Minduntalan megbotlottam, egyszer el is estem, de sikerült megtámaszkodnom a tenyeremen, fel is sértette a járda. Gyorsan föltápászkodtam, hogy aztán rögtön újra megtántorodjak. De valahogy mégiscsak sikerült elbukdácsolnom a sarokig. Már csak egy utca: a veríték patakokban csorgott az arcomon, és zihálva szedtem a levegőt. A nap égette a bőrömet, a fehér beton vakítóan verte vissza a sugarakat káprázó szemembe. Ebben a vakító fényben ijesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam. Almomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen hevesen fogok vágyakozni Forks zöld, árnyat és rejtekhelyet kínáló erdőségei után... az otthonom után.

Amikor befordultam az utolsó sarkon, a Cactus utcába, megpillantottam a stúdió épületét −  pontosan olyan volt, amilyennek emlékeztem rá. Az épület előtti parkoló üres, minden egyes ablakon lehúzva a redőny. Már járni is alig bírtam −  nem kaptam levegőt, a kimerültség és a félelem végül mégis csak legyűrt. Anyámra gondoltam, és ez adott erőt, hogy egyik lábam a másik után vonszoljam.

Ahogy közelebb értem, észrevettem a cédulát az ajtón. Kézzel írták, élénk rózsaszín papírlapra: az állt rajta, hogy a tavaszi szünet ideje alatt a stúdió zárva tart. Megérintettem a kilincset, és óvatosan lenyomtam. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Lihegve benyitottam.

A folyosó sötét volt, kihalt és hűvös, hallani lehetett a légkondi zümmögését. Az öntött műanyag székek ott álltak feltornyozva a falak mentén, a szőnyegnek samponszaga volt. Benéztem a nyugati táncterembe − sötétség fogadott. A keleti balett-teremben azonban, a nagyobbik helyiségben, égett a villany. De a redőnyök itt is leeresztve.

A félelem a szó szoros értelmében megbénított. Egy lépést sem bírtam tenni.

És akkor meghallottam anyám hangját.

− Bella! Bella! −  Az a hisztérikus rémület csendült ki belőle, amit olyan jól ismertem. Az ajtóhoz rohantam, arrafelé, ahonnét a hang jött.

− Bella, nagyon megijesztettél! Ezt soha többet ne csináld! −  kiabálta anyám, miközben berohantam a hosszú, magas terembe.

Körülnéztem, próbáltam rájönni, honnét jön a hang. Aztán anyám felkacagott, én meg a hang irányába perdültem.

És ott volt anyám. A tévé képernyőjén, éppen megkönnyebbülten összeborzolta a hajamat. Hálaadás napja volt, én tizenkét éves voltam. Nagyanyámhoz utaztunk Kaliforniába, ez volt az utolsó alkalom, a következő évben már nem élt. Egyik nap kimentünk a tengerpartra, és én túl messzire kihajoltam a kikötőgát korlátján. Összevissza kapálóztam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. „Bella! Bella!” −  kiáltott rám rémületében.

A tévé képernyője már kéken, üresen villogott.

Lassan megfordultam. A vadász ott állt a hátsó kijáratnál, olyan mozdulatlanul, hogy először észre se vettem. A kezében egy távirányító. Egy hosszú pillanatig némán meredtünk egymásra, aztán elmosolyodott.

Elindult felém, egészen közel jött, aztán elhaladt mellettem, és letette a távirányítót a videó mellé. Követtem minden mozdulatát.

−  Elnézést a tréfáért, Bella, de hát nem jobb így, hogy édesanyádat igazából nem kellett belekevernünk a dologba? − A hangja udvarias, barátságos.

Hirtelen mindent megértettem. Anyám biztonságban van. Nem jött vissza Floridából. Nem kapta meg az üzenetemet. Nem rémítette halálra ebben a természetellenesen sápadt arcban vöröslő szempár. Biztonságban van.

−  De igen − feleltem, és a hangomból csak úgy áradt a megkönnyebbülés.

−  Nem is látszol dühösnek, amiért becsaptalak.

−   Nem is vagyok az. −  Hirtelen támadt jókedvem bátorrá tett. Mit számít most már, hogy becsapott? Nemsokára mindennek úgyis vége. Charlie-nak és anyunak nem esik bántódása, soha többé nem fenyegeti őket veszély. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Az agyam egy hűvös, kritikus része figyelmeztetett, veszedelmesen közel járok hozzá, hogy valami megpattanjon bennem a stressztől.

−  Milyen fura! Komolyan mondod! −  A sötét szempár érdeklődve méregetett. Az írisze most majdnem fekete volt, épp csak árnyalatnyi rubinpirost lehetett látni a peremén. Tehát szomjas. −  Kénytelen vagyok igazat adni − szólt − annak a furcsa gyülekezetnek. Az emberi lények tényleg egész érdekesek tudnak lenni. Azt hiszem, sejtem, mi vonzót találhattak abban, hogy közelebbről megfigyelhettek téged. Megdöbbentő, hogy közületek egyesek mintha egyáltalán nem törődnének a tulajdon érdekükkel.

Néhány lépésnyire állt tőlem, karba font kézzel, érdeklődő arccal. Nem volt semmi fenyegető rajta, még a tartása sem. Hétköznapi az egész külseje, semmi rendkívüli... Csak az a fehér bőr és karikás szem, amihez már annyira hozzászoktam. Halványkék, hosszú ujjú inget viselt, és kifakult farmert.

−  Gondolom, most azt fogod mondani, hogy a barátod majd bosszút áll érted. − Reménykedőnek tűnt a hangja.

− Nem, nem hinném. Én legalábbis megkértem, hogy ne tegye.

−  És ő mit felelt?

−  Azt nem tudom. −  Milyen könnyű társalogni ezzel a jól nevelt gyilkossal. −  Levelet hagytam neki.

− Igazán romantikus, egy utolsó levél... És gondolod, hogy tiszteletben fogja tartani az utolsó kívánságodat? − Az udvarias tónusba vegyült immár egy árnyalatnyi gúny és keménység is.

−  Remélem.

−  Hmmm. Akkor nem ugyanabban reménykedünk. Tudod, ez az egész egy kicsit túl könnyű volt nekem, túl gyors. Hogy őszinte legyek, kicsit csalódott vagyok. Azt hittem, sokkal nagyobb nehézségekkel kell majd megbirkóznom. így végső soron mindössze egv kis szerencsére volt szükségem.

Némán vártam, hogy folytassa.

−  Amikor kiderült, hogy Victoria nem bír apád közelébe férkőzni, meghagytam neki, hogy tudjon meg minél többet rólad. Mi értelme lett volna föl-alá rohangálni a földgolyón, hogy a nyomodra bukkanjak, amikor kényelmesen bevárhatlak egy általam választott helyen. így, miután beszéltem Victoriával, úgy döntöttem, eljövök Phoenixbe, és meglátogatom anyádat. Hallottam, amikor azt mondtad apádnak, hogy hazajössz. Eszembe sem jutott, hogy komolyan vegyem. De aztán eltöprengtem a dolgon. Az emberi lények olyan kiszámíthatóak. Szeretnek valamilyen ismerős, biztonságos helyen meghúzódni. És milyen remek trükk, ha pont oda mennél, ahová egyáltalán nem szabadna, ha tényleg oda mennél, ahová mondtad!

De persze nem lehettem biztos a dologban, ez csak afféle megérzés volt. Rendszerint jók a megérzéseim a zsákmányommal kapcsolatban, valamiféle hatodik érzék, ha úgy tetszik. Amikor anyád házában járva lehallgattam az üzenetedet, nem tudhattam, honnét telefonáltál. Az persze igen hasznos volt, hogy sikerült megszereznem a telefonszámodat, de ettől akár még az Antarktiszon is lehettél volna, márpedig az én kis trükköm csak akkor válik be, ha itt vagy valahol a közelben.

Aztán a barátod fölszállt egy Phoenixbe tartó gépre. Természetesen továbbra is figyeltettem Victoriával: egy ilyen játszmában, ahol ennyi játékos vesz részt, mégsem ügyködhettem teljesen egyedül. Kiderült, hogy úgy van minden, ahogy reméltem, mégiscsak itt vagy Phoenixben. Addigra már felkészültem az összes bájos házi videóból. Már csak ügyesen kellett blöffölnöm.

Nagyon könnyű volt, tudod, én ennél lényegesen nehezebb esetekhez szoktam. Őszintén remélem, hogy tévedsz a barátoddal kapcsolatban. Edward, ugye, így hívják?

Nem feleltem. Hirtelen támadt bátorságom éppolyan hirtelen el is szállt. Ereztem, hogy a vadász rövidesen befejezi a dicsekvést. Különben is, nincs mire büszkének lennie. Nem valami nagy dicsőség legyőzni egy magamfajta, gyönge emberi lényt.

−  Nem haragszol, ha én is hagyok egy üzenetecskét a te Edwardodnak?

Egy lépést hátrált a hifitoronyhoz, megnyomott egy gombot a tetején elhelyezett, tenyérnyi digitális videókamerán. Piros fény jelezte, hogy a kamera már működésbe lépett. Elmerülten igazgatott rajta valamit, tágabbra állította a látószöget. Elborzadva meredtem rá.

− Sajnálom, de azt hiszem, hogy ha majd megnézi ezt, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, hogy üldözőbe vegyen. És nem szeretném, ha egyetlen részletről is lemaradna valamiért. Ez a műsor az ő kedvéért van. Te egyszerűen csak egy emberi lény vagy, aki balszerencséjére rosszkor volt rossz helyen, és nem a megfelelő társaságban, hogy ezt se felejtsük ki.

Mosolyogva közelebb lépett.

− Mielőtt elkezdjük...

Miközben beszélt, felkavarodott a gyomrom. Erre nem számítottam.

−  Szeretném az orruk alá dörgölni: a megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága. Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt, gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem. Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat. Olyan sokáig volt bezárva a cellájába, abba a sötét Íjaikba! Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. − Felsóhajtott. − Bosszúból megöltem legalább az öreget.

−  Alice −  leheltem döbbenten.

− Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor megláttam azon a tisztáson. Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én megkaplak téged, nekik meg ott van ő. Az egyeden áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve...

Annak a kis szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy nem kóstolhattam bele... Még a tiédnél is jobb. Sajnálom... nem akartalak megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű valahogy...

Újabb lépést tett felém, és most már csak néhány ujjnyira volt tőlem. Fölemelt egy tincset a hajamból, és finoman megszaglászta. Aztán gyöngéden visszaigazította a helyére hideg ujjaival. Az arcomhoz nyúlt, és kíváncsian, gyorsan végigsimította a hüvelykujjával. Szerettem volna elrohanni, de valósággal kővé dermedtem. Még csak el sem bírtam húzódni.

− Nem − mormolta magában, és leeresztette a kezét. − Nem értem. −  Felsóhajtott. −  Hát, azt hiszem, akár el is kezdhetjük. Aztán majd felhívom a barátaidat, és megmondom nekik, hol találnak téged meg az én kis üzenetemet.

Most már határozottan rosszul voltam. Ez fájdalmas lesz. Láttam a szemében. Nem éri be azzal, hogy ő nyert, hogy belém kóstolhat és továbbállhat. Nem fog gyorsan végezni velem, mint ahogy reméltem. A térdem remegni kezdett, majdnem összeestem.

A vadász körözni kezdett körülöttem, könnyedén, mintha csak egy szobrot akarna alaposabban szemügyre venni a múzeumban. Az arca még mindig nyílt volt és barátságos, miközben azt latolgatta, hol is kezdje.

Aztán lelapult, abba a görnyedt, ugrásra készülő testtartásba, amelyet olyan jól ismertem, kellemes mosolya lassan terebélyesedett, míg végül már egyáltalán nem mosoly volt, hanem villogó fogak torz vicsorgása.

Nem tudtam másképpen védekezni, hát megpróbáltam elfutni előle. Hiába tudtam, hogy akkor sem jutnék messzire, ha a térdem nem rogyadozna. Elhatalmasodott rajtam a pánik, és a vészkijárat felé kezdtem rohanni.

A vadász egy szempillantás alatt elibém került. Azt sem láttam, a kezét vagy a lábát használta-e, olyan gyorsan történt. Hatalmas ütés érte a mellkasomat, hátrarepültem, aztán hallottam a reccsenést, amint a fejem nekiütődött a tükörnek. Tükörszilánkok záporoztak mellém a földre.

Az ütés annyira elkábított, hogy nem éreztem fájdalmat. Levegő után kapkodtam, de hiába. A vadász lassan sétált felém.

− Ez nagyon hatásos lesz − közölte a tükörcserepeket nézegetve, a hangja megint barátságos volt. − Sejtettem, hogy ez a helyiség rengeteg drámai effektet kínál az én kis filmemhez. Ezért akartam éppen itt találkozni veled. Tökéletes díszlet, nemdebár?

Nem feleltem, négykézlábra küzdöttem magam, és a másik ajtó felé kúsztam.

Utánam vetette magát, keményen beletaposott a lábszáramba. Előbb hallottam azt az émelyítő reccsenést, csak azután kezdtem érezni a fájdalmat. De akkor aztán teljes erővel tört rám, torkomból halálsikoly szakadt fel. Kicsavarodott testtel a lábamhoz kaptam. Ö meg csak állt fölöttem, és mosolygott.

− Nincs kedved újragondolni az utolsó kívánságodat? − érdeklődött nyájasan.

Megrugdosta törött lábamat. Valaki fülsiketítőén sikoltozott. Sokkolva ébredtem rá, hogy én sikítok.

−  Még mindig nem akarod, hogy Edwardod üldözőbe vegyen engem? − noszogatott.

− Nem! −  nyöszörögtem. −  Nem, Edward, ne tedd... −  Ekkor az arcomba csapott, és az ütés ereje visszarepített a törött tükörcserepek közé.

A lábam rettenetesen fájt, és éreztem, ahogy az üvegszilánkok végighasítják a fejbőröm. Aztán a meleg nedvesség ijesztő gyorsasággal szétterült a hajamon. Ereztem, ahogy átitatja a pólóm vállát, és hallottam, ahogy lecsöpög mögöttem a padlóra. A vér szagától felfordult a gyomrom.

A kínzó hányinger és szédülés ellenére ekkor felfigyeltem valamire, ami váratlanul megajándékozott a remény egy szikrájával. A vadász mindeddig közönyösen szemlélt, de most hirtelen izzani kezdett a szeme a fékezhetetlen vágyakozástól. A vér látványa −  ahogy skarlátvörösen szétterjed a fehér pólón, és tócsába gyűlik a padlón − őrjítő szomjúságot keltett benne. Nem számít, mit tervezett el, láttam, nem bírja már sokáig megtartóztatni magát.

Legyen most már gyorsan vége − csak ezért fohászkodtam, ahogy a fejemből ömlő vérrel együtt az öntudat is elszivárgott belőlem. A szemhéjam elnehezült. Mint aki elmerül a vízben... még leszivárgott hozzám a vadász gyilkos, vad hördülése. Láttam, de nagyon messziről, mintha a szemem hirtelen hosszú alagúttá változott volna, a felém közeledő sötét alakot. Utolsó erőmmel ösztönösen az arcom elé kaptam a kezem. Aztán lecsukódott a szemem, és sodródni kezdtem...