Nem sokat láttam Jasper vendégeit a két napsütötte nap alatt, amíg Forksban voltak. Csak azért jártam haza, hogy Esme ne aggódjon. Egyébként is létezésem inkább olyan volt, mintha egy szellem lennék, és nem egy vámpír. Láthatatlanul az árnyékban keringtem, ahonnét követhettem szerelmem és megszállottságom tárgyát – ahonnét láthattam őt, és hallhattam minden szerencsés ember gondolataiban, akik képesek voltak sétálni mellette a napsütésben, néha véletlenül megsimítva kézfejét a sajátjukkal. Sose reagált erre az érintésre; az ő kezük éppen olyan meleg volt, mint az övéi.
Az iskolából való kényszerű hiányzás még soha se jelentett ekkora megpróbáltatás. De úgy tűnt, hogy a napsütés boldoggá tette, szóval nem neheztelhettem nagyon a Napra. Bármi, ami örömet okozott neki, az az én kegyemet élvezte.
Hétfő reggel kihallgattam egy beszélgetést, amelynek meg volt a lehetősége arra, hogy eltiporja önbizalmam, és az időt, amit nélküle kellett töltenem, gyötrődésbe sodorja. Aztán mikor a beszélgetésnek vége lett, inkább feldobta a napomat.
Éreztem egy kis tiszteletet Mike Newton iránt; nem adta fel egyszerűen és kezdte el nyalogatni a sebeit. Bátrabb volt, mint képzeltem volna róla. Éppen újra próbálkozott.
Bella hamar beért a suliba és azzal a szándékkal, hogy kiélvezze a napsütést, amíg az tart, leült az egyik ritkán használt kerti padra, miközben várta az első csengetést. A haja váratlan mód megváltozott a napsütésben, vöröses árnyalatot kapva, amire nem számítottam.
Mike ott találta, megint firkálgatott, és megremegett a szerencséjétől.
Gyötrő érzés volt, hogy csak nézni tudtam, erőtlenül, az erdő árnyékához kötve a fényes napsütés miatt.
Elég lelkesedéssel üdvözölte Mike-ot , hogy az önkívületi állapotba kerüljön, és én pedig ennek az ellentétjébe.
Látod, kedvel téged. Nem mosolyogna így, ha nem kedvelne. Fogadok, hogy el akart jönni velem a táncra. Kíváncsi vagyok, mi ilyen fontos Seattle-be…
Észrevette a haja változását. „Ez előtt észre se vettem – a hajadnak van egy kis vöröses árnyalata.”
Véletlen gyökerestől kitéptem azt a lucfenyőt, amelyen a kezem pihent, mikor ujjai közé csípte Bella egy tincsét.
„Csak a napsütésben.” Mondta. Legmélyebb elégedettségemre kissé elhajolt Mike-tól, mikor a tincsét a füle mögé simította.
Beletelt egy percbe, mire Mike bátorságot vett, elpazarolva az időt egy kis beszélgetésre.
Bella emlékeztette az esszére, amit mindenkinek be kellett adni szerdán. Bella halványan önelégült arcából tudtam, hogy az övé már kész volt. Mike azonban elfeledkezett róla, és ez egyszerűen megrövidítette szabadidejét.
Fenébe – az a hülye esszé.
Végre elért a megfelelő pontra – fogaim olyan erősen zárultak össze, hogy még a gránitot is szétzúzták volna – és még akkor se tudta rávenni magát arra, hogy nyíltan feltegye a kérdését.
„Meg akartam kérdezni, hogy nem-e lenne kedved eljönni velem valahová.”
„Oh.” Mondta Bella.
Egy rövid szünet következett.
Oh? Mit jelent ez? Igent fog mondani? Várj – azt hiszem, nem is tettem fel kérdést.
Nehezen nyelt egyet.
„Nos, elmehetnénk vacsorázni vagy valami… és később megcsinálnám az esszét.”
Bolond – ez megint nem egy kérdés volt.
„Mike…”
Féltékenységem gyötrelmének és dühének minden része olyan erőteljes volt, mint múlt héten. Kitörtem még egy fát, miközben próbáltam a helyemen maradni. Annyira át akartam rohanni az iskola udvarán, túl gyorsan az emberi szemeknek, és felkapni Bellát – ellopni a fiú elől, akit annyira gyűlöltem ebben a pillanatban, hogy örömmel meg tudtam volna ölni.
Igent fog neki mondani?
„Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volna.”
Újra levegőt vettem. Merev testem elernyedt.
Seattle akkor is csak egy kifogás volt. Nem kellett volna megkérdezned. Mire gondoltál? Fogadok, hogy ez arról a torzszülött Cullen-ről szól…
„Miért?” Kérdezte gorombán.
„Szerintem…” Tétovázott. „És ha valakinek elismétled, mit mondok most, akkor szívélyesen a halálba üldözlek –”
Hangosan felnevettem az ajkain keresztül kipréselt halálos fenyegetést hallva. Egy szajkó felrikoltott és elszállt messze tőlem.
Elmerengtem megérzésein. Nem kellett volna mástól is elvárnia, hogy olyan figyelmes legyen, mint amilyen ő volt, de ez az eset tényleg elég nyilvánvaló volt. Annyi nehézség árán készült fel Mike Bella elhívására, nem gondolt arra, hogy ez nem lett volna olyan bonyolult Jessica esetében? Biztos az önzőség tette őt vakká másokkal szemben. És Bella olyan önzetlen volt, mindent észrevett.
Jessica. Huh. Wow. Huh. „Oh.” Mondta ki nehezen.
Bella kihasználva Mike zavarodottságát, felkészült a távozásra.
„Ideje órára menni, és nem akarok megint késni.”
Mike egy komolytalan szemponttá vált ez után. Rájött, miközben Jessicán gondolkozott újra és újra, hogy tetszik neki az a gondolat, hogy Jessica vonzónak találja őt. Ez csak másodlagos volt, nem olyan jó, mintha Bella érezne így iránta.
Habár aranyos, gondolom. Megfelelő test. Jobb ma egy veréb…
Teljesen elmerült az új fantáziáiba, amelyek ugyanolyan otrombák voltak, mint azok, amelyek Belláról szóltak, de most kevésbé voltak bosszantóak. Mennyire nem érdemelte meg egyiküket se; számára majdnem egymással felcserélhetőek voltak ezek a lányok. Ezek után távol maradtam a fejétől.
Mikor Bella látóteremen kívül volt, nekidőltem egy hatalmas fa hideg törzsének, és gondolatról gondolatra ugrottam, szemmel tartva őt, midig boldog voltam, ha Angela Weber elérhető volt. Azt kívántam, bárcsak megköszönhetném ennek a Weber lánynak valahogy, amiért egyszerűen csak egy kedves ember. Jobban éreztem magam attól, hogy Bellának van legalább egy értékes barátja.
Bella arcát néztem abból a szemszögből, amelyik éppen elérhető volt, és láttam, hogy megint szomorú. Ez meglepett – azt hittem a napsütés elegendő arra, hogy mosolyogjon. Ebédnél láttam, hogy újra és újra az üres Cullen asztalt figyelte, és ez örömet okozott nekem. Reményt adott. Talán ő is hiányolt engem.
A többi lánnyal kiruccanást terveztek – én pedig automatikusan terveztem a saját felügyeletem – de a tervek el lettek halasztva, mikor Mike elhívta Jessicát arra a randira, amire Bellával akart volna menni.
Szóval egyenesen a házához mentem, gyorsan átfésültem az erdőt, hogy biztos legyek abban, semmi veszélyes nincs a közelben. Tudtam, hogy Jasper figyelmeztette egykori testvérét a város elkerülésére – hivatkozva az elmezavaromra egyben magyarázatként és figyelmeztetésként – de nem kockáztattam. Peter és Charlotte nem szándékozták elnyerni családom ellenszenvét, de a szándék egy változékony dolog…
Rendben, túlreagáltam a dolgot. Tudtam ezt nagyon jól.
Mintha tudta volna, hogy őt figyelem, mintha sajnálta volna, hogy szenvedek, ha nem láthatom, Bella kijött a hátsó kertbe egy órás bent létet követően. Egy könyv volt a kezében és egy takaró a karján.
Csendesen annak a legközelebbi fának a magasabb ágaira másztam, amely rálátást biztosított az udvarra.
Szétterítette a takarót a nedves füvön és hasra feküdt, elkezdte lapozgatni a kopott könyvet, miközben eligazgatta magát. Válla felett olvastam.
Ah – még több klasszikus. Egy Austin rajongó.
Gyorsan olvasott, bokáit összekulcsolta, majd szétválasztotta a levegőben. Néztem, ahogy a napsütés és a szél játszott a hajával, majd teste hirtelen megdermedt és kezei megálltak az egyik oldalon. Csak annyit láttam, hogy a harmadik fejezetnél járt, mikor durván megmarkolt jó pár lapot és tovább lapozott.
Megpillantottam a címlapot, Mansfield Park. Új történetbe kezdett – a könyv egy novella gyűjtemény volt. Azon tűnődtem, miért váltott ilyen hirtelen történetet.
Néhány perccel később dühösen becsapta a könyvet. Egy morcos ábrázattal az arcán félretolta a könyvet és hátára fordult. Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, majd felgyűrte pulóvere ujját és lecsukta a szemét. Emlékeztem a novellára, de nem jutott eszembe semmi sértő dolog belőle, ami felzaklathatta volna. Még egy rejtély. Felsóhajtottam.
Nyugodtan feküdt, csak egyszer mozdult meg, hogy haját kisimítsa az arcából. Feje fölött szétterítette, egy gesztenyebarna folyónak látszott. Majd újra mozdulatlan lett.
Légzése lelassult. Néhány hosszú perccel később ajkai remegni kezdtek. Motyogott álmában.
Lehetetlen volt ellenállni. Olyan messzire elhallgattam, amennyire csak tudtam, a házhoz közeli hangokat keresve.
Két evőkanál liszt… egy pohár tej…
Gyerünk! Dobd kosárra! Oh, gyerünk már!
A pirosat, vagy a kéket… vagy talán valami hétköznapibbat kellene felvennem…
Senki se volt a közelben. Leugrottam a földre, csendesen lábujjhegyre érkezve.
Ez nagyon helytelen volt, nagyon kockázatos. Milyen leereszkedő voltam, mikor Emmett-et bíráltam a gondatlansága és Jasper-t az elveinek hiánya miatt – és most én is tudatosan semmibe vettem az összes szabályt, ami által a hibájuk semmiségnek tűntek az enyémhez képest. Valaha én voltam a felelősségteljes.
Felsóhajtottam, és gondatlanul kiléptem a napsütésre.
Kerültem, hogy magamra nézzek a Nap ragyogásában. Elég rossz volt az is, hogy a bőröm már az árnyékban is úgy nézett ki, mint a kő és nem volt emberi; nem akartam látni Bellát és magamat egymás mellett a napsütésben. A különbség kettőnk között már így is leküzdhetetlen volt, elég fájdalmas e látvány nélkül is.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szivárványszínű ragyogást, ami Bella bőrén tükröződött vissza, mikor a közelébe értem. Állam megmerevedett a látványtól. Tudnék még ijesztőbb lenni? Elképzeltem rémületét, ha most kinyitná a szemét…
Elkezdtem visszavonulni, de megint motyogott, amivel ott tartott.
„Mmm… Mmm.”
Semmi érthető. Nos, egy kicsit még várhattam.
Óvatosan elloptam a könyvét, kinyújtottam a karom és visszatartottam a légzésemet, amíg a közelében voltam, minden esetre. Levegőt vettem, mikor már pár méterre voltam tőle, megízlelve, hogy a napsütés és a friss levegő hogyan hatott az illatára. A meleg megédesítette az illatát. A torkom vágytól égett, a tűz friss és indulatos volt, mert túl sokáig voltam távol tőle.
Egy pillanatot ennek kontrolálásával töltöttem, majd – kényszerítve magamat, hogy orrmon át vegyem a levegőt – kinyitottam a könyvet a kezemben. Az első történettel kezdett… Gyorsan átfutottam az Érzelem és Értelem harmadik fejezetén, valami sértőt keresve Austin túlságosan is udvarias prózájában.
Mikor a szemem automatikusan megállt a saját nevemen – Edward Ferrars karaktere itt lett először bemutatva – Bella ismét megszólalt.
„Mmm. Edward.” Sóhajtott.
Ez alkalommal nem tartottam attól, hogy felébredt. Hangja csak egy halk, szomorkás motyogás volt. Nem a rémült sikítás, amit akkor hallottam volna, ha most felébredne.
Az élvezet harcolt az önutálattal. Legalább még mindig rólam álmodik.
„Edmund. Ahh. Túl… közel…”
Edmund?
Ha! Egyáltalán nem rólam álmodott, jöttem rá komoran. Az önutálat újra életre kelt. Egy kitalált karakterről álmodott. Ez túl sok volt önteltségemnek.
Visszavittem a könyvét, és visszaosontam az árnyék fedezékébe – ahová tartoztam.
A délután eltelt és néztem, érezve megint a reménytelenséget, miközben a Nap lassan lement az égen, és az árnyék egyre közelebb kúszott hozzá a pázsiton. Vissza akartam őket nyomni, de a sötétség elkerülhetetlen volt; az árnyék elérte őt. Mikor a napfény eltűnt, a bőre túl sápadtnak tűnt – kísértetiesnek. Haja megint sötét volt, majdnem fekete arcához képest.
Rémisztő volt így látni – mintha Alice látomása megvalósult volna. Bella egyenletes, erős szívverése volt az egyetlen megnyugvásom, a hang, amely távoltartott a rémálomtól.
Megkönnyebbülés volt, hogy apja hazaért.
Hallottam valamennyit tőle, miközben az utcán hazafelé vezetett. Néhány meghatározhatatlan bosszankodás… a múltról, valami a mai munkájával kapcsolatban. A várakozás összevegyült az éhséggel – úgy tippeltem, hogy már előre örült a vacsorának. De gondolatai olyan csendesek és tartózkodóak voltak, hogy nem lehettem biztos az igazamban; csak a lényegüket kaptam el.
Azon tűnődtem, hogy vajon az anyja gondolatai hogy hangzanak – milyen genetikai kombináció hozta létre egyedülállóságát.
Bella felébredt, ülő helyzetbe ugrott, mikor apja kocsijának kerekei megálltak a tégla kocsifelhajtón. Körülnézett, összezavarodott a váratlan sötétségtől. Egy rövid pillanatig szeme megállt azon az árnyékon, ahol rejtőztem, majd gyorsan továbbsuhantak.
„Charlie?” Kérdezte halkan, még midig az udvart körülvevő fákat kémlelte.
Apja kocsijának ajtaja becsapódott, és a hang irányába fordult. Gyorsan lábra szökkent és összeszedte dolgait, még egy utolsó pillantást vetve az erdő felé.
Egy olyan fához mentem, amely közelebb volt a apró konyha melletti hátsó ablakhoz, és hallgattam, hogy telik az estéjük. Érdekes volt összehasonlítani Charlie szavait bezárt gondolataival. Szeretete és törődése egyetlen lánya iránt közel elsöprő volt, és a szavai mégis mindig tömörek és közömbösek voltak. Legtöbbször barátságos csendben ültek.
Hallottam, hogy megvitatják Bella másnapi tervét Port Angeles-ről, és én is módosítottam saját terveimet, miközben hallgattam. Jasper nem figyelmeztette Petert és Charlotte-ot, hogy maradjanak távol Port Angeles-től. Habár tudtam, hogy mostanában táplálkoztak, és hogy nem szándékoztak az otthonunk közelében vadászni, mégis figyelni fogok rá, minden esetre. Végül is mindig voltak odakinn az én fajtámból. És mindezek mellett ott voltak még azok az emberek, akik veszélyt jelenhettek, és akikre ezelőtt még nem is gondoltam.
Hallottam, hangot adott aggodalmának a felől, hogy apját vacsora nélkül hagyja, és mosolyogtam azon, hogy az elméletem bebizonyosodott – igen, ő egy gondoskodó ember.
Aztán elmentem, abban a tudatban, hogy visszatérek, ha majd alszik.
Nem sértettem meg magánéletét úgy, mint azt egy leskelődő tette volna. A védelme érdekében voltam itt, és nem azért, hogy meglessem őt, ahogy azt Mike Newton tette volna kétséget kizáróan, ha elég mozgékony lett volna ahhoz, hogy hozzám hasonlóan tudjon mozogni a fák tetején. Nem bánhattam vele olyan durván.
A házunk üres volt, mikor hazaértem, ami számomra pont megfelelt. Nem hiányoztak a zavaros és becsmérlő gondolatok, kérdések az épelméjűségemmel kapcsolatban. Emmett hagyott egy cetlit a lépcső korlátjához szúrva.
Foci a Rainier mezőn – Gyere! Kérlek!
Találtam egy tollat és könyörgése mellé firkantottam, hogy sajnálom. A csapatok nélkülem is ki voltak, mindenesetre.
Elmentem a legrövidebb vadászatomra, megelégedve a kisebb, szelídebb teremtményekkel, amelyeknek nem volt olyan jó ízük, mint a ragadozóknak, majd tiszta ruhát vettem fel, és visszafutottam Forks-ba.
Bella nem aludt valami jól ma este. Hánykolódott a takarója alatt, arca néha aggódó, néha szomorú volt. Azon tűnődtem, milyen rémálom kísértette… aztán rájöttem, hogy talán nem is akarom azt tudni.
Mikor beszélt, legtöbbször csak becsmérlő szavakat motyogott Forks-ról savanyú hangon. Egyetlen egyszer - mikor suttogva kimondta, hogy „Gyere vissza” és kézfejét kinyitotta, mint egy szótlan kérés - volt esélyem abban reménykedni, hogy talán rólam álmodott.
A következő nap, az utolsó nap, amikor a Nap rabságban tarthatott, nagyjából ugyanolyan volt, mint az előző. Bella még lehangoltabbnak tűnt, mint tegnap volt, és azon tűnődtem, vajon kibúvik-e az aznapi tervei alól – nem tűnt jó hangulatúnak.
De, mivel ő Bella volt, valószínűleg barátai szórakozását helyezi előtérbe, mintsem a magáét.
Ma egy sötétkék blúzt viselt, és ez a szín tökéletesen illett bőréhez, ami így krémszínűnek tűnt.
Az iskolának vége lett, és Jessica belement, hogy felveszi a lányokat – Angela is ment, az én nagy örömömre.
Hazamentem a kocsimért. Mikor Petert és Charlotte-ot ott találtam, úgy döntöttem, hogy adok a lányoknak egy órát vagy egy kis egérutat. Sose lennék képes mögöttük haladni, betartva a sebességhatárt – borzalmas gondolat.
Bementem a konyhán keresztül, bizonytalanul bólintva Emmett és Esme üdvözlésére, miközben elmentem a többiek mellett a nappaliban és leültem a zongorához.
Hűha, visszajött. Rosalie, persze.
Ah, Edward. Utálom nézni, ahogy ennyire szenved. Esme örömét lerombolta az aggodalom. Aggódnia kellett. Ez a szerelmi történet, amit elképzelt nekem, egyre észrevehetőbben száguldott egy tragédia felé minden egyes eltelt perccel.
Érezd jól magad Port Angeles-ben ma este – gondolta Alice derűsen. Szólj, ha már beszélhetek Bellával.
Szánalmas vagy. Nem tudom elhinni, hogy kihagytad a meccset tegnap este, csakhogy nézhess valakit aludni – zsörtölődött Emmett.
Jasper nem törődött velem, még akkor sem, mikor a dal, amit játszottam, kicsit hevesebb lett szándékom ellenére. Egy régi dal volt, témája ismerős: türelmetlenség. Jasper elköszönt a barátaitól, akik engem néztek kíváncsian.
Milyen különös teremtmény – gondolta az Alice méretű, tejföl szőke hajú Charlotte. Olyan normális és kedves volt még legutóbb, mikor találkoztunk.
Peter gondolatai egy hullámhosszon voltak a lányéval, mint az általában lenni szokott.
Biztos az állatok miatt. Az embervér hiánya végül az őrületbe kergeti őket – következtette. A haja majdnem olyan világos volt, mint Charlotte-é, és majdnem olyan hosszú. Nagyon hasonlítottak – kivéve a méretüket, mivel Peter majdnem olyan magas volt, mint Jasper – mind külsőre, mind gondolataikat tekintve. Egy összeillő pár, mindig így gondoltam.
Esme-n kívül senki se gondolt rám egy perccel később, és sokkal szelídebben játszottam, így senki se figyelt fel rám.
Nem fordítottam figyelmet rájuk egy darabig, csak hagytam, hogy a zene feloldja nyugtalanságomat. Nehéz volt a lányt látótávolságon kívül tudni. Csak akkor eszméltem fel beszélgetésükre, mikor a búcsúzkodás kezdett befejeződni.
„Ha megint látod Mariát ” – mondta Jasper kissé óvatosan – „add át neki jókívánságaimat.”
Maria volt az a vámpír, aki átalakította Jaspert és Petert – Jaspert a 19. század második felében, Petert később, az 1940-es években. Meglátogatta egyszer Jaspert, mikor Calgary-ban voltunk. Egy eseménydús látogatás volt – azonnal el kellett költöznünk. Jasper udvariasan megkérte, hogy a jövőben tartson távolságot.
„Nem hinném, hogy ez mostanában megtörténne.” Mondta Peter nevetve – Maria tagadhatatlanul veszélyes volt és nem maradt túl sok szeretet közte és Peter közt. Végül is Peter közreműködött Jasper elpártolásakor. Jasper volt Maria kedvence; csak egy jelentéktelen dolognak tartotta, hogy egyszer meg akarta őt ölni. „De ha látom, természetesen átadom.”
Majd kezet ráztak, felkészülve az elválásra. Hagytam a dalt, amit játszottam, kielégítetlen végbe torkolni, és gyorsan lábra pattantam.
„Charlotte, Peter.” Mondtam bólintva.
„Öröm volt újra látni, Edward.” Mondta Charlotte kétkedően. Peter csak visszabólintott.
Őrült – vetette utánam Emmett.
Idióta – gondolta Rosalie ugyanakkor.
Szegény fiú – Esme.
És Alice dorgáló hangon. Egyenesen kelet felé mennek, Seattle-be. Nem mennek Port Angeles közelébe. Megmutatta a bizonyítékot látomásában.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Kifogásaim már így is elég gyengék voltak.
Már a kocsiba voltam, mikor elkezdtem megnyugodni; a motor erőteljes zúgása, amit Rosalie szerelt be nekem – tavaly, mikor még jobb hangulatban volt – csendesebb lett. Megnyugtató volt mozgásban lenni, tudni, hogy minden egyes kilométerrel, amelyek kocsikerekek alatt elrepülnek, egyre közelebb kerülök Bellához.
AJÁNLOM AZ OLDALT
