Teljesen visszataszítónak éreztem magam a reggel. Nem aludtam jól; a kezem égett és fájt a fejem.
Nem segített a kilátásaimon, hogy Edward arca zavartalan és zárkózott volt, ahogy gyorsan
megcsókolta a homlokomat és kimászott az ablakon. Féltem attól az időtől, amíg eszméletlen voltam,
féltem attól, hogy azalatt az idő alatt megint a jóról és a rosszról gondolkozott, míg engem nézett alvás
közben. Az aggodalmam úgy tűnt fokozta a fejemben lévő dübörgés intenzitását. Edward az iskolánál
várt rám, mint mindig, de az arca még mindig nem volt rendben. Valami bele volt égetve a szemébe,
amiben nem voltam biztos, hogy mi is - és ez megijesztett. Nem akartam felhozni a múlt estét, de nem
voltam benne biztos, hogy kerülni a témát jobb lenne-e.Kinyitotta nekem az ajtót.
- Hogy érzed magad?
- Tökéletesen. - hazudtam, miközben megrázkódtam, ahogy az ajtó csapódása visszhangzott a
fejemben.Csendben sétáltunk, ő lerövidítette a lépéseit az enyéimhez. Annyi kérdés volt, amit meg
akartam kérdezni, de a legtöbb kérdéssel várnom kellett, mert legtöbbjük Alice-nek szólt: Hogy volt
Jasper ma reggel? Miket mondtak, mióta elmentem? Mit mondott Rosalie? És ami a legfontosabb, mit
lát most az ő furcsa,szubjektív látomásaiban; mi fog történni? Vajon sejti, mit gondol Edward, miért
ilyen komor?Van valami alapja a gyenge, ösztönös félelmeimnek, amiktől nem tudok megszabadulni?
A reggel lassan telt. Türelmetlenül vártam, hogy láthassam Alice-t, bár nem igazán tudtam volna
beszélni vele úgy, hogy Edward is ott van. Edward zárkózott maradt. Alkalmanként kérdezett a
kezemről és én hazudtam. Alice általában utolért minket ebédnél; nem kellett lépést tartania egy olyan
lomha emberrel, mint én. De nem volt az asztalnál, egy tálca étellel várva minket, amit úgyse evett
volna meg.
Edward nem mondott semmit a hiányáról. Elgondolkoztam, hogy vajon az órája tart-e tovább;
mindaddig, míg meg nem láttam Connert és Bent, akik a negyedik órai Franciára jártak vele.
- Hol van Alice? - kérdeztem aggódva Edwardtól a müzliszeletet bámulva, amit eddig lassan görgetett
az ujjhelyein, míg válaszolt.
- Jasperrel van.
- Jasper jól van?
- Elment egy időre.
- Mi? Hova?
Edward vállat vont.
- Semmi konkrét helyre.
- És Alice is. - mondtam csendesen kétségbeesetten. Persze, ha Jaspernek szüksége van rá, megy.
- Igen. Egy ideig távol lesz. Próbálta meggyőzni, hogy menjen Denaliba.
Denaliban él egy másik bandája a különleges vámpíroknak - a jó vámpíroknak, mint Cullenék.Tanya
és családja. Egyszer-kétszer hallottam róluk. Múlt télen Edward hozzájuk menekült, mikor az
érkezésem nehézzé tette számára Forksot. Laurent, James kis csoportjának legcivilizáltabb tagja is oda
ment inkább,mint hogy Jamest pártolja a Cullenék ellen.Volt értelme annak, hogy Alice azt javasolta
Jaspernek, hogy oda menjen. Nyeltem, próbáltam leküzdeni a hirtelen görcsöt a torkomban. A bűntől
előrebólintottam a fejem, a vállaim beestek. Én kergettem el őket, úgy ahogy Rosaliet és Emmettet is.
Kész ártás vagyok.
- Fáj a kezed? - kérdezte aggodalmasan.
- Kit érdekel a hülye kezem? - morogtam gyűlölködve.
Nem felelt és én az asztalra hajtottam a fejem. A nap végére a csend már nevetségessé vált. Nem
akartam én megtörni, de nyilvánvalóan ez volt az egyetlen esélyem, ha azt akartam, hogy valaha is
hozzám szóljon megint.
- Később átjössz ma este? - kérdeztem, ahogy csöndesen a furgonomhoz kísért. Mindig átjött.
- Később? - Elégedett voltam, hogy ez meglepte.
- Dolgoznom kell. Cserélnem kellett Mrs Newtonnal a tegnap miatt.
- Oh. - motyogta.
- Szóval átjössz, mikor otthon leszek, ugye? - utáltam, hogy hirtelen nem voltam benne biztos.
- Ha szeretnéd.
- Mindig szeretnélek. - emlékeztettem, talán egy kicsit több intenzitással, mint amilyenre a
párbeszédnek szüksége volt. Azt vártam, hogy nevetni vagy mosolyogni fog, vagy valahogy reagál a
szavaimra.
- Akkor jó. - mondta változatlan hangon.Ismét megcsókolta a homlokom, mielőtt becsukta utánam az
ajtót. Aztán megfordult és méltóságteljesen a kocsija felé indult. Képes voltam kihajtani a parkolóból,
mielőtt a pánik elért volna, de nagyon ziháltam, mire Newtonékhoz értem. Csak időre van szüksége,
mondtam magamnak. Túljut rajta. Talán azért volt szomorú, mert a családja eltűnt. De Alice és Jasper
hamarosan visszajönnek és Rosalie és Emmett is. Ha segítene, távol maradnék a nagy fehér háztól a
folyó mellett - soha többé nem tenném be oda a lábam. Még mindig találkoznék Alice-szel az
iskolában. Vissza kell jönnie az iskolába, ugye? És amúgyis sokszor volt nálunk. Nem akarná
megbántani Charlie-t azzal, hogy nem jön át. Kétség sem fér hozzá, hogy Carlisle-lal is gyakran
összefutnék - a sürgősségin.
Mindezek után, ami tegnap történt semmi nem volt. Semmi nem történt. Csak elestem - ebből állt az
életem. Tavaly tavaszhoz képest különösen jelentéktelennek tűnt. James összetörten és vérvesztés
miatt majdnem halottan hagyott ott - és mégis, Edward jobban kezelte a kórházban töltött
végetérhetetlen heteket, mint ezt. Ez most azért van, mert nem egy ellenségtől kellett megvédeni?
Mert a testvérétől? Talán jobb lenne, ha elvinne engem, minthogy a családja szóródjon szét. Csökkent
a levertségem, ahogy fontolóra vettem a megszakítás nélkül együtt töltött időket. Ha csak az év végéig
kibírná, Charlie nem tudná meggyanúsítani. Elmehetnénk főiskolára vagy azt tettetnénk, hogy oda
megyünk, mint ahogy Rosalie és Emmett az idén tette. Edward biztosan várna egy évet. Mi egy év egy
halhatatlannak? Még nekem sem tűnik soknak. Képes voltam eléggé lenyugtatni magam ahhoz, hogy
ki tudjak szállni a furgonomból és az üzlethez sétáljak. Mike Newton előbb ért oda ma és mosolygott
és integetett, mikor beléptem. Megragadtan a mellényemet, közben határozatlanul bólintva felé. Még
mindig kellemes forgatókönyveket képzeltem el, ami az én menekülésemről szóltak Edwarddal
különleges, egzotikus terepekre.Mike zavarta meg a fantáziálásom.
- Milyen volt a születésnapod.
- Ugh, - nyögtem. – Örülök, hogy vége.
Mike a szeme sarkából úgy nézett rám, mintha őrült lennék. A munka elhúzódott. Ismét látni akartam
Edwardot, reménykedve, hogy a nehezén már túl van, bármi is volt az pontosan, mire újra látom.
Semmiség, mondogattam magamnak újra és újra. Minden visszatér a régi kerékvágásba.A
megkönnyebbülés, amit akkor éreztem, mikor ráfordultam az utcánkra és megláttam Edward szürke
autóját a házunk előtt parkolni, elsöprő és részegítő volt. ÉS mélyen zavart, hogy ennek így kellene
lennie. Besiettem a bejárati ajtón, szólítva őket, mielőtt még teljesen beértem volna.
- Apa? Edward?
Ahogy beszéltem, hallottam az ESPN Sport Centerének betétdalát az a nappaliból.
- Itt vagyunk. – szólt Charlie
Felakasztottam az esőkabátom a fogasára és a sarkon túlra siettem.Edward a karosszékben ült, az
apám a kanapén. Mindkettejük tekintete a TV-re tapadt.Ez apám részéről normális volt.Edward
részéről már nem igazán…
- Szia. - mondtam gyengén.
- Szia, Bella. - válaszolt az apám, a szemét el sem mozdítva. - Ettünk egy kis hideg pizzát. Azt hiszem
még mindig az asztalon van.
- Oké.
Az ajtóban vártam. Végre, Edward rám nézett egy kedves mosollyal.
- Mindjárt megyek utánad. – ígérte. A szemei visszatértek a TV-re. Újabb percig bámultam, sokkolva.
Úgy tűnt egyikük sem vette észre. Éreztem valamit, talán a pánikot, amint elönti a mellkason. A
konyhába menekültem. A pizza egyáltalán nem kecsegetett. Leültem a székemre, felhúztam a
térdeimet és átöleltem őket a kezeimmel. Valami nagyon nem volt rendben, talán még inkább, mint
ahogy én azt észleltem.Férfiak összeütközésének és kötekedésének hangja továbbra is hallatszott a
TV-ből. Próbáltam kontrollálni magam, gondolkodni. MI a legrosszabb, ami történhet?
Összerezzentem. Ez minden bizonnyal nem a helyes kérdés. Nehezemre esett rendesen lélegezni.Oké,
gondoltam újra, mi az a legrosszabb, amit túlélhetek? Nem szerettem ezt a kérdést sem. De
átgondoltam a lehetőségeket, aminek ma agyaltam.Távol maradni Edward családjától. Persze, ebbe
nem számíthatja bele Alice-t. De ha Jasper elveszíti a kontrollját, az idő, amit vele tölthetnék
megrövidülne. Bólintottam magamban – ezzel együtt tudnék élni.Vagy elmenni. Talán nem akar várni
az iskola végéig, talán most kellene.Előttem, az asztalon, az ajándékok voltak, amiket Charlie-tól és
Renée-től kaptam, ott, ahol hagytam őket; a fényképezőt, ami az album mellett volt, nem volt
alkalmam használni a Cullenéknél. Megérintettem az album csinos borítását, amit az anyukámtól
kaptam és sóhajtottam, Renéere gondolva. Valahogy, ilyen hosszú ideje nélküle élni nem tette
könnyebbé a még tartósabb különválás ötletét. És Charlie is egyedül maradna itt, száműzve. Mind a
ketten megbántódnának, de visszajönnénk, nemde? Meglátogatnánk őket, természetesen, nem? A
térdemre hajtottam a fejem, a szüleim szeretetének kézzelfogható jeleit bámulva. Tudtam, hogy az út,
amit választok, nehéz lesz. És, mindezek ellenére, a legrosszabb forgatókönyvre gondoltam – a
legrosszabbra, amit túl tudnék élni. Ismét megérintettem az albumot, átlapozva a fedőlapom. Kis fém
sarkak már a helyükön voltak, hogy az első képet tartsák. Nem volt rossz ötlet, hogy emlékeket
készítsek az életemről. Egy furcsa vágy kezdett úrrá lenni rajtam. Talán nem maradok már sokáig
Forksban.A fényképezőgép csuklópántjával játszottam, és azon tűnődtem, mi legyen az első képkocka.
Vajon közel állna a valósághoz? Kételkedtem. De ő nem aggódott azon, hogy üres lenne. Kuncogtam
magamnak, a tegnapi önfeledt nevetésére gondolva. A kuncogás abba maradt. Annyi minden változott
és annyira hirtelen. Ettől szédelegni kezdtem, mintha valaminek a szélén állnék, valahol nagyon
magason. Nem akartam többé arra gondolni. Megfogtam a fényképezőgépet és felmentem az emeletre.
A szobám nem változott sokat az alatt a 17 év alatt, mióta az anyukám legutóbb itt járt. A falak még
mindig világoskékek voltak,ugyanazok a sárga csipkefüggönyök lógtak az ablakban. Volt egy ágy,
ami inkább egy kiságy volt, de anya még mindig felismerné a szövet-paplant, ami rendetlenül az
ágyon volt – egy ajándék volt nagyitól. Figyelmen kívül hagyva ezeket, készítettem egy képet a
szobámról. Nem volt semmi több, amit ma csinálhattam volna – kint túl sötét volt – és az érzés
erősebbé vált, csaknem kényszerré. Mindent megörökítenék Forksról, mielőtt elhagynám. Közeledett a
változás. Éreztem. Nem volt egy kellemes folyamat, nem, mikor az életed tökéletes lenne, ahogy van.
Nem siettem el a lépcsőn való lemenetelt, fényképezővel a kezemben, próbáltam nem figyelembe
venni a pillangókat a gyomromban, ahogy a furcsa eltávolodásra gondoltam Edward szemeiben, amit
nem akartam látni. Túljut rajta. Talán csak fél, hogy elkeserítene, ha megkérne, hogy menjek el.
Hagyom, hogy sikerüljön kimondani, anélkül, hogy közbeavatkoznék. És fel leszek készülve, mikor
megkérdez. Készenlétbe állítottam a fényképezőt, ahogy behajoltam a sarokra, osonva. Biztos voltam
benne, hogy nem tudom meglepni Edwardot, de nem nézett fel. Röviden megrázkódtam, ahogy valami
jeges fúródott az oldalamba; nem törődtem vele, és fényképeztem. Mindketten rám néztek. Charlie
szigorúan nézett. Edward arca üres, kifejezéstelen volt.
- Mit csinálsz, Bella? – panaszkodott Charlie.
- Jajj, ugyan már. – úgy tettem, mintha mosolyognék, ahogy leültem a földre a kanapé elé, ahol Charie
elnyúlt.
- Tudod, hogy anya hamarosan hívhat, hogy megkérdezze, használom-e az ajándékaimat. Hozzá kell
látnom a munkához, mielőtt megbántom.
- Akkor miért rólam csinálsz képeket? – morgott.
- Mert olyan jóképű vagy. - válaszoltam, bekapcsolva hagyva a gépet. - És mert, mivel te vetted
nekem, kötelező, hogy az egyik alanyom legyél. Valami érhetetlent morgott.
- Hé, Edward. - mondtam csodálatra méltó közönnyel. - Csinálj egyet rólam és az apukámról.
Felé dobtam a kamerát, óvatosan, elkerülve a tekintetét és letérdeltem a kanapé karfája mellé, ahol
Charlie arca volt. Charlie sóhajtott.
- Mosolyognod kellene, Bella. - morogta Edward.
Megtettem, amit tudtam és a fényképező kattant.
- Hadd csináljak egyet rólatok, srácok. - ajánlotta fel Charlie. Tudtam, hogy csak próbálta a
fényképező figyelmét elterelni magáról. Edward felállt és óvatosan átadta neki a gépet.
Odamentem Edward mellé és a beállás formálisnak és furcsának tűnt. Az egyik kezemet gyengén a
vállamra tette és én átöleltem a derekát ez egyik kezemmel, szorosabban. Az arcára akartam nézni, de
féltem.
-Mosolyogj, Bella. – emlékeztetett Charlie ismét.
Mély levegőt vettem és mosolyogtam. A vaku elvakított.
- Elég a képekből mára. – mondta aztán Charlie, a gépet a kanapé egyik résébe tolva. – Nem kell az
összes filmet most elpazarolnod.
Edward levette rólam a kezét és természetesen kifordult a kezemből. Visszaült a székbe. Tétováztam
és aztán megint a kanapéhoz ültem. Hirtelen annyira féltem, hogy a kezeim remegtek. A hasamhoz
húztam őket, hogy elrejtsem őket, a fejemet a térdemre helyeztem és a TV-képernyőt bámultam
magam előtt, semmit nem látva belőle. Mikor véget ért a show, egy centit se mozdultam. A szemem
sarkából láttam, hogy Edward feláll.
- Ideje indulnom. – mondta.
Charlie nem pillantott fel a hirdetésből.
- Később.
Ügyetlenül felálltam – elgémberedtem az egy helyben üléstől – és követtem Edwardot ki az ajtón.
Egyenesen az autójához ment.
- Maradsz? – kérdeztem, semmi reménnyel a hangomban.Felkészültem a válaszra, így nem fájt
annyira.
- Ma nem.
Nem kérdeztem az okát.
Beszállt a kocsijába és elhajtott, míg én ott álltam, mozdulatlanul. Alig észleltem, hogy esik. Vártam,
anélkül, hogy tudtam volna, mire várok, míg az ajtó kinyílt mögöttem.
- Bella, mit csinálsz? – kérdezte Charlie, meglepetten, látva, hogy egyedül állok az esőben.
- Semmit. – megfordultam és visszacammogtam a házba.
Hosszú éjszaka volt. Amint egy kis fény volt az ablakom túloldalán egyből felkeltem. Gyorsan
felöltöztem; gépiesen az iskolához várva, hogy a felhők kivilágosodjanak. Miután megettem egy tál
müzilt úgy döntöttem, hogy elég világos van ahhoz, hogy képeket csináljak. Csináltam egyet a
furgonomról és aztán a ház elejéről. Megfordultam, és készítettem néhányat a Charlie háza mellett
lévő erdőről. Vicces volt, mennyire nem tűnt olyan vészjóslónak, mint amilyen volt. Rájöttem, hogy
hiányozna – az erdő zöldje, időtlensége, misztikuma. Minden.
Eltettem a gépet az iskolatáskámba, mielőtt elindultam. Próbáltam inkább az új projektemre
koncentrálni, mint arra a tényre, hogy Edward nyilvánvalóan nem tette túl magát a dolgokon az
éjszaka. A félelem mellett, kezdtem türelmetlennek érezni magam. Meddig tarthat?
Egész reggel tartott. Csendesen sétált mellettem, úgy tűnt, soha nem rám néz. Próbáltam az óráimra
koncentrálni, de még az Angol sem tudta lekötni az érdeklődésem. Mr. Berty-nek meg kellett
ismételnie a kérdését Lady Capuletről, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Edward megsúgta a helyes
választ és aztán továbbra sem törődött velem. Ebédnél a csend folytatódott. Úgy éreztem bármelyik
pillanatban elkezdek sikítani, úgyhogy elvontam magam, áthajoltam az asztal láthatatlan vonalán,
hogy Jessicával beszéljek.
- Hé, Jess?
- Mi az, Bella?
- Megtennél nekem egy szívességet? - kérdeztem, a táskámért nyúlva. - Az anyukám azt szeretné,
hogy csináljak képeket a barátaimról az albumomba. Úgyhogy csinálj néhány képet mindenkiről, jó?
Átadtam neki a fényképezőgépet.
- Persze. - mondta, vigyorogva és megfordult, hogy egy titkos képet csináljon Mike-ről teli szájjal.Egy
előre megjósolható kép-csapat kezdődött. Néztem, ahogy körbeadják a fényképezőt az asztalnál,
kuncogva és kacérkodva és panaszkodva, hogy le lettek fényképezve. Furcsán gyerekesnek tűnt. Talán
csak nem voltam a normális emberi magatartás hangulatában ma.
-O-ó! – mondta Jessica bocsánatkérően, miközben visszaadta a fényképezőgépet. – Azt hiszem,
elhasználtuk az összes képet.
-Semmi baj. Azt hiszem, van képem mindenki másról, akiről szerettem volna.
Iskola után, Edward visszakísért a parkolóba, a legnagyobb csendben. Megint dolgoznom kellett, és
most először, örültem neki. A velem töltött idő nyilvánvalóan nem segített neki a dolgokon. Talán
egyedül jobb lesz. A tekercseimet bedobtam a Thriftway-be, a Newton's felé menet, majd munka után
felvettem a kész képeket. Otthon egy kurta „sziá”-val köszöntöttem Charlie-t, megragadtam egy müzli
szeletet a konyhából, és felsiettem a szobámba a karom alá gyűrt borítékkal, amiben a képek voltak.
Leültem az ágyam közepére és körültekintő kíváncsisággal kinyitottam a borítékot. Nevetséges, de
félig még mindig azt vártam, hogy az első kép üres lesz. Miközben kihúztam, hangosan ziháltam.
Edward pont ugyanolyan gyönyörűen nézett ki, mint a való életben, azokkal a meleg szemekkel nézett
vissza rám a képről, amelyeket már napok óta hiányolok. Majdnem olyan titokzatos volt, amit
mindenki annyira… annyira… túlviláginak látott volna. Ezer szó sem lett volna elegendő erre a képre.
Átlapoztam egyszer gyorsan a halmot, majd három képet egymás mellé fektettem az ágyra.
Az első a konyhában készült Edward-fotó volt, meleg szemei toleráns élvezettel érintettek meg. A
másodikon Edward és Charlie voltak, ESPN nézés közben. A változás Edward arckifejezésén kemény
volt. A szemei itt aggódóak voltak, tartózkodóak. Még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de az
arca fagyos volt,mint egy szobornak, élettelen.
Az utolsó képen Edward és én álltunk félszegen egymás mellett. Edward arca hasonló volt, mint az
előző képen, rideg és szoborszerű. De nem ez volt a legrosszabb része ennek a képnek. Az ellentét
kettőnk között fájdalmas volt. Ő úgy nézett ki, akár egy isten. Én nagyon átlagosnak tűntem, akár egy
ember, majdnem szégyenletesen közönségesnek. Undorodva arrébb raktam a képet. Inkább
megcsináltam a házi feladatom, majd rávettem magam, hogy berakjam a képeket az albumba. Egy
golyóstollal feliratokat firkáltam minden kép alá, neveket és dátumokat. Az Edwardról és rólam
készült fotót, anélkül, hogy sokáig néztem volna, félbehajtottam és beragasztottam a fémtartóba,
Edward oldala látszódott csak.
Edward még mindig nem érkezett meg. Nem akartam beismerni, hogy miatta maradtam fent ilyen
sokáig, de persze ő volt az oka. Próbáltam visszaemlékezni, mikor volt utoljára, amikor úgy eltűnt,
mint most, kifogás és telefonhívás nélkül… soha nem tette ezt. Nem aludtam jól…már megint. Az
iskolát csönd, csalódottság, és rémisztő sablon jellemezte az elmúlt két napban. Sokszor
felszabadultságot éreztem, mikor megláttam Edwardot a parkolóban rám várva, de ez gyorsan elmúlt.
Nem változott meg, hacsak nem lett túl zárkózott. Nehéz volt emlékezni arra, hogy mi az oka ennek a
zűrzavarnak. A születésnapomat már messzi múltnak éreztem. Ha legalább Alice visszajönne.
Hamarosan. Mielőtt ez az egész óriási méreteket öltene.De nem tudtam ez ellen tenni. Rájöttem, hogy
ha ma nem tudok vele beszélni, igazán beszélni, akkor holnap el kell mennem Carlise-hoz. Valamit
tennem kell. Iskola után, Edward és én meg fogjuk beszélni, ígértem magamnak. Nem fogadok el
semmilyen kifogást.Elsétált velem a furgonomig, én meg megacéloztam magam, hogy elérjem a
célom.
-Zavarna, ha ma átmennék hozzátok? – kérdezte, mielőtt elértük volna a furgont, állásfoglalásra
kényszerítve engem.
-Természetesen nem.
-Most? – kérdezett megint, miközben kinyitotta az ajtót nekem.
-Persze – a hangomat nyugodtnak mutattam, bár nem szerettem a sürgetést a hangjában.
– Csak még elmegyek feladni postán a levelet Renee-nek. Ott találkozunk!
Az anyósülésen lévő vastag borítékra nézett. Hirtelen átnyúlt mellettem és elcsórta.
-Elintézem – mondta halkan. – És még így is lehagylak téged –mosolygott rám a kedvenc ravasz
mosolyommal, de ez rossz volt. A szemeit nem érintette.
-Rendben – egyeztem bele, képtelen voltam mosolyogni. Becsukta az ajtót, és elindult az autója felé.
Előbb ért haza, mint én. Már Charlie helyén parkolt, mikor én odaértem a ház elé. Ez rossz jel volt.
Nem tervezte, hogy majd itt marad. Megráztam a fejem, és vettem egy mély levegőt, megpróbáltam
találni némi bátorságot magamban. Elindult az autójától, mikor én kiszálltam a furgonomból, hogy
üdvözöljön engem. A táskámért nyúlt, hogy vigye. Ez normális volt. De aztán visszarakta az ülésre. Ez
nem volt normális.
-Sétáljunk – javasolta fagyos hangon, megfogva a kezem.Nem válaszoltam. Nem jutott eszembe
tiltakozni, de azonnal tudtam, hogy azt akartam. Ez nem tetszett. Ez rossz, nagyon rossz, ismételte újra
és újra a hang a fejemben. De Ő nem várt a válaszomra. Végigvezetett a kert keleti részén, ahol az
erdő kezdődött. Kelletlenül követtem, közben próbáltam a pánikon keresztül is gondolkodni. Ez volt,
amit akartam, emlékeztettem magam. Itt az alkalom, hogy mindent átbeszéljünk. Akkor miért fojtogat
a pánik?
Csak pár lépést tettünk a fák között, mikor megállt. Alig voltunk az ösvényen – láthattam még a házat.
Kis séta.
Edward egy fának dőlt, és rám nézett, a kifejezése olvashatatlan volt.
-Rendben, beszéljünk – mondtam, bár bátrabbnak hangzott, mint ahogy éreztem.
Vett egy nagy levegőt.
-Bella, elmegyünk.
Én is vettem egy nagy levegőt. Ez egy elfogadható választás volt. Azt hittem, fel vagyok készülve. De
még mindig voltak kérdéseim.
-Miért most? Egy másik évben…
-Bella, itt az idő. Végül is mennyi ideig tudunk Forksban maradni? Carlise alig tűnik harmincnak, és
most harmincháromnak kéne lennie. Ezt leszámítva, nekünk így is hamarosan elölről kéne kezdenünk.
A válasza összezavart engem. Azt hittem, hogy a távozásuk lényege az, hogy a családját biztonságban
tudhassa. Nekünk miért kellene elmennünk, ha ők elmentek? Ránéztem, megpróbáltam megérteni,
mire gondolt.Ridegen nézett vissza. Egy émelyítő bukfenc ráébresztett, hogy félreértettem.
-Amikor azt mondtad, hogy nekünk… - suttogtam.
-A családomra és magamra gondoltam – mindegyik szava független és eltérő volt.
Megráztam a fejem, gépiesen előre, megpróbáltam kitisztítani. Edward a türelmetlenség bármilyen jele
nélkül várt. Beletelt pár percbe, mire újra tudtam beszélni.
-Rendben – mondtam. – Veled megyek.
-Nem lehet, Bella. A hely, ahova megyünk… az nem a jó hely számodra.
-Ahol te vagy, az a jó hely számomra.
-Én nem vagyok jó neked, Bella.
-Ne legyél nevetséges – mérgesnek akartam hangzani, de ez csak úgy hangzott, mint ha koldulnék. –
Te vagy az életem legjobb része.
-Az én világom nem neked való – mondta mogorván.
-Ami Jasperrel történt – az semmi, Edward! Semmi!
-Igazad van – értett egyet. – Az pontosan az volt, amire számítottam.
-Megígérted! Phoenixben megígérted, hogy maradni fogsz…
-Addig, amíg neked a legjobb – szakított félbe, hogy kijavítson.
-Nem! Ez a lelkemről szól, igaz? – kiabáltam, dühös voltam, a szavak csak úgy kirobbantak belőlem,
de valahogy ez még mindig úgy hangzott, mint egy kérés. – Carlise beszélt nekem erről, és engem
nem érdekel, Edward. Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nem akarom nélküled – már a tiéd!
Vett egy mély lélegzetet, és lenézett vakon a földre, hosszú ideig. A szája elvékonyodott egész kicsire.
Amikor végül felnézett, a szemei megváltoztak, kemények voltak, akár a szilárddá változott folyékony
arany.
-Bella, én nem akarom, hogy velem gyere – lassan és precízen beszélt, jeges szemei az arcomon,
nézte, ahogy megfeszültem, attól, amit igazán kimondott. Volt egy szünet, amiben többször is
megismételtem magamban a szavakat, miközben átvizsgáltam az igazi szándékukat.
-Te… nem… akarsz engem? – próbáltam kitalálni a szavakat, megzavartak, ahogy hangzottak, ebben
a sorrendbe.
-Nem.
Felnéztem, értetlenül, a szemeibe. Ő visszanézett rám megbánás nélkül. A szemei olyanok voltak,
mint a topáz – nehezek, tiszták és nagyon mélyek. Úgy éreztem, mérföldekre beleláthatnék a
szemeibe, de sehol a feneketlen mélységben se láthatnám az ellenmondást arra, amit mondott.
-Nos, ez megváltoztatja a dolgokat – meglepődtem, hogy mennyire nyugodtnak és elfogadhatónak
hallatszott a hangom. Biztos azért, mert annyira kábult voltam. Nem tudtam felfogni, amit mondott
nekem. Még mindig nem volt értelme.
Félrenézett a fák közé, ahogy beszélt
– Persze, mindig szeretni foglak… akárhogyan is. De ami történt azon az estén, az ráébresztett, hogy
itt az idő változtatni. Mert én… belefáradtam, hogy másnak tettessem magam, mint ami vagyok, Bella.
Nem vagyok ember. – Visszanézett, és az arca jeges simasága nem volt emberi. - Sokáig engedtem,
hogy ez történjen, sajnálom.
-Ne – a hangom most csak suttogás volt, a felismerés végigszivárgott rajtam, csörgedezve akár a maró
sav az ereimben. – Ne csináld ezt!
Csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy a szavaimmal már elkéstem. Ő már döntött.
-Te nem vagy jó nekem, Bella – megfordította előbbi szavait, így hát nem volt ez ellen kifogásom.
Annyira tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki.Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, majd
megint becsuktam. Ő türelmesen várt, az arcáról letörölt minden érzelmet. Újra megpróbáltam.
-Ha… ez az, amit szeretnél.
Egyet bólintott. Az egész testem elzsibbadt. Nem éreztem semmit a nyakamtól lefelé.
-Szeretnék egy szívességet kérni, ha az nem lenne túl sok – mondta.
Azon tűnődtem, hogy mit láthatott meg az arcomon, mert valami reakció átsuhant az arcán. De,
mielőtt még rájöhettem volna, visszarendezte az arckifejezését, ugyanabba a nyugodt maszkba.
-Bármit – ígértem, a hangom már egy árnyalattal erősebb volt. Ahogy néztem, fagyos szemei
enyhülni kezdtek. Az arany ismét folyadékká vált, olvadttá, belém égve olyan intenzitással, ami
megsemmisítő volt.
-Ne csinálj semmi meggondolatlanságot vagy hülyeséget – utasított, már nem közömbösen. –
Megértetted, amit mondtam?
Segítség nélkül bólintottam. Szemei kihűltek, a zártság visszatért. – Charlie-ra gondoltam,
természetesen. Szüksége van rád. Vigyázz magadra – érte. Megint bólintottam
– Ígérem – suttogtam. Úgy tűnt, hogy megnyugodott egy kicsit.
-Cserébe megígérek valamit – mondta – Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz
engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztül vinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt.
Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem
volna.
A térdeim megremegtek, mivel a fák hirtelen elkezdtek inogni. Hallottam, ahogy a vérem gyorsabban
dobogott a fülem mögött. A hangja messzinek tűnt.
Ő kedvesen mosolygott. – Ne aggódj. Ember vagy – az emlékezeted nem több mint egy szita. Az idő
majd meggyógyítja minden sebedet.
-És a te emlékeid? – kérdeztem. Úgy hangzott, mintha valami a torkomra akadt volna, mintha
fuldokolnék.
-Hát – hezitált egy pillanatig – Én nem fogom elfelejteni. De az én fajtám… minket nagyon könnyen
megzavarnak. – mosolygott; a mosolya nyugodt volt, de a szemeit nem érintette.
Tett egy lépést mellőlem. – Ez minden, azt hiszem. Nem fogunk többet zavarni téged.
A többes szám felkeltette a figyelmemet. Ez meglepett engem; azt hittem túl voltam rajta, anélkül,
hogy észrevettem volna valamit.
-Alice nem jön vissza – fogtam fel. Nem tudom, hogy hallhatott meg engem – a szavaimnak nem
voltak hangjai – de úgy tűnt, hogy megértette. Lassan megrázta a fejét, végig engem figyelve.
-Nem, mind elmentek. Én itt maradtam, hogy elbúcsúzzam tőled.
-Alice elment? – a hangom hitetlenkedve üres volt.
-El akart köszönni, de meggyőztem, hogy egy sima szakítás jobb lesz neked.
Szédültem, nehéz volt összpontosítani. Szavai a fejemben cikáztak, és hallottam a doktor hangját is a
kórházból Phoenixben, tavaly tavasszal, ahogyan megmutatta nekem a röntgenképeket. „Látod ez egy
egyszerű törés” az ujjai rámutattak a törött csontom képére. „Ez jó! Gyorsabban fog gyógyulni,
könnyebben.”Megpróbáltam normálisan lélegezni. Muszáj volt összpontosítanom, hogy megtaláljam a
kiutat ebből a rémálomból.
-Viszlát, Bella! – mondta azon a csendes, békés hangján.
-Várj! – nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek.
Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra. A szemeim
becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön.
Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom
szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.
Remegő lábakkal, figyelembe sem véve a tényt, hogy a kis cselekvésem hasztalan lesz, követtem őt az
erdőbe. Az útjának nyomai azonnal eltűntek.Nem voltak lábnyomok, a levelek ismét mozdulatlanok
voltak, de gondolkodás nélkül tovább sétáltam. Nem tudtam semmit sem tenni. Tovább kellett
mennem. Ha befejezem a keresését, vége lesz.
Szerelem, élet, jelentés...vége.
Sétáltam és sétáltam. Időnek nem volt értelme, ahogy lassan nyomultam a vastag aljnövényzeten
keresztül. Órák teltek, de csak perceknek tűntek. Talán az idő megfagyott, mert az erdő
ugyanolyannak tűnt, akármerre mentem. Elkezdtem aggódni, hogy körbe-körbe járok, de tovább
mentem. Gyakran botlottam meg, és, ahogy az erdő sötétebb és sötétebb lett, egyre gyakrabban estem
el.Végül, átestem valami feketén, nem tudtam, miben, és lent maradtam. Átfordultam az oldalamra,
így tudtam lélegezni, és összegömbölyödtem a nedves páfrányon.Ahogy ott feküdtem, észrevettem,
hogy több idő telt el, mint gondoltam. Nem emlékeztem mennyi idő telt el alkonyodás óta. Mindig
ilyen sötét volt itt este? Biztosan, mint egy szabály, a holdfény egy kicsi darabja keresztül szűrődne
lent a felhőkön, majd az megrepedezne a fák ponyvájában, és megtalálná a földet.Nem ma este. Ma
este az égbolt teljesen fekete volt. Talán ma nem volt Hold az égen-holdfogyatkozás, vagy újhold
lehetett.
Újhold. Remegtem, bár nem fáztam.Egy ideje sötét volt, mielőtt hallottam őket hívni.
Valaki a nevemet kiabálta. Elnémult, a nedvesség növekedése, ami körülvett engem eltompította, de
ez határozottan a nevem volt. Nem ismertem fel a hangot. Gondoltam rá, hogy válaszoljak, de kábult
voltam, és hosszú időt vett igénybe rájönni, hogy válaszolnom kellene. Akkorra a hívás megállt.
Később az eső ébresztett fel engem. Nem hiszem, hogy igazán elaludtam; éppen csak belemerültem
egy meggondolatlan kábulatba miközben az erőm egészével támogattam a zsibbadtságot, ami
megakadályozta, hogy ráébredjek, amit nem akartam tudni.Az eső kissé zavart. Hideg volt. A
karjaimat felvettem a lábaimtól, hogy eltakarjam velük az arcom.Ezután újra hallottam a hívást. Ez
távolabbról jött, és néha úgy hallatszott, mintha egyszerre többen kiabálták volna a nevem.Próbáltam
mélyeket lélegezni. Emlékeztem, hogy talán válaszolnom kellene, de úgysem hallanának. Képes
lennék elég hangosan kiabálni?Hirtelen, volt egy másik hang is, ijesztően közel. Valamiféle szuszogás,
egy állat hangja. Nagynak hangzott. Gondolkoztam, hogy félnem kellene e. Nem féltem — csak
megdermedtem. Nem számított. A szuszogás elment.Az eső folytatódott, és éreztem a vizet
összegyűlve az arcomon. Megpróbáltam összeszedni az erőmet, hogy elfordítsam a fejem, mikor
láttam a fényt.Először csak egy halvány parázslás verődött vissza a bokrokról a messzeségből. Egyre
fényesebb és fényesebb lett miközben megvilágított egy nagy teret, egy zseblámpa összpontosított
fényétől eltérően. A fény áttört a legközelebbi sűrűségen, és láttam, hogy egy propán lámpás volt, de
ez volt minden, amit láttam—a fényesség megvakított egy percre."Bella."
A hang mély és idegen volt, de felismeréssel teli. Nem hívta a nevemet, hogy keressen, elismerte,
hogy megtaláltak.Felnéztem — lehetetlen magasnak tűnt — a sötét arcra, amit most fölöttem láttam.
Bizonytalanul ismertem fel, hogy az idegen valószínűleg azért tűnt olyan magasnak, mert a fejem még
mindig a földön volt."Megsérültél?"
Tudtam, hogy a szavak jelentettek valamit, de csak bámulni tudtam, zavartan. Mit számít most a
jelentése?"Bella, a nevem Sam Uley."Nem ismertem a nevet.
"Charlie küldött, hogy megkeresselek."
Charlie? Ez ütött egy akkordot, és megpróbáltam több figyelmet szentelni annak, hogy mit
mondott...Charlie-t érdekeltem, ha mást nem.A magas férfi kinyújtotta a kezét. Én csak néztem, nem
voltam biztos benne, mit kellene tennem.Fekete szemei felmértek egy másodpercig, majd megvonta a
vállát. Egy gyors és rugalmas szándékkal a karjaiba emelt a földről.Lógtam ott, erőtlenül, ahogy
serényen ügetett a nedves erdőn keresztül. Bizonyos részeim tudták, hogy ennek idegesítenie kellene
engem — elragadtatva egy idegentől. De nem maradt már semmi bennem, hogy ideges lehessek.Nem
tűnt úgy, hogy sok idő telt volna el mióta fények és férfihangok mély gagyogásai voltak. Sam Uley
lassult, ahogy megközelítette a zűrzavart.
"Megtaláltam!" – kiabált dörgő hangon.A gagyogás abbamaradt, azután több intenzitással jött rendbe
megint. Az arcok egy megtévesztő örvénye mozgott fölöttem. Talán Sam hangja lehetett a káosz
értelme, mert a fülem mellkasán volt.
"Nem, nem hiszem, hogy megsérült." – mondta valakinek. "Csak azt hajtogatja, hogy 'Elment.' " Ezt
hangosan mondtam? Leharaptam az ajkamba.
"Bella, szívem, jól vagy?"Ez volt az egyetlen hang, amit ráadásul bárhol ismernék - még eltorzulva is,
ami most aggodalommal volt teli.
"Charlie?" – a hangom furcsa és halk volt.
"Itt vagyok melletted, kicsim."
Volt valami elmozdulás alattam, következtettem az apám bőrszagú sheriff dzsekijétől. Charlie
tántorgott a súlyom alatt.
"Talán nekem kellene vinni." – javasolta Sam Uley.
"Majd én." – mondta Charlie, egy kicsit kifulladva.Lassan sétált, erőlködve. Azt kívántam, bár
elmondhatnám neki, hogy tegyen le, és hagyjon sétálni, de nem találtam a hangom.
Mindenütt fények voltak, amiket a vele sétáló tömeg tartott. Olyan volt, mint egy felvonulás. Vagy
egy temetési menet. Becsuktam a szemeim.
"Mindjárt otthon vagyunk, szívem." – morogta időnként Charlie.
Újra kinyitottam a szemeim, mikor hallottam az ajtót kinyílni. A házunk tornácán voltunk, és a magas
férfi, Sam, tartotta az ajtót Charlie-nak, egy karja kinyújtva felénk, mintha felkészülne az elkapásomra,
ha Charlie karjai már nem bírnák.
De Charlie-nak sikerült bevinnie az ajtón, és lefektetni a kanapéra a nappaliban.
"Apa, tiszta víz vagyok." – ellenkeztem gyöngén.
"Nem számít." – a hangja nyers volt. Majd máshoz beszélt. "Takarók a lépcső tetején levő
szekrényben vannak."
"Bella?" – egy új hang kérdezett. Ránéztem az ősz hajú férfira, aki felém hajolt, és a felismerés pár
lassú másodperc után következett.
"Dr. Gerandy?" - motyogtam.
"Rendben van, kedves." - mondta. "Nem esett bajod, Bella?"
Egy kis időbe tellett, hogy átgondoljam. Zavart voltam Sam Uley erdőbeli, hasonló kérdésének az.
Csak Sam kérdezte máshogy: Megsérültél? - mondta. A különbség valahogy fontos volt.Dr. Gerandy
várt. Az egyik ősz szemöldöke felemelkedett, és a ráncok a homlokán mélyültek.
"Nem sérültem meg." - hazudtam. A szavak ahhoz elég igazak voltak, amit kérdezett.Meleg keze
hozzáért a homlokomhoz, és az ujjai hozzányomódtak a csuklómhoz. Figyeltem az ajkait, ahogy
számolt magának, a szemei az óráján. "Mi történt veled?" – kérdezte kényelmesen. Megdermedtem a
keze alatt, érezve a pánikot a torkomban.
"Elvesztél az erdőben?" – unszolt. Észrevettem, hogy számos ember is hallgatózik. Három sötét arcú,
magas férfi — La Push-ból, a Quileute indián rezervátum lent a partvonalon, gondoltam — Sam Uley
közöttük volt, nagyon közel álltak egymáshoz, és engem bámultak. Mr. Newton is ott volt Mike-kal és
Mr. Weber-rel, Angela apjával; ők mind titokzatosabban néztek, mint az idegenek. Más mély hangok
morajlottak a konyhából és a kinti ajtó felől. Biztos a fél város engem keresett.Charlie volt a
legközelebb. Felém hajolt, hogy hallja a válaszom.
"Igen." - suttogtam. "Elvesztem."
A doktor figyelmesen bólintott, az ujjai finoman kitapogatták a torokmandulám az állkapcsom alatt.
Charlie arca megkeményedett.
"Fáradt vagy?" – kérdezte Dr. Gerandy. Bólintottam és engedelmesen becsuktam a szemeim.
"Nem hiszem, hogy bármi baja lenne." – hallottam, ahogy a doktor mormogta egy perc után Charlienak.
"Csak kimerült. Hagyjuk, hogy kialudja, holnap jövök és megvizsgálom." – állt meg. Biztosan az
óráját nézte, mert hozzáadta - "Vagyis, ma egy kicsit később."
Egy nyikorgó hang hallatszott, ahogy mindketten elindultak a kanapétól hogy felálljanak.
"Ez igaz?" – suttogta Charlie. A hangjaik távolabb voltak. Erőlködtem, hogy halljam. - "Elmentek?"
"Dr. Cullen arra kért minket, hogy ne mondjunk semmit." – válaszolta Dr. Gerandy. - "Az ajánlat
nagyon hirtelen jött; azonnal kellett választaniuk. Carlisle nem akart nagy ügyet csinálni a
távozásából."
"Talán egy kis figyelmeztetés kedves lett volna." – morogta Charlie.Dr. Gerandy kényelmetlenül
érezte magát, mikor válaszolt. - "Nos, igen, ebben az esetben, egy kis figyelmeztetés nem ártott
volna."Nem akartam többet hallani. Éreztem a takaró élét, amit valaki rám terített, és a fülemre
nyomtam.Sodródtam és éberségből. Hallottam Charlie-t az önkénteseknek köszöneteket suttogni, akik
egyenként távoztak. Éreztem az ujjait a homlokomon, azután egy másik takaró súlyát. A telefon
néhányszor csöngött, és sietett hogy felvegye, mielőtt az felébreszthetne engem. Megnyugtatásokat
motyogott halkan a hívóknak.
"Igen, megtaláltuk. Jól van. Eltévedt. Most már rendben van." – mondta újra és újra.Hallottam, ahogy a
karosszék rugói nyögtek, mikor ő elhelyezkedett benne éjszakára.Néhány perccel később a telefon
ismét csöngött.Charlie nyögött, ahogy felküzdötte magát a lábaira, azután a konyhába száguldott
miközben megbotlott, én pedig mélyebbre húztam a fejemet a takarók alatt, nem akartam megint
ugyanazt a beszélgetést végighallgatni.
"Igen." – mondta Charlie, és ásított.
A hangja megváltozott, több figyelmeztetés volt benne, mikor újra megszólalt. - "Hol?'" - Volt egy kis
szünet. - "Biztos vagy benne, hogy a rezervátumon kívül?" - Még egy rövid szünet. - "De mi éghet ott
kint?" - Nyugtalannak és zavartnak hangzott. - "Nézd, letelefonálok oda, és ellenőrzöm."Nagyobb
érdeklődéssel figyeltem, ahogy beütött egy számot.
"Hé, Billy, itt Charlie — sajnálom, hogy ilyen korán hívlak...nem, jól van.Alszik...Köszönöm, de nem
emiatt hívtalak. Épp most hívott Mrs. Stanley, és azt mondja, hogy a 2. emeleti ablakból tüzet lát, kint
a tengerparti szikláknál, de nem hiszem...Oh!" - Hirtelen volt egy él a hangjában — ingerültség...vagy
düh. - "És miért teszik ezt? Uh huh. Tényleg?" – mondta szarkasztikusan. "Nos, ne kérj bocsánatot
tőlem.Igen, igen Csak légy biztos benne, hogy a lángok nem terjednek tovább...Tudom, tudom, csak
meglepődtem, hogy egyáltalán ilyen időben gyújtották."
Charlie hezitált, majd kelletlenül hozzáfűzte. - "Kösz, hogy elküldted Sam-et és a többieket. Igazad
volt — jobban ismerik az erdőt, mint mi. Sam találta meg, szóval jövök eggyel...Igen, később
beszélünk." – helyeselt, még mindig keserűen, mielőtt lerakta.Charlie valami zavarosat dörmögött,
ahogy visszacsoszogott a nappaliba.
"Mi a baj?" - kérdeztem.Idesietett hozzám.
"Sajnálom, hogy felkeltettelek szívem."
"Ég valami?"
"Nem fontos." - biztosított. - "Csak valami örömtűz kint a szikláknál."
"Örömtűz?" - kérdeztem. A hangom nem tűnt kíváncsinak. Halottnak hallatszott. Charlie megráncolta
a szemöldökét. - "Néhány gyerek a rezervátumból garázdálkodik ott." - magyarázta."Miért?" –
egyhangúan elgondolkoztam.
Biztos voltam benne, hogy nem akar válaszolni. A padlót nézte a térdei alatt. - "A híreket ünneplik." -
A hanglejtése keserűbb volt.Csak egy hír volt, amire gondolhatnék, megpróbáltam mégsem arra
gondolni.Majd a dolgok összeálltak. - "Mert Cullen-ék elmentek." - suttogtam. - "Nem szerették a
Cullen-eket La Push-ban — el is felejtettem."
A Quileute törzsnek babonáik voltak a "hidegekről", azokról a vér-szívókról, akik ellenségek voltak a
törzsüknek, mint ahogy legendáik voltak a nagy árvízről és a vérfarkas ősökről is. Igaz történetek, a
legtöbbjüknek monda. Akkor ott volt az a kevés ember, akik hittek bennük. Charlie jó barátja, Billy
Black, hitt, bár még Jacob, a fia, is azt gondolta, hogy ő tele volt hülye babonákkal. Billy
figyelmeztetett, hogy maradjak távol a Cullen-ektől...A név felkavart valamit bennem, valamit, ami
elkezdte karmolni az útját a felszín irányába, valamit, amivel tudtam, hogy nem akarok szembenézni.
"Ez nevetséges." – köpködte Charlie.Egy pillanatig csendben ültünk. Az ég már nem volt fekete.
Valahol az eső mögött a nap kezdett felkelni.
"Bella?" – kérdezte Charlie.Nehezen néztem rá.
"Egyedül hagyott téged az erdőben?" – találgatott Charlie.
Eltereltem a kérdését. - "Honnan tudtad, hol találsz meg?" - Az elmém megriadt attól az
elkerülhetetlen tudatosságtól, ami jött, ami gyorsan jött.
"Az üzenetedből." - válaszolt Charlie, meglepődötten. A farmerzsebébe nyúlt és elővett egy rendesen
összegyűrt darabka papírt. Piszkos és nyirkos volt, a kinyitásoktól többszörösen gyűrődve és
hajtogatva. Ismét kihajtogatta, és tartotta, mint egy bizonyítékot. A rendetlen kézírás rendkívül
hasonlított az enyémhez.
„Sétálni megyek Edward-dal, az ösvényre.” - mondja. „Hamarosan itt leszek, B.”
"Mikor nem jöttél vissza, hívtam Cullen-éket, és senki nem válaszolt." - mondta Charlie halkan. -
"Majd hívtam a kórházat, és Dr. Gerandy mondta el, hogy Carlisle elment."
"Hová mentek?" - motyogtam.Rám nézett. - "Edward nem mondta el?"
Visszahőkölve megráztam a fejem. A nevének hangja elengedte azt a dolgot, ami megkarmolta a
belsőmet - egy olyan fájdalom, ami kifulladttá ütött engem, és megdöbbentett az erejével. Charlie
gyanúsan nézett engem, amíg válaszolt. - "Carlisle állást kapott egy nagy kórházban, Los Angeles-ben.
Gondolom sok pénzt ígértek neki."
Napos L.A. Az utolsó hely, ahová tényleg mennének. Emlékeztem a tükrös rémálmomra...a fényes
napfény csillámlott a bőréről.—Gyötrelem hasított át bennem az arcának emlékétől.
"Tudni akarom, ha Edward egyedül hagyott téged kint az erdő közepén." – erősködött Charlie.A neve
újabb hullámot küldött a rajtam végigfutó kínlódáson. Megráztam a fejem, eszeveszetten,
reménytelenül menekülve a fájdalom elől. - "Az én hibám volt. Ő pont az ösvényen hagyott, ahol még
látni a házat...de megpróbáltam őt követni."Charlie elkezdett mondani valamit; gyerekesen,
betakartam a füleim. - "Nem tudok erről többet beszélni, apa. A szobámba akarok menni."Mielőtt
válaszolhatott volna, felkúsztam a kanapéról, és felfelé tántorogtam a lépcsőn.Valaki a házban volt,
hogy üzenetet hagyjon Charlie-nak, egy üzenetet, ami felém vezette. A perctől ahogy rájöttem erre,
egy szörnyű gyanú kezdett el növekedni a fejemben. Odaszáguldottam a szobámhoz miközben magam
mögött becsuktam és bezártam az ajtót, mielőtt az ágyamnál levő CD-lejátszóért mentem.Minden
pontosan úgy nézett ki, mint ahogy hagytam. Lenyomtam a CD-lejátszó tetejét. A zár kikapcsolódott,
és a fedél lassan nyílt fel.Üres volt.Az album, amit Renee adott, az ágy mellett, a padlón feküdt, ahová
utoljára tettem. Remegő kezekkel emeltem fel a borítót.Nem kellett messzebb lapoznom, mint az első
oldal. A kis metál sarkok már nem tartottak egy képet sem. Az oldal üres volt, csak a firkált kézírásom
volt ott: Edward Cullen, Charlie konyhája, Szept. 13. Megálltam. Biztos voltam benne, hogy alapos
volt.Olyan lesz, mintha sohasem léteztem volna, ígérte.Éreztem a sima fából készült padlót a térdeim
alatt, azután a tenyereimet, amik az arcom bőréhez nyomódtak. Reméltem, hogy elájultam, de
csalódásomra nem vesztettem el az öntudatom. A fájdalom hullámai, amik korábban csak gyűltek,
most magasan ágaskodtak fel és elmostak a fejem fölött, miközben lehúztak engem.Nem bukkantam
fel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
