Ez megmagyarázta mért mosolyodott el a kocsiban. Gyors volt- senki más nem találta ezt még ki rólam. Kivéve persze Carlislet, de a kezdetekben még elég nyilvánvaló volt mivel minden gondolatra hangosan feleltem mintha beszélnének hozzám. Még mielőtt én rájöttem volna Carlisle már tudta mi van velem…

Ez a kérdés nem volt annyira rossz. Habár nyílvánvaló volt hogy tudja,valami nem stimmel velem de lehetett volna rosszabb is. A gondolatolvasás végülis nem egy átlagos vámpír képesség. Belementem a feltevésébe.

„Csak egyetlent!” helyesbítettem.” Persze csak elméletben.”

Visszafojtott egy mosolyt- látszott hogy örül hogy belemegyek a játékba. „Rendben akkor egyetlen kivétellel. Hogy működik ez a dolog? Milyen korlátai vannak? Hogy képes rá ez a bizonyos illető hogy megtaláljon valakit a kellő pillanatban? Honnét tudja ha bajban van?"

„Elméletben?”

„Hát persze. Csakis.” A száját összeszorította és nagy barna szemeivel izgatottan meredt rám.

„Szóval,”hezitáltam”ha… ez az illető…”

„Nevezzük talán Joenak”javasolta.

Elmosolyodtam a lelkesedésén. Tényleg azt képzeli hogy az igazság jó lesz? Ha a titkaim kellemesek lennének akkor mért ne osztanám meg őket vele?

„Helyes, tehát Joe.” Értettem egyet. „szóval ha Joe alaposabban odafigyelt volna akkor nem a legutolsó pillanatban érkezik.” Megráztam a fejem arra gondolva milyen közelvoltam ma ahhoz hogy túl későn érjek oda. „Csak te vagy képes arra hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj. Kis híján egy teljes évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?”

Durcásan összehúzta a száját. „Azt hittem csak elméleti esetről beszélünk”

Nevetnem kellett a dühén.

Az ajkai, a bőre…olyan lágynak tűntek. Megakartam érinteni. A szájához akartam érinteni az ujjamat és megint mosolyra húzni azt. Lehetetlen. Az én bőröm kellemetlen lenne neki.

„Igen igazad van.” Mondtam visszatérve a beszélgetésünkre. „ téged talán nevezzelek Janenek?”

Bólintott, minden humor és irritáció elpároldott a nagy szemeiből.

„Honnan tudtad?” kérdezte a hangja halk volt és heves.

El kéne mondanom neki az igazat? És ha elmondom akkor mi lesz?

El akartam mondani. Ki akartam érdemelni a belém vetett bizalmát ami még mindig sugárzott az arcáról.

„Tudod hogy megbízhatsz bennem!” suttogta és a kezem után nyúlt mintha meg akarta volna érinteni.

Elhúzódtam - a gondolatot is utáltam mit válltana ki belőle a jeges bőröm - ő is visszahúzta a kezét.

Tudtam hogy megbízhatok benne és nem fogja senkinek elmondani a titkomat. De abban nem bízhattam hogy nem lesz halálra rémülve ha megtudja. Annak kéne lennie. Az igazság maga volt a horror.

„Nem tudom van-e még választásom.” Morogtam. Visszaemlékeztem hogy egyszer még fel is dühítettem őt azzal

Hogy figyelmetlennek hívtam. Megsértettem mert jól ítéltem meg a reakcióit. Nos, legalább ezt korrigálni tudom. „Tévedtem, te sokkal jobb megfigyelő vagy mint hittem volna.” És lehet hogy nem jött még rá de már eddig sem kételkedtem ebben. Semmit nem tévesztett szem elől.

„Azt hittem te sosem tévedsz” mondta mosolyogva.

„Úgy is volt.” Régebben tudtam mit csinálok. Mindig biztos voltam a szándékaimban. És most minden a feje tetejére állt. Egy totális káosz.

De nem panaszkodtam volna. Nem akartam megint azt az életet amiben mindennek megvolt a magyarázata. Nem,ha a káosz azt jelenti Bellával lehetek.

„És még egy dologban tévedtem veled kapcsolatban.” Folytattam egy újabb dologra térve.” Te nem a baleseteket vonzod – az túl átlagos meghatározás lenne neked- te a bajt vonzod, mint a mágnes. Ha bármi veszélyes adódik 10 mérföldes körzetben az téged biztosan megtalál.” De mért pont őt? Mit tett hogy egyik bajt is kiérdemelje?

Bella megint komolyan nézett rám.”Téged magadat is beleértve?

 Ez a kérdés volt a leglényegesebb.

„kétségkívül”

A szemei összeszűkültek- most nem gyanakvóan, de nevetséges érdeklődéssel. Megint a kezem felé nyúlt, én pedig megint picit visszahúztam azt,de ő ezt figyelmen kívül hagyta és megérintett. Visszatartottam a lélegzetem is- most nem az illata miatt, hanem a hirtelen érzések miatt amik elárasztottak. Félelem. A bőrömtől biztos undorodni fog. El fog rohanni.

Lágyan hozzáérintette az ujjhegyeit a kézfejemhez. Meleg érintését semmi máshoz nem tudtam hasonlítani. Még soha nem éreztem ilyet. Már majdhogynem élveztem a dolgot.

Kivéve a félelmemet. Néztem az arcát amint megérintette a hideg bőrömet. Még mindig nem jutottam levegőhöz.

Féloldalasan elmosolyodott.

„Köszönöm.” Mondta mélyen a szemembe nézve. „Immár másodszor”

Lágy ujjai még mindig a kezemen voltak, mintha élvezné hogy hozzám érhet.

Annyira lazán feleltem neki amennyire csak tellett tőlem.”Igyekezzünk hogy harmadik alkalom már ne legyen rendben?”

Vágott egy grimaszt és bólintott.

Kihúztam a kezem az övé alól. Mégsem várhattam meg hogy a toleranciája elmúljon és mikor ez bekövetkezik kínosan érezzem magam. Az asztal alá rejtettem őket.

Olvastam a szemeiben, mivel a fejében csend volt, láttam benne a bizalmat és a csodálatot is. Rájöttem hogy válaszolni akarok a kérdéseire. És nem azért mert tartoztam neki ennyivel, vagy mert azt akartam hogy bízzon bennem.

Azt akartam hogy megismerjen.

„Követtelek Port Angelesbe!” mondtam, a szavak hirtelen jöttek ki a számon mielőtt átgondolhattam volna mit is mondok. Tudtam hogy az igazság kockázatos. Bármelyik pillanatban átválthat ez a természetellenes nyugalom hisztériába. Ez arra ösztönzött hogy még gyorsabban beszéljek. „Még soha nem próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint hittem. De talán csak azért mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az emberek többsége általában képes különösebb katasztrófák nélkül végigcsinálni a napot.”

Bellát néztem, várakozva.

Elmosolyodott. A szája ellágyult és csokoládé barna szemei melegséggel teltek meg.

Épp most vallottam be hogy követtem, ő meg mosolyog.

„Arra még sosem gondoltál hogy az első alkalommal amikor Tyler, majdnem elütött, akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet működésébe?” kérdezte.

„Az már nem az 1. alkalom volt” mondtam az asztalt bámulva. A falaim hirtelen leomlottak, és az igazság csak úgy áramlott belőlem” neked már akkor csöngettek amikor találkoztunk”

Ez igaz volt, és ez dühített. Csak bajt okoztam azzal hogy az életébe léptem. Olyan mintha halálra lenne ítélve holmi kegyetlen, igazságtalan ítélete alapján a sorsnak. És én személyesítettem meg az ő sorsát.

Vágytam valakire vagy valamire amit felelőssé tehetnék ezért –hogy küzdhessek ellene. Valami, akármi amit megsemmisíthetnék csak hogy Bella biztonságban legyen.

Bella nagyon csendes volt, a légzése egyenletes.

Felnéztem rá tudván hogy meg fogom látni a félelmet amire már eddig is számítottam. Végülis épp most osztottam meg vele milyen közel voltam ahhoz hogy megöljem. Legalább annyira mint Tyler kocsija amikor kis híján meghalt. De az arca még mindig nyugodt volt a szemei pedig csak a kíváncsiságtól voltak nagyok.

„Emlékszel?” muszáj hogy emlékezzen.

„Igen” mondta Bella komolyan. A szemeiből tudatosság sugárzott.

Tudta. Tudta hogy meg akartam ölni őt.

De hol maradnak a sikítások?

„És mégis itt ülsz velem.” Mutattam rá erre a furcsa ellentmondásra.

 „Igen itt ülök…és ezt neked köszönhetem.” Az arckifejezése kíváncsiba váltott mintha azon lenne hogy témát váltson. „Mert ma sikerült megtalálnod…hogyanis?”

Reménytelenségemben megint tettem egy kétségbeesett kísérletet a gondolatai olvasására. Nem volt logikus ahogy viselkedett. Mégis hogy érdekelheti a dolog ennyire azok után amiket megtudott rólam?

Bella érdeklődő arckifejezéssel várt. A bőre sápadt volt, ami nála természetes, de azért aggasztott engem. Az étel amit rendelt érintetlenül állt előtte. Ha tényleg fojtatom az én kis történetemet szüksége lesz egy kis szénhidrátra a szervezetében amikor a sokk kiüt rajta.

Ismertettem vele a feltételeimet. „Te eszel én beszélek.”

Ezt átgondolta egy percig aztán gyorsan felszúrt egy kis gombát a villájára és beleharapott. Jobban aggódott a válaszaim miatt mint ahogy azt mutatni akarta.

„Nem hittem hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradnom.”mondtam neki.”Rendszerint könnyen megtalálok bárkit ha egyszer már olvastam a gondolataiban.”

Gondosan megfigyeltem az arcát miközben ezt mondtam. Jól tippelni egy dolog volt, biztosan tudni az egy másik.

Kifejezéstelen volt, a szemeit tágra nyitotta. Éreztem ahogy a fogaim összeszorulnak ahogy vártam a hogy kitörjenek belőle a pánik első jelei.

De Bella csak pislogott egyet, nyelt egy nagyot, és a száját kezdte harapdálni. Arra várt hogy folytassam.

„Jessicát tartottam hát szemmel” mondtam tovább, figyelve minden szavamat. „Nem csináltam nagy ügyet belőle ahogy mondtam rajtad kívül szinte senki nem lenne képes bajba kerülni Port Angelesben.” Nem bírtam ki hogy ezt ne tegyem hozzá. Észrevette egyáltalán hogy az emberi élettel általában nem járnak együtt a halál közeli élmények vagy azt hitte hogy ez a normális? Még soha senkit nem ismertem aki annyira távol állt volna a normálistól mint ő. „Amikor észrevettem hogy nem vagy a lányokkal a könyvesboltot kerestem amit Jessica fejében láttam. Megállapítottam hogy nem mentél be és hogy elindultál dél felé és azt is tudtam hogy hamarosan el kell majd fordulnod. Úgyhogy vártam miközben találomra beleolvastam a járókelők gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor megtudom hol jársz pontosan. Nem volt semmi okom aggódni mégis szokatlanul ideges voltam…” gyorsabban kezdtem venni a levegőt ahogy visszaemlékeztem a pánikra amit akkor éreztem. Bella illata megint égette a torkom és én örültem ennek. Ez a fájdalom azt jelentette életben van. Addig amíg én égek ő biztonságban van.

„Csöndben körözni kezdtem, füleltem,figyeltem” remélem értette mire gondoltam figyelés alatt. Biztos furán hangzott.”Alkonyodott és épp elhatároztam hogy kiszállok a kocsiból és elindulok gyalog utánad és akkor…”

Ahogy ez az emlék magával ragadott- annyira tisztán mintha ismét ott lennék- megint végigfutott rajtam a gyilkolási vágy, ledermedtem.

A férfi halálát akartam. Szükségem volt rá. Megfeszült az egész testem a koncentrálásban hogy az asztam mellett tartsam magam. Bellának még mindig szüksége volt rám. Csak ez számított.

„És aztán?” suttogta, sötét szemei nagyok voltak.

„Tudtam hogy mire gondolnak” szűrtem a fogaimon keresztül, a szavak már  szinte morgásnak hangoztak.” láttam az arcodat a fejükben”

Nehezen tudtam elfojtani a gyilkolási vágyat. Még mindig pontosan tudtam hol akadnék a nyomukra. A férfi sötét gondolatait nem volt nehéz megtalálni az éjszakában, mintha csak direkt arra húztak volna engem…

Kezeimbe rejtettem az arcomat ,tudtam hogy az arckifejezésem most valószínűleg egy szörnyetegé, egy vadászé, egy gyilkosé. Azzal próbáltam megnyugtatni magam hogy elképzeltem Bellát magam előtt. A törékeny csontjait, a vékony fehér bőrét- annyira könnyen kárt lehetne benne tenni. Ő túl sebezhető ehhez a világhoz. Szüksége van valakire aki megvédi. És a sors valami furcsa játéka miatt én voltam a legközelebbi elérhető személy aki ezt képes megtenni.

Megpróbáltam elmagyarázni neki a heves reakciómat hogy megértse.

„Nagyon nehéz volt…el sem tudod képzelni milyen nehezemre esett hogy csak úgy elvigyelek onnét, és őket….életben hagyjam.”suttogtam. „hagyhattam volna hogy hazamenj a lányokkal de attól féltem ha egyedül maradok akkor megkeresem őket.”

Ma már másodszorra vallottam be neki egy gyilkolási kísérletemet. Legalább ebben világos voltam.

Bella csöndes volt amíg én megpróbáltam lecsillapítani magamat. Hallgattam a szívdobogását. Most egyenletlen volt, de idővel lassan lecsillapodott és visszaállt normálisba. A légzése is lassú és nyugodt lett megint.

Túl közel voltam a szakadék széléhez. Haza kellett hogy vigyem őt még mielőtt…

Megölném a férfit? Képes lennék ismét gyilkossá válni amikor Bella bízik bennem? Volt egyáltalán valami módja hogy megállítsam magam?

Bella megígérte hogy elmondja az újabb elméletét amikor kettesben leszünk. Akarom egyáltalán hallani? Aggódtam miatta, de lehet a kíváncsiságomnál is rosszabb ha tudom?

Akárhogyis nézzük, mára már bőven elég volt az igazságokból.

Megint a lányra néztem, az arca nyugodtabbnak tűnt mint ezelőtt de erősen gondolkodott valamin.

„Hazaviszlek, jó?” kérdeztem.

„Vigyél” helyeselt,mintha egy sima igen nem fejezte volna ki megfelelően amit most épp érzett.

Idegesítő.

A pincérnő visszatért. Hallotta hogy indulni készülünk és kétségbeesve agyalt rajta mi mást tudna nekem még ajánlani hogy itt tartson. Némelyik ajánlatára amit láttam a fejében legszívesebben csak forgattam volna a szemeimet.

„Mindennel meg van elégedve?” kérdezte tőlem.

„Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék.” Mondtam közbe Bellát figyelve.

A pincérnő lélegzete is elakadt egy ideig és- hogy Bella kifejezésével éljek- el volt kápráztatva tőlem.

Hirtelen meghallottam a fejében hogyan hallják az emberek a hangomat és rögtön megértettem mért vagyok rájuk ilyen hatással,ma éjszaka különösen. És hogy mért nem következik be a félelem  sose.

Bella miatt volt. Annyira próbáltam biztonságosnak, kevésbé félelmetesnek tűnni miatta hogy a hangom szinte minden élét elvesztettem. Így az emberek most csak a szépségét hallották, a horrort nem.

Felnéztem a pincérnőre , arra várva hogy összeszedje magát. Elég humoros volt helyzet, most különösen hogy az okát is értettem.

„Te- természetesen.” Dadogta.”parancsoljon.”

Átnyújtotta nekem a számlát közben a cetlire gondolva amit gondosan elrejtett mögötte. Amire a nevét és a telefonszámát írta.

Igen, ez a helyzet kifejezetten vicces volt.

Már elő is készítettem a pénzt és gyorsan odanyújtottam neki a számlával együtt, nem akartam hogy fölöslegesen várjon a hívásomra.

„A visszajárót tartsa meg!” mondtam neki, abban reménykedve hogy a borravaló majd kicsit kompenzálja a csalódottságát.

Felálltam, és Bella is követett. oda akartam neki nyújtani a kezem, de féltem hogy az elrontaná a ma esti szerencseáradatomat. Megköszöntem a pincérnőnek, közben le sem véve a szemem Bella arcáról. Mintha ő is valamit viccesnek talált volna.

Kisétáltunk a vendéglőből, annyira szorosan mentem mellette amennyire csak mertem. Elég közel ahhoz hogy érezzem a testéből jövő melegséget. Amikor kinyitottam előtte az ajtót,csöndben felsóhajtott, kíváncsi lettem mi szomorította el. Mélyen belenéztem a szemeibe, azon voltam hogy megkérdezzem amikor ő hirtelen lenézett a földre, úgy tűnt zavarban van. Ez még kíváncsibbá tett, de tolakodó lett volna ezek után már megkérdezni. A köztünk fellépő csönd folytatódott miközben kinyitottam Bellának a kocsi ajtaját.

Feltekertem a fűtést- rendesen lehűlt már a levegő, a hideg kocsiban biztos rosszul érezné magát. Bele szippantott a kabátomba és halványan elmosolyodott.

Vártam a beszélgetés folytatásával amíg a város fényei eltűntek mögöttünk. Ettől jobban egyedül éreztem magam vele.

Helyes amit csinálok? Most hogy csak rá fókuszáltam az autó nagyon kicsinek tűnt. A fűtés miatt az illata felém áramlott. Ez elvonta mindenről a figyelmemet.

Égtem. De el tudtam viselni. Mintha már egészen megszoktam volna. Ma többet éreztem ezt mint eddig bármikor. És meglepő módon Bella még mindig itt volt mellettem. Ezért tartoztam neki valamivel cserébe. Ennyi áldozatot megér.

Azt kívántam bárcsak ennyiben is maradhatna az ügy. Csak égés, semmi más. De éreztem hogy az izmaim megfeszülnek az izgalomtól mintha vadásznék…

Ezeket a gondolatokat ki kellett zárnom a fejemből. Tudtam mi vonná el a figyelmem.

„Most pedig” közöltem jelentőségteljesen.” Rajtad a sor!”