Riadtan figyeltem Bella ütőjének röppályáját. Nekiütközött a feszes hálónak és visszapattant hozzá, megütve homlokát, mielőtt még továbbrepült volna, hogy nekicsapódjon Mike karjának egy harsogó puffanással.

Ow. Ow. Ungh. Ez nyomot fog hagyni.

Bella homlokát masszírozta. Nehéz volt a helyemen maradni, ahová tartoztam, tudván, hogy megsérült. De mit tehetnék, ha ott lennék? És nem tűnt komoly sérülésnek… Tétováztam és figyeltem. Ha tovább szándékozna játszani, gyártanom kell egy ürügyet, amivel kimenekíthetném az órájáról.

Az edző felnevetett. „Sajnálom, Mike.” Ez a lány a legrosszabb balszerencsével megáldott ember, akit valaha láttam. Nem lenne szabad a többiek közelébe engedni…

Szándékosan hátat fordított és továbbment, hogy a többi meccset figyelje, így Bella visszatérhetett a korábbi néző szerepkörébe.

Ow – gondolta Mike megint karja masszírozása közben. Odafordult Bellához. „Jól vagy?”

„Igen, és te?” Kérdezte szégyenlősen, elpirulva.

„Azt hiszem, kibírom.” Ne akarj úgy hangzani, mint egy bőgőmasina. De, apám, ez fáj!

Mike körözött egyet a karjával, összerezzenve.

„Én majd itt maradok hátul.” Mondta Bella, zavartság és bosszúság tükröződött az arcán, a fájdalom helyett. Talán Mike kapta a nagyját. Természetesen azt reméltem, hogy ez volt a helyzet. Legalább Bella nem játszott többet. Ütőjét óvatosan a háta mögött tartotta, szemei bűntudatot tükröztek… Nevetésemet köhögésnek kellett álcáznom.

Mi ilyen vicces? – akarta tudni Emmett.

„Majd később elmondom.” Motyogtam.

Bella nem szállt be újra a játékba. Az edző nem figyelt rá és hagyta Mike-ot egyedül játszani.

Átfutottam a tesztet az óra végén, és Mrs. Goff hamarabb elengedett. Elszántan hallgattam Mike-ot, miközben átsétáltam az udvaron. Úgy döntött, hogy szembesíti Bellát velem kapcsolatban.

Jessica megesküdött, hogy járnak. Miért? Miért kellett pont Bellát felszednie?

Nem vette észre az igazi jelenséget – hogy Bella szedett fel engem.

„Szóval.”

„Szóval mi?” Kíváncsiskodott Bella.

„Te és Cullen, huh?” Te és az a torzszülött. Gondolom, ha egy gazdag srác ilyen fontos számodra…

Fogaimat csikorgattam a lealacsonyító feltételezése miatt.

„Ez nem a te dolgod, Mike”

Védekező. Szóval igaz. Fenébe. „Nem tetszik ez nekem.”

„Nem is kell.” Csattant fel.

Miért nem látja, hogy milyen cirkuszi mutatványos is ő? Mint mindannyian. Ahogy Bellát bámulja. A hideg futkos a hátamon. „Úgy néz rád, mint… mint ha meg akarna enni.”

Összerezzentem, vártam a válaszát.

Arca élénk piros lett, ajkait összeszorította, mint ha visszatartotta volna a légzését. Aztán hirtelen egy vigyor terült el az ajkain.

Most meg nevet rajtam. Nagyszerű.

Mike elfordult, gondolatai mogorvák, és elballagott átöltözni.

Nekidőltem a tornaterem falának és próbáltam lecsillapítani magam.

Hogy nevethetett Mike vádján – ami olyan jól célzott volt, hogy már kezdtem aggódni, Forks túl sokat tud… Miért nevetett azon az ötleten, hogy megölhetném, mikor tudta, hogy ez teljesen igaz? Hol volt ebben a humor?

Mi a baj vele?

Beteges humorérzéke volt? Ez nem illet a róla kialakított elképzelésembe, de hogy lehetnék ebben biztos? Vagy talán az ábrándozásom a szeleburdi angyalról igaz volt egy dolog tekintetében, abban, hogy egyáltalán nem érzékeli a veszélyt. Bátor – ez volt az egyik szó erre. Mások azt mondanák hülye, de tudtam, milyen okos is ő. Habár nem számít mi volt az oka, a félelemhiánya vagy csavart humorérzéke nem tett jót neki. Ez a különös hiányosság kevert őt állandóan veszélybe? Talán mindig szüksége lesz rám itt…

Mint ezelőtt, hangulatom szárnyalt.

Ha fegyelmezni tudnám magam, ha biztonságos tudnék lenni, akkor talán megoldható lenne, hogy vele maradjak.

Mikor Bella kisétált a tornaterem ajtaján, vállai merevek voltak és alsó ajka megint fogai közzé szorultak – a nyugtalanság jele. De amint pillantásunk találkozott, merev válla elernyedt és széles mosoly terült el az arcán. Különösen békés arckifejezés volt. Átsétált hozzám tétovázás nélkül, és csak akkor állt meg, mikor már olyan közel volt, hogy testének melege úgy öntött el, mint egy szökőár.

„Szia.” Suttogta.

A boldogság, amit éreztem ebben a pillanatban megint példanélküli volt.

„Hello.” Mondtam, és aztán – mert a hangulatom hirtelen olyan derűs lett, nem tudtam ellenállni, hogy ne incselkedjek vele – hozzátettem. „Milye volt a tornaóra?”

Mosolya megingott. „Remek.”

Gyenge hazudozó volt.

„Tényleg?” Kérdeztem, erőltetve a témát – még mindig aggódtam a feje miatt; fájdalma volt? – de aztán Mike Newton gondolatai olyan hangosak voltak, hogy megzavarták koncentrációmat.

Gyűlölöm őt. Bárcsak meghalna. Remélem, nekivezeti a csillogó autóját egy sziklának. Miért nem tudja csak békén hagyni? Maradjon a saját fajtájával – a torzszülöttekkel.

„Mi az?” Követelte Bella.

Szemeim életlenül az arcát bámulták. Nézte Mike elvonuló alakját, és aztán megint rám nézett.

„Newton kezd az idegeimre menni.” Ismertem be.

Szája kinyílt, és mosolya eltűnt. Biztos elfelejtette, hogy megvolt rá a képességem, hogy végigfigyeljem az utolsó gyászos óráját, vagy remélte, hogy nem használtam azt. „Nem hallgatóztál megint?”

„Hogy van a fejed?”

„Hihetetlen vagy!” Mondta fogain keresztül, és aztán elfordult tőlem és nagy lépésekkel dühösen haladt a parkoló felé. Bőre sötét vörös lett – zavarban volt.

Tartottam vele a lépést, remélve, hogy dühe hamar elmúlik. Általában gyorsan meg szokott bocsátani nekem.

„Te említetted, hogy még sose láttalak tornaórán.” Magyaráztam. „Kíváncsi lettem.”

Nem válaszolt, szemöldökeit összehúzta.

Hirtelen megállt a parkolóba, mikor észrevette, hogy a kocsimhoz vezető utat elzárta egy fiú tanulókból álló tömeg.

Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tudnak ezzel menni…

Nézd azt a SMG váltókarokat. Még sose láttam ezeket magazinon kívül…

Szép oldalrácsok…

Persze bárcsak lenne hatvan ezer dollárom szanaszét…

Pontosan ezért volt jobb, hogy Rosalie csak városon kívül használta a kocsiját.

Átpréseltem magam a kíváncsi fiúkból álló tömegen a kocsimig; egy pillanat tétovázás után Bella követett.

„Feltűnő.” Motyogtam, miközben beültem.

„Milyen fajta kocsi ez?” Kíváncsiskodott Bella.

„Egy M3-as.”

Homlokát ráncolta. „Nem beszélek ’Kocsi és Vezető’ nyelven.”

„Ez egy BMW.” Forgattam szemeimet, és aztán arra figyeltem, hogy tolatás közben senkit se üssek el. Pár fiúra rá kellett szegeznem szemeimet, mivel nem voltak hajlandók elmozdulni az utamból. Egy fél másodpercnyi találkozás a tekintetemmel elég volt, hogy meggyőzzem őket.

„Még mindig dühös vagy?” Kérdeztem Bellát. Ráncai kisimultak.

„Határozottan.” Válaszolta röviden.

Felsóhajtottam. Talán nem kellett volna felhoznom. Oh, nos. Megpróbálhattam jóvátenni. „Megbocsátasz nekem, ha elnézést kérek?”

Gondolkozott ezen egy pillanatig. „Talán… ha úgy is gondolod.” Döntötte el. „És ha megígéred, hogy nem teszed meg ismét.”

Nem fogok hazudni neki, és nem volt rá mód, hogy egyetértsek ezzel. Talán ha felajánlok neki egy különböző cserét.

„Mit szólsz ahhoz, hogy tényleg úgy értem, és hagyom, hogy te vezess szombaton?” Megrezzentem magamon belül erre a gondolatra.

A redő megint megjelent szemei között, miközben átgondolta az új alkut. „Megegyeztünk.” Mondta egy pillanatnyi gondolkozás után.

Most pedig a bocsánatkérésem… még sose próbáltam elkápráztatni Bellát szánt szándékkal ezelőtt, de most jó alkalmam volt rá. Mélyen a szemeibe néztem, miközben elhajtottam az iskolától, azon tűnődve, vajon jól csináltam-e. A legmeggyőzőbb hangomat használtam.

„Akkor nagyon sajnálom, hogy felzaklattalak.”

Szívverése hangosabban zakatolt, mint azelőtt, és a ritmusa hirtelen szaggatott lett. Szemei kitágultak, kicsit kábán néztek.

Félig mosolyogtam. Úgy tűnt, jól csinálom. Természetesen nekem is nehézséget okozott levenni a tekintetemet a lányról. Egyformán el voltunk kápráztatva. Jó dolog volt, hogy fejből ismertem ezt az utat.

„És a küszöbödnél leszek kora szombat reggel.” Tettem hozzá, befejezve a megállapodást.

Gyorsan pislogott, megrázta a fejét, mint ha úgy kitisztulna az. „Um.” Mondta. „Az nem segítene Charlie helyzetén, ha egy titokzatos Volvo maradna a felhajtón.”

Ah, milyen keveset tud rólam. „Nem szándékoztam kocsival menni.”

„Hogy –” Kezdte el kérdezni.

Félbeszakítottam. A választ nehéz lett volna elmagyarázni annak bemutatása nélkül, és most alig alkalmas rá az idő. „Ne aggódj emiatt. Ott leszek kocsi nélkül.”

Oldalra döntötte fejét, és keresgélt egy másodpercig, mint ha többet akart volna kiszedni belőlem, de aztán meggondolta magát.

„Most már később van?” Kérdezte, emlékeztetve engem a mai befejezetlen beszélgetésünkre az ebédlőből; ejtett egy bonyolult kérdést, csak hogy visszatérjen egy másikhoz, ami még kevésbé volt rokonszenves.

„Gondolom, most már később van.” Értettem egyet vonakodóan.

A háza elé parkoltam le, feszült voltam, hogy is magyarázzam el neki… anélkül, hogy irtózatos természetemet túlságosan nyilvánvalóvá tenném, anélkül, hogy újra megijeszteném. Vagy ez helytelen volt? Lekicsinyíteni a sötét oldalamat?

Ugyanazzal az udvarias érdeklődéssel várt, mint amit ebédnél mutatott. Ha kevésbé lettem volna nyugtalan, esztelen nyugalma még meg is nevetett volna.

„És te még mindig tudni akarod, miért nem láthatsz vadászat közben?” Kérdeztem.

„Nos, főképp a reakciód miatt lettem kíváncsi.” Mondta.

„Megijesztettelek?” Kérdeztem, biztos voltam benne, hogy tagadni fogja.

„Nem.”

Próbáltam nem mosolyogni, de elbuktam. „Elnézést kérek, mert megijesztettelek.” És aztán a pillanatnyi humor által kiváltott mosolyom eltűnt. „Csak a gondolat, hogy ott lennél… miközben vadászunk.”

„Rossz lenne?”

A gondolati kép erről túl sok volt – Bella, olyan sebezhetően az üres sötétségben; én, kontroll nélkül… Próbáltam száműzni ezt a gondolatot a fejemből. „Rendkívül.”

„Mert…?”

Mély levegőt vettem, az égető szomjúságra koncentráltam egy pillanatig. Ezt érezve, irányítva, próbáltam uralmam alá vonni. Soha többé nem fog uralni ez – azt akartam, hogy ez igaz is legyen. Biztonságosnak kell lennem számára. Bámultam a megjelenő felhőket anélkül, hogy láttam volna őket, azt kívántam, bárcsak hihetném, hogy elhatározásom bármi különbséget eredményezne, ha vadászat közben megérezném Bella illatát.

„Mikor vadászunk… átadjuk magunkat az érzékeinknek.” Mondtam neki, minden szót átgondolva, mielőtt kimondtam volna őket. „Az irányítást olyankor nem az agyunk végzi. Főképp a szaglásunk. Ha bárhol a közelembe lennél, mikor úgy elvesztem a kontrolt magam felett…”

Megráztam a fejem kíntól, amit az a gondolat okozott, hogy mi történhetne – nem mi történhet, csak történhetne – egész bizonyosan akkor.

Hallgattam szívverését, és aztán odafordultam nyugtalanul, hogy olvassak a szeméből.

Bella arca higgadt, szemei komolyak voltak. Száját egy kissé összeszorította, ami szerintem aggódásra utalt. De miért aggódott? A saját biztonsága miatt? Vagy az én gyötrelmem miatt? Tovább néztem őt, próbáltam értelmet nyerni zavaros arckifejezéséből.

Ő is mereven nézett rám. Szemei egy pillanattal később nagyobbra nyíltak, pupillái kitágultak, pedig nem változott meg a fényviszony.

A légzésem felgyorsult, és hirtelen a kocsiban lévő csend úgy tűnt, mintha zümmögne, pont úgy, mint a biológia teremben ma délután. A vibrálás megint megjelent köztünk, és a megérintése iránt érzett vágyam enyhén szólva erősebb volt, mint a szomjúság általi igényeim.

A lüktető elektromosság olyan érzés volt, mint ha megint lenne pulzusom. Testem érezte ezt. Mint ha ember lettem volna. Jobban, mint bármi mást a világon, érezni akartam ajkainak melegét az enyémeken. Egy pillanatig kétségbeesetten harcoltam, hogy erőt, kontrolt találjak arra, hogy képes legyek számat olyan közel engedni a bőréhez…

Szakadozottan beszívta a levegőt, és csak ekkor vettem észre, hogy mikor az én légzésem felgyorsult, az övé azzal egy időben leállt.

Lehunytam a szemem, így próbálva megszakítani a közöttünk lévő kapcsolatot.

Nincs több hiba.

Bella létezése ezer finoman egyensúlyban lévő kémiai folyamat, amit oly könnyen szét lehetett zúzni. Tüdejének ritmikus mozgása, az oxigén áramlása élet-halál kérdése volt számára. Törékeny szívének csapkodó verése annyiféleképpen megállhatott, buta balesetek vagy betegségek miatt vagy… miattam.

   Nem hittem, hogy a családom bármelyik tagja tétovázott volna, ha valamelyikük esélyt kapna a visszaváltozásra – ha valamelyikük elcserélhetné a hallhatatlanságot a halandóságra. Mindegyikünk tűzbe állna ezért cserébe. Égnénk annyi napig vagy évszázadig, amíg csak szükséges lenne.

A mi fajtánkból a legtöbben mindenek felé emelik a halhatatlanságot. Még az emberek is ez után sóvárognak, felkutatva olyan sötét helyeket olyanok után, akik megadhatják nekik a legsötétebb ajándékot…

Nem mi. Nem az én családom. Mi bármit megadnánk, hogy újból emberek lehessünk.

De egyikünk se akart még ennyire kétségbeesetten visszaváltozni, mint én most.

Néztem a szinte láthatatlan hibákat és repedéseket a szélvédőn, mint ha azok valami megoldást rejtenének az üvegen. Az elektromosság nem tompult el, és koncentrálnom kellett, hogy kezeimet a kormányon tartsam.

Jobb kezem elkezdett megint sajogni fájdalommentesen, úgy mint mikor megérintettem Bellát ezelőtt.

„Bella, azt hiszem, most be kellene menned.”

Azonnal szót fogadott hozzászólás nélkül, kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót maga mögött. Megérezte a lehetséges katasztrófát, csak úgy, mint én?

Neki is fájt elhagynia engem, mint ahogy nekem fájt elengednem őt? Az egyetlen vigasz az volt, hogy hamarosan láthattam. Hamarabb, mint ahogy ő láthat engem. Mosolyogtam ezen, majd leengedtem az ablakot és odahajoltam, hogy beszéljek vele még egyszer – most már biztonságosabb volt, így, hogy testének melege a kocsin kívül volt.

Visszafordult, hogy lássa, mit akarok. Kíváncsi volt.

Még mindig kíváncsi volt, habár egész nap annyi kérdést tett fel nekem. Az én kíváncsiságom teljesen kielégítetlen maradt; a kérdéseire adott válaszaim csak az én titkaimat fedte fel – csak egy keveset tudtam meg róla, és még több sejtetést. Ez nem volt igazságos.

„Oh, Bella?”

„Igen?”

„Holnap az én köröm jön?”

Homlokát ráncolta. „A te köröd mire?”

„Hogy feltegyem a kérdéseket.” Holnap, mikor egy biztonságos helyen leszünk, körülvéve szemtanúkkal, megkaphatom végre válaszaimat. Vigyorogtam erre gondolva, és aztán elfordultam tőle, mert nem akart elmenni. Még így is, hogy a kocsin kívül volt, az elektromosság visszhangja csak úgy zümmögött a levegőben. Én is ki akartam szállni, oda akartam kísérni az ajtóig, ez jó ürügy lett volna arra, hogy mellette maradhassak…

Nincs több hiba. Gázt adtam, és aztán felsóhajtottam, miközben Bella eltűnt mögöttem. Úgy tűnt, mindig Bella felé rohanok, vagy éppen tőle el, de sose maradhatok egy helybe. Találnom kell valami megoldást, hogy fékezni tudjam magam, ha valaha is békében akarunk élni.