− El én − dünnyögtem. − Hát remélem, legalább jól érzed itt magad. Találtál már valami kedvedre valót? − ugrattam, és egy csomó lány felé intettem a fejemmel, akik úgy sorakoztak a fal mentén, mint a pasztellszínű cukrászsütemények a hűtőpulton.

− Aha − sóhajtotta. − De ő már foglalt.

Egy pillanatra lenézett rám, és a szeme találkozott az én kíváncsi tekintetemmel − aztán mind a ketten zavartan elfordítottuk a fejünket.

− Mellesleg, tényleg nagyon csinos vagy ma −  tette hozzá bátortalanul.

− Uhm, kösz. Szóval miért is fizetett neked Billy azért, hogy ide gyere? − kérdeztem gyorsan, bár már tudtam a választ.

Jacob szemlátomást nem örült neki, hogy újra erre tereltem a szót. Kínosan érezte magát, elfordult.

− Azt mondta, ez elég „biztonságos” hely lesz hozzá, hogy beszéljek veled. Az öreg kezd teljesen becsavarodni.

Tessék-lássék vele nevettem.

− Na, mindegy, szóval még azt is beígérte, hogy ha megmondok neked valamit, akkor megszerzi azt a hengerfejet, amire szükségem van − vallotta be alázatosan.

− Hát akkor mondjad, szeretném, ha be tudnád fejezni az autódat − vigyorogtam. Legalább Jacob nem hisz ebben az egészben. Ez megkönnyítette a helyzetemet. Edward ott állt a falnak támaszkodva, és engem figyelt. Láttam, amint egy rózsaszín ruhás másodéves félénken, reménykedve szemügyre veszi, de Edward észre se vette.

Jacob megint szégyenlősen lesütötte a szemét.

− De nem fogsz megharagudni rám, ugye?

− Kizárt, hogy bármiért is megharagudnék rád, Jacob −  bizonygattam. −  Még Billyre se haragszom. Úgyhogy mondd csak nyugodtan, amit mondanod kell.

−  Hát szóval... ez az egész akkora baromság, úgyhogy tényleg sajnálom, Bella... de Billy azt szeretné, ha szakítanál a barátoddal. „Légy szíves!” Külön megkért, hogy ezt is tegyem hozzá! −  Undorodva csóválta a fejét.

− Még mindig olyan babonás, igaz?

− Aha... Teljesen... ki volt akadva, amikor te megsérültél Phoenix-ben. Nem akarta elhinni... −Jacob szégyenlősen elhallgatott. A szemem összeszűkült.

− Leestem a lépcsőről.

− Tudom −  vágta rá Jacob azonnal.

−  Apád nyilván azt hiszi, Edwardnak valami köze volt hozzá − állítottam inkább, semmint kérdeztem. ígéretem ellenére kezdett felmenni bennem a pumpa.

Jacob a padlót fixírozta. Immár arra sem vettük a fáradságot, hogy legalább ringatózzunk a zenére, bár a tenyere még mindig ott volt a derekamon, és az én kezem is a vállán.

− Figyelj, Jacob, tudom, hogy Billy valószínűleg nem fogja elhinni, de hogy legalább te tudjál róla... −  Rám nézett, mert hallotta a hangomon, hogy most nagyon őszintén beszélek. − Szóval Edward igazából megmentette az életemet. Ha nincs ott ő és az édesapja, én már halott lennék.

−  Tudom − felelte ugyanúgy, mint az előbb, de azért úgy tűnt, hogy a mondandóm mégiscsak hatással volt rá. Azt reméltem, legalább ennyiről meg tudja majd győzni Billyt.

−  Figyelj, sajnálom, hogy éppen terád bízták ezt az üzenetet − mondtam bocsánatkérő hangon. −  De legalább most megkapod azt az alkatrészt.

− Aha − motyogta. Láttam, hogy még mindig szégyenkezik... és zaklatott.

− Van még valami? − kérdeztem hitetlenkedve.

− Felejtsd el! − motyogta. − Szerzek munkát, és összegyűjtöm azt a pénzt én magam.

Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

− Ki vele, Jacob!

− De olyan rémes...

− Nem érdekel. Ki vele! −  erősködtem.

− Jó, rendben... de a fenébe is, ez tényleg rémes! −  Megrázta a fejét. −  Azt akarta, mondjam meg neked, nem is, hogy figyelmeztesselek, hogy... és ne felejtsd el, ő használt többes számot, nem én... − Egyik kezét elvette a derekamról, és kis idézőjeleket írt le vele a levegőben: −  „Figyelni fogunk benneteket!” −  Szorongva várta, miként fogadom a hallottakat.

Ez úgy hangzott, mintha valami maffiafilmből vette volna. Hangosan fölnevettem.

−   Sajnálom, hogy pont neked kellett átadnod ezt az üzenetet, Jake! − kuncogtam.

−  Nem is volt olyan szörnyű! − Elvigyorodott. A pillantása elismerően futott végig a ruhámon. − Szóval mondjam meg az öregnek, hogy azt üzened, törődjön a maga dolgával? − kérdezte reménykedve.

−  Nem − sóhajtottam. − Mondd azt neki, hogy köszönöm! Tudom, hogy csak jót akar.

A szám véget ért, és én levettem a kezem Jacob válláról. Az ő tenyere még néhány pillanatig ott tétovázott a derekamon. Aztán lepillantott a járógipszemre.

−  Akarsz még táncolni? Vagy elkísérjelek valahová? Edward válaszolt helyettem.

−  Köszönjük, Jacob, mostantól kezdve ez már hadd legyen az én gondom!

Jacob hátrahőkölt, és elkerekedett szemmel bámult Edwardra.

−  Hé, észre se vettem, hogy itt vagy! −  motyogta. − Gondolom, később még látjuk egymást, Bella! −  Hátralépett, és bátortalanul búcsút intett.

Elmosolyodtam.

−  Aha, később még találkozunk!

−  És sajnálom! −  ismételte még egyszer, mielőtt elindult az ajtó felé.

Amint a következő szám elkezdődött, Edward karja már a derekamat ölelte. Nem kifejezetten lassú szám volt, de ez őt egyáltalán nem érdekelte. Elégedetten a mellére hajtottam a fejem.

−Jobban vagy? −  ugrattam.

−  Nem igazán −  felelte kurtán.

−   Ne légy dühös Billyre! − sóhajtottam. − Charlie jó barátja, és aggódik értem. Nem személy szerint ellened van kifogása.

−  Nem vagyok dühös Billyre − helyesbített kimért hangon. − A fia bosszant.

Hátrébb húzódtam, hogy jobban lássam.

− De miért?

− Elsősorban azért, mert megszegtem miatta az ígéretemet. Értetlenségem láttán halványan elmosolyodott.

− Megígértem, hogy egy percre se eresztelek el ma éjszaka.

− Sebaj, én megbocsátok.

− Kösz. De van még más is. Türelmesen vártam.

− Azt mondta rád, hogy csinos vagy! − folytatta végül, és a homlokán elmélyültek a ráncok. −  Ez az adott körülmények között valóságos sértés. Ma még a gyönyörűnél is gyönyörűbb vagy!

Elnevettem magam.

− Nem lehet, hogy te egy kicsit elfogult vagy?

− Nem hinném. Ráadásul kitűnő a látásom.

Már megint keringtünk, a lábam a lábán, és erősen magához szorított.

− Szóval megmagyarázod végre, mire volt jó ez az egész? −  kérdeztem.

Lenézett rám, mintha nem értené, mire én sokatmondón körbemutattam a krepp-papír girlandokon.

Egy pillanatra eltöprengett, aztán irányt változtatott, és a tömegen keresztül a tornaterem hátsó kijárata felé keringőzött velem. Futólag láttam a táncoló Jessicát és Mike-ot; kíváncsian néztek utánunk. Jessica odaintegetett, én szintén. Angela is feltűnt, rettenő boldognak látszott a kis Ben Cheney karjában: nem nézett föl, tekintete elmerült a nála vagy egy fejjel alacsonyabb Benében. Lee és Samantha, a Connerrel táncoló Lauren, aki persze bosszúsan méricskélt minket − ismerősként üdvözölhettem minden mellettem elsuhanó arcot. És aztán odakinn voltunk, a lassan kihunyó alkonyat hűvös, hideg fényében.

Amint kettesben maradtunk, Edward a karjába kapott, és átvágott velem a sötét iskolaudvaron a fenyőfák alatt álló padig. Leült, az ölébe vont, és a melléhez szorított. A hold már felkelt, fényes korongja áttetszett a vékony felhőkön, és Edward arca sápadtan világított a fehér fényben.

−  Szóval mire volt ez jó? − kérdeztem lágyan.

Mintha meg se hallotta volna, némán bámult fel a holdra.

−  Alkonyat van megint −  mormolta. − Megint vége van valaminek. Bármilyen tökéletes is egy nap, mindig véget ér.

−  Vannak dolgok, amelyeknek nem kell véget érniük −  szűrtem az összeszorított fogamon keresztül, mert abban a pillanatban teli lettem feszültséggel.

Felsóhajtott.

−   Azért hoztalak el a bálba − kezdte lassan, mert végre elszánta magát, hogy válaszol a kérdésemre −, mert nem akarom, hogy bármiről is lemaradj. Ha megoldható, én nem akarom, hogy miattam kelljen lemondanod valamiről. Azt akarom, hogy úgy élj, mint egy emberlány! Azt akarom, hogy az életed normálisan folytatódjon, mintha én meghaltam volna 1918-ban, ahogy történnie kellett volna.

Összeborzongtam attól, amit mondott, aztán dühösen megráztam a fejem.

−  És mégis, mit gondolsz, miféle fura párhuzamos világban mentem volna én el az iskolabálba saját szabad akaratomból? Ha nem lennél ezerszer erősebb nálam, akkor gondoskodnék róla, hogy ezt ne úszd meg szárazon!

Egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme komor maradt.

− Nem is volt olyan rossz, te magad mondtad!

− De csak azért nem, mert veled voltam.

Egy percig hallgattunk: Edward a holdat bámulta, én őt. Bárcsak meg tudnám magyarázni neki, mennyire nem érdekel engem a normális emberi élet!

− Elárulnál nekem valamit? − kérdezte könnyed évődéssel.

− Mindig mindent elárulok neked.

−  Mindegy, azért most ígérd meg, hogy ezt tényleg elárulod! − erősködött vigyorogva.

Sejtettem, hogy ezt azonnal meg fogom bánni. − Jó, rendben...

− Úgy láttam, őszintén meglepődtél, amikor rájöttél, hogy hova hozlak − kezdte.

− Mert meg is lepődtem − szúrtam közbe.

−  Pontosan − helyeselt. − De akkor nyilván volt valamilyen elképzelésed... Kíváncsi vagyok, végül is mit gondoltál, miért öltöztetlek díszbe?

Igen, tényleg rögtön megbántam. Tétován elhúztam a számat.

− Nem akarom megmondani neked.

− Megígérted! −  tiltakozott.

− Tudom.

− Hát akkor?

Azt hitte, csak zavarban vagyok, azért nem akarom elmondani.

− Mert attól félek, megharagudnál, vagy elszomorodnál. Ezen összevont szemöldökkel töprengett néhány pillanatig.

− Akkor is tudni szeretném. Szóval? Fölsóhajtottam.

−  Hát... azt sejtettem, hogy ez valamiféle... különleges alkalom lesz. De az meg se fordult a fejemben, hogy csak egy közönséges, emberi dolog... egy iskolabál! −  mondtam megvetően.

− Emberi? − kérdezte színtelen hangon. Sikerült rögtön ráhibáznia a kulcsszóra.

Lenéztem a ruhámra, egy kósza fodorral babráltam. Edward némán várt.

−  Oké! − hadartam. − Azt reméltem, hogy meggondoltad magad... hogy végül mégiscsak hajlandó vagy átváltoztatni engem.

Érzelmek sokasága hullámzott át az arcán. Néhányat felismertem közülük: a haragot... a fájdalmat... aztán erőt vett magán, és az arca derűsen gunyoros lett.

− És úgy gondoltad, ez olyan alkalom lenne, ahol csak estélyi öltözékben illik megjelenni? − ugratott, és megérintette a szmokingjának a hajtókáját.

Duzzogás mögé rejtettem a zavaromat.

−  Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok. De szerintem  több értelme lett volna, mint egy iskolabálnak. −  Még mindig vigyorgott. −  Ez egyáltalán nem mulatságos! − szóltam rá.

−  Igazad van, tényleg nem mulatságos − hagyta rám Edward, és az arcáról eltűnt a mosoly. − Viszont inkább tekintem tréfának, mintsem elhiggyem, hogy komolyan beszélsz.

− Pedig én komolyan beszélek. Mélyet sóhajtott.

− Tudom. És tényleg annyira szeretnéd?

A szemébe visszatért a fájdalom. Az ajkamba haraptam, és bólintottam.

− Annyira szeretnéd, hogy ez legyen a vég − suttogta szinte csak magának −, hogy ez legyen az életed alkonya, mielőtt még igazán megkezdődött volna? Hajlandó lennél feladni mindent?

−  Ez nem a vég lenne, hanem a kezdet − tiltakoztam alig hallhatóan.

−  Nem érek én annyit − mondta szomorúan.

−  Emlékszel, amikor azt mondtad nekem, hogy nem látom magamat tisztán? − méltatlankodtam. − Te nyilvánvalóan ugyanabban a vakságban szenvedsz.

−  Én tudom, mi vagyok. Felsóhajtottam.

De hirtelen megint megváltozott a hangulata. Elhúzta a száját, és átható tekintettel fürkészte az arcomat.

−  Szóval készen állsz? −  kérdezte.

−  Ühüm. −  Nagyot nyeltem. − Tehát?

Elmosolyodott, lassan hajtotta le a fejét, míg csak hideg ajka a bőrömet nem súrolta közvetlenül az állam alatt.

−  Most mindjárt? − suttogta. A lehelete a nyakamat csiklandozta, és én önkéntelenül összeborzongtam.

−   Igen! − Csak suttogni mertem, mert féltem, hogy különben elcsuklik a hangom. Ha eddig azt hitte, csak blöffölök, akkor most csalódni fog. Már meghoztam a döntést, és biztos voltam magamban. Az most mellékes, hogy az egész testem deszkamerev a rémülettől, hogy a kezem ökölbe szorul, hogy ki-kihagy a lélegzetem...

Edward sötéten felkacagott, és elhajolt. Csakugyan csalódott volt.

−  Nem hihetted komolyan, hogy ilyen könnyen beadom a derekam −  csúfolódott, de a hangjában keserűség bujkált.

−  Egy lány miért ne álmodozhatna?

−  És te erről szoktál álmodozni? Hogy szörnyeteg lesz belőled?

−  Nem egészen −  feleltem, a „szörnyeteg” szón bosszankodva. Még hogy szörnyeteg... −  Leginkább arról álmodozom, hogy veled maradok mindörökre.

Szomorú arca megszelídült a hangomból kicsendülő, megfoghatatlan fájdalom hallatán.

− Bella! − Az ujja könnyedén végigsimított az ajkam körvonalán. − Én mindig veled maradok. Ennyi nem elég?

Megcsókoltam számon kószáló ujját, és elmosolyodtam.

− De elég, egyelőre.

Makacsságom láttán mérgesen legyintett. Tehát ma este egyikünk sem adja be a derekát. Olyan erővel fújta ki a levegőt, hogy az majdnem morgásnak hangzott.

Megsimogattam az arcát.

− Figyelj rám − mondtam. − Jobban szeretlek, mint az egész világot együttvéve. Ez nem elég?

− De igen, elég −  felelte mosolyogva. − Örök időkre elég. Aztán lehajolt, és újra a nyakamhoz érintette hűvös ajkát.