De Jasper bátyja, vagy valami olyasmi, és az a kis vámpír, akit szeretett, nem olyanok voltak, mint mi; a megszokott módon vadásztak. Nem lennének megbízhatóak Bella körül.
„Mikor?” Követeltem.
Ajkait bosszúsan összeráncolta, de megmondta, amit tudni akartam. Hétfő reggel. Senki se fogja bántani Bellát.
„Nem.” Értettem egyet és elfordultam tőle. „Kész vagy, Emmett?”
„Azt hittem, hogy reggel indulunk.”
„Vasárnap éjfélre visszajövünk. Tőled függ, mikor akarsz indulni.”
„Oké, rendben. Csak először hagy búcsúzzam el Rose-tól.”
„Persze.” Amilyen hangulatban volt most Rosalie, ez egy gyors búcsú lesz.
Te tényleg megbolondultál, Edward – gondolta, miközben a hátsó ajtó felé ment.
„Gyanítom, hogy igen.”
„Játszd el az új dalt nekem még egyszer.” Kérte Esme.
„Ha szeretnéd.” Egyeztem bele, habár egy kicsit haboztam, hogy kövessem a dal hangzását az elkerülhetetlen vég felé – a vég, amely ismeretlen módon sajgott bennem. Gondolkoztam egy pillanatig, majd előhúztam a kupakot a zsebemből és az üres kottatartóra helyeztem. Ez segített egy kicsit – az én kis emléktárgyam az igenjéről
Bólintottam magamnak, és elkezdtem játszani.
Esme és Alice pillantást váltottak, de egyikőjük se kérdezett.
„Nem mondta még neked senki, hogy ne játssz az étellel? Kiáltottam Emmett-nek.
„Oh, hé Edward!” Ordította vissza, vigyorgott és integetett. A medve előnyt szerzett figyelmetlenségéből, és nehéz mancsai nekicsapódtak Emmett mellkasához. Az éles karmok szétszaggatták a pólóját, és visítva végigcsúsztak a bőrén.
A medve magas hangon felbőgött.
A pokolba, ezt a pólót Rosalie-től kaptam!
Emmett visszamorgott a felbőszült állatra.
Felsóhajtottam és leültem egy kényelmes szikladarabra. Ez eltarthat egy darabig.
De Emmett majdnem végzett. Hagyta a medvének, hogy megpróbálja lecsapni a fejét mancsának egy újabb erős ütésével, nevetett azon, hogy az ütést kikerülte és a medve visszatántorgott. A medve morgott és Emmett nevetve viszonozta azt. Majd az állatra vetette magát, ami egy fejjel magasabb volt nála hátsó lábaira állva, és testük egymásba gabalyodva a földre zuhant, magukkal rántva egy jókora fenyőfát. A medve morgása egy bugyogással fejeződött be.
Pár perccel később Emmett odakocogott, ahol én vártam rá. Pólója tönkrement, elszakadt és véres volt, ragadt a nedvességtől és tele volt szőrrel. Sötét, göndör haja se volt a legjobb állapotban. Óriási vigyor volt az arcán.
„Ez egy erős példány volt. Majdnem megéreztem, mikor megkarmolt.”
„Olyan gyerekes vagy, Emmett.”
Nézte a sima, tiszta, fehér ingemet. „Nem tudtad levadászni a hegyi oroszlánt?”
„Természetesen megtettem. Csak én nem eszek úgy, mint egy bennszülött.”
Emmett dübörögve felnevetett. „Bárcsak erősebbek lennének. Több móka lenne benne.”
„Senki se mondta, hogy meg kell küzdened az ételért.”
„Igen, de ki mással harcolhatnék? Te és Alice csaltok, Rose soha se akarja összekócolni a haját, és Esme mérges lesz, ha Jasper és én igazán belemélyülünk a dologba.”
„Az élet mindenhol nehéz, igaz?”
Emmett rám vigyorgott, testhelyzetét megváltoztatta, így hirtelen támadó pozícióba került.
„Gyerünk, Edward. Csak kapcsolj ki egy percre és küzdj igazságosan.”
„Nem tudom kikapcsolni.” Emlékeztettem.
„Kíváncsi lennék, mit csinál az az emberlány, hogy ki tud téged zárni a fejéből?” Merengett el Emmett. „Talán tudna nekem adni pár tippet.”
Jókedvem eltűnt. „Maradj tőle távol.” Morogtam fogaimon keresztül.
„Érzékeny, érzékeny.”
Felsóhajtottam. Emmett leült mellém a sziklára.
„Sajnálom. Tudom, hogy nehéz időn mész keresztül. Tényleg próbálok nem túl érzéketlen barom lenni, de mióta ez a természetem…”
Várta, hogy nevessek a viccén, majd vágott egy arcot.
Mindig olyan komoly. Mi zavar most?
„Rá gondolok. Nos, igazából aggódok miatta.”
„Miért aggódsz? Te most itt vagy.” Nevetett fel hangosan.
Figyelmen kívül hagytam megint a viccét, de válaszoltam kérdésére. „Belegondoltál már valaha, hogy mennyire törékenyek? Mennyi rossz dolog van, ami megtörténhet a halandókkal?”
„Nem igazán. Habár azt hiszem értem, mire gondolsz. Nem most mérkőztem meg először egy medvével, igaz?”
„Medvék.” Motyogtam, hozzáadva egy új félelmet a többihez. „Az lenne csak az ő szerencséje, igaz? Kóbor medve a városban. Természetesen egyenesen Bella felé tartana.”
Emmett kuncogott. „Úgy beszélsz, mint egy őrült ember, tudtad?”
„Csak képzeld el egy percre, hogy Rosalie ember lenne, Emmett. És belefutna egy medvébe… vagy elütné egy kocsi… vagy villámcsapás… vagy leesne a lépcsőről… vagy megbetegedne – elkapna egy kórt!” A szavak viharosan robbantak ki belőlem. Megkönnyebbülés volt kimondani őket – a hét alatt felgyülemlettek bennem. „Tűzvész és földrengés és tornádó! Ugh! Mikor nézted utoljára a híreket? Láttad milyen dolgok történnek velük? Betörések és gyilkosságok…” Fogaimat összeszorítottam, és hirtelen olyan dühös lettem attól az ötlettől, hogy egy másik ember bánthatja őt, hogy nem tudtam lélegezni.
„Ho-ho! Hagyd abba, kölyök. Forksban él, emlékszel? Szóval esőt kapott.”
„Szerintem komoly balszerencséje van, Emmett. Tényleg azt hiszem. Nézd a bizonyítékot. A világ bármely részére tudott volna menni, és végül abban a városban kötött ki, ahol a vámpírok a lakosság jelentős részét teszik ki.”
„Igen, de mi vegetáriánusok vagyunk. Szóval ez szerencse, nem?”
„Amilyen a szaga? Határozottan balszerencse. És aztán, még több balszerencse, ahogy rám hat az illat.” A kezeimet néztem, utálva őket megint.
„Kivéve, hogy te több önkontrollal rendelkezel mindenkinél, kivéve Carlisle-t. Ez megint szerencse.”
„A furgon?”
„Az csak egy baleset volt.”
„Látnod kellett volna, ahogy közeledett hozzá, Em, újra és újra. Esküszöm, olyan volt, mintha valami mágneses ereje lett volna.”
„De te ott voltál. Az is szerencse volt.”
„Az volt? Nem ez a legrosszabb balszerencse, ami lehet egy embernek – hogy egy vámpír szerelmes legyen belé?
Emmet gyorsan megfontolta ezt egy pillanat alatt. Elképzelte a lányt és a látvány unalmas volt számára. Őszintén, nem látom a vonzerőt.
„Nos , én se igazán látom Rosalie varázsát.” Mondtam gorombán. „Őszintén, szerintem neki mindent megér, hogy csinos arca legyen.”
Emmett kuncogott. „Nem feltételeztem, hogy elmondod…”
„Nem tudom mi a baja, Emmett.” Hazudtam egy hirtelen, széles vigyorral.
Időben megláttam szándékát, így megmerevítettem magam. Próbált lelökni a szikláról, hangos, recsegő hang hallatszott, amint egy repedés keletkezett a sziklán kettőnk között.
„Csaló.” Motyogta.
Vártam, hogy újra próbálkozzon, de gondolatai más irányt vettek. Megint elképzelte Bella arcát, de most fehérebb volt, szemei vörösek…
„Nem.” Mondtam fojtott hangon.
„Ez megoldja a halandóság miatti aggodalmadat, nem? És így nem is akarnád megölni. Nem ez a legjobb megoldás?”
Felsóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy Rosalie bármit megtenne, mindent feladna, ha újra ember lehetne. Még Emmett-et is.
„Igen, Rose megbánta.” Fogadta el halkan.
„Én nem tudom… nem kellene… nem fogom tönkretenni Bella életét. Nem így éreznél te is, ha Rosalie-ről lenne szó?”
Emmett elgondolkozott egy pillanatig. Te tényleg… szereted őt?
„Még csak le se tudom írni, Emmett. Hirtelen ez a lány jelenti számomra az egész világot. Nélküle nem látom az értelmét a világnak többé.”
De nem változtatod át? Nem tart örökké, Edward.
„Tudom.” Nyögtem ki.
És, ahogy kitalálhattad, ő elég törékeny.
„Higgy nekem – ezt is tudom.”
Emmett nem volt egy tapintatos ember, és az érzékeny beszélgetés nem volt az erősége. Küzdött magával azért, hogy ne legyen túl sértő.
Meg tudod egyáltalán érinteni? Úgy értem, ha szereted… nem akarnád, nos, megérinteni őt…?
Emmett és Rosalie között intenzív testi szerelem volt. Nehezen tudta megérteni, hogy képes valaki szeretni e nélkül.
Sóhajtottam. Még gondolni se merek erre, Emmett.”
Wow. Szóval akkor mi a te választásod?
„Nem tudom.” Suttogtam. „Próbálok kitalálni valamit… hogy elhagyjam. Csak nem tudom, hogy maradhatnék tővol tőle…”
Az öröm mély érzésével rájöttem, hogy helyes volt, hogy maradok – legalábbis most, hogy Peter és Charlotte ide tartottak. Nagyobb biztonságba volt velem, átmenetileg, mintha akkor lett volna, ha elmegyek. Addig is én lehetek a valószínűtlen védelmezője.
Ez a gondolat nyugtalanná tett; égtem a vágytól, hogy visszamenjek, és addig töltsem be ezt a szerepet, amíg lehet.
Emmett észrevette a változás az arckifejezésemben. Min gondolkozol?
„Épp most.” Ismertem el egy kicsit szégyenlősen. „Majd belehalok, hogy visszafussak Forksba és leellenőrizhessem. Nem tudom, hogy kibírom-e vasárnap estig.”
„Ho-ho! Nem mész haza hamarabb. Hagyd, hogy Rosalie lehiggadjon egy kicsit. Kérlek! A kedvemért.”
„Megpróbálok maradni.” Mondtam kétkedve.
Emmett megérintette a telefont a zsebemben. „Alice felhívna, ha lenne valami alapja az aggodalmadnak. Ő is olyan furcsa a lánnyal kapcsolatban, mint te.”
Grimaszoltam erre. „Rendben. De nem maradok tovább vasárnapnál.”
„Nincs értelme hazasietni – úgyis napos idő lesz. Alice szerint szerdáig nem mehetünk suliba.”
Ridegen megráztam a fejem.
„Peter és Charlotte tudnak viselkedni.”
„Nem igazán érdekel, Emmett. Bella szerencséjével, majd sétálni indul az erdőbe pontosan a rossz időben –” Összerezzentem. „Peter nem az önkontroljáról ismet. Vasárnap visszamegyek.”
Emmett sóhajtott. Pont, mint egy őrült ember.
Bella békésen aludt, mikor bemásztam hálószobája ablakán hétfőn kora reggel. Emlékeztem az olajra, és az ablak most csendesen nyílt ki előttem.
Meg tudtam mondani - abból, hogy a haja egyenletesen feküdt a párnáján -, hogy kevésbé nyugtalan éjszakája volt, mint legutóbb itt jártam. Kezei az arca alatt voltak, mint egy kisgyerek, és a szája kissé nyitva volt. Hallottam, ahogy lassan ki és belélegez ajkain keresztül.
Csodálatos megkönnyebbülés volt itt lenni, látni őt megint. Rájöttem, hogy igazából nem voltam nyugodt. Semmi se volt jó, míg távol voltam tőle.
Nem mintha bármi is rendben lett volna, mikor vele voltam. Sóhajtottam, hagytam, hogy a szomjúság tüze végigfusson a torkomon. Túl sokáig voltam távol. A fájdalom és vágyakozás nélküli idő még erőteljesebbé tette ezt most. Elég rossz volt, így féltem az ágya mellé térdelni, ahol el tudtam volna olvasni a könyveinek címeit. Tudni akartam a fejében kavargó történeteket, de többtől féltem, mint a szomjúságom. Attól féltem, hogy ha túl közel engedem magam hozzá, akkor még közelebb akarnék lenni…
Ajkai lágynak és melegnek látszódtak. Elképzeltem, hogy megérintem őket ujjhegyemmel. Csak könnyedén…
Ez pontosan olyan fajta hiba volt, amit el kellett kerülnöm.
Szemeim végigfutottak az arcán újra és újra, változásokat keresve. A halandók mindig változtak – szomorú voltam a gondolattól, hogy lemaradok valamiről…
Úgy tűnt, mintha… fáradt lenne. Mintha nem aludta volna ki magát a hétvégén. Szórakozni volt?
Csendesen és savanyúan nevettem azon, hogy ez mennyire felzaklatott. Mi van, ha elment? Nem birtokoltam őt. Nem volt az enyém.
Nem, nem volt az enyém – és megint szomorú lettem.
Egyik keze megrándult, és észrevettem, hogy volt rajta egy felületi, gyógyulófélben lévő horzsolás a tenyere sarkában. Megsérült? Még ha ez nyilvánvalóan nem volt egy súlyos sérülés, mégis felzaklatott. A seb helyét figyelve arra jutottam, hogy biztos elesett. Ez egy ésszerű magyarázatnak tűnt, mindent figyelembe véve.
Vigasztaló volt arra gondolni, hogy már nem kell tippelgetnem ezen apró rejtélyek eredetét többé. Most már barátok voltunk – vagy legalábbis azok próbáltunk lenni. Megkérdezhettem a hétvégével kapcsolatban – a partról, és bármilyen késő esti szórakozásról, ami miatt ilyen fáradtnak nézett ki. Megkérdezhettem mi történt a kezeivel. És nevethettem, mikor alátámasztja az erről szóló elméletemet.
Szelíden mosolyogtam, miközben azon tűnődtem, hogy beleesett –e a tengerbe. Jól érezte-e magát a kiránduláson. Gondolt-e rám egyáltalán. Hiányoztam-e neki töredéknyire is annak, ahogy én hiányoltam őt.
Próbáltam elképzelni őt a napsütötte parton. A kép nem volt teljes, mivel soha nem voltam a First Beach-en. Csak képekből tudtam, hogy néz ki…
Egy kis nyugtalanságot éreztem, mikor annak az okaira gondoltam, hogy miért nem láttam még egyszer se azt a szép partot, ami csak pár percnyi futásra volt az otthonomtól. Bella egy egész napot töltött La Push-ban – egy helyen, ahonnét én ki voltam tiltva egy szerződés által. Egy hely, ahol néhány öregember még mindig emlékezett a történetekre a Cullen-ekről, emlékeztek és hittek bennük. Egy hely, ahol a titkunk ismert volt…
Megráztam a fejem. Emiatt nem kellett aggódnom. A Quileute-okat is kötötte a szerződés. Még ha Bella össze is futott az öreg bölcsek egyikével, nem fedhetett fel semmit. És miért lett volna ez a téma felhozva? Miért adott volna hangot a kíváncsiságának ott Bella? Nem – a Quileute-ok voltak talán az egyetlenek, akik miatt nem kellett aggódnom.
Mérges voltam a Napra, mert felkelt. Ez emlékeztetett arra, hogy még napokig nem elégíthettem ki kíváncsiságomat. Miért pont most döntött úgy, hogy kisüt?
Egy sóhaj kíséretében kimásztam az ablakán, még mielőtt elég világos nem lett, hogy valaki megláthatott volna. Úgy volt, hogy a sűrű erdőben maradok a háza mellett és nézem, ahogy elindul a suliba, de mikor a fák közé értem, meglepődtem, mivel illatának nyoma még mindig az ösvényen volt.
Követtem azt gyorsan, kíváncsian, egyre inkább aggódva, mivel az egyre mélyebbre vezetett a sötétségbe. Mit csinált itt Bella?
Az ösvény hirtelen véget ért a semmi közepén. Csak pár lépésnyivel hagyta el az ösvényt a páfrányok felé, ahol megérintett egy kidőlt fa törzsét. Talán ráült…
Leültem oda, ahol előttem ő is, és körbenéztem. Minden, amit láthatott a páfrányok és az erdő volt. Valószínűleg esett az eső – az illatát elmosta, sose ivódott az mélyen a fába.
Miért jött volna leülni ide Bella – és egyedül volt, ebben nem kételkedtem – a nedves, homályos erdő kellős közepére?
Ennek nem volt értelme, és, kíváncsiságom ellenére, ezt aligha hozhattam fel egy hétköznapi beszélgetés közben.
Szóval, Bella, követtem az illatodat azon erdőben, miután elhagytam a szobádat, ahol néztem, ahogy alszol… Igen, ez elég érdekes lenne.
Sose tudhatom meg, mire gondolt és mit csinált itt, és erre a fogaimat csikorgattam az idegességtől. Rosszabb, ez sokkal több volt, mint amiről Emmett-tel beszéltem – Bella egyedül sétál az erdőben, ahol az illata bárki figyelmét felhívhatja magára, akinek van egy kis érzéke a vadászatra…
Morogtam, Nem csak balszerencséje van, de még vonzza is a bajt.
Nos, ebben a pillanatban volt egy védelmezője. Vigyázhattam rá, távol tarthattam a sérülésektől, addig, amíg szüksége van rá.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy azt kívántam, Peter és Charlotte bárcsak hosszabb ideig maradna.
AJÁNLOM AZ OLDALT
