hogy az a valaki bajban van? −  Azon agyaltam, egyáltalán van-e valami értelme ezeknek a kifacsart kérdéseknek.

−  Elméletileg? −  kérdezte.

−  Hát persze. Csakis.

−  Szóval, ha... ez az illető...

−  Nevezzük talán Joe-nak! −  javasoltam. Fanyarul elmosolyodott.

−  Helyes, tehát Joe. Szóval, ha Joe alaposabban odafigyelt volna, akkor nem a legeslegutolsó pillanatban érkezik. − Megcsóválta a fejét, és égnek fordította a szemét. − Csak te vagy képes arra, hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj! Kis híján egy teljes évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?

−  Azt hittem, egy elméleti esetről beszélünk! −  figyelmeztettem fagyosan.

Felnevetett.

−  Igazad van! −  helyeselt. −  Nevezzünk téged talán Jane-nek?

−  Honnét tudtad? −  Nem bírtam tovább fékezni a kíváncsiságomat. Közben már megint közelebb hajoltam hozzá.

Úgy láttam, habozik. Mélyen a szemembe nézett, és én sejtettem, hogy éppen abban a pillanatban dönti el, elmondhatja-e nekem egész egyszerűen az igazságot, vagy sem.

-Tudod, hogy megbízhatsz bennem! −  Gondolkodás nélkül nyúltam felé, hogy megérintsem összekulcsolt kezét, de amikor ő egy hajszálnyira elhúzta az övét, én is visszahúztam a magamét.

−  Nem tudom, van-e még választásom! − csaknem suttogott.

− Tévedtem... te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna!

− Azt hittem, te sose tévedsz!

−   így is volt. − Újra megcsóválta a fejét. −  És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban. Te nem egyszerűen a baleseteket vonzód, ez így túl általános meghatározás lenne, te a bajt vonzód, mint a mágnes! Ha bármi veszélyes adódik tíz mérföldes körzetben, az téged egészen biztosan megtalál.

−  Téged magadat is beleértve? −  találgattam. Az arca hirtelen rideg és kifejezéstelen lett.

−  Kétségkívül −  felelte.

Újra kinyújtottam a kezemet az asztal fölött − ezúttal nem vettem róla tudomást, hogy a magáét megint egy kicsit elhúzta −, és félénken megérintettem a kézfejét az ujjam hegyével. A bőre hideg és kemény volt, mintha kőből lenne.

− Köszönöm! − A hangom teli volt forró hálával. − Immár másodszor!

Az arca ellágyult.

− Igyekezzünk, hogy harmadik alkalom már ne legyen, rendben? Vágtam egy grimaszt, de azért bólintottam. Elhúzta a kezét, és

az asztal alá rejtette. De felém hajolt.

−  Követtelek Port Angelesbe! −  vallotta be. Gyorsan, lázasan beszélt. − Még soha nem próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint hittem. De talán csak azért, mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az emberek többsége általában képes különösebb katasztrófák nélkül végigcsinálni a napot...

− Elhallgatott. Azon töprengtem, hogy tán bosszankodnom kéne, amiért követett, ehelyett furcsa öröm árasztott el. Nem értette, miért húzódik önkéntelen mosolyra az ajkam.

−   Arra még sose gondoltál, hogy az első alkalommal, amikor Tyler majdnem elütött, akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet működésébe? − spekuláltam.

−  Az már nem az első alkalom volt − mondta alig hallhatóan. Az asztalra szegezte a szemét. − Neked már akkor csengettek, amikor először találkoztunk!

Ezektől a szavaktól rám tört a félelem, mert eszembe jutott, milyen vad, sötét pillantással nézett rám azon az első napon... de aztán újra lenyugodtam, mint mindig a közelében. Semmivé foszlatta a félelmemet. Hiába kutatta szememben az ijedtség nyomát.

−  Emlékszel? −  kérdezte, és angyalarca elkomolyodott.

−  Igen − feleltem nyugodtan.

−  És mégis itt ülsz velem! − hitetlenkedve felvonta szemöldökét.

−  Igen, itt ülök... és ezt neked köszönhetem! Mert ma sikerült megtalálnod... hogyan is? −  próbálkoztam újra, hogy kiszedjem belőle az igazságot.

Szemlátomást megint hezitált. Tekintete a teli tányéromra villant, aztán visszatért az arcomra.

−  Ha te eszel, én beszélek! − alkudozott.

Gyorsan felszúrtam a villámra egy újabb raviolit, és bekaptam.

−  Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradni. Rendszerint könnyen megtalálok bárkit, ha egyszer már olvastam a gondolataiban! −  Aggodalmas pillantást vetett rám, mert akaratlanul is megmerevedtem ültömben. Leküzdöttem a megrágott falatot, villára nyársaltam a következőt.

−  Jessicát tartottam hát szemmel, de nem csináltam nagy ügyet belőle, hiszen rajtad kívül senki nem lenne képes bajba keveredni Port Angelesben, így először észre sem vettem, hogy elváltál tőlük. Amikor rájöttem, hogy nem vagy a lányokkal, a könyvesboltot kerestem, amelyet Jessica fejében láttam. Megállapítottam, hogy nem mentél be, és hogy elindultál dél felé... és azt is tudtam, hogy rövidesen el kell majd fordulnod. Úgyhogy vártam, közben találomra beleolvasgattam a járókelők gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor megtudom, hol jársz pontosan. Nem volt semmi okom aggódni... mégis szokatlanul ideges voltam... −  Gondolataiba veszve a semmibe meredt: olyan dolgokat láthatott maga előtt, amiket én elképzelni sem tudok.

−  Csöndben körözni kezdtem, füleltem, figyeltem. Alkonyodott, és épp elhatároztam, hogy kiszállok, elindulok utánad gyalog, amikor. .. −  Elhallgatott, és fogát összeszorítva próbálta lecsillapítani feltámadó dühét.

−  És aztán? − suttogtam. Edward továbbra sem nézett rám.

−  Tudtam, hogy mire gondolnak! − morogta, és a felső ajka kissé hátrahúzódott a fogsoráról. − Láttam az arcodat a fejükben! −  Hirtelen előredőlt, az asztalra könyökölt, és a kezébe temette a fejét. A mozdulat olyan gyors volt, hogy megijesztett.

−  Nagyon... nehéz volt, el sem tudod képzelni, milyen nehezemre esett, hogy egyszerűen csak elvigyelek onnét, és őket... életben hagyjam! −  Szájára tapasztott keze letompította a hangját. −  Hagyhattam volna, hogy hazamenj a lányokkal, de attól féltem, ha egyedül maradok, akkor megkeresem őket − gyónta meg suttogva.

Kábán ültem, zűrzavaros gondolatok kavarogtak a fejemben. Ölemben összekulcsolt kézzel, erőtlenül hátradőltem a széken. Edward még mindig a tenyere mögé rejtette az arcát, mozdulatlanul ült, mintha abból a kőből faragták volna ki, amelyre a bőre emlékeztetett.

Végül felnézett, a szeme az enyémet kereste, és teli volt kérdésekkel.

− Hazaviszlek, jó? − kérdezte.

− Vigyél − helyeseltem. Nem titkoltam, mennyire örülök annak az egy órának, amit kettesben töltünk majd útközben. Nem akartam még búcsúzkodni.

A pincérnő azonnal felbukkant, mintha csak hívtuk volna. De az is lehet, hogy figyelt bennünket.

− Mindennel meg van elégedve? − kérdezte Edwardot.

− Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék! −  A hangja csöndes volt, de érdes. Még mindig érződött benne az előbbi beszélgetésünk feszültsége. A pincérnő ettől összezavarodott. Edward várakozón nézett rá.

− Te-természetesen! −  dadogta a nő. −  Parancsoljon! − Előhúzott egy kis bőrmappát a fekete köténye elülső zsebéből, és átnyújtotta Edwardnak.

Edwardnak már ott volt a kezében egy bankjegy. Belecsúsztatta a mappába, és azonnal vissza is adta a nőnek.

− A visszajárót tartsa meg! − Mosolyogva felállt, és én is föltápászkodtam.

A pincérnő csábosan rebegtette szempilláit.

− További szép estét kívánok!

Edward megköszönte, de közben le nem vette a szemét rólam. Elfojtottam egy mosolyt.

Szorosan mögöttem lépkedett kifelé menet, vigyázva, hogy ne érjen hozzám. Eszembe jutott, mit mondott Jessica: hogy Mike-kal már közel járnak az első csókhoz. Felsóhajtottam. Edward, azt hiszem, meghallhatta, mert kíváncsian nézett le rám. Én a járdát tanulmányozva hálát adtam az égnek, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni.

Kinyitotta az utasülés felőli ajtót, megvárta, míg én bemászom, aztán halkan becsukta mögöttem. Elölről megkerülte az autót, és újra elámultam, milyen kecsesen mozog. Mostanra már megszokhattam volna − de nem szoktam meg. Az volt az érzésem, nem is fogom. Edward az fajta, akire mindig rácsodálkozik az ember.

Finoman indított, és felcsavarta a fűtést. Időközben nagyon lehűlt a levegő, és úgy sejtettem, a szép időnek ezzel vége is szakadt. Edward dzsekijében azonban csöppet sem fáztam. Meg-megszagolgattam, beszívtam az illatát, amikor nem figyelt oda.

Edward szinte körül sem nézett, úgy sorolt be a forgalomba, aztán gyorsan rákanyarodott az autópályához vezető útra.

− Most pedig − közölte jelentőségteljesen −  rajtad a sor!