2. ÖLTÉSEK

Nem Carlisle volt az egyetlen aki nyugodt maradt. Csendes, irányító szavai mögött tisztán
megmutatkozott évszázadok sürgősségi ellátásainak tapasztalata.
- Emmett, Rose, vigyétek ki Jaspert.
Emmett ezúttal mosoly nélkül bólintott.
- Gyerünk Jasper.
Jasper hevesen küzdött Emmett sziklaszilárd szorításában, megfordult,fogaival fivére felé kapott,
szemei továbbra is a legkisebb értelem szikrája nélkül égtek. Edward arca a csontnál is fehérebb volt
amíg fölém hajolt,egyértelműen védelmező pozíciót vett fel. Egy mély, figyelmeztető morgás
szűrődött ki vicsorgó, összeszorított fogai közül. Megesküdtem volna rá, hogy nem vett
lélegzetet.Rosalie isteni arcvonásai önelégültek voltak amint Jasper elé lépett - gondos távolságot
tartva fogaitól - és segített Emmett-nek hogy kibirkozzák az erkélyajtón, amelyet Esme nyitva
tartott,miközben egyik kezét szája és orra elé szorította.
Esme szív alakú arcát szégyen borította.
- Sajnálom Bella - kiáltotta, majd követte a többieket az udvarra.
- Engedj oda Edward - kérte Carlisle
Egy pillanat múlva Edward lassan bólintott és engedett a testtartásán. Carlisle letérdelt mellém, közel
hajolva, hogy megvizsgálja a karom. Éreztem, hogy a sokk az arcomra fagyott,
így megpróbáltam fegyelmezni magam.
- Itt van, Carlisle - nyújtott át neki Alice egy törülközőt. Megrázta fejét.
- Túl sok a szilánk a sebben.
Átnyúlt és letépett egy hosszú, vékony darabot a fehér asztalterítő aljából,
szorosan körbetekerte a könyököm felett, egy érszorítót rögtönözve. A vér szaga kábává tett. A füleim
csengtek.
- Bella - mondta Carlisle finoman - Szeretnéd, hogy kórházba vigyelek, vagy jobban szeretnéd, ha
inkább itt látnálak el?
- Itt inkább - suttogtam. Ha kórházba vinne, esélyem sem lenne eltitkolni ezt Charlie elől.
- Idehozom a táskád - közölte Alice
- Vigyük ott a konyhaasztalhoz - szólt oda Carlisle Edwardnak.
Edward erőlködés nélkül kapott fel, míg Carlisle folyamatosan szorította karomat.
- Hogy vagy Bella? - kérdezte Carlisle
- Jól.
Hangom kifejezetten határozott volt, aminek nagyon örültem.
Edward arca kőmerev volt.
Alice is ott volt. Carlisle fekete táskája máris az asztalon volt, és egy apró, de kitűnő asztali
lámpa is a falhoz volt állítva. Edward gyengéden ültetett le egy székbe, Carlisle pedig odahúzott egy
másikat.Azonnal munkához látott. Edward mögöttem állt, továbbra is védelmezően, továbbra sem
lélegezve.
- Menj csak Edward - sóhajtottam.
- Megbirkózom vele - közölte. Az állkapcsa azonban merev volt, szemei égtek a szomjúságtól amellyel
folyamatosan küzdött,sokkal rosszabb volt ez számára mint a többieknek.
- Nem kell hősnek lenned - mondtam - Carlisle a te segítséged nélkül is helyre tud pofozni.
Szívj egy kis friss levegőt.
Felszisszentem amint Carlisle csinált valamit a karommal, ami égetett.
- Maradok - mondta
- Miért vagy ennyire mazochista? - motyogtam
Carlisle avatkozott közbe.
- Edward, neked is segítened kellene megtalálni Jaspert még mielőtt túl messzire jutna.
Biztos vagyok benne, hogy neheztel önmagára és kétlem, hogy bárki másra hallgatna ebben a
pillanatban.
- Igen - helyeseltem mohón - menj és keresd meg Jaspert.
- És tennél valami hasznosat is. - tette hozzá Alice. Edward szemei összeszűkültek, ahogy mi
összefogtunk ellene, de végül bólintott és kisietett a konyhaajtón. Biztos voltam benne, hogy egyetlen
lélegzetet sem vett amióta megvágtam az ujjam.
Zsibbadt, élettelen érzés futott végig a karomon.
Habár ez elmulasztotta az égető érzést, mégis a vágásra emlékeztetett
így inkább Carlisle arcát figyeltem, hogy eltereljem a figyelmemet arról,
amit a kezei csináltak. Haja aranyosan ragyogott a fényárban, ahogy a karom fölé hajolt.
Éreztem az enyhe háborgást a gyomrom mélyén, de elhatároztam, hogy a szokásos émelygés nem
uralkodik el rajtam. Már nem volt fájdalom,csak gyengéd rántások, amelyeket megpróbáltam nem
figyelemre méltatni. Nincs értelme nyávogni mint egy kis gyermeknek.
Ha nem lett volna a látóteremben, észre sem vettem volna, amint Alice kislisszol a helységből. Apró,
bocsánatkérő mosollyal az arcán tűnt el a konyhaajtóban.
- Hát ennyi volt - sóhajtottam - legalább képes vagyok egy szobát kiüríteni.
- Nem a te hibád - nyugtatott meg kuncogva Carlisle - bárkivel megtörténhetett volna.
- Bárkivel - ismételtem - de ezek a dolgok általában velem történnek meg. Újra felnevetett.
Nyugodt higgadtsága erős ellentétben állt bárki más reakciójával. Aggodalom nyomát sem láttam az
arcán. Gyors, magabiztos mozdulatokkal dolgozott. Az egyetlen hang a lélegzésünk mellett lágy
csing,csingek voltak, ahogy az üveg apró darabkáit dobta az asztalra.
- Hogy vagy képes rá? - kérdeztem - Még Alice és Esme sem...
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Annak ellenére, hogy mindannyian éppúgy felhagytak az
átlagos vámpír étrenddel mint Carlisle, mégis o volt az egyetlen aki képes volt elviselni
vérem szagát bármiféle szenvedés nélkül. Nyilvánvaló, hogy sokkal nehezebb ez mint amilyennek
látszik.
- Hosszú évek gyakorlása - mondta - Már alig érzékelem a szagot.
- Gondolod, hogy nehezebb lenne, ha hosszabb szabadságot vennél ki a kórházból? És nem lenne a
közeledben vér?
- Talán - vonta meg vállait, de kezei mozdulatlanok maradtak. - Még sosem éreztem
szükségét annak, hogy nyaralni menjek. - Briliáns mosolyt villantott felém
- Túlságosan is élvezem a munkám.
Csing, csing, csing. Meglepett, hogy mennyi üveg van a karomban. Késztetést éreztem, hogy
szemügyre vegyem a halmazt, de tisztában voltam vele, hogy ez nem lenne a "nem-hányni" stratégiám
segítségére.
- Mi az amit szeretsz benne? - csodálkoztam. Nem volt értelme számomra -
a sok szenvedés és önmarcangolás, amelyeket átélhetett, amíg elérte ezt az immunitást.
Mindamellett beszéltetni is akartam, a beszélgetés elterelte a figyelmem-gyomrom
émelygésétől. Sötét szemei melegek és merengők voltak, amíg válaszolt.
- Hmm. A legjobban azt élvezem amikor... a kiemelkedő adottságaim hozzásegítenek
Ahhoz, hogy megmentsek valakit, aki máskülönben meghalna. Kellemes érzés tudni, hogy
a képességeimnek köszönhetően néhány ember élete jobbá válik, pusztán azért mert létezem.
Néha még a szaglásom intenzitása is segítségemre van a diagnózis során. Szája egyik sarka mosolyra
húzódott. Elrágódtam ezen, amíg körbevizsgált, hogy minden üvegdarab kikerült-e.
Aztán átkutatta a táskáját újabb eszközök után, és elszántan próbáltam a tűt és a fonalat nem magam
elé képzelni.
- Nagyon erősen próbálsz olyan valamit jóvátenni, ami nem a te bűnöd - tanakodtam amíg újfajta
rángatásokat éreztem a sebek szélein. - Úgy értem, nem mintha te akartad volna ezt.
Nem te választottad ezt az életformát és mégis olyan sokat kell dolgoznod azon, hogy jó legyél.
- Nem tudom, hogy jóvátételt végzek-e - ellenkezett - Mint mindenkinek az életben nekem is el kellett
döntenem mihez kezdek azzal, ami jutott nekem.
- Ez annyira egyszerűen hangzik. Újra megvizsgálta a karom.
- Így ni - mondta, majd elvágta a fonalat - kész is van.
Egy színes folyadékkal átitatott, túlméretezett fülpiszkálóval végig dörzsölte a beavatkozás
helyét. Erős szaga volt, egy kissé elkábultam tőle. A folyadék égette a bőrömet.
- Mégis, az elején - erőlködtem, míg o egy újabb hosszú kötszert helyezett óvatosan a helyére,
beborítva vele bőrömet - miért küzdöttél az ellen ami nyilvánvalónak tűnt?
Ajkai sajátos mosolyra húzódtak.
- Nem mesélte neked Edward a történetet?
- De igen. De próbálom megérteni hogy mire gondolhattál...
Arca hirtelen komollyá vált, és azon tűnődtem, hogy gondolatai vajon ugyanarra járnak-e mint az
enyémek. Elképzelve, hogy mire gondolnék én ha - visszautasítottam a ha szót - én lennék a helyében.
- Tudod hogy, az apám anglikán pap volt - merengett el amíg körültekintően tisztította az asztalt,
mindent letörölve egy nedves gézzel, aztán kezdte újra elölről. Az alkohol szaga égette az orromat.
- Elég szigorúan nézte a világot, amelyet már az előtt megkérdőjeleztem mielőtt átváltoztam volna.
Carlisle az összes használt gézt egy kristály tálba dobta. Nem értettem mit csinál, még akkor sem
amikor
meggyújtott egy gyufát. Aztán rádobta az alkoholáztatta anyagra, és a hirtelen fellángolástól
megugrottam.
- Sajnálom - kért bocsánatot - óvintézkedés... Szóval nem értettem egyet
apám egyéni hitével. De soha, még a közel 400 év alatti létezésem ellenére sem
vontam kétségbe Isten létezését ilyen olyan formában. Még a tükörképem ellenére sem.
Úgy tettem mintha a kötésemet vizsgálgatnám, hogy elrejtsem beszélgetésünk témaváltásának okozta
meglepetésem. Mindent figyelembe véve a vallásra számítottam a legkevésbé.Az én életem hitetlen
volt. Charlie saját bevallása szerint evangélikus,mivel a szülei is azok voltak, de a vasárnapokat a
folyónál töltötte pecabottal a kezében.Renee néhanapján meglátogatott egy-egy templomot, de
akárcsak rövidéletű kapcsolata a tenisszel,a fazekaskoronggal, a jógával vagy a francia órákkal, ezt is
félbehagyta hogy egy újabb hóbortjához kelljen hozzászoknom.
- Biztos kissé bizarran hangzik ez egy vámpírtól. - Elvigyorodott, tudván, hogy a szó közömbös
használata sokkol engem. - De reménykedem, hogy van értelme az életnek még számunkra is. Nagy
dilemma, belátom - folytatta közömbös hangon - vannak akik úgy gondolják átkozottak vagyunk,
bármit is teszünk. De én remélem - talán értelmetlenül - hogy próbálkozásainknak megfelelő mértékű
becsületünk lesz.
- Nem hiszem, hogy ez értelmetlen - motyogtam. Senkit sem tudtam elképzelni, hogy ellen tudna állni
Carlisle kisugárzásának. Amellett, hogy az egyetlen mennyország amelyet el tudnék képzelni
magamnak Edwardot is magába kéne foglalja.
- És nem hiszem, hogy bárki más annak tartaná.
- Igazából te vagy az első aki egyetért velem.
- A többiek nem éreznek ugyanígy? - kérdeztem meglepődve, különösen egy emberre koncentrálva.
Carlisle hamar kitalálta, hogy gondolataim merre járnak.
- Edward egy bizonyos pontig egyetért. Isten és a menny létezik... és a pokol is. De nem hiszi ,hogy a
mi fajtánk számára lenne túlvilági élet. - Carlisle hangja nagyon lágy volt;kibámult a sötétségbe, a
mosogató feletti, hatalmas ablakon át.
- O úgy gondolja a mi lelkünk elveszett.
Rögtön eszembe jutottak Edward szavai délutánról:
"Kivéve, ha meg akarsz halni - vagy bármi is az ami történik velünk."Hirtelen megvilágosodtam.
- Ez a probléma, ugye? Ez az amiért annyira csökönyös velem kapcsolatban?
Carlisle lassan beszélt.
- Ahogy nézem a ... fiam. Az erejét, a jóságát, a ragyogást amely sugárzik belőle csak tovább erősíti a
reményt, a hitet jobban mint valaha. Hogy is lehetne az, hogy az olyanok számára mint Edward, nincs
semmi? Heves egyetértéssel bólintottam.
- De ha abban hinnék amiben o... - fürkésző tekintettel nézett rám.
- Ha abban hinnél amiben o. Képes lennél megfosztani ott a lelkétől?
A mód, ahogy feltette a kérdést, meghiúsította válaszom. Ha azt kérdezte volna, hogy képes lennék-e
Edwardért kockára tenni a lelkem,a válasz nyilvánvaló lett volna. De az, hogy veszélyeztetném-e
Edward lelkét? Szomorúan szorítottam össze a szám. Ez nem volt fair csere.
- Érted a dilemmát.
Megráztam a fejem, tudatában az arcomra kiülő makacsságnak. Carlisle felsóhajtott.
- Az én választásom. - erősködtem
- Az övé is. - Felemelte kezét, amint észrevette hogy tiltakozni fogok.
- Főleg, ha o a felelős azért amivé átváltoztatna.
- Nem o az egyetlen aki képes rá. - Jelentőségteljesen néztem Carlislra. Hirtelen felnevetett, enyhítve
ezzel a hangulatot.
- Ó nem! Ezt magadnak kell elintézned vele.
De aztán felsóhajtott.
- Ez az a rész amiben sosem lehetek egészen bizonyos.Azt gondolom többek közt, hogy a legjobbat
hoztam ki abból, amivel gazdálkodni tudok.De helyes volt-e, hogy erre az életre ítéljem a többieket?
Képtelen vagyok eldönteni.Nem válaszoltam.Elképzeltem milyen lenne az életem, ha Carlisle ellenállt
volna a kísértésnek,hogy felhagyjon magányos életével…megrázkódtam.
- Edward édesanyja változtatta meg a véleményem.
Carlisle hangja szinte suttogás volt. Vakon bámult ki a fekete ablakon.
- Az édesanyja? - ha Edwardot a szülei felől kérdeztem, csak annyit volt képes mondani, hogy
réges- rég meghaltak, és hogy az emlékei homályosak. Ráeszméltem, hogy Carlisle emlékei
kapcsolatuk rövidsége ellenére tökéletesen tiszták velük kapcsolatban.
- Igen. Elizabethnek hívták. Elizabeth Masennek. Az édesapja, idősebb Edward
nem nyerte vissza eszméletét a kórházban. Az influenza első hullámában vesztette életét.
De Elizabeth éber volt majdnem a végig. Edward nagyon hasonlít rá - ugyanolyan bronz színű haja
volt,és a szemei pontosan olyan zöldek voltak.
- Edward szemei zöldek voltak? - motyogtam, próbálva magam elé képzelni.
- Igen... - Carlisle okker szín szemei 100 évnyi távolságban jártak.
- Elizabeth megszállottan aggódott a fia miatt. Saját gyógyulási esélyeit rontva
ápolta fiát a betegágyából. Úgy számoltam, hogy Edward lesz az első aki távozik,
annyival rosszabbul volt, mint édesanyja. Nagyon gyorsan zajlott le, mikor végül elérte ott a vég.
Naplemente után történt, épp akkor érkeztem, hogy leváltsam az orvosokat akik egész nap dolgoztak.
Nehéz színlelési idők voltak - rengeteg volt a tennivaló, és nekem nem volt szükségem
pihenésre.Mennyire gyűlöltem hazamenni, bujkálni a sötétségben és tettetni az alvást, míg oly sokan
haldokoltak.
- Először Elizabethet és a fiát ellenőriztem. Megkedveltem őket - és ez mindig kockázatos
az emberi múlandóságot figyelembe véve. Ráeszméltem, hogy az állapota rosszra fordult.
A láz elszabadult, a teste pedig túl gyenge volt hogy tovább küzdjön.
Ennek ellenére, nem tűnt gyengének amikor rám nézett az ágyáról.
- Mentse meg! - utasított rekedt hangján, amit még képes volt a torkán kipréselni.
- Mindent megteszek ami erőmből telik. - ígértem, és megfogtam a kezét. A láz annyira magas volt,
hogy valószínűleg nem érezte mennyire természetellenes az enyém hidegsége.
Mindent hidegnek érzett.
- Meg kell tennie - sürgetett, olyan erővel szorítva a kezem, hogy felmerült bennem,mégis képes lesz
túljutni a krízisen. Tekintete kemény volt, mint a szikla, mint a smaragd.
- Tegyen meg mindent ami a hatalmában áll. Amire a többiek képtelenek, azt kell megtennie magának
az én Edwardomért.
- Megijesztett. Olyan átható tekintettel nézett rám, hogy egyszeriben biztos voltam benne,
ismeri a titkomat. Aztán a láz győzedelmeskedett felette, és többé már nem tért magához.
Egy órával azután, hogy közölte az akaratát, meghalt.
- Évtizedekig játszottam a gondolattal, hogy társat alkotok magamnak.Egy hasonló teremtményt, aki
igazán ismer engem, és nem olyannak lát aki lehetnék. De sosem győztem meg magam, hogy
megtegyem azt amit velem is tettek.
- És akkor ott feküdt Edward haldokolva. Egyértelmű volt, hogy csupán órái vannak hátra.
Mellette fekvő édesanyja arca még a halálban sem volt nyugodt.
Carlisle újra látta az egészet, emlékei tiszták voltak az elmúlt évszázad ellenére is.Én is tisztán láttam,
ahogy mesélt - a kórházi káoszt, a halál elsöprő légkörét.Edwardot, ahogy lázban ég, élete elmúlóban a
másodperc mutató minden egyes mozdulatával...Újra megrázkódtam, erővel űztem ki a képet
gondolataimból.
- Elizabeth szavai visszhangoztak a fejemben. Hogy jöhetett rá mire vagyok képes?Akarhatja-e bárki
is ezt az életet a fiának?
- Ránéztem Edwardra. Bármennyire is rossz állapotban volt, gyönyörű volt. Arcáról lerítt a tisztaság és
a jóság. Egy olyan arc, amelyet a saját fiamnak kívánnék.
- Annyi év habozás után hirtelen elhatározással reagáltam. Először az édesanyját vittem a hullaházba,
aztán visszamentem érte. Senkinek sem tűnt fel, hogy még lélegzik. Még arra sem volt elég kéz,elég
szem, hogy a betegek szükségleteinek felét figyelemmel kísérje. A hullaház üres volt- legalábbis ami
az élőket illeti. A hátsó ajtón csempésztem ki, és a háztetőkön át vittem haza.
- Nem voltam biztos benne, mit kell tennem. Úgy döntöttem, hogy ugyanazokat a sebeket ejtem,
amelyeket évszázadokkal korábban magam is kaptam. Később rosszul éreztem magam emiatt. Sokkal
fájdalmasabb és hosszabb volt mint szükséges.
- De nem bántam meg amit tettem. Sosem bántam meg, hogy megmentettem Edwardot.
Megrázta fejét, visszatért a jelenbe. Rám mosolygott.
- Gondolom, ideje lenne haza vinnem téged.
- Majd én - mondta Edward. A sötét étkezőből bukkant fel, önmagához képest lassan lépkedve. Arca
nyugodt volt, kifűrkészhetetlen, de mégis volt valami baljós a tekintetében -
valami amit nagyon igyekezett elrejteni. Görcsös szorítást éreztem a gyomromban.
- Carlisle is el tud vinni - mondtam. Ránéztem a pólómra, a világos kék pamut
átázott és maszatos volt véremtől. A jobb vállamat rózsaszín cukormáz borította.
- Jól vagyok - Edward hangja érzelemmentes volt - Úgyis át kell öltöznöd. Charlie simán szívrohamot
kap ha így meglát. Megkérem Alice-t adjon neked valamit.
Újra eltűnt a konyhaajtóban.Aggódva néztem Carlislera
- Nagyon zaklatott.
- Igen - értett egyet Carlisle. - Ma pontosan az történt amitől a legjobban fél. Veszélyeztetett téged
csupán azzal ami...
- De nem az o hibája!
- A tiéd sem.
Elfordítottam tekintetem az o bölcs, gyönyörű arcáról. Ezzel nem értettem egyet.
Carlisle felém nyújtotta kezét, és felsegített az asztaltól. Követtem a nagyszobába.Esme visszatért, és
épp azt a padlórészt mosta fel ahova estem - tömény hypoval, a szaga alapján.
- Esme hadd csináljam én - éreztem amint arcom újra pirossá válik.
- Már végeztem is - mosolygott fel rám - Hogy vagy?
- Jól - biztosítottam - Carlisle gyorsabban varr, mint bármely más orvos akivel találkoztam.
Mindketten nevettek.
Alice és Edward a hátsó ajtón tértek vissza. Alice mellém sietett, de Edward hátra maradt
arca továbbra is kifűrkészhetetlen.
- Na gyere - mondta Alice - kerítünk neked valami kevésbé hátborzongató ruhadarabot.
Esme ruhái között talált számomra egy hasonló színű pólót mint az enyém. Charlie nem fogja
észrevenni, ebben biztos voltam. A nagy fehér kötés a karomon nem tűnt annyira vészesnek, mint
amikor alvadt vér borított. Charliet sosem lepte meg ha kötésben látott.
- Alice - súgtam ahogy az ajtó felé indult.
- Igen? - o is halkra vette a hangját és kíváncsian figyelt rám, fejét enyhén oldalra döntve.
- Mennyire rossz a helyzet? - nem voltam biztos benne, hogy suttogásom eredményes próbálkozás
volt.Annak ellenére, hogy az emeleten voltunk, egy csukott ajtó mögött Edward mégis képes volt
meghallani. Arca megfeszült
- Még nem tudom biztosan.
- Hogy van Jasper? Felsóhajtott
- Nagyon csalódott magában. Számára ez nagy kihívás, és gyűlöli ha gyenge.
- Nem az o hibája. Ugye megmondod neki, hogy egyáltalán nem neheztelek rá?
- Hát persze.
Edward a bejárati ajtónál várt rám. Amint a lépcső aljára értem egyetlen szó nélkül nyitotta ki nekem.
-Vidd el a holmit magaddal! - kiáltotta Alice amint óvatosan lépdeltem Edward felé.
Felnyalábolt a két csomagot - az egyik félig nyitva - és a fényképezőt a zongora alól,és a sértetlen
karomba pakolta őket.
- Később is megköszönheted, miután kinyitottad őket.
Esme és Carlisle halkan jó éjszakát kívántak.Észrevettem amint lopva a nálam közönyösebb fiukra
tekintenek. Megkönnyebűlés volt kiérni, átsiettem a lámpások és rózsák között, melyek most rossz
emlékeket ébresztettek. Edward némán ballagott mellettem. Kinyitotta nekem az utasülés ajtaját, én
pedig nyafogás nélkül beszálltam. A műszerfalon egy hatalmas vörös masni volt, az új rádióra
erősítve.Lekaptam, és a padlóra hajítottam. Amint Edward becsusszant a másik ülésre,gyorsan az ülés
alá rúgtam.Nem nézet sem rám, sem a rádióra. Egyikünk sem kapcsolta be, a csönd pedig még
súlyosabb lett, a motor felbőgésének hatására. Túl gyorsan vezetett a sötét szerpentines úton.A csend
megőrjített.
- Mondj valamit! - könyörögtem végül, amint az autópályára hajtott.
- Mit akarsz, mit mondjak? - kérdezte szenvtelen hangon. Távolságtartása megtört engem.
- Mondd, hogy megbocsátasz!
Ez kissé életrekeltette arcát, de az érzelem, ami előbukkant a düh volt.
- Megbocsátani neked? Mégis mit?
- Ha óvatosabb lettem volna, semmi sem történt volna!
- Bella, megvágtad az ujjad a papírral, ezért aligha érdemelnél halál büntetést.
- Akkor is az én hibám.
Szavaim áttörték a gátat.
- A te hibád? Ha Mike Newton otthonában vágnád meg magad, Jessicá-val, Angelá-val
és a többi normális barátoddal egy társaságban mégis mi a legrosszabb ami történhet?Esetleg, nem
találnak ragtapaszt? Ha bele is esnél egy rakás üvegcserépbe - teljesen magadtól bárki rásegítése
nélkül - még akkor is, mi lehetne a legrosszabb? Véráztatta lenne az autósülés amíg bevisznek a
sürgősségire? Mike Newton foghatná a kezed, amíg összevarrnak - nem érezné azt a késztetést,hogy
megöljön amíg melletted van. Ne is próbáld ezt magadra vállalni Bella! Ettől csak még undorítóbbnak
érzem magam!
- Mégis, hogy a pokolba kerül ide Mike Newton? - követeltem.
- Mike Newton úgy kerül ide, hogy Mike Newtonnal lenned ezerszer egészségesebb lenne! - morogta
- Inkább a halál mint Mike Newtonnal lenni - tiltakoztam - inkább a halál mint bárki mással lenni!
- Ne légy melodramatikus Bella, kérlek.
- Akkor te meg ne légy nevetséges! Nem válaszolt. Sötét arccal bámult ki a szélvédőn.
Sebesen kutattam át agyam egy mentőöv után, amely megmentené az estét. Amikor a házunk elé
értünk, még mindig nem jutott eszembe semmi. Leállította a motort, de kezei a kormányon maradtak.
- Nem maradsz éjszakára? - kérdeztem
- Haza kéne mennem.
Az utolsó dolog amit akartam, hogy a bűnbánat mocsarában dagonyázzon.
- A szülinapomra - erősködtem
- Nem lehet így is úgy is - vagy akarod, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják a születésnapodat
vagy nem. Vagy az egyik, vagy a másik.
Hangja zord volt, de nem annyira komoly mint előtte. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Ok. Úgy döntöttem, nem akarom hogy ignoráld a születésnapom. Fent találkozunk.
Kiugrottam, és visszanyúltam a csomagjaimért. O a szemöldökét ráncolta.
- Nem kell őket megtartanod.
- De, akarom őket - feleltem automatikusan, majd azon tanakodtam, hogy vajon fordított pszichológiát
alkalmazott-e.
- Nem, nem akarod. Carlisle és Esme pénzt költött rád.
- Túlélem - esetlenül a jó karom alá vettem az ajándékokat és bevágtam magam mögött az ajtót.Egy
pillanat alatt a furgonon kívül volt és mellettem termett.
- Legalább hadd vigyem őket - mondta amíg elvette őket tőlem - A szobádban leszek
Elmosolyodtam
- Kösz
- Boldog Születésnapot! - sóhajtott, és lehajolt, hogy ajkaival megérintse enyéimet. Lábujjhegyre
álltam, hogy a csók tovább tartson, de o elhúzódott. Az én kedvenc csíbészes mosolyom villant fel az
arcán, aztán hirtelen eltűnt a sötétségben.A játék még ment, hallottam a riporter hangját amint az örült
tömeget próbálja túlharsogni.
- Bell? - kiáltott Charlie
- Szia apa! - mondtam amint beléptem a nappaliba. Az oldalamra szorítottam karomat.
Az enyhe nyomás égetett, orrom elfintorodott. Az érzéstelenítő kezdte elveszíteni hatását.
- Milyen volt? - Charlie a díványon hevert, meztelen lábfejét a karfán nyugtatta.
Hiányos, göndör haja simára lapult az egyik oldalon.
- Alice túlzásba esett. Virágok, torta, gyertyák, ajándékok - az egész köret.
- Mit kaptál tőlük?
- Egy rádiót a furgonba. - (És egyéb ismeretlen mást.)
- Wow
- Igen - értettem egyet - Ez aztán az este!
- Reggel találkozunk
Odaintettem - Viszlát
- Mi történt a karoddal?
Elpirultam és némán szitkozódtam.
- Elestem. Semmiség.
- Bella - sóhajtva rázta meg fejét
- Jó éjt apa!
Felsiettem a fürdőszobába, ahol pont ilyen estékre tartottam a pizsamámat.
Bebújtam az ujjatlan felsőbe és a hozzá illő pamut nadrágba - amelyet azért vettem,
hogy lecseréljem a lyukas nadrágom, amit az ágyban viseltem - összerándulva amikor
egy mozdulat miatt hozzáértem a varrathoz. Egy kézzel megmostam az arcom majd a fogam
aztán besiettem a szobámba.Edward az ágy közepén ült, elkalandozva játszott az egyik ezüst színű
dobozzal.
- Szia - mondta. Hangja szomorú volt. A bizonyos mocsárban hemperget. Az ágyhoz mentem,
kivettem az ajándékokat a kezéből, és az ölébe bújtam.
- Szia - simultam oda kőkemény mellkasához - Most már kibonthatom az ajándékaimat?
- Honnan ez a lelkesedés? - csodálkozott.
- Kíváncsivá tettél.
Felkaptam a hosszú, téglalap alakú dobozt, amelyet bizonyára Carlisle-tól és Esmé-től kaptam.
- Engedd meg - ajánlkozott. Kivette az ajándékot a kezemből és egyetlen, gyors mozdulattal
letépte a papírt róla. Majd átnyújtotta a fehér dobozt nekem.
- Biztos vagy benne, hogy képes leszek felemelni a fedelét? - morgolódtam, de nem reagált.
A dobozban vastag papírköteg volt, hívogatóan finom borítóval a tetején. Bele telt egy kis időbe amíg
felfogtam a látványt.
- Jacksonville-be megyünk? - Lelkem mélyéig belelkesedtem. Repülőjegyek voltak Edwardnak és
nekem.
- Ez a terv.
- El sem hiszem! Renee dob egy hátast! De azért nem bánod? Ott elég napos, egész nap a házban kell
vesztegelned.
- Szerintem megbirkózom vele - mondta, majd összeráncolta homlokát - Ha tudtam volna, hogy így
reagálsz a ajándékra akkor rávettelek volna hogy Esme és Carlisle előtt nyisd ki.
Azt hittem tiltakozni fogsz.
- Nos, ez valóban túl sok. De te is velem jössz majd.
Felkuncogott - Most már azt kívánom inkább költöttem volna én is az ajándékodra.
Nem is tűnt fel, hogy képes vagy következetesen viselkedni.
Félretettem a jegyeket és felvettem az o ajándékát, kíváncsiságom újra fellángolt.
Elvette tőlem és ugyanúgy feltépte, mint az előbbit. Egy átlátszó Cd tartót benne egy ezüst színű
lemezt nyújtott át.
- Mi ez? - kérdeztem hökkenten.
Nem válaszolt, kivette a lemezt és mellettem átnyúlva betette az éjjeli szekrényemen
lévő Cd lejátszóba. Megnyomta a lejátszó gombot és csendben várt. Végül megszólalt a zene.
Szótlanul, tágra nyílt szemekkel hallgattam. Tudtam, hogy a reakciómra vár, de képtelen voltam
megszólalni. Könnyek törtek fel, amelyeket még azelőtt megpróbáltam letörölni mielőtt lefolyhattak
volna.
- A karod fáj? - kérdezte aggódva.
- Nem, a karomnak semmi baja. Ez gyönyörű Edward. Nem is adhattál volna ennél szebb ajándékot.
El sem hiszem. - Aztán befogtam, hogy hallgathassak. Az o zenéje volt, az o szerzeményei. Az első
szám az én altatóm volt.
- Gondoltam, úgysem hagynád, hogy vegyek neked egy zongorát, hogy itt játszhassam el neked -
magyarázta.
- Eltaláltad.
- Hogy van a karod?
- Jól - Igazából már kezdett lángolni a kötés alatt. Jeget kívántam. Hozzányomhattam volna a karjához,
de az elárult volna.
- Hozok neked Tylenolt
- Nem kell semmi - tiltakoztam, de kibújtatott az öléből és az ajtó felé sietett.
- Charlie - sziszegtem. Nem igazán volt tudomása arról, hogy Edward rendszeresen itt marad estére. A
tény az, hogy menten szélütést kapna amint tudomására jutna. De nem éreztem bűnösnek magam
azért, hogy becsapom, hisz semmi olyat nem csináltunk amit o gondolna. Edward és a szabályai...
- Nem fog elkapni- ígérte Edward amint hangtalanul eltűnt az ajtóban... és tért vissza azon
nyomban,elkapva az ajtót még mielőtt az becsukódhatott volna. Egyik kezében pohár víz volt a
másikban egy gyógyszeres üveg. Tiltakozás nélkül vettem el a pirulákat, amelyeket átnyújtott -
tudtam, hogy a vitában alulmaradnék, és a karom is kezdett hasogatni.
Az altatóm a háttérben folytatódott, lágyan és szeretetteljesen.
- Késő van - jegyezte meg Edward. Egyik karjával felkapott az ágyról, a másikkal pedig felemelte a
takarót. Ráfektetett a párnámra és betakart. Mellém feküdt a takaró fölé, hogy ne fázzak - és átkarolt.a
vállához bújtam és boldogan felsóhajtottam.
- Köszönöm még egyszer - suttogtam
- Szívesen.
Hosszú ideig csendben hallgattuk altatóm utolsó akkordjait. Egy újabb szám kezdődött. Esme
kedvencét ismertem fel benne.
- Mire gondolsz? - tűnődtem suttogva.
Habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt.
- A helyesen és a helytelenen gondolkodtam éppenséggel.
Hideg futott végig a hátamon.
- Emlékszel mennyire kívántam, hogy ne hagyd figyelmen kívül a születésnapomat? - kérdeztem
gyorsan, remélve hogy nem tűnik fel neki a figyelemelterelésem.
- Igen - felelt óvatosan.
- Nos, épp azon tunodtem, hogy mivel még mindig tart a születésnapom, mennyire szeretném, hogy
újra megcsókolj.
- Milyen mohó vagy ma este!
- Úgy van - de persze nem kívánok toled semmi olyat, amit nem akarsz megtenni - tettem hozzá
neheztelve. Felnevetett, majd sóhajtott.
- Isten a megmondhatója, hogy nem kéne megtennem amit "nem akarok megtenni" - mondta furcsa,
reményvesztett hangon, majd ujjait az állam alá téve fordította arcom az övéhez.
A csók a megszokott módon kezdődött - Edward pontosan olyan óvatos volt, mint mindig, a szívem a
megszokott, heves dobogásba kezdett. Aztán valami megváltozott. Ajkai hirtelen sokkal mohóbbak
lettek, szabad kezét hajamba túrta, arcom óvatosan az övéhez szorította. Annak ellenére, hogy az én
kezeim is hajában kalandoztak, és nyilvánvalóan készültem átlépni azt a bizonyos határvonalat, nem
állított le.
Habár a vékony takarón átérződött teste hidege, mégis mohón hozzásimultam.
Hirtelen hagyta abba, gyengéd, határozott mozdulattal tolt el magától.
Zihálva hanyatlottam vissza a párnára, a fejem szédelgett. Valami megfoghatatlan akart előtörni
emlékeimből.
- Sajnálom - mondta, o is ugyanolyan zilált volt - Ez már túl volt a határon.
- Nem bánom - ziháltam.
Homlokráncolva nézett rám a sötétben.
- Próbálj meg aludni Bella.
- Nem, azt szeretném ha újra megcsókolnál.
- Túlbecsülöd az önuralmam.
- Mi csábít jobban, a vérem vagy a testem? - kérdeztem kihívóan.
- Döntetlen - vigyorodott el röviden neheztelve önmagára, aztán újra komoly lett.
- Na már most. Miért nem hagysz fel a szerencséd próbatételével, és próbálsz meg aludni?
- Rendben - egyeztem bele, majd közelebb bújtam hozzá. Nagyon kimerült voltam.
Hosszú nap volt sok tekintetben, mégsem éreztem megkönnyebbülést a végére. Úgy éreztem rosszabb
vár rám másnap. Ostoba eőoérzet volt, mégis mi lehet rosszabb a mai napnál?
Csak a sokk játszott velem, semmi kétség. Észrevétlenül próbáltam sérült karomat a vállának nyomni,
hogy hűvös bőre csillapítsa az égető érzést.Egyszerre sokkal kellemesebb volt.
Már félálomban voltam, talán mélyebben, amikor hirtelen beugrott mire emlékeztetett a csókja:múlt
tavasszal, amikor el kellett mennem, hogy eltereljük Jamest a nyomaimról,
Edward megcsókolt búcsúzóul, nem tudva, hogy mikor látjuk - vagy látjuk-e még - újra egymást.
Ennek a csóknak majdnem ugyanolyan fájdalmas éle volt, de fogalmam sem volt, mi lehet az oka.
Önkívületbe menekültem, mintha máris rémálmaim lennének.