Együttéreztem Charlie-val. Nehéz dolog lehet apának lenni: örökösen rettegsz, hogy a lányod összejön egy fiúval, aki tetszik neki, de attól is, hogy nem talál senkit. Ha Charlie-nak akár csak halvány sejtelme is lenne róla, mi tetszik nekem igazából! Húha!

Charlie elköszönt, és elindult a munkába, én pedig fölmentem, hogy fogat mossak, és összeszedjem a tankönyveimet. Amikor hallottam, hogy a járőrkocsi elhajtott, csak pár pillanatig bírtam, aztán kikukucskáltam az ablakon. Az ezüst autó már ott várt rám a felhajtón, ahol Charlie szokott parkolni. Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtón, és közben azon agyaltam, meddig fog még így folytatódni ez a bizarr reggeli szertartás. Én a magam részéről azt reméltem, örökké.

Edward az autóban maradt, amíg becsuktam a házajtót, de még arra se vettem a fáradságot, hogy betoljam a reteszt. Szégyellősen toporogtam a Volvo mellett pár pillanatig, mielőtt kinyitottam, és beszálltam. Edward felszabadultan mosolygott −  és mint mindig, szinte elviselhetetienül vonzó és tökéletes volt.

− Jó reggelt! − köszöntött bársonyos hangon. − Hogy vagy ma reggel?

Mintha a kérdése több lett volna puszta udvariasságnál.

−  Jól, kösz szépen! − Ha vele lehetek, mindig jól vagyok, sőt, annál is jobban.

Azonnal kiszúrta a sötét karikákat a szemem alatt.

−  Fáradtnak látszol.

−  Nem tudtam aludni. − Automatikusan előreráztam a hajamat, hogy legalább valamelyest eltakarjon.

−  Én sem! − viccelődött, miközben beindította a motort. Kezdtem már hozzászokni ehhez a halk, doromboló hanghoz. A furgonom dübörgése már a frászt hozná rám a volánnál.

Elnevettem magam.

−   Jogos! Azt hiszem, egy kicsivel mégiscsak többet aludtam, mint te!

−  Azt lefogadom!

−  Na és mit csináltál az éjszaka? −  kérdeztem. Halkan fölnevetett.

−  Ne is reménykedj! Ma én kérdezek!

−  Oké, igazad van. Mit szeretnél tudni? −  El se tudtam képzelni, mi érdekelheti velem kapcsolatban.

−  Mi a kedvenc színed?

−  Napról napra változik.

−  Oké, akkor mi ma a kedvenc színed?

−  Valószínűleg a barna. −  Ezt abból gondoltam, hogy általában a hangulatomnak megfelelően választottam ki, milyen színű ruhát vegyek fel aznap.

Felhorkant, az arcáról eltűnt a komolyság.

−  A barna? − kérdezte hitetlenkedve.

−  Aha. A barna meleg szín. Hiányzik nekem a barna. Itt mindent, aminek barnának kellene lennie, a fatörzseket, a sziklákat, a földet, teljesen beborít ez a zöld trutymó −  panaszkodtam.

Úgy láttam, komolyan gondolkodóba ejtette a kifakadásom.

− Igazad van − mondta végül. −  A barna meleg szín!

Gyors mozdulattal, de mégis habozva hátrasimította a hajamat a vállam mögé.

Közben odaértünk az iskolához. Míg beállt egy üres parkolóhelyre, újra felém fordult.

−  Milyen zene van ebben a pillanatban a CD-lejátszódban? − Mintha arra szólított volna föl, hogy vallják be egy gyilkosságot.

Meghökkentem, mert még mindig nem vettem ki a lejátszóból azt a bizonyos CD-t, amelyet Philtől kaptam. Amikor megmondtam az együttes nevét, hamiskásan elmosolyodott, és furcsa kifejezés jelent meg a szemében. Fölpattintott egy rekeszt a CD-lejátszó alatt, kihúzott egyet a harminc-egynéhány CD közül, és a kezembe nyomta.

−  Nemcsak Debussy, hanem még ez is? −  kérdőn fölvonta a szemöldökét.

Ugyanaz a CD volt. Az ismerős borítót nézegettem szívdobogva.

És ez így ment egész nap. Miközben elkísért angolra, amikor megvárt spanyol után, és egész ebéd alatt egyre csak kérdezgetett, könyörtelenül kifaggatott az életem minden jelentéktelen kis részletéről. Melyik film tetszett, melyiket utáltam, milyen helyeken jártam már (ilyenből elég kevés volt), milyen helyekre szeretnék eljutni (ilyenből sokkal több), és könyvekről − könyvekről, és megint csak könyvekről.

Nem emlékszem, mikor beszéltem utoljára ennyit. Az idő nagyobbik részében zavarban voltam, és féltem, hogy untatom. De láttam az arcán, hogy komolyan érdekli, amit mondok, és egyre újabb kérdéseket zúdított rám, percnyi szünet nélkül, úgyhogy nem volt más választásom, beszélnem kellett. A legtöbb kérdésére könnyű volt felelni, csak egy-kettő akadt, amitől elpirultam, igaz, hogy elég pirulós vagyok. És valahányszor elvörösödtem, még több kérdést kaptam a nyakamba.

Például kíváncsi volt, mi a kedvenc drágakövem, nekem meg kiszaladt a számon, hogy a topáz. Olyan gyorsan sorjáztak a kérdései, mint abban az asszociálós pszichológiai tesztben, amikor az embernek ki kell mondania az első szót, ami az eszébe jut. Lefogadom, hogy egy egész kérdéslista állt készen a fejében, és mindet fel is tette volna egytől egyig, ha nem pirulok el a topáz említésekor. Ugyanis egészen a legutóbbi időkig a gránát volt a kedvenc drágakövem. De Edward topáz színű szemébe merülve magam előtt nem tagadhattam, miért változott meg hirtelen az ízlésem. Edward természetesen mindenáron tudni akarta, mitől jöttem zavarba.

−  Mondd meg! − követelte, amikor szépszerével nem tudta kiszedni belőlem. Naná, mert ügyeltem, hogy véletlenül se nézzek a szemébe.

−  Mert ma topáz színű a szemed − adtam meg magam végül. Közben a kezemet bámultam, és a hajamat babráltam. −  Gondolom, ha két hét múlva kérdeztél volna meg, azt feleltem volna, hogy az ónix. −  Tudtam, a kelleténél többet árultam el. Bár ő erőltette, hogy valljam be az igazságot, most mégis attól féltem, hogy elfogja az a különös harag, mint mindig, amikor nyíltan kikotyogom, menynyire odavagyok érte.

De a csönd most csak nagyon rövid ideig tartott.

− Mi a kedvenc virágod? − szegezte nekem a következő kérdést. Megkönnyebbülten folytattam a pszichoanalízist.

A biológián megint nem volt egyszerű a helyzet. Edward egészen addig kérdezgetett, míg csak be nem lépett Mr. Banner az audiovizuális állványával. Edward távolabb húzta a székét az enyémtől. Nem használt semmit. Amint sötét lett a teremben, újra pattogni kezdtek köztünk az elektromos szikrák, és újra heves vágy fogott el, hogy áthidaljam a kettőnket elválasztó kis távolságot, és megérintsem Edward jéghideg bőrét.

Rádőltem az asztalra, az államat keresztbe font karomra fektettem, miközben az ujjaim görcsösen szorongatták az asztal szélét, és megpróbáltam elhessegetni az őrült vágyakozást. Nem néztem felé, attól féltem, ha rám néz, csak még nehezebben tudok uralkodni magamon. Komolyan megpróbáltam odafigyelni a filmre, de az óra végén megint fogalmam sem volt róla, mit láttam. Végre Mr. Banner fölkapcsolta a villanyt, és én felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Ekkor végre rá mertem nézni Edwardra − ő is vívódott.

Hangtalanul fölkelt, aztán csak állt mozdulatlanul, és várt. Némán ballagtunk a tornateremhez, akárcsak tegnap. És akárcsak tegnap, most is megérintette az arcomat − ezúttal hideg kézfeje hátával cirógatta végig egyetlenegyszer a járomcsontomtól az államig −, aztán sarkon fordult, és elment.

A tornaóra gyorsan eltelt azzal, hogy Mike egyszemélyes tollaslabda-bemutatóját csodáltam. Nem szólt hozzám. Vagy azért, mert látta rajtam, hogy másutt jár az eszem, vagy azért, mert még mindig dühös volt rám a tegnapi szóváltásunk miatt. Valahol a lelkem mélyén nekem is rossz érzésem volt miatta. De nem bírtam igazán Mike-ra figyelni.

Óra után rohantam átöltözni. Minél hamarabb elkészülök, annál hamarabb lehetek megint Edwarddal. A kapkodásnak az lett az eredménye, hogy még többet szerencsétlenkedtem, mint általában, de végül épségben kiléptem az ajtón, és megint végtelen boldogságot éreztem, amikor láttam, hogy ott áll. Edward nevetett, aztán újra kérdésekkel kezdett bombázni.

Ezek azonban mások voltak, mint a korábbiak, nem volt olyan könnyű felelni rájuk. Azt akarta tudni, mi hiányzik legjobban a régi otthonomból, és ragaszkodott hozzá, hogy mindent részletesen leírjak. Órákon át ültünk a kocsiban Charlie háza előtt, közben besötétedett, és, özönvízszerű eső zuhogott körülöttünk.

Egészen képtelen dolgokat kellett leírnom, például a karbolsav szagát − kesernyés, kissé gyantaszerű, de azért kellemes. Az éles, magas hangú cirpelést, amit a tücskök hallatnak júliusban; a fák pikkelyesre csupaszodott ágait, sőt még azt is, milyen hatalmas ott az ég, hogyan nyúlik el kékesfehéren egyik láthatártól a másikig, miközben végtelen síkját alig törik meg az alacsony, bíborvörös vulkanikus kőzettel borított hegyek. A legnehezebb azt volt megmagyarázni, miért találom én mindezt olyan szépnek − megmagyarázni, hogy létezik olyan szépség, amely a nem növényzetnek köszönhető; hisz az különben is ritkás, vézna és többnyire félig halottnak látszik, hanem inkább annak, hogy szabadon kitárulkozik a föld, körös-körül völgyek és dombok töredezett körvonalai, cs minden a nap felé fordul. Azon kaptam magam, hogy hevesen gesztikulálva próbálom érzékeltetni ezt a szépséget.

Halk, sürgető kérdései felszabadító hatással voltak rám, és a vihar félhomályában arról is megfeledkeztem, hogy zavarban kellene lennem, amiért annyit beszélek. Végül befejeztem otthoni, rémesen rendetlen szobám leírását is, és vártam a következő kérdést, de Edward hallgatott.

− Befejezted? −  reménykedtem.

− Távolról sem, de apád rövidesen hazaér.

−  Charlie! −  A létezéséről is elfeledkeztem. − Hány óra lehet? − Az órára nézve meghökkentem, milyen későre jár. Charlie már bizonyára hazafelé tart.

− Alkonyodik −  mormolta Edward, és a nyugati szemhatár felé nézett, bár az eget felhők takarták. Mintha az esze valahol egész másutt járna. Amikor újra felém fordult, a pillantásunk találkozott.

− Ez a nap legbiztonságosabb része a mi számunkra − válaszolta kimondatlan kérdésemre. −  A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség, nem gondolod? − Sóvár mosollyal nézett rám.

−  Én szeretem az éjszakát. Ha nem lenne sötét, sose látnánk a csillagokat. Igaz, itt úgyse nagyon látjuk őket −  fintorogtam.

Edward fölnevetett, és a hangulat hirtelen megenyhült.

−  Charlie pár percen belül itt lesz. Szóval, hacsak nem akarod mégis megmondani neki, hogy velem töltöd a szombatot...

−  Kösz, de inkább nem! − Fölkaptam a táskámat, és csak most éreztem, mennyire elmerevedtek a tagjaim a hosszas üldögélésben. − Akkor holnap rajtam a sor, igaz?

− Szó sincs róla! −  vágta rá tréfás fölháborodással. −  Nem megmondtam, hogy még nem végeztem?

− Mit akarsz még tudni rólam?

−  Majd holnap megtudod. − Átnyúlt előttem, hogy kinyissa az ajtót, és közelségétől megint összevissza kezdett verni a szívem.

De a keze megállt félúton.

− Már csak ez hiányzott! − szűrte a foga közt.

− Mi történt?

Állkapcsát összeszorította, tekintete nyugtalanul rebbent.

− Újabb komplikációk − mondta rosszkedvűen.

Sietősen föltárta az ajtót, aztán gyorsan, csaknem rémülten, elhúzódott tőlem.

Fényszóró villant fel az esőben, s egy sötét autó állt meg a járda mellett, néhány lépésnyire tőlünk, velünk szemközt.

− Charlie most fordul be a sarkon − figyelmeztetett Edward, és a szakadó esőn keresztül a másik kocsira bámult.

A fejemben dúló zűrzavar és mohó kíváncsiságom ellenére kiugrottam a Volvóból. Az eső irtó hangosan kopogott a dzsekimen.

Meresztgettem a szememet, hátha ki tudom venni a másik kocsiban ülők alakját, de túlságosan sötét volt. Fényszórójuk megvilágította Edwardot: még mindig maga elé meredt, de onnan, ahol én álltam, nem láthattam, micsoda −  vagy kicsoda −  tartja fogva a pillantását, amelyben furcsán keveredett a tehetetlen harag és a dac.

Aztán felpörgette a motort, a kerekek fölvisítottak a nedves úttesten. A Volvo másodpercek alatt eltűnt.

−  Szia, Bella! − kiáltotta egy ismerős, mély hang a fekete autó volánja felől.

−Jacob, te vagy? − kérdeztem. Ebben a pillanatban Charlie cirkálója is befordult a sarkon, reflektorfénye végigsiklott a másik kocsi utasain.

Jacob már mászott is kifelé, széles vigyorát még a sötétségben is jól láttam. Mellette egy jóval idősebb férfi ült, nagydarab ember, nem egykönnyen elfelejthető arcú −  ez az arc túlcsordult a tulajdon körvonalain, orcái vállig csüngtek, és a rézszínű bőrt olyan sűrűn barázdálták a ráncok, mint egy öreg bőrkabátot. És azok a meglepően ismerős szemek... Fekete szemek, melyek egyszerre látszanak fiatalnak és vénségesen vénnek a széles járomcsont felett... Jacob apja volt az, Billy Black... Azonnal megismertem, bár már több mint öt éve láttam utoljára, és a nevére sem emlékeztem, amikor Charlie megemlítette a megérkezésem napján. Billy Black mozdulatlanul ült, én pedig tétován rámosolyogtam. A szeme kimeredt, mintha valami riasztót vagy félelmetest látott volna, az orrlyuka kitágult. A mosoly lefagyott az arcomról.

Jól mondta Edward: egy újabb komplikáció.

Billy még mindig engem figyelt, komoran, idegesen. Magamban felnyögtem. Billy tényleg ilyen könnyen felismerte Edwardot? És tényleg hisz azokban a képtelen legendákban, amelyeken a fia csak nevetett?

A választ világosan kiolvashattam Billy szeméből. Igen. Igen, hisz bennük.