Éreztem, hogy megint túl korán volt, mikor felébredtem, és tudtam, hogy ha így megy tovább, teljesen felborul majd a napirendem. Az ágyban feküdtem és hallgattam Jasper és Alice halk beszélgetését, ahogy a hangjuk átszűrődött a másik szobából. Az, hogy elég hangosak voltak, hogy halljam, alapjában véve furcsa volt. Addig gurultam az ágyon, amíg a talpam megérintette a padlót, majd kitámolyogtam a nappaliba.
A tévén lévő óra szerint hajnali kettő múlt. Alice és Jasper együtt ültek a kanapén, Alice megint rajzolt, amíg Jasper a válla fölött nézte. Nem néztek fel, ahogy beléptem, túl elmerültek Alice munkájában.
Odaszegődtem Jasper mellé, hogy megnézzem.
-Látott valami többet? - kérdeztem Jaspert halkan.
-Igen. Valami visszavitte a vadászt abba a szobába, ahol a videólejátszó van, de most fényes a szoba.
Néztem, ahogy Alice egy négyzet alapú szobát rajzol, az alacsony plafonon sötét gerendákkal. A falak fával voltak beborítva, kicsit túl sötétek voltak, divatjamúltak. A padlón sötét, mintás szőnyeg volt. Volt egy magas ablak a keleti ablakon, és egy bejárat, ami a nappali nyugati részén vezetett keresztül. Annak a bejáratnak az egyik oldala kőből volt – egy sápadt kandalló, ami átlógott a másik szobába is. A szoba ebből a perspektívából a tévére és a videólejátszóra fokuszált, amik egy túl kicsi, faállványon egyensúlyoztak, a szoba délnyugati sarkában. Egy koros L-alakú kanapé, ami a tévé előtt volt, egy kávéasztal körül.
-A telefon ide jön. - suttogtam, odamutatva.
Két örök szempár bámult rám.
-Ez az anyám háza.
Alice már fel is kelt a kanapéról, telefon a kezében, tárcsázva. Anyám szobájának precíz képére bámultam. Tőle szokatlan módon, Jasper közelebb ült mellém. Könnyedén megérintette a vállam a kezével és úgy tűnt a fizikai kontaktustól a nyugtatása erősebb volt. A pánik megmaradt, egyhangúan, eltemetve.
Alice ajkai remegtek a szavai sebességétől, a halk rezgés, amit lehetetlenség volt kivenni. Nem tudtam figyelni.
-Bella. - mondta Alice. Tompán néztem rá.
-Bella, Edward jön, hogy elvigyen téged. Ő, Emmett ér Carlisle elvisznek valahova, hogy elbújtassanak egy ideig.
-Edward értem jön? - a szavak mint egy mentőmellény tartották a fejem az ár felett.
-Igen, az első Seattle-ből érkező géppel jönnek. A reptéren találkozunk vele, és te pedig vele mész.
-De az anyám... az anyámért jött, Alice! - Annak ellenére, hogy Jasper ott volt, hisztérikusan csengett a hangom.
-Jasper és én itt maradunk, amíg biztonságban lesz.
-Nem nyerhetek, Alice. Nem óvhattok örökké mindenkit, akit ismerek. Nem látod, mit csinál? Nem is rám vadászik. Találni fog valakit, akit szeretek és bántani fogja... Alice, én képtelen vagyok-
-El fogjuk kapni, Bella. - biztosított engem.
-És ha neked esik bajod, Alice? Szerinted az nem zavarna? Szerinted csak az emberi családom által tud fájdalmat okozni nekem?
Alice jelentőségteljesen Jasperre nézett- Egy mély, súlyos köd burkolt be, majda szemeim az engedélyem nélkül lecsukódtak. Az elmém harcolt a köd ellen, rájöttem, mi történik. Kinyitottam a szemem, felálltam és elléptem Jasper kezétől.
-Nem akarok aludni. - csattantam fel.
Bementem a szobámba és becsuktam, rendben, igazából becsaptam az ajtót, hogy privátban essek szét. Ezúttal Alice nem követett. Három és fél órán keresztül bámultam a falat, összegömbölyödve, előre-hátra hintázva. A gondolataim körbe jártak, próbáltam kitalálni valamit, ami kivisz ebből a rémálomból. Nem volt kiút, nem volt haladék. Csak egy lehetséges véget láttam a sötét jövőmnek. A kérdés csak az, hány más embernek esik baja, mielőtt odaérek.
Az egyetlen vigasztalás, az egyetlen remény, a tudat volt, hogy hamarosan látom Edwardot. Talán ha csak újra láthatnám az arcát, látnám a megoldást, amit most kerestem.
Mikor megcsörrent a telefon a nappaliban, egy kicsit szégyellve a viselkedésem, visszatértem a szobába. Reméltem, hogy nem bántottam meg őket, hogy tudják, mennyire hálás vagyok az áldozatukért, amiket értem hoztak.
Alice szokás szerint gyorsan beszélt, de amire felfigyeltem, az az volt, hogy most először Jasper nem volt a szobában. Az órára néztem – reggel fél hat volt.
-Most szálltak fel a gépre. - mondta nekem Alice. - Kilenc negyvenötkor landolnak. - Már csak néhány órát kell lélegeznem, amíg ideér.
-Hol van Jasper?
-Elment kijelentkezni.
-Nem maradtok itt?
-Nem, átköltözünk, közelebb anyukád házához.
A gyomrom kellemetlenül megrándult a szavaira.
De a telefon megint megszólalt, ezzel gátolva engem. Meglepettnek tűnt, de én máris előre sétáltam, reménykedve nyúlva a telefonért.
-Halló? - kérdezte Alice. - Nem, itt van. - Előrenyújtotta a telefont nekem. Az anyukád, tátogta.
-Halló?
-Bella? Bella? - Anya hangja volt, ismerős hang, amit ezerszer hallottam kiskoromban, akárhányszor a járda szélén mentem, vagy eltűntem a szeme elől a tömegben. Pánikolt.
Sóhajtottam. Erre számítottam, bár próbáltam az üzenetemet minél kevésbé riasztóan elmondani, mégis kiemelve, hogy mennyire sürgős.
-Nyugodj meg, anya. - mondtam, a legegyenletesebb hangomon, lassan elsétálva Alice-től. Nem voltam biztos benne, hogy tudok úgy meggyőzően hazudni, ha közben engem néz. - Minden rendben van, oké? Csak adj egy percet, és elmagyarázok mindent, ígérem.
Szünetet tartottam, csodálkozva, hogy még nem vágott közbe.
-Anya?
-Vigyázz nagyon hogy nem mondj semmit, amíg nem szólok. - A hanga amit hallottam ugyanannyira volt ismeretlen, mint amennyire váratlan. Egy férfi tenor hangja, nagyon kellemes, lágy hang – az a fajta, amit a luxus autók reklámjaiban hallasz. Nagyon gyorsan beszélt.
-Most pedig, nem szükséges bántanom az anyukádat, ezért kérlek tedd pontosan azt, amit mondok, és semmi baja nem lesz. - Várt egy pillanatot, én pedig rettegő némaságban vártam. - Nagyon jó. - gratulált. Most ismételd utánam kérlek és légyszíves hangozz természetesnek. Mondd kérlek „Nem, anya, kérlek, maradj ott, ahol vagy.” Mondd most.
-Nem anya, kérlek maradj ott ahol vagy. - a hangom alig volt több suttogásnál.
-Látom, ez bonyolult lesz. - a hangja szórakozott volt, még mindig könnyed és barátságos. - Miért nem mész át a másik szobába, hogy az arcod ne rontson el mindent? Nincs szükség rá, hogy anyukád szenvedjen. Miközben bemész mondd kérlek, „Anya, kérlek hallgass rám.” Mondd most.
-Anya, kérlek hallgass rám. - kérleltem. Lassan besétáltam a hálószobába, éreztem Alice aggódó pillantását a hátamon. Becsuktam magam mögött az ajtót, próbáltam tisztán gondolkodni a terroron át, ami elködösítette az agyam.
-Rendben, most egyedül vagy? Válaszolj, igen, vagy nem.
-Igen.
-De még mindig hallanak, ebben biztos vagyok.
-Igen.
-Rendben. - az elfogadó hang folytatta. - Mondd, „Anya, bízz bennem.”
-Anya, bízz bennem.
-Ez jobban működött, mint vártam. Arra készültem, hogy várnom kell, de anyukád tervnél hamarabb jött. Így könnyebb nem? Kevesebb bizonytalanság és idegeskedés neked.
Vártam.
-Most azt akarom, hogy figyelmesen hallgass. Szükségem van arra, hogy elszabadulj a barátaidtól; meg tudod csinálni? Válaszolj, igen, vagy nem.
-Nem.
-Sajnálattal hallom. Azt reméltem, kicsit kreatívabb leszel ennél. Meg tudod csinálni, ha az anyukád élete függ tőle? Igen, vagy nem.
Valahogy biztos meglehet csinálni. Eszembe jutott, hogy kimegyünk a reptérre.
Sky Harbor Nemzetközi Reptér: zsúfolt, összezavaróan kiszolgáltatott...
-Igen.
-Így jobb. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű, de ha a legkisebb utalást is kapom rá, hogy társasággal jössz, nos, az nagyon rossz lesz anyukádnak. - ígérte a barátságos hang. - Mostanra már biztos eleget tudsz a fajtánkról, hogy tudd, milyen hamar tudomást szerezhetek róla, ha magaddal hozol valakit. És azt, hogy milyen kevés idő kell, hogy elintézzem az anyukádat, ha erről lenne szó. Értetted? Válaszolj, igen, vagy nem.
-Igen. - a hangom megtört.
-Nagyon jó, Bella. Most pedig a következőt kell tenned. Azt akarom, hogy menj az anyukád házába. A telefon mellett lesz egy telefonszám. Hívd fel, én pedig majd elmondom, hova kell menned onnan. - Már tudtam, hova kell mennem, hogy hol lesz vége. De pontosan követem az utasításait. - Meg tudod tenni? Válaszolj, igen, vagy nem.
-Igen.
-Még este előtt, ha lehet Bella. Nem érek rá egész nap. - mondta illedelmesen.
-Hol van Phil? - kérdeztem feszülten.
-Óh, óvatosan Bella. Várj amíg szólok, hogy beszélhetsz, kérlek.
Vártam.
-Most fontos, hogy ne kelts gyanút a barátaidban, mikor visszamész hozzájuk. Mondd nekik, hogy anyukád hívott, és hogy egyelőre lebeszélted arról, hogy visszajöjjön. Most, ismételd utánam, „Köszönöm, anya.” Mondd most.
-Köszönöm, anya. - a könnyek jöttek, próbáltam visszaküzdeni őket.
-Szeretlek anya. - A hangom mély volt. - Nemsokára találkozunk. - ígértem.
-Viszlát, Bella. Alig várom, hogy újra lássalak. - letette.
A fülemnél tartottam a telefont. Az izmaim megfagytak a rémülettől – nem tudtam lefejteni az ujjaimat róla.
Tudtam, hogy gondolkoznom kell, de a fejem tele volt anya pánikolt hangjával. A másodpercek teltek, amíg az önuralmamat próbáltam visszaszerezni.
Lassan, lassan, a gondolataim áttörték a fájdalom tégla falát. Hogy tervet találjak ki. Nem volt más lehetőségem, csak egy; hogy elmenjek a tükrös szobába, és meghaljak. Csak reménykedtem, hogy James elégedett lesz azzal, hogy nyert, legyőzte Edwardot elég lesz neki. Nem volt választásom, meg kellett próbálnom.
Visszanyomtam a rémületet, amennyire csak tudtam. A döntésem megvolt. Nem tett semmi jót az, ha vesztegetem az időt, azzal, hogy itt kínlódok. Tisztán kellett gondolkodnom, mert Alice és Jasper rám várnak, és őket kihagyni most ebből létfontosságú volt, ugyanakkor teljesen lehetetlen is.
A szökésemre koncentráltam. Remélnem kellett, hogy a repülőtérrel kapcsolatos jártasságom a javamra fogja fordítani az esélyeket. Valahogy távol kellett tartanom Alice-t...
Tudtam, hogy Alice a másik szobában vár rám, kíváncsian. De még egy bizalmas dologgal foglalkoznom kellett, mielőtt Jasper visszatér.
El kellett fogadnom, hogy nem fogom újra látni Edward-ot, még akkor sem, ha egy utolsó pillantását magammal is vihetem a tükörszobába. Meg fogom bántani, és nem búcsúzhatok el tőle. Hagytam, hogy a gyötrelem hullámai elsodorjanak, hogy keresztülvihessék akarataikat. Majd visszafogtam őket, és elindultam szembenézni Alice-cel.
Az egyetlen kifejezés, amit sikerült kihoznom magamból az egy unott, halott pillantás volt. Láttam az aggodalmát, és nem vártam meg, míg kérdezett. Csak egy forgatókönyvem volt, és nem tudnék rögtönözni.
"Anyám aggódott, haza akart jönni. De már rendben van, meggyőztem, hogy maradjon távol." – a hangom élettelen volt.
"Biztosítunk róla, hogy jól van, Bella, ne aggódj."
Elfordultam; nem engedhettem, hogy lássa az arcom.
A szemem a szálloda papírjai közül való üres oldalra esett, ami az asztalon volt. Lassan érte mentem, terven gondolkozva. Volt ott egy boríték is. Ez jó volt.
"Alice," – kérdeztem lassan, anélkül, hogy megfordultam volna, a hangom nyugodtan tartva. "Ha írok az anyámnak egy levelet, odaadod neki? Úgy értem, hagyd a ház előtt."
"Persze, Bella." – a hangja óvatos volt. Látta, hogy összeomlottam. Nagyobb felügyelet alatt kellett tartanom az érzéseimet.
Újra a hálószobába mentem, és letérdeltem a kis éjjeliszekrényhez, hogy írjak.
"Edward," - kezdtem. A kezem remegett, a betűk nehezen kivehetőek voltak.
Szeretlek. És sajnálom. Nála van az anyám, és meg kell próbálnom. Tudom, hogy talán nem fog működni. Nagyon, nagyon sajnálom.
Ne légy dühös Alice-re és Jasper-re. Ha meg tudok szökni előlük, az egy csoda lesz. Köszönd meg nekik értem. Főleg Alice-nek, kérlek.
És kérlek, kérlek ne gyere utána. Ez az, amit akar. Azthiszem.
Nem bírnám elviselni, ha valakinek bántódása esne miattam, főleg neked.
Kérlek, ez az egyetlen dolog, amit most kérnék tőled. Tedd meg értem.
Szeretlek. Bocsáss meg.
Bella
Óvatosan összehajtottam a levelet, és lezártam a borítékba. Végül is, meg fogja találni. Egyedül abban reménykedtem, hogy megérti, és hallgatni fog rám, most az egyszer.
AJÁNLOM AZ OLDALT
