Bella Swan ekkor felém rázta a barna, hosszú és egyenes haját.

Megőrült?! Tisztára, mintha fel akarná bátorítani a szörnyet, mintha kinevetne!

Nem túl nyerő most lélegezni, mindent betölt az illata…És én hamarosan elveszek, ha így folytatom.

Nem igenis van megoldás!De így nem vehetek, akkor levegőt, abbahagyom a levegő mozgatását, leállítom a tüdőmet. Azonnal megkönnyebbülök, de még nem teljesen .Az illatának az emléke az agyamba égett, még a nyelvem hátsó részén is érzem.

Nem tudom örökké így védeni magam .De talán elég kihúznom egy órán át. Egy óra. Pont elég arra,hogy kiürüljön ez az áldozatokkal teli szoba, hogy az áldozatok ne váljanak ténylegesen áldozatokká. Ha meg tudom tenni, egy rövid órán át, megmenekülnek…

Elég kényelmetlen érzés mikor nem lélegzem. A testem nem igényel oxigént, de küzdenem kellett az ösztöneim ellen. Így nem éreztem a lány illatát, bár más illatot sem…Az illata vitt engem a vadászat útjára , az volt a veszély fő oka. Nem gyakran váltotta ki bármi is a veszélyes énemet, de most  erősen kellett tartanom magam ezzel az átlagos emberrel szemben. Kényelmetlen volt de kivitelezhető, sokkal elviselhetőbb , mint érezni az illatát,de tudni, hogy nem mélyeszthetem bele a fogam a finom,vékony,átlátszó bőrébe, hogy érezhessem a forrós nedves pulzáló vérét.

Csak egy óra!Csak egy óra!Most tilos az illatára, vagy az ízére gondolnom! A csendes lány összefogta a haját a kezével, majd leengedte úgy , hogy ne lássam az arcát Becsukta a mappáját. Így nem láthattam az arckifejezését, és nem tudtam a tiszta, mély szemeiből kiolvasni, vajon mit érez. Vajon pont ezért rejtőzött el a hajfürtjei mögé?Hogy elrejtse a szemét előlem?Félelemből?Félénkségből?Hogy ne tudjam meg a titkait?

A korábbi ingerültségem csak fokozódott , amiért erre a gyenge lányra kell hagyatkoznom., akire annyira szükségem van – és utálok is pont ezért és , hogy mennyire rabul ejtett. Azért is utáltam ennyire ezt a sápadt emberlányt a jobb oldalamon, és az ő varázsát, mert nem akarom miatta az eddig kialakított ön magam , a családom szeretetét és az álmaimat, hogy jobb lehetek, amilyen vagyok.

Utáltam őt, és utáltam, hogy ilyen érzelmeket vált ki belőlem. Ez egy kicsit segített…Igen irritált az előbbi gyengeségem és ez segít egy kicsit. Zavart, hogy már az elképzelés is ilyen hatással van rám,hogy csak egy kicsit belekóstolok…

Gyűlöltem és irritált:türelmetlenné tett. Mikor telik már le ez az óra???!!!És mikor az órának vége lesz. Át kell majd mennie egy másik terembe mit tudnék tenni?

Például bemutatkozhatnék.”Hello Edward Cullen vagyok .Átkísérhetnélek a következő órádra?”Ő biztosan igent mondana. Ez lenne a legudvariasabb, amit tehetne. Könnyű lenne őt rossz irányba terelni. Egy kis csücske az erdőnek belenyúlik a parkolóba, mondhatnám neki, hogy egy könyvemet hagytam a kocsiban, kísérjen el…

Ki tudná meg, hogy én voltam az utolsó ember, aki látta?Esett az eső, ahogy az általában lenni szokott, két sötét esőköpenyes alak, aki rossz irányba tart nem igazán keltene feltűnést, nem követne senki sem.

De nem csak én figyeltem rá egyedül a mai napon – gondolom nem csak az én figyelmem keltette fel. Mike Newton valószínűleg most is minden rezzenését figyeli, amint Bell a idegesen üldögél a székén- elég kényelmetlenül érzi magát, amiért ilyen közel kell lennie hozzám,de erre már azelőtt számítottam, hogy az illata lerombolta volna bennem a jóindulatú aggodalmat. Mike Newton tudni fogja ha a lány velem hagyja el a termet!!

Talán ha inkább 1-2 óra múlva…?

Meghátráltam a bennem fellobbanó tűz elől, addig talán vissza tudom fogni magam. Úgyis üres lesz a ház, amikor majd haza ér Swan rendőrfőnök úgyis egész nap dolgozik ma. Tudom melyik házban lakik, az összes házat ismerem a környéken, elég kicsi ez a város hozzá. A házuk vastag fából épült és nincsenek közeli szomszédaik. Tehát hiába kezdene sikítani – amire úgyse lenne elég ideje – senki sem hallaná.

      Ez lenne a legfelelősségteljesebb terv… pedig az elmúlt 7 évtizedben olyan jól kibírtam emberi vér nélkül… Persze csak ha bent tudom tartani a lélegzetem az elkövetkezendő két órában is. Miután egyedül találom őt többet senkinek sem adok esélyt hogy bántson engem…vagy a családomat… nem bírnám elviselni, hogy veszélybe sodorjam őket…

      „Ez még nem ok arra, hogy tapasztalatot gyűjts!” mondta a fejemben a szörny. Az egyetlen esélyem arra, hogy életben hagyjam a maradék 19 embert a teremben a türelem és az erőfeszítés, hogy nyugton maradjak. Így talán kevésbé leszek akkora szörny, mikor megölöm ezt az ártatlan csajt.

      Utáltam őt, de közben tudtam, hogy magamat gyűlölöm. És tudtam, miért útálom annyira magam. Már előre gyűlölöm mindkettőnket, amiért ennyire kívántam őt.

      Egész óra alatt terveket szövögettem, hányféleképpen ölhetném meg, és vajon melyik a legjobb módszer. De csak stratégiákat építgettem, semmi mást. Ez egész órán lekötött.

      Egyszer csak, mielőtt igazán a végére értem volna az aktuális gondolatmenetemnek, felpillantott rám mahagóni színű hajzuhatagán keresztül. Igazságtalan gyűlölet lángolt fel bennem, mikor a pillantásunk találkozott. Láttam, mennyire megrettenti ez a szemkontaktus. A vér az arcába áramlik, elpirul, mielőtt még újra elrejtőzhetne előlem a haja mögött, és én kis híján összeroppanok az erőfeszítéstől.

      És akkor megszólal a csengő. Megmenekült a csengőnek köszönhetően – micsoda szerencse. Mind a ketten megúsztuk. Ő a halált, én pedig a szörnnyé válást. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor előtört belőlem az éjszaka teremtménye. Féltem tőle és utáltam.

      Nem tudtam lassabban menni, szinte repültem az ajtó felé. Ha most bárki meglátna, tudná, hogy valami nincs rendben, és hogy nem a következő órám terme felé tartok. De senki sem tűntetett ki (vagy sújtott le) tekintetével. Mindenki az új lány körül tolongott, aki még mindig nem tudta, hogy az elmúlt egy órában bármikor utolérhette volna a végzete.

      Bevágódtam az autómba.

      Nem gondoltam volna, hogy ezt megúszom… Ez elég gyáván hangzott… de az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen volt. Nem maradt bennem elég fegyelem ahhoz, hogy visszamenjek az emberek közé. Arra összpontosítottam, hogy mennyi önuralomba és keménységbe került az is, hogy ne öljem meg azt az egy bizonyosat. Nincs elég erőm most ahhoz, hogy a többieknek is ellen tudjak állni. Micsoda veszteség lenne, ha valaha is átadnám magam a szörnyetegnek… visszafordíthatatlan vereséget szenvednék.

      Beindítom a CD-t ami általában megnyugtat, de most csaj egy kicsit nyugtat meg. Nem, ami most igazán segítene nekem, az a hideg, nedves, tiszta levegő, kevés lágy esővel permetezve a nyitott ablaknál.  Bella Swan fantasztikusan tiszta vérének illatát és annak emlékét ki kell mosnom magamból. De teljesen megfertőzött.

      Megint észnél vagyok. Nem Edward, nem hülyültél meg teljesen. De már megint rá gondolok. Megint harcolnom kell az érzéssel, pedig semmi kedvem hozzá.

      Nem fogok rátörni a házában. Nem fogom megölni őt. Ez nyilvánvaló, hiszen egy gondolkozó lény vagyok, szabad választási lehetőséggel. Kár, hogy tökre az ellenkezőjét éreztem a bioszteremben. Talán ha nagyon  - nagyon óvatosan érintkezem csak vele, nem kell mostantól teljesen megváltoztatnom az életem. Ez a gondolat határozottan tetszett. Miért kéne bosszankodni? Hiszen senki sem akar tönkretenni. Tényleg nem akarom kiábrándítani az apámat, nem akarom, hogy anya miattam stresszeljen, aggódjon…féljen. Ő is a fogadott anyám, nem a biológiai, de ez nem számít, szeretem őt. Esme nagyon lágy, kifinomult és kedves. Ha bárki is megbántaná Esmet, annak sosem bocsátanék meg… magamnak sem…adott esetben…

      Milyen ironikus, hogy még én akartam megvédeni ezt az emberi lányt Jessica Stanley alattomos gondolataitól, pedig azoknak legalább nincs foguk, nem úgy mint nekem. Ő az utolsó ember, akit meg tudnék védeni. Nem valószínű, hogy valaha is az én segítségemre szorulna, legfeljebb velem szemben.

      Hol van Alice? – hasít belém a gondolat. Vajon látott megölni Bellát a közeljövőben? Miért nem segített nekem megállítani magam, vagy segíteni a fejemben – egyáltalán? Talán Jasper szorult segítségre közben, és így nem tudott segíteni nekem, mert nem volt rá lehetősége? Vagy erősebb vagyok, mint gondolnám? Lehet, hogy tényleg nem fogok semmit csinálni a lánnyal?

      Nem, tudtam, hogy ez nem igaz. Alice biztos csak túl erősen koncentrált Jasperre. Rákeresek a hangjára a fejemben, és már tudom, hogy egy apró épületben van, angol órán. Nem tartott sokáig megtalálni jól ismert hangját. És igazam volt. Minden gondolata Jasper körül forgott, minden apró mozdulatát meredten figyelte.

      Azt kívántam, bárcsak kikérhetném a véleményét, de tudtam, hogy erre csak máskor lesz időm. Örültem, hogy még nem látta, mit fogok tenni. Naivan csak Jaspert leste, fogalma sem volt róla, milyen mészárlást terveztem el eközben.    

      Új érzés járt át, szinte égtem a szégyentől. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen azokról a gondolatokról. Ha el tudom kerülni Bella Swant meg tudom állni, hogy megöljem. Erre a gondolatra a szörny megvonaglott és kivillantotta fogait. Azt akartam, hogy soha, senki ne tudja meg.  Távol kell tartanom magam a csaj illatától. Nem volt kérdés, miért nem tudnám megállni sokáig. De jó gondolat. Meg kell próbálni azt tenni, amit Carlisle tanított.

      Az utolsó óra a suliban már majdnem letelt. Először megpróbálom az elméletből a gyakorlatba átültetni azokat az eszméket, amire Carlisle tanított. Jobb, ha most inkább itt a parkolóban ücsörgök, ahol a lány nem találhat rám és nem rombolhatja le az önuralmam utolsó pilléreit is. Megint igazságtalan gyűlöletet érztem iránta. Gyűlöltem, amiért az öntudatlan erejével fölém kerekedett. Rá tudna venni bármire – ócsároltam magam.

      Serényen átvágtam az apró udvaron – kicsit talán túl gyorsan, de senki sem látott meg – és bementem az irodába. Nem kérdéses, hogy Bella Swan útban van nekem. Kerülnöm kell őt, akár a pestises embert. Az iroda teljesen üres volt, leszámítva a titkárnőt, akit magam is látni akartam. Nem hallotta, ahogy csendesen beléptem.

      „Mrs Cope?” – szólítottam meg. A természetellenesen vörös hajú nő  tágra nyílt szemekkel rám meredt. Mindig észreveszem a zavarodottság apró jeleit, mikor az emberek nem értik hogy kerültem olyan hamar oda, ahol addig senkit sem láttak.

      „Oh!” – hökkent meg egy kicsit frusztráltan. Gyorsan végigsimított a blúzán „Te bolond” – gondolta – „hiszen olyan fiatal, hogy a fiad is lehetne…túl fiatal hozzád…”

      „Hello Edward, miben segíthetek?” – csillantak fel szemei a szemüvege mögött.

      Hát ez ciki. De tudtam,hogy el kell bűvölnöm ahhoz, hogy segítsen nekem. Könnyű volt elvarázsolni, tudtam, hogy milyen hangsúlyokat és gesztusokat kedvel. Neki nem voltak titkai előttem…

      Szégyenlősen felnéztem, a tekintetébe fúrtam a szemeim, és próbáltam mélyrehatóan nézni az apró, sekély, barna szemekbe. A gondolatai csapongóak lettek. Ez könnyű menet lesz.

      „Szeretném, ha segítene megoldani egy apró kellemetlenséget.” – mondtam neki lágy hangon, amiről tudtam, hogy nem félelmetes az emberek számára. Sokkal inkább kellemesnek találják. Hallottam, ahogy felgyorsul a szívverése.

      „Persze Edward, mit tehetek érted?” „Túl fiatal…túl fiatal…!” – gondolta közben. Ebben tévedett, de addig jó nekem, amíg nem tud erről. Öregebb vagyok a nagyapjánál is. De ha a jogsimat nézzük, akkor igaza van.

      „Azon elmélkedtem, mire tudnám lecserélni a biológia szakos osztályt, ahova járok. Esetleg fizikára?...”

      „Talán van valami probléma Mr Bannerrel?”

      „Neem, semmi, csak én már tanultam ezt az anyagot és csak az időt pazarolom vele.”

      „Előrehozott tananyagokat is vettek az Alaszkai iskolában, tudom…” – összeszorította vékony ajkait, és közben erre gondolt: „ Mintha már egyetemisták lennének…hallottam a tanárok véleményét róluk. Tökéletes válaszok, hibátlan dolgozatok. Sosem hibáznak a tesztekben , és ráadásul egy tantárgy sem kivétel ez alól. Mr Varner szerint sosem volt még ilyen éles eszű tanítványa, mint ez a négy…De ha csak egyszer is rajtakapnám az anyjukat, hogy szekálja őket a tanulás miatt…”

      „Ne haragudj Edward, de  momentán nincs hely a fizika szakos osztályban. Mr Banner gyűlöli, ha 25 főnél több ember jár egy osztályba.

      „Ne aggódjon miattam”

      „Hát nem is…egy tökéletes Cullenért? Ugyan már…” – gondoltaMrs Cope.

      „Tudom Edward, de nem lenne elég ülőhely, nem a szellemi képességeidben nem bízom.”

      „Nem adhatnám le az osztályomat? Inkább csak vizsgázni járnék be, és magántanulóként haladnék az anyaggal…”

      „Leadni a biológiát?!” – tátotta el a száját a nő. A gondolatai sebesen kezdték keresni a logikámat. „ Hát ez megőrült. Hogy adhatna le egy ilyen kemény tantárgyat, pont idén? Biztos, hogy Mr Bannerrel van valami baja. Remélem meg tudom ezt beszélni Bobbal, mielőtt még Edward ekkora hülyeséget csinálna.”

      „Nem lesz még egy pontod az érettségihez!”

      „Majd jövőre megszerzem őket.”

      „Talán előbb meg kéne beszélned a szüleiddel.”

Az ajtó közben kinyílt mögöttem, de most senki más nem érdekelt, csak Mrs Copera koncentráltam. Nem tudtam, ki érkezett. Kicsit közelebb hajoltam hozzá és tágabbra nyitottam a szemeimet. Eddig minden más embert meg tudtam győzni így, ha belekerültek a pillantásomba. 

      „Kéérem Mrs Cope!” – szóltam lágyan hozzá, mosolyra kényszerítve ezzel. „Nincs bármely más óra, ahová át tudna tenni? Nincs szükségem 6 órányi biológiára, amit úgyis betéve tudok már…”

      Rámosolyogtam, óvatosan kivillantva fehér fogaimat, de nem túl szélesen, nehogy megijesszem. A szíve erősebben kezdett verni.

      „Túl fiatal…!” – emlékeztette magát pánikszerűen. – „Nos oké, megpróbálok beszélni Bobbal, mármint Mr Bannerrel. Meglátom mit tehetek…”

      Másodszorra is kinyílt az ajtó, és a szoba atmoszférája teljesen megváltozott. A „küldetésem”-hez fűzött reményeim határozottam összeomlani látszottak… már nem a vöröshajú nő befűzése volt a célom…

      A másodszorra beérkezett Samanta Wells kinyitotta az ajtót, leadta a minden tanárral gondosan aláiratott jelenléti ívét, majd gyorsan kiviharzott az irodából. Mikor az ajtó becsapódott mögötte a viharos szél besüvített az apró helységbe és megcsapta az orromat. Ekkor tudtam meg, ki volt az első személy, aki belépett az irodába, és miért nem hallottam a gondolatait, miközben Mrs Copeot fűztem. Megfordultam, de nem volt rá szükség, hogy megerősítsem a gyanúmat. Lassan fordultam az ajtó irányába, kínosan ügyelve a mozdulataimra…az izmaim megfeszültek… Bella Swan ott állt az ajtóban, az ajtó mellé támaszkodva, és egy apró papírt szorongatott.

      A szemei tágra nyíltak, mikor megpillantotta az embertelen, vad ragyogást a szememben. Vérének illata kezdte teljesen megtölteni az apró irodát. A szomjúság vadul fellángolt bennem, végigszáguldott az ereimben. A szörny azonnal előjött, ugrásra készen...

      Mikor megláttam magam szemei tükrében, egy szörny arcát láttam. A kezeimet habozva szorítottam ökölbe. Nem tudtam visszanézni Mrs Copera, azon gondolkodtam, milyen könnyen megtámadhatnám most a lányt. Elég időm lenne mindenre. Könnyedén betörhetném mrs Cope fejét, és utána elég gyors lennék ahhoz, hogy Bellát is kivégezzem minden kockázat nélkül. Két élet kevesebb mint húsz…Ez tény…Határozott javulás.

      A szörny sürgetve, éhesen várta a reakciómat. De nem…igenis van választásom! Mármint elvileg volt…

      Leszakítottam róla a tekintetem, és Carlisle arcára gondoltam. Csukott szemmel (hátha az segít) próbáltam ismét normálisan gondolkozni. Visszafordultam Mrs Copehoz, és láttam rajta, hogy Bella is tudja, hogy le akarom cserélni a közös órámat. Bella kicsit összehúzta magát és elment mellettem, hogy leadja a lapját. Látszott rajta, hogy nem talál szavakat.

      Bevetettem minden önuralmamat, amivel csak rendelkeztem, kedves, lágy hangon szólaltam meg, kínosan ügyeltem rá, hogy csak annyi levegőt vegyek, amennyi muszáj.

      „Semmi gond, látom lehetetlen. Felejtsük el. Nagyon köszönöm a segítségét.”

      Megfordultam és sikerült elindulnom az ajtó fele. Próbáltam nem odafigyelni a forró, vérrel teli női testre, amely immár csak centikre volt tőlem. Képtelen voltam megállni a kocsimig, sokkal gyorsabban odaértem, mint szabadott volna. A legtöbb ember már elment, így nem voltak szemtanúk. Ekkor meghallottam a másodéves D.J.Garretet, akit előzőleg észre sem vettem.

      „Hát Cullen meg hogy került ide? Mintha az égből pottyant volna le… Jobb ha megyek, már megint csak képzelődöm, anyám is mindig azt mondja, hogy…”

      Mikor odaértem a kocsihoz, a többiek már vártak rám. Megpróbáltam kontrollálni a légzésemet, de hiába szívtam a friss levegőt, úgy ziháltam, mint egy fuldokló.

      „Edward?” – kérdezte Alice ijedten. Csak megráztam a fejem, válasz képpen.

      „Mi a fene történt veled??!” – követelte Emmet a választ, közben elfelejtve a zavartságot, amit az okozott, hogy Jasper nem volt hajlandó lejátszani vele a visszavágót. Az válaszolt helyettem, hogy nekitántorodtam a kocsinak, amint megláttam Bellát. Biztos engem követett, közeledik…! Ő az én démonom, vadászik rám. Gyorsan átsuhantam a kocsi másik oldalára, és bevágódtam az ajtón.

      Anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy Emmet, Rose és Jasper Alicet kezdték fixírozni. Ő csak megrántotta  a vállát. Azt nem tudja, mi történt, csak a jövőt látja. Most belenézett, hogy mit talál rólam. Nem tudom, mit látott, de igen meglepő lehetett.

      „Békén fogod hagyni?” – kérdezte suttogva. A többiek rám néztek.

      „Hogy én?” – préseltem ki a szavakat magamból. A jövőm hirtelen elég sötét színben kezdett derengeni előttem. Talán ő is pont ezt látta…A fejemben ekkor megjelent a vízió.

      „Oh” – Bella Swan halott. A szemeim karmazsin vörösen izzanak a friss vértől. Figyeltem, mi következik. Vártunk egy pillanatig, majd újraindította a víziót.

      „Oh…” – mondja újra. A kép kiélesedik. Látom, ahogy Swan rendőrfőnök házában vagyok, és látom Bellát a sárga bútorokkal berendezett konyhában. Háttal áll nekem, és én árnyékként követem…akkor az illata megcsapja az orromat…

      „Állj!” – kiáltottam, akár egy medve.

      „Bocsáss meg” - - suttogja tágra nyílt szemekkel. A szörnyeteg felujjongott bennem.

A vízió újra bevillan.  Egy kihalt úton járok, a fákat hó borítja, és 200km/h –val száguldok.

      „Hiányozni fogsz” – mondja „ nem számít meddig leszel távol.”

      Emmet és Rosalie aggodalmas pillantást váltottak. Lehajtottunk az útról, amin addig hazafele tartottunk.

     „Itt kell elválnod tőlünk” – utasított Alice – „majd üzenj Carlislenek”

Bólintottam, majd a kocsi csikorogva megállt. Emmet, Rosalie és Jasper csendben maradtak. Majd Alicet fogják kifaggatni, ha én elmentem. Alice a vállamra tette a kezét.

      „Jól fogsz cselekedni” – mormolta a fülembe. Ez nem vízió, amit felőle hallok most. Csak egy nekem szánt személyes üzenet. „Ő Charlie Swan egyszemélyes családja. Ha megölöd a lányt, abba ő is belehal.

      „Oké” – mondtam neki utolsó szó gyanánt. Felhúzta a szemöldökét, majd kiszállt a többiekkel a kocsiból.

Nem igazán tudtam, hova is mennyek először. Talán köszönjek el előbb az apámtól? A szörnyet minél előbb el kell vinnem innen…

      Az út csak repült az autóm alatt.