Bólintottam, bár nekem az a nap más miatt volt emlékezetes:

− Aznap kezdtél szóba állni velem.

−Váratlanul ért, micsoda ellenszenv, majdhogynem gyűlölet lobbant fel bennem. Először nem is tudtam, mi ez. Még sokkal jobban gyötört, hogy nem tudom, mit gondolsz, miért utasítottad vissza. Tényleg csak a barátnőd miatt? Vagy azért, mert már van valakid? Tudtam, hogy akárhogy is van, nem tartozik rám. Meg is próbáltam nem törődni vele. Aztán kezdtek sorban állni előtted a fiúk −  kuncogott.

Haragos képet vágtam a sötétben. Hadarva folytatta.

− Érthetetlen nyugtalansággal vártam, hogy mit mondasz nekik, figyeltem az arcod minden rezdülését. És nem tagadhattam, mekkora megkönnyebbülést érzek, amikor nem láttam mást rajta, csak bosszúságot. De biztos azért nem lehettem benne... Aznap este jöttem ide először. Egész éjszaka vívódtam, miközben figyeltelek, ahogy alszol: éreztem, mekkora szakadék tátong aközött, amit morálisan helyesnek tartok, és amit akarok. Tudtam, ha továbbra sem veszek rólad tudomást, vagy ha elmegyek pár évre, míg te el nem kerülsz innét, akkor egy napon majd igent mondasz Mike-nak, vagy valamelyik hozzá hasonlónak. És ez a gondolat kiborított.

−  És akkor − suttogta −, ahogy ott aludtál, egyszer csak kimondtad a nevemet. Olyan tisztán és érthetően, hogy azt hittem, felébredtél. De aztán nyugtalanul forgolódni kezdtél, újra a nevemet motyogtad, és felsóhajtottál. Az érzés, ami akkor elöntött, olyan erős volt, hogy megijedtem tőle. Tudtam, többé nem leszek képes eljátszani, hogy nem veszek tudomást rólad. − Egy pillanatra elhallgatott, valószínűleg a hirtelen szabálytalanná vált szívverésemet figyelte.

−   De a féltékenység... fura egy dolog. Annyival erősebb, mint hittem volna! És teljesen irracionális! Az előbb is, amikor Charlie arról a nyavalyás Mike Newtonról kérdezett... −  Haragosan csóválta a fejét.

−  Tudhattam volna, hogy hallgatózol! − nyögtem fel.

−  Hát persze.

−  És ennyi elég volt hozzá, hogy féltékeny legyél?

−   Ne felejtsd el, hogy nekem mindez újdonság! Te feléleszted bennem az embert, és minden érzés nagyon erős, mert még friss.

−   De komolyan − ugrattam −, hogyan zavarhat téged egy ilyen csekélység, amikor nekem azt kellett hallanom, hogy Rosalie-t, a megtestesült, tiszta szépséget, Rosali-t neked szánták. Emmett ide vagy oda, hogyan tudnék én versenyezni ezzel?

−  Nem vagytok versenytársak! −  A mosolya megvillant a sötétben. A kezemet a csuklómnál fogva odahúzta a hátára, és a melléhez vont. Moccanni se mertem, még levegőt is csak óvatosan vettem.

−   Tudom, hogy nem vagyunk versenytársak −  motyogtam Edward hűvös bőrébe. − Éppen ez a baj!

− Rosalie persze nagyon szép a maga módján, de ha nem lenne a fogadott nővérem, ha nem tartozna Emmetthez, akkor sem vonzaná tizedannyira, nem, ezredannyira sem, mint te! −  A hangja most komoly volt. − Majdnem kilencven éven keresztül járkáltam az én fajtám és a tiéd közt... és egész idő alatt azt hittem, elég vagyok önmagamnak, nem jöttem rá, mit is keresek. És nem is találtam semmit, hiszen te sem éltél még akkor.

− Ez nem igazság − suttogtam, miközben az arcom még mindig a melléhez simult, és a lélegzését hallgattam. −  Nekem egyáltalán nem is kellett várnom rád! Én miért úsztam meg ilyen könnyen?

− Igazad van! − helyeselt Edward, szemlátomást mulatva rajtam. − Tényleg meg kéne kicsit nehezítenem a dolgodat! − Kiszabadította az egyik kezét, elengedte a csuklómat, de csak azért, hogy óvatosan a másik kezébe vegye. Lágyan végigcirógatta nedves hajamat a fejem búbjától le egészen a derekamig. − Neked mindössze az életedet kell kockára tenned minden másodpercben, amit velem töltesz, ez igazán nem nagy dolog. Neked csak a természetnek, az emberiségnek kell hátat fordítanod... mit számít az?

− Nagyon keveset! Egyáltalán nem érzem, hogy lemondtam volna valamiről.

− Most még nem. − Hangja hirtelen megtelt valami ősi szomorúsággal.

Megpróbáltam felkönyökölni, és az arcába nézni, de a keze szét-törhetetlen gyűrűbe zárta a csuklómat.

−  Mi... −  kezdtem, amikor a teste hirtelen megfeszült, valamire felfigyelt. Én is mozduladanná dermedtem: Edward a következő pillanatban eleresztette a kezemet, és eltűnt mellőlem, én pedig kis híján orra buktam.

−   Feküdj le! −  sürgetett. A sötétben nem tudtam megállapítani, honnan jön a hangja.

Bebújtam a takaróm alá, oldalra fordultam és összegömbölyödtem, mert mindig így szoktam aludni. Hallottam, amint az ajtó résnyire nyílik. Charlie bekukucskált, hogy ott vagyok-e, ahol lennem kell. Egyenletesen lélegeztem, kicsit el is túloztam.

Eltelt egy hosszú perc. Füleltem, de nem voltam biztos benne, hogy Charlie már elment. Aztán Edward hűvös karja egyszerre csak átfogott a takaró alatt, az ajka ott volt a fülemnél.

−  Rémes színésznő vagy, semmi keresnivalód azon a pályán.

−  A csudába! −  morogtam. A szívem valósággal döngette a bordáimat.

Edward valamilyen dallamot dúdolt: úgy hangzott, mint egy altatódal.

Egy pillanatra elhallgatott.

−  Énekeljek neked, amíg el nem alszol?

−  Persze! −  nevettem. −  Mintha tudnék aludni, amikor itt vagy!

−  Eddig is tudtál −  emlékeztetett.

−  De akkor nem tudtam, hogy itt vagy! − feleltem fagyosan.

−   Hát, ha nem akarsz aludni... −  kezdte, tudomást sem véve szemrehányó hangomról. Elakadt a lélegzetem.

−  Ha nem akarok aludni, akkor...? Felnevetett.

−  Akkor mit szeretnél csinálni helyette? Először nem is bírtam válaszolni.

−  Nem is tudom − mondtam végül.

−  Majd szólj, ha eldöntötted!

Hűvös lélegzete bizsergette a nyakam, éreztem, ahogy az orra végigcsúszik az állam vonalán, és beszívja a bőröm illatát.

− Hé, azt hittem, már sikerült érzéketlenné válnod!

−  Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a buké-ját − suttogta. −  Virágillatod van, olyan, mint a levendulának... vagy a fréziának −  jegyezte meg. − Az ember szájában összefut a nyál.

− Igen, ritka az olyan nap, hogy valaki ne közölné velem, milyen étvágygerjesztő illatom van!

Kuncogott, aztán felsóhajtott.

− Eldöntöttem, hogy mit szeretnék! −  mondtam. −  Többet szeretnék tudni rólad!

− Kérdezz bármit!

Gondolatban végigrostáltam a kérdéseimet, majd kiböktem a legfontosabbat.

−  Miért csinálod? −  kérdeztem. −  Még mindig nem értem, miért igyekszel annyira, hogy ellenállj annak, ami... ami vagy. Kérlek, ne érts félre, természetesen örülök, hogy így van. Egyszerűen csak nem értem, miért olyan fontos ez neked egyáltalán.

Habozott egy kicsit, mielőtt felelt.

− Jó kérdés, és nem te vagy az első, aki fölteszi. A többiek, mármint a mi fajtánk többsége, akik tökéletesen elégedettek a sorsukkal, ők sem értik, miért élünk így, ahogy élünk. De tudod, csak azért, mert... mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk... ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy, hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek... egy olyan végzetnek, amit egyikünk sem maga választott. Miért ne próbálhatnánk megőrizni az emberi természetünkből annyit, amennyit csak lehet?

Mozdulatlanul feküdtem, megilletődött csöndben.

− Elaludtál?

− Nem.

− Ez minden, amire kíváncsi voltál? A szememet forgattam.

− Hát nem egészen.

− Mit szeretnél még tudni?

−  Miért tudsz olvasni mások gondolataiban? És miért csak te? És ott van Alice, aki látja a jövendőt... miért történnek veletek ezek a dolgok?

Éreztem a sötétben, hogy vállat von.

−  Nem igazán tudjuk mi sem. Carlisle-nak van egy elmélete... Szerinte valamennyien átmentettünk valamit a legerősebb emberi tulajdonságainkból, és azok a mostani életünkben fölerősödnek, akárcsak az agyunk és az érzékeink működése. Úgy gondolja, valószínűleg már emberként is nagyon érzékeny voltam a körülöttem élők gondolataira. És hogy Alice valamennyire már emberkorában is a jövőbe látott, bárhol élt is akkoriban.

− És Carlisle meg a többiek... ők mit hoztak magukkal az új életükbe?

− Carlisle az együttérzést. Esme azt a képességét, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Emmett az erejét, Rosalie az állhatatosságát. De nevezhetjük akár csökönyösségnek is − kuncogott. − Jasper esete nagyon érdekes. Ö már az első életében is karizmatikus személyiség volt, befolyásolni tudta a körülötte élőket, hogy úgy lássák a dolgokat, ahogy ő. Most képes rá, hogy manipulálja a környezetében lévők érzéseit, lecsillapítson egy teremnyi dühös embert például, vagy éppenséggel izgalomba hozzon egy letargikus tömeget. Nagyon titokzatos képesség.

Eltöprengtem ezeken a képtelen dolgokon, emésztgettem a hallottakat. Edward türelmesen várt, amíg gondolkodtam.

−  No és hogy kezdődött ez az egész? Már úgy értem, téged Carlisle változtatott át, nyilván őt is át kellett változtatnia valakinek és így tovább...

− Hogy honnan ered ez az egész? Az evolúció hozta volna létre? A teremtés? Nem lehet, hogy ugyanúgy fejlődtünk ki, mint a többi fajok, egyikünk ragadozó, másikunk zsákmány? Vagy ha az ember nem tudja elhinni, hogy ez az egész világmindenség csak úgy véletlenül, magától jött létre, amit én a magam részéről nehezen tudnék elfogadni, olyan nehéz elhinni, hogy ugyanaz az erő, amely megteremtette a törékeny angyalhalat és a cápát, a fókabébit és a gyilkos bálnát, éppígy megteremthette egyszerre a mi fajtánkat meg a tiéteket?

−  Egyvalamit azért tisztázzunk! Én a bébifóka vagyok, rendben?

−  Rendben. − Nevetett. Valami megérintette a hajamat − az ajka?

Szerettem volna megfordulni és ellenőrizni, csakugyan az ajka ért-e hozzá a hajamhoz. De rendesen kellett viselkednem: nem akartam ezt az egészet még nehezebbé tenni a számára, mint amilyen már amúgy is volt.

− Akarsz most már aludni? −  kérdezte, megtörve a rövid csendet. −  Vagy vannak még kérdéseid?

− Oh, mindössze egy millió, esetleg kettő...

− Ott van nekünk a holnap, aztán a holnapután, aztán a következő nap... −  emlékeztetett. Elmosolyodtam, ez a gondolat túláradó boldogsággal töltött el.

− Biztos, hogy nem tűnsz el reggelre? −  kérdeztem. Tudnom kellett. − Végtére is mesebeli lény vagy!

− Nem hagylak el. −  A hangjában ott volt az ígéret pecsétje.

−  Akkor csak még egyetlen kérdés ma éjszakára... − Elpirultam. A sötétség sem segített − biztos voltam benne, hogy megérzi a hirtelen melegséget a bőröm alatt.

−  Mi az?

−  Nem, hagyjuk! Meggondoltam magam.

−  Bella, nyugodtan kérdezhetsz tőlem bármit! Nem feleltem, mire Edward felnyögött.

−   Állandóan abban reménykedem, hogy idővel egyre kevésbé lesz frusztráló, hogy nem tudok olvasni a gondolataidban. De csak rosszabb és rosszabb lesz!

−  Örülök, hogy nem tudsz olvasni a gondolataimban. Már az is elég rémes, hogy kihallgattad, mit beszélek álmomban.

−   Kérlek! −  A hangja olyan rábeszélő volt, olyan ellenállhatatlan...

Megráztam a fejemet.

−   Ha nem mondod meg, valami sokkal rosszabbra fogok gondolni ...! − fenyegetett sötéten. −  Kérlek! − Már megint ez az esdeklő hang....

−  Hát... − kezdtem, és örültem, hogy nem látja az arcomat.

−  Azt mondtad, hogy Rosalie és Emmett rövidesen összeházasodnak... Ez... mármint a házasság... ugyanazt jelenti nálatok, mint az embereknél?

Gyorsan kapcsolt, és most már istenigazában felnevetett.

−  Hát erre akartál kilyukadni? Fészkelődtem kicsit, de felelni nem bírtam.

−  Igen, gondolom, nagyjából ugyanazt jelenti − felelte. − Mondtam neked, hogy az emberi vágyak többsége megmarad bennünk, csak elfedik őket a még erősebb késztetések.

−  Ó... − Ez volt minden, amit mondani bírtam.

−  Volt valami okod rá, hogy éppen ezt kérdezd?

−   Hát azon gondolkodtam... hogy esetleg te meg én... valamikor...

Mozdulatlanná dermedő teste tudatta velem, hogy elkomorodott. S vele együtt én is.

−  Nem hiszem, hogy ez... ez... lehetséges lenne...

−   Mert túl nehéz lenne neked, ha én olyan... közel lennék hozzád?

−   Kétségkívül ez se lenne könnyű. De én most nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy te olyan lágy vagy, olyan törékeny... Minden mozdulatomra ügyelnem kell, amikor együtt vagyunk, nehogy kárt tegyek benned. Könnyen megölhetnélek, Bella, puszta véletlenségből! − mormolta alig hallhatóan. Felemelte a kezét, és jéghideg tenyerét az arcomra simította. −  Ha túl heves lennék... ha egyetlen másodpercre megfeledkeznék magamról, és jóllehet, csak megérinteni szeretném az arcod, mégis véletlenül összezúznám a koponyádat... Fogalmad sincs, milyen hihetetlenül törékeny vagy! Soha, de soha nem engedhetem meg magamnak, hogy bármilyen okból elveszítsem az önuralmamat, amikor veled vagyok!

Várta, hogy feleljek valamit, és amikor csak hallgattam, nyugtalan lett.

−  Megrémítettelek? −  kérdezte.

Vártam egy percet a válasszal, hogy igaz legyen, amit mondok:

−  Nem, jól vagyok.

Úgy láttam, egy pillanatra elgondolkodott.

−  De azért kíváncsi lennék −  mondta megint könnyed hangon. − Te már....? −Jelentőségteljesen elhallgatott.

−  Természetesen nem! −  Elvörösödtem. −  Mondtam már, hogy még soha nem éreztem így senki iránt, még hasonlót sem.

−  Tudom. De ismerem a többi ember gondolatait. Tudom, hogy a szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.

−   Nálam igen. Legalábbis most, hogy egyáltalán léteznek számomra! − Felsóhajtottam.

−   Ennek örülök. Legalább van valami, ami közös bennünk! -Elégedettnek hangzott.

−   Ami az emberi ösztöneidet illeti... − kezdtem. Edward várt. − Hát szóval, egyáltalán vonzónak találsz engem... úgy?

Felnevetett, és könnyedén összeborzolta a már majdnem megszáradt hajamat.

−  Ha ember talán nem is, férfi azért vagyok −  biztosított róla. Önkéntelenül ásítottam.

−  Feleltem az összes kérdésedre, most már aludnod kéne − unszolt.

−  Nem biztos, hogy tudok.

−  Akarod, hogy elmenjek?

−  Nem! − vágtam rá a kelleténél hangosabban.

Nevetett, aztán újra dúdolni kezdte azt az ismeretien altatódalt, lágyan zümmögött a fülembe, angyalhangon.

Fáradtabb voltam, mint hittem, kimerített az egész napos szellemi és érzelmi feszültség, amihez hasonlót még soha nem éltem át. Edward hűvös karjában lassan elnyomott az álom.