A lány arca megrándult és én összerezzentem a helyemen. Egy pillanatig erősen koncentráltam, hogy nyugton bírjak maradni.

-           Itt érzékeny? – kérdezte Carlisle.

A lány álla megrándult.

-           Nem nagyon. – mondta.

Egy újabb apró részlet került a helyére a jelleméből: bátor volt. Nem szerette kimutatni a gyengeséget.

Jóllehet ő volt a legsebezhetőbb teremtés, akit valaha láttam, ő mégsem akart gyengének látszani. Egy halk kuncogás csúszott ki a számon.

Újabb átható pillantást vetett rám.

Nos, - mondta Carlisle – az édesapja odakinn van a váróban - ha akar, haza mehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.

Az apja itt volt? Kutattam a gondolatok között a zsúfolt váróban, de nem tudtam elkapni bonyolult gondolatait, mielőtt a lány újra megszólalt, ideges arccal.

Nem mehetnék vissza az iskolába?

Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. – javasolta Carlisle.

A szemei felém rebbentek.

-           És ő visszamehet az iskolába?

Viselkedj normálisan, el kell simítani a dolgot… ne vedd figyelembe, hogy milyen érzés, amikor a szemedbe néz…

Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk. – mondtam.

Ami azt illeti, - helyesbített Carlisle -, úgy látom, az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.

Ezúttal előre láttam, hogy fog reagálni – a figyelemtől való idegenkedést. Nem okozott csalódást.

Jaj, nem! – nyögte és a kezébe temette az arcát.

Örültem, hogy végre jól tippeltem. Kezdtem kiismerni…

Netán mégis inkább itt maradna? – kérdezte Carlisle.

Nem, nem! – mondta gyorsan, majd átlendítette a lábát a matrac szélén és lejjebb csúszott, míg a lába a földre nem került. Egyensúlyát vesztve visszaesett Carlisle karjaiba. Carlisle elkapta és megtartotta.

Újra elöntött az irigység.

Jól vagyok. – mondta halványan elpirulva a lány, mielőtt Carlisle kommentálhatta volna az eseményeket. Persze Carlisle-t ez nem zavarta. Megbizonyosodott róla, hogy a lány visszanyerte az egyensúlyát, majd visszahúzta a kezeit.

Vegyen be Tylenolt, ha fáj. – utasította Carlisle.

Egyáltalán nem fáj annyira.

Carlisle mosolyogva aláírta a kórlapot.

Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt.

Kicsit felém fordította az arcát és keményen rám nézett.

Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben.

Óh, igen, persze. – értett egyet gyorsan Carlisle, meghallva a lány hangjában azt, amit én is hallottam. A gyanúját nem írta a képzelete számlájára. Még nem.

„Innentől a tiéd.” Gondolta Carlisle. „Intézd úgy, ahogy jónak látod.”

Kösz szépen. – suttogtam gyorsan és halkan. Egyetlen ember sem hallotta meg. Carlisle ajkai egy kicsit felfelé görbültek a szarkazmusom hatására, majd Tylerhez fordult.

Attól tartok, neked kicsit hosszabb ideig kell velünk maradnod. – mondta, miközben megvizsgálta a vágásokat az arca bal oldalán.

Hát, én okoztam ezt a galibát, csak úgy igazságos, ha én is rendezem el.

Bella szándékosan felém sétált és nem is állt meg addig, míg kényelmetlenül közel nem jött hozzám. Eszembe jutott, mennyire szerettem volna ez előtt az egész előtt, hogy megközelítsen… Ez most olyan volt, mint ennek vágynak a kigúnyolása.

Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled. – sziszegte.

Forró lélegzete súrolta az arcomat és én hátráltam egy lépést. Valahányszor a közelemben volt, kihozta belőlem a legrosszabbat, a sürgető ösztöneimet. Méreg gyűlt a számba, a testem támadásra készült – el akartam kapni és a fogaimhoz ütni.

Az eszem erősebb volt a testemnél, de csak kicsivel.

Apád vár. – emlékeztettem szorosan összezárt állkapoccsal.

Bella Carlisle és Tyler felé pillantott. Tyler nem törődött velünk, de Carlisle ellenőrizte minden rezdülésemet.

„Óvatosan, Edward.”

Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha nem bánod. – erősködött halk hangon.

Azt akartam mondani neki, hogy igenis, nagyon bánom, de tudtam, hogy végül úgyis ezt kell majd mondanom. Jól kellene boldogulnom vele.

Tele voltam ellentétes érzelmekkel, miközben a folyosón sétáltam a lány botladozó lépteit hallgatva, és megpróbáltam nem elcsüggedni.

Megvolt a látszat, amit fent kellett tartanom. Tudtam az eljátszandó szerepet – le kellett írnom magam. Alávaló leszek. Hazudok, kigúnyolom és kegyetlen leszek.

Ez szemben állt minden jobb ösztönzéssel – az emberi ösztönzéseimmel, amelyekbe az elmúlt években belekapaszkodtam. Soha nem akartam még ennél jobban kiérdemelni valaki bizalmát, mint most, amikor ennek minden lehetőségét tönkre kellett tennem.

Még rosszabbá tette ezt az a tudat, hogy ez lesz az utolsó emléke rólam. Ez volt a búcsújelenetem.

Odafordultam hozzá.

Mit akarsz? – kérdeztem hidegen.

Hátrahőkölt ellenségességem hallatán. A szemeit zavartan elfordította, ez az arckifejezés kísértett engem…

Még tartozol nekem egy magyarázattal. – mondta halkan és az arca elefántcsont színűvé vált.

Nehéz volt megtartani a hangom durvaságát.

Megmentettem az életedet – nem tartozom neked semmivel.

Meghátrált – nekem pedig rosszul esett látni, hogy a szavaim megsebezték.

De hát megígérted! – suttogta.

Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz.

Előre szegezte az állát.

Az égvilágon semmi baj a fejemmel.

Most már dühös volt, és ez megkönnyítette a helyzetemet. Álltam a tekintetét és még barátságtalanabb arcot vágtam.

Mit akarsz tőlem, Bella?

Tudni akarom az igazat. Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért.

Jogos kívánság volt és bosszantott, hogy meg kellett tagadnom.

Miért, szerinted mi történt? – morogtam.

Áradni kezdtek a szavai.

Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejem. Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket… de végül… Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is, neked meg semmi bajod… Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te megállítottad, kiemeltél alóla…

Hirtelen összeszorította a fogait és a szemei csillogtak az elfojtott könnyektől.

Gúnyos arckifejezéssel bámultam rá, pedig igazából rémületet éreztem; a lány mindent látott.

Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? – kérdeztem maró gúnnyal.

Kimért biccentéssel válaszolt.

A hangom még gúnyosabb lett.

-           Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki nem fogja elhinni neked.

Komoly erőfeszítés árán sikerült megzaboláznia a dühét. Amikor válaszolt, minden szót lassan, megfontoltan ejtett ki.

Nem fogom elmondani senkinek.

Komolyan mondta – láttam a szemében. Minden dühe és sértettsége ellenére meg fogja tartani a titkomat.

Miért?

A sokk egy fél pillanatra lerombolta a gondosan felépített álcámat, aztán összeszedtem magam.

-           Akkor meg mit számít, hogy mi történt? – kérdeztem azon dolgozva, hogy a hangom továbbra is rideg legyen.

-           Nekem számít. – mondta hevesen. - Nem szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá.

Azt kérte, bízzak benne. Annyira, mint amennyire én akartam, hogy ő bízzon bennem. Ezt a vonalat nem léphettem át.

A hangom továbbra is érdes volt.

-           Nem lenne jobb ha, egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?

-           Köszönöm. – mondta magában dühöngve, és várt.

-           Nem fogod annyiban hagyni, mi?

-           Nem én!

-           Ebben az esetben… - ha akartam volna, se tudtam volna elmondani neki az igazat… de nem is akartam. Inkább találja ki a saját sztoriját, minthogy megtudja, mi is vagyok, mert semmi nem lehet rosszabb az igazságnál – egy élő rémkép vagyok, mintha egyenesen egy rémtörténet lapjaiból léptem volna elő. – Remélem, örömödre szolgál a csalódás.

Haragosan meredtünk egymásra. Furcsán megnyerő volt a haragja. Mint egy dühös macska, lágy és ártalmatlan, akaratlanul is sebezhető.

Elpirult és újra összeszorította fogait.

Egyáltalán miért avatkoztál közbe?

Nem számítottam erre a kérdésre, nem volt rá előre kigondolt válaszom. Nem tudtam tovább játszani a szerepemet. Éreztem, ahogy a maszk eltűnik az arcomról, és most az egyszer az igazsághoz híven válaszoltam neki.

Nem tudom.

Még egyszer ránéztem az arcára – még mindig dühös volt, és a pír sem tűnt még el róla -, aztán megfordultam és otthagytam.