− Nézd csak! −Megfogta a kezem, és az arcára helyezte. −Érzed, milyen meleg?
És tényleg, Edward máskor jéghideg bőre most csaknem meleg volt. De erre alig figyeltem, mert megtörtént, amiről az első naptól fogva egyfolytában álmodoztam: megérinthettem az arcát.
− Ne mozdulj! − suttogtam.
Senki nem tudott olyan mozdulatlanul ülni, mint Edward. Lehunyta a szemét, és kővé vált, mintha egy szobrot simogatnék.
Még lassabban, mint ő az előbb, megsimítottam az arcát, ügyelve, hogy semmiféle váratlan mozdulatot ne tegyek. Finoman végighúztam a kezem a szemhéján és a szeme alatti, lilás árnyékon. Követtem ujjammal hibátlan orrának ívét, és aztán, még óvatosabban, tökéletes ajkáét is. Az ajka elnyílt a kezem alatt, ujjam hegyén éreztem hűvös lélegzetét. Szerettem volna ráhajolni, és belélegezni az illatát. De nem akartam tovább feszíteni a húrt. Kezem visszahullott az ölembe.
Kinyitotta a szemét, és éhesen nézett rám. Nem azzal az ijesztő fajta éhséggel, hanem úgy, hogy a gyomrom összerándult, és a vérem megint vadul meglódult.
− Bárcsak... − suttogta −, bárcsak te is éreznéd ezt a... zűrzavart... hogy milyen bonyolult nekem ez az egész! Hogy könnyebben megértsed!
A hajamhoz emelte a kezét, aztán óvatosan végigsimított az arcomon.
− Mondd el! −leheltem.
−Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Ott van egyfelől az az éhség... az a szomjúság... amit én, amilyen szörnyeteg vagyok, érzek irántad. És azt hiszem, ezt meg is tudod érteni bizonyos fokig. Bár −mondta kis félmosollyal − mivel te nem vagy a rabja semmiféle tiltott anyagnak, valószínűleg nem tudsz teljes mértékben együtt érezni velem.
− De... − Az ujjai könnyedén megérintették az ajkamat, és megborzongtam. − Vannak bennem másféle éhségek is. Olyanok, amiket nem is értek, amik idegenek nekem.
− Ezt a részét, azt hiszem, jobban értem, mint gondolod.
− Nem szoktam hozzá, hogy ennyire emberien érezzék. Ez mindig ilyen?
− Nekem? −Elhallgattam. −Nem, soha. Soha ezelőtt.
A két kezemet a tenyere közé vette, törékeny semmiségnek tűntek az ő vasmarkában.
− Nem tudom, hogyan legyek közel hozzád − vallotta be. − Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Nagyon lassan előredőltem, közben a szememmel figyelmeztettem, hogy ne moccanjon. Aztán az arcomat odasimítottam Edward márvány mellkasához. Hallottam a lélegzetét, és semmi mást.
− Ennyi elég −sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nagyon is embermód átölelt, és az arcát a hajamba fúrta. −Jobban csinálod, mint hinnéd −jegyeztem meg.
− Élnek bennem emberi ösztönök, ha mélyen eltemetve is.
Így ültünk egy újabb, végtelen percig; közben azon járt az eszem, vajon Edwardnak is annyira ellenére van-e, hogy megmozduljon, mint nekem. De aztán láttam, hogy a napfény már fakulni kezd, az erdő árnyéka lassan felénk kúszik, és felsóhajtottam.
− Menned kell!
− Eddig azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!
− Kezdek beletanulni! −Hallottam a hangján, hogy mosolyog. Megfogta a vállamat.
− Mutathatok neked valamit? −kérdezte, és az izgalomtól csillogott a szeme.
− Mit akarsz mutatni?
− Megmutatom neked, hogyan közlekedem én az erdőben! Ne aggódj! − tette hozzá rémületem láttán. −Semmi bajod nem lesz, és sokkal gyorsabban odaérünk a furgonodhoz.
Az ajka arra a féloldalas, huncut mosolyra húzódott, amit úgy imádtam, hogy kis híján elállt tőle a szívverésem.
− De ugye nem akarsz denevérré változni? − gyanakodtam. Még soha ilyen hangosan nem nevetett, mint most.
− Ezt mintha már hallottam volna!
− Oké, tudom, hogy mindenki ezt kérdezi tőled.
− Ne gyere, te kis gyáva, mássz fel a hátamra!
Vártam, hátha csak ugrat, de szemlátomást komolyan gondolta. Elmosolyodott, amikor megértette, miért habozok, és utánam nyúlt. A szívem azonnal reagált: bár a gondolataimban nem tudott olvasni, a pulzusom mindig elárult. A következő pillanatban fellendített a hátára − én a magam részéről jóformán semmit nem tettem annak érdekében, hogy feljussak, azon kívül, hogy amikor már ott voltam, olyan szorosan fontam köré kezem-lábam, hogy egy átlagembert simán megfojtottam volna. Mintha egy kőszoborba csimpaszkodnék.
−Kicsit nehezebb vagyok, mint egy átlagos hátizsák! − figyelmeztettem.
− Eh! − horkant fel fölényesen. Még sose láttam ilyen jókedvűnek. Hirtelen megragadta a kezemet, az arcához húzta a tenyeremet, és mélyen beleszagolt.
− Egyre könnyebb és könnyebb! −mormolta. És aztán rohanni kezdett.
Ha volt valaha halálfélelmem a jelenlétében, az semmiségnek bizonyult ahhoz képest, amit most éreztem.
Úgy süvített át az erdő sötét, sűrű aljnövényzetén, mint egy puskagolyó, mint egy kísértet. Egyeden hang nélkül, a legkisebb nesz sem utalt arra, hogy a lába érintené a földet. Még a lélegzetének ritmusa sem változott, mintha a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem kerülne a mutatvány. De a fák szédületes gyorsasággal száguldottak el mellettünk, és mindig csak centiken múlt, hogy nem ütköztünk beléjük.
A hideg erdei levegő az arcomba csapott, égette a szememet, mégsem mertem lehunyni, annyira féltem. Úgy éreztem magam, mintha bolond módon kidugtam volna a fejemet egy repülő ablakából, repülés közben. Eletemben először megtudtam, milyen érzés a tengeribetegség: ájulás és hányinger kerülgetett.
Aztán egyszer csak vége lett. Odafelé órákig kutyagoltunk Edward kedvenc rétjéig, most viszont percek alatt visszaértünk a furgonomhoz.
− Ez remek volt, igaz? − lelkesen, felajzottan kacagott.
De hiába várta, hogy lemásszak a hátáról, az izmaim nem engedelmeskedtek. A karom és a lábam továbbra is görcsösen szorította, miközben forgott velem a világ.
− Bella, jól vagy? − kezdett aggódni.
− Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit! −ziháltam.
−Sajnálom! −Várta, hogy leszálljak róla, de képtelen voltam megmozdulni.
− Azt hiszem, segítségre van szükségem − ismertem be. Halkan nevetett, és gyöngéden meglazította a nyakát fojtogató karjaim. A vasmaroknak azonnal engedett a görcsös szorítás. Aztán maga elé húzott, és a karjaiba vett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig átölelve tartott, aztán gondosan lefektetett a páfrányokra.
− Hogy érzed magad?
A fejem annyira kóválygott, hogy fogalmam sem volt, voltaképpen hogyan is érzem magam.
− Azt hiszem, szédülök.
− Tedd a fejed a két térded közé!
Ez valamicskét tényleg segített. Lassan ki-és belélegeztem, előretartott fejjel. Edward leült mellém. Teltek a másodpercek, és végül úgy éreztem, hogy már baj nélkül fel tudom emelni a fejemet. A fülem tompán csöngött.
− Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet − szabadkozott. Próbáltam valami biztatót mondani, de a hangom még mindig gyönge volt:
− Dehogyis, nagyon érdekes volt!
−Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én!
− Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.
− Legközelebb majd ne felejtsd el!
− Legközelebb! −nyögtem fel.
Edward nevetett, még mindig ragyogó kedvében volt.
− Felvágós! − mormoltam.
− Nyisd ki a szemed, Bella! − mondta csöndesen.
Kinyitottam. Ott volt előttem, az arca egészen közel az enyémhez... A szépségétől valósággal elkábultam − túl sok volt nekem, képtelen voltam megszokni.
− Azon gondolkodtam, amíg futottam... −Elhallgatott.
− Remélem, azon, hogyan kerüljük el a fákat!
−Buta Bella! − kuncogott. −A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta!
− Felvágós! − morogtam újra. Elmosolyodott.
− Nem −folytatta. − Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni!
−És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.
Elakadt a lélegzetem.
Habozott − de nem a szokásos értelemben, emberi módon.
Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók.
Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.
Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.
Amire egyikünk sem számíthatott, az az én reakcióm volt.
A vérem forrni kezdett, és égett az ajkam. Vadul, zihálva lélegeztem. Az ujjaim görcsösen túrtak a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz a fejét. Az ajkam elnyílt, és belélegeztem kábító illatát.
Kővé vált. Gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel eltolta magától az arcomat. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az arca kemény, fegyelmezett.
−Hoppá! −leheltem.
−Az nem kifejezés!
Szeme vadul villogott, a fogát keményen összeszorította, de most is ugyanolyan tisztán ejtette a szavakat, mint mindig. Kissé eltartott magától. Arcának látványa elkápráztatott.
−Nem kellene inkább...? −Megpróbáltam elhúzódni tőle, hogy nagyobb mozgásteret adjak neki.
De erős keze nem engedett.
−Nem, egész tűrhető. Várj egy pillanatig, kérlek! − A hangja udvarias volt és fegyelmezett.
A tekintetem egy pillanatra sem engedte el az övét, figyeltem, ahogy lassan kihuny és megszelídül a szemében az izgalom. Aztán csibészes mosollyal ajándékozott meg.
−Na tessék! −mondta, és szemlátomást elégedett volt magával.
−Elviselhető? − kérdeztem. Hangosan felnevetett.
−Erősebb vagyok, mint hittem. Jó tudni.
−Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról! Sajnálom...
−Végtére is, te csak ember vagy!
−Nagyon köszönöm! −mondtam maró gúnnyal.
Talpra szökkent, a tőle megszokott ruganyos, szinte érzékelhetedenül gyors mozdulattal. Odanyújtotta nekem a kezét, amin meglepődtem. Már annyira megszoktam, hogy alaposan meggondolunk minden testi érintkezést... De nagyobb szükségem volt a segítségre, mint gondoltam. Az egyensúlyérzékem még mindig nem állt helyre.
−Még mindig a futástól szédülsz? Vagy az én csókolási tudományomtól? − Milyen vidámnak, milyen emberinek tűnt most, ahogy nevetett, angyalarca nyugodt volt és derűs. Ez egy egészen más Edward volt, mint akit megismertem. Ettől csak még jobban belehabarodtam. Most már szinte fizikai fájdalmat okozna elszakadnom tőle.
−Nem tudom biztosan, mert még mindig elég kába vagyok -ennyit bírtam kinyögni. − De azt hiszem, ettől is, attól is.
− Talán hagynod kéne, hogy én vezessek.
−Megőrültél? − tiltakoztam.
−Félálomban is jobban vezetek, mint te a legjobb napodon! −ugratott. −Jobbak a reflexeim.
−Ebben biztos vagyok, csak abban nem, hogy az én idegeim meg a furgonom el tudják viselni a vezetési stílusodat.
−Egy kicsit több bizalmat, Bella, ha szabad kérnem!
Zsebre dugtam a kezem, és a markomba szorítottam a kulcsot. Töprengtem egy pillanatig, aztán fülig érő szájjal nemet intettem.
− Szó sem lehet róla! Hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
Megpróbáltam megkerülni: a vezetőülés felé tartottam. Odaengedett volna, ha nem ingok meg egy pillanatra, de az is lehet, hogy nem. A karja úgy zárult össze a derekam körül, mint egy csapda, amelyből nem lehet kitörni.
−Nézd, Bella, én a magam részéről már eddig is komoly erőfeszítéseket tettem, hogy életben tartsalak. Ugye, nem képzeled, hogy odaengedlek a volánhoz, amikor még járni sem tudsz egyenesen? És különben is, egy igazi jó barát sosem hagyja, hogy a barátja részegen vezessen!
−Részegen? − tiltakoztam.
−Te már a puszta jelenlétemtől is megrészegülsz! −Megint azzal a vicces-gúnyos mosollyal szédített.
−Ezzel nem tudok vitatkozni... −sóhajtottam. Hiába is tagadnám: semmiben nem tudok ellenállni neki. Magasra emeltem a kulcsot és elengedtem, aztán figyeltem, amint a keze villámként kinyúl érte, és hang nélkül elkapja.
− De csak kíméletesen hajtsd, mert a furgonom már védett korban van!
−Efelől szemernyi kétségem sincs − nyugtatott meg.
− És terád egyáltalán nem hat? − bosszankodtam. − Mármint a jelenlétem.
Arca megint átalakult, lágy lett, meleg. Először nem válaszolt; egyszerűen odahajtotta az arcát az enyémhez, és lassan végigsúrolta az ajkával az állam vonalát, a fülemtől a nyakamig, oda-vissza. Remegni kezdtem.
− Dehogynem − susogta végül. − De akkor is jobbak a reflexeim!
AJÁNLOM AZ OLDALT
