10. A RÉT 

Jacob nem jelentkezett.
Mikor először hívtam, Billy azt mondta, még mindig ágyban van. Kíváncsivá váltam, ellenőrizni
akartam, hogy Billy elvitte-e őt orvoshoz. Azt mondta igen, de néhány okból kifolyólag nem győzött
meg, nem hittem neki igazán. Újra telefonáltam, naponta többször is az elkövetkező két napban, de
nem válaszolt senki.
Szombaton arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom Jacobot, meghívás ide vagy oda. De a
kis vörös ház üresen tátongott. Ez megrémisztett – Jacob annyira beteg lett, hogy be kellett vinni a
kórházba? Hazafelé meg is álltam a kórháznál, de az információs ablaknál azt mondta a nővér, hogy se
Jacob, se Billy nem járt itt.
Felhívattam Charlie-val Harry Clearwatert, miután hazaért a munkából. Aggódva vártam, miközben
Charlie régi barátjával beszélt. A beszélgetés egy örökkévalóságnak tűnt, Jacobról pedig egy szó sem
esett. Úgy tűnt, Harry volt a kórházban… valamilyen teszteket végeztek rajta a szíve miatt. Charlie
homloka egyre jobban ráncba szaladt, mígnem Harry viccelődni kezdett, elmulasztva aggodalmát, s
Charlie is nevetni kezdett. Csak ezután kérdezett rá Jacobra, azonban a beszélgetés ezen feléből nem
sokat tudtam kibogarászni egy-két hm és igenen kívül. Elkezdtem dobolni az ujjaimmal a telefon
mellett, mígnem a szabad kezét az enyémre tette, hogy abbahagyjam.
Charlie végül letette a kagylót és felém fordult.
„Azt mondja Harry, hogy problémák vannak a telefonvezetékekkel, ezért nem érted utol őket. Billy
elvitte a helyi dokihoz, és úgy néz ki, monoja van. Jacob nagyon fáradt és Billy azt üzeni, semmi
látogatás” adta tudtomra.
„Semmi látogatás?” kérdeztem vissza hitetlenül.
Charlie felvonta a szemöldökét. „Ne kellemetlenkedj, Bells. Billy jól tudja, mi a legjobb Jake-nek.
Hamarosan kutya baja sem lesz. Légy türelmes!”
Nem erőltettem. Charlie túlságosan aggódott Harryért. Egyértelműen ez volt a legfontosabb kérdés –
nem lett volna helyes, ha az én csekély dolgaimmal piszkálnám őt. Így felmentem az emeletre, és
beültem a számítógépem elé. Találtam egy orvosi oldalt és bepötyögtem a ’mononukleózis’ szót a
kereső mezőbe.
Csupán annyit tudtam a monoról, hogy csókolózással lehet megkapni, ami én és Jake esetében ki van
zárva. Gyorsan átolvastam a tüneteket – láz, nyilvánvalóan volt neki, de mi van a többivel? Semmi
gyötrő torokfájás, se kimerültség, se fejfájás, főleg miután hazaértünk a filmről; azt mondta,
makkegészséges. Tényleg ilyen hamar elkaphatta a betegség? A cikk szerint torokfájásnak kellett
volna először jelentkeznie.
Egyre csak bámultam a képernyőt, miközben azon csodálkoztam, pontosan miért is csinálom ezt?
Miért éreztem magam annyira… annyira gyanakvónak, mint ahogy nem hittem el Billy sztoriját sem.
Miért hazudna egyáltalán Billy Harrynek?
Talán csak kezdtem megzakkanni. De ha egyszer aggódtam, és hogy őszinte legyek féltem, hogy nem
engedik meg, hogy lássam Jacobot – ettől ideges lettem.
Felületesen átolvastam az írás többi részét, hogy több információhoz jussak. Megakadtam, mikor
ahhoz részhez értem, hogy a mono több mint egy hónap múlva tűnhet el.
Egy hónap? Leesett az állam.
De Billy nem erőszakolhatja rám ezt a semmi-látogatás dolgot olyan hosszú ideig. Még szép, hogy
nem. Jake meg is őrülne, ha addig ágyban kéne dekkolnia minden külső érintkezés nélkül.
De akkor mitől fél Billy? A cikk szerint a monoval fertőzött embernek kerülnie kell a fizikai
tevékenységeket, de a látogatásról nem ír semmit. A betegség nem volt olyan fertőző.
Adok Billynek egy hetet, döntöttem el, mielőtt nyomulni kezdenék. Egy hét igen nagylelkű.
Egy hét hosszú volt. Szerdára biztos voltam benne, hogy nem érem meg a szombatot. Amikor
elhatároztam, hogy magukra hagyom Billyt és Jacobot egy hétre, nem gondoltam komolyan, hogy
Jacob nem fogja megszegni Billy szabályát. Minden nap, amint hazaértem a suliból, rohantam
megnézni a telefonüzeneteket, de soha nem jött egy sem.
Háromszor próbálkoztam, hogy felhívom Jacobot, de a vonalak még mindig nem működtek.
Egyre több időt töltöttem a házban, egyre több időt töltöttem egyedül. Jacob nélkül az adrenalin, a
figyelemelterelés, és minden, amit visszafojtottam, elkezdett felülemelkedni rajtam. Az álmaim megint
erőteljesekké váltak. Többé nem bírtam nézni, ahogy közeledik a vég. Csak a borzalmas semmisség –
részben az erdőben voltam, részben pedig az üres páfránytengerben, ahol a fehér ház már nem létezett
többé. Néha Sam Uley is ott volt az erdőben, figyelt engem. De nem szenteltem neki figyelmet – a
jelenléte nem nyugtatott meg; hanem még inkább egyedül éreztem magam. Nem segített, hogy ne
sikoltozva ébredjek fel minden éjszaka.
A lyuk a mellkasomban soha nem fájt ennyire. Nehezen tudtam kontrollálni, nap nap után úgy kellett
magam összekaparnom és levegőért kapkodnom.
Nehezen kezeltem ezt egyedül.
Módfelett megkönnyebbültem, mikor a következő reggel felébredtem – sikoltozva persze –; végre
szombat volt. Ma már hívhattam Jacobot. És ha a telefonvonalak még mindig nem működtek, akkor
elmegyek La Push-ra. Így vagy úgy, a mai napnak jobbnak kell lennie, mint az elmúlt magányos hét
volt.
Tárcsáztam és minden magas elvárás nélkül vártam.
Váratlanul ért, hogy Billy felvette második csengésre.
„Halló?”
„Oh, hé, a telefon újra működik! Szia Billy, Bella vagyok. Csak azért hívlak, hogy megtudjam, hogy
van Jacob. Meg lehet már látogatni? Arra gondoltam…”
„Sajnálom, Bella” szakított félbe Billy, és arra gondoltam, biztos tévét nézett; szórakozottnak
hallatszott. „Nincs itt.”
„Oh” nyögtem egy másodperccel később. „ Tehát akkor jobban érzi magát?”
„Igen” Billy hezitált. „Kiderült, hogy mégse mono volt. Csak néhány másik vírus.”
„Oh. Akkor… hol van?”
„Néhány barátját elfuvarozta Port Angelesbe – Azt hiszem, valami dupla játékfilmet akartak
megnézni. Ma már nem jön haza.”
„Nos, ez megnyugtató. Nagyon aggódtam miatta. Örülök, hogy jól érezte magát annyira, hogy
kimozduljon.” A hangomon szörnyen hallatszott, hogy nem így gondoltam.
Jacob jobban volt, de annyira nem, hogy fel is hívjon? A barátival ment el szórakozni. Otthon ültem
és minden órával egyre jobban hiányoltam. Egyedül voltam, aggódtam, untam magam… lyukkal a
mellkasomban – és most már lesújtott is lettem, amint ráébredtem, hogy az elmúlt hét, rá nem volt
ilyen hatással.
„Valami fontosat akartál?” kérdezte Billy udvariasan.
„Nem, nem igazán.”
„Nos, akkor majd mondom neki, hogy hívtad” ígérte. „Viszlát, Bella.”
„Viszlát” válaszoltam, de addigra már letette.
Egy pillanatig még álltam a telefonnal a kezemben.
Jacob biztosan meggondolta magát, épp amitől tartottam. Megfogadta a tanácsomat, így már nem
pazarolja az idejét olyasvalakire, aki nem tudja viszonozni az érzéseit. Éreztem, ahogy kiszökik a vér
az arcomból.
„Valami baj van?” kérdezte Charlie, miközben lejött a lépcsőn.
„Nem” hazudtam, miközben letettem a kagylót. „Billy azt mondja, Jacob már jobban van. Nem mono
volt. Ez jó.”
„Ő jön ide vagy te mész oda?” tette fel újabb kérdését szórakozottan, mivel a hűtőben kezdett el
kutakodni.
„Egyik sem” ismertem be. „Néhány másik barátjával ment el szórakozni.”
A hangom tónusa végül aztán felhívta Charlie figyelmét. Hirtelen támadt figyelemmel nézett rám, a
kezei megdermedtek, miközben a sajtszeleteket tartotta.
„Nincs egy kicsit korán az ebédhez?” próbáltam olyan könnyedén kérdezni, ahogy csak tudtam, hogy
eltereljem a figyelmét.
„Nem, csak összeszedek pár dolgot a folyóhoz…”
„Oh, halászni mentek ma?”
„Hát, Harry hívott… és nem is esik” pakolt ki a munkalapra egy halom ételt, miközben beszélt.
Hirtelen rám nézett, mint akinek most ugrott be valami. „Mondd csak, szeretnéd, hogy itt maradjak
veled, míg Jake távol van?”
„Dehogy, apa” próbáltam más hangszínt megütni. „A halak könnyebben horogra akadnak szép
időben.”
Rám bámult egyértelmű határozatlansággal. Tudtam, hogy fél egyedül hagyni engem, nehogy megint
„szomorkodjak”.
„Komolyan, apa. Azt hiszem, felhívom Jessica-t” füllentettem gyorsan. Inkább egész nap egyedül
vagyok, minthogy figyeljen engem. „Készülnünk kell a számtan tesztre. Segítségemre lehetne.” Ez a
része igaz volt. Bár inkább nélküle készültem volna.
„Ez jó ötlet! Annyi időt töltöttél Jacobbal, hogy a többi barátod már azt hihette, elfelejtetted őket.”
Elmosolyodtam és bólintottam, mintha érdekelt volna, mit gondolnak a barátaim.
Charlie már fordult vissza, mikor egyszer csak megpördült aggódó ábrázattal. „Itt fogtok tanulni,
vagy Jess-nél, nem?”
„Persze, hol máshol?”
„Csak szeretném, ha óvatos lennél, és távol maradnál az erdőtől, mint ahogy mondtam már.”
Beletelt egy percbe, mire megértettem, mire is gondol. „Még több medve probléma?”
Charlie homlokráncolva bólintott. „Eltűnt egy túrázó - az erdőőrök megtalálták a táborát ma kora
reggel, de a férfinak semmi nyoma. Volt ott néhány hatalmas állati lábnyom… persze később is
odakeveredhettek az étel illatára… Mindegy, éppen csapdákat állítanak fel.”
„Oh” feleltem bizonytalanul. Nem igazán hallgattam a figyelmeztetéseire, sokkal jobban lekötött a
Jacobbal kialakult dolog, minthogy amiatt aggódjak, hogy felfal egy medve.
Szerencsémre Charlie sietett, nem várta meg, míg felhívtam Jessica-t, így nem kellett megjátszani
magam. Összeszedegettem az iskolai könyveimet a konyhaasztalról és belepakoltam őket a
táskámba; talán túl sok volt, és ha rájönne a dolgokra, biztosan még bizalmatlanabbá válna.
A kegyetlenül üres nap nem igazán sújtott le, főleg, miután láttam Charlie-t elhajtani. Körülbelül két
percig kellett néznem a telefont az üres konyhában, hogy eldöntsem, nem fogok itthon maradni.
Mindent elterveztem.
Eszemben sem volt felhívni Jessica-t. Ha ezt megtettem volna, rossz oldalra csábítottam volna.
Elmehettem volna La Push-ra a motorbiciklimért – vonzó gondolat, de felvetett egy fontos problémát:
ki vitt volna el utána a kórházba?
Vagy… Volt térképem és iránytűm is a kocsiban. Biztos voltam benne, hogy jól megértettem a dolog
lényegét, tehát nem tévedhettem volna el. Talán elvethetném mindkét eshetőséget, és megvárhatnám,
míg Jacob megtisztel a személyével. Elutasítottam még a gondolatát is, hogy ez mennyi időbe telhet.
Vagy, hogy ez talán soha nem következik be.
Egy pillanatra bűntudat nyilallt belém, Charlie miatt, de végül figyelmen kívül hagytam. Képtelen
voltam még egy napot a házban tölteni.
Pár perccel később a megszokott piszkos úton vezettem, amely különösképpen sehová sem vezetett.
Az ablakokat leengedtem, és olyan gyorsan hajtottam, ahogy a kocsim szusszal bírta, miközben
élveztem, ahogy a szél fújja az arcomat. Felhős, de száraz idő volt – nagyon szép Forkshoz képest.
Kezdtem hosszabb ideig haladni, mint Jacobbal szoktam. Miután leparkoltam a megszokott helyen, jó
15 percig kellett tanulmányoznom az iránytű apró mutatóját és a most már nyüstölt térképet. Amikor
már elfogadhatóan biztos voltam benne, hogy tudom követni a helyes utat, nekivágtam az erdőnek.
Az erdő teli volt élettel ezen a napon, minden kicsi lény élvezte az átmeneti szárazságot. Valahogy,
bár igaz, a madarak csiripeltek és károgtak, a bogarak pedig hangosan zümmögtek a fejem körül, és a
mezei egerek alkalmanként keresztülrohantak a bokrokon, az erdő hátborzongatóbbnak tűnt ma; az
állandóan visszatérő rémálmomra emlékeztetett. Tudtam, ez csak azért van, mert egyedül voltam,
hiányoltam Jacob gondtalan fütyülését és egy másik pár láb gyors lépteit a nyirkos talajon.
Minél mélyebbre értem az erdőben, annál jobban erősödött bennem a szorongás. Egyre nehezebben
ment a légzés – nem a lefáradás miatt, hanem az a hülye lyuk a mellkasomban megint nem hagyott
nyugton. A karjaimat közel tartottam a törzsemhez és megpróbáltam kiűzni a fájdalmat a
gondolataimból. Már majdnem visszafordultam, de akkor kárba veszett volna az eddig megtett
erőfeszítésem.
A lépéseim ritmusa kezdték eltompítani az agyam és a fájdalmam, miközben tovább vánszorogtam. A
légzésem néha kihagyott és örültem, hogy nem adtam be a kulcsot. Egyre jobb voltam ebben a
bozótosban való kószálásban; elmondhattam, hogy gyorsabban ment.
Nem igazán ismertem fel, mennyire hatékonyan haladtam. Talán már megtettem 4 mérföldet, de még
nem néztem körül, hogy megbizonyosodjak róla. Aztán hirtelen megzavarodtam; egy alacsony, két
juharfa alkotta boltíven át beléptem – ellökve a mellkasomig érő páfrányokat – a rétre.
Ugyanaz a hely volt, ebben teljes mértékig biztos voltam. Soha nem láttam még ennél
szimmetrikusabb tisztást. Olyan tökéletesen kör alakú volt, mintha valaki szándékosan ilyenre alkotta
volna meg, kivágva a fákat, de ezek nyoma meg sem látszódott a hullámzó füvön. Keletről pedig
hallhattam a patak halk csobogását.
A hely nem volt olyan lélegzetelállító a napfény nélkül, de így is gyönyörű és nyugodt volt. A vad
növények számára kedvezőtlen hónap volt; a talajon magas és sűrű fű burjánzott, amely lengett a lágy
szellőtől, ahogy a víz fodrozódott a tavon.
Ugyanaz a hely volt… de nem tartalmazta azt, amire vágytam, amit kerestem.
A csalódottság majdnem olyan pillanatnyi volt, mint a felismerés. Ott helyben térdre rogytam a tisztás
szélén, s zihálni kezdtem.
Miért is haladtam volna tovább? Semmi nem késztetett erre. Csak az emlékeim voltak, amelyeket
bármikor magam elé idézhettem, ha egyáltalán valaha is képes leszek elviselni azt a fájdalmat – a
fájdalmat, amit most is éreztem, amely megfagyasztott. Már semmi különleges nem volt ebben a
helyben nélküle. Nem is voltam benne biztos, mit reméltem, hogy mit fogok itt érezni, de a rét légköre
üres volt, üres volt minden, mint mindenütt máshol. Ahogy a rémálmaim is. A fejem szédületesen
kavargott.Végülis egyedül jöttem. Igen megkönnyebbültem, mikor rájöttem erre. Ha Jacobbal
fedeztem volna fel a rétet… nos, most már úgysem tudtam volna palástolni azt a káoszt, amibe egyre
jobban belesüllyedtem. Hogyan is magyarázhattam volna el azt, hogyan hullok darabokra, hogy miért
gubóztam össze labdává, hogy hagyjam, hogy az üres lyuk felemésszen? Sokkal jobb volt így, hogy
nem volt hallgatóságom.
És nem kellett elmagyaráznom senkinek azt sem, hogy miért siettem ennyire. Jacob feltételezte volna,
hogy ennyi gond árán, míg idejutottunk volna, több időt töltöttem volna itt pár percnél. De próbáltam
összeszedni az erőmet, hogy lábra álljak, kényszerítve magamat, hogy kigubózzak a labdából és
elmeneküljek innen. Túl sok volt itt a fájdalom, amit el kellett viselnem – akár négykézláb is
elmásztam volna innen, ha kellett volna.
Milyen szerencse, hogy egyedül voltam!
Egyedül. Ismételtem a szót elkeseredett elégedettséggel, ahogy lábra küzdöttem magam a fájdalom
dacára. Abban a pillanatban egy alak lépett elő a fák mögül északra, vagy harminclépésnyire tőlem.
Egy pillanatra teljesen összezavarodtam. Először meglepődtem; messze voltam minden ösvénytől,
nem számítottam túrázókra. Aztán, ahogy a szemem jobban szemügyre vette a mozdulatlan alakot,
látva a teljes nyugodtságot, a sápadt bőrt, reménysugár töltötte be a lelkem. Azonban hevesen el is
fojtottam, harcolva a hirtelen belém nyilalló gyötrelemmel, ahogy felfedeztem a fekete haj alatt lévő
arcot, az arcot, amely nem az volt, amelyet látni akartam. Utána jött a félelem; ez nem az az arc volt,
mely után áhítoztam, de nagyon is elég volt ahhoz, hogy tudjam, aki szemben állt velem, nem is túrázó
volt.
És végül jött a felismerés.
„Laurent!” kiáltottam fel meglepett boldogsággal.
Igencsak irracionális reakció volt. Talán inkább meg kellett volna dermednem a félelemtől.
Laurent James egyik társa volt, mikor először találkoztunk. Nem vett részt az ez után következett
vadászatban – a vadászatban, ahol én voltam a zsákmány – de csak azért, mert félt; egy nagyobb
csoport védett engem, mint amihez ő tartozott. Nyilván más lett volna, ha nem ez a helyzet –
lelkiismeret furdalás nélkül ebédet csinált volna belőlem. Természetesen, meg kellett változnia, mert
Alaszkába ment, hogy más civilizált csoportokkal éljen együtt, egy olyan családdal, mely elutasította
az emberi vér ivását erkölcsi okok miatt. Egy olyan családdal, mint… de nem engedhettem meg
magamnak, hogy a nevükre gondoljak.
Igen, a félelemnek több értelme lett volna, de mindössze elsöprő elégedettséget éreztem. A rét ismét
varázslatossá vált. Az biztos, hogy sötétebben varázslatos, de akkor is varázslatos. Itt volt a kapcsolat,
amit kerestem. A bizonyosság, mely habár távoli, hogy – valahol egy megegyező világban, ahol én
éltem – ő is létezett.
Hihetetlen volt, Laurent mennyire nem változott semmit külsőre. Azt hiszem, nagyon buta és emberi
dolog volt azt várni, hogy bármit is változott volna az elmúlt egy évben. De volt valami… amit nem
tudtam megmagyarázni.
„Bella?” kérdezte jobban elámulva, mint én.
„Emlékszel” mosolyogtam. Nevetséges volt, mennyire fellelkesültem attól, hogy egy vámpír tudta a
nevemet.
Elvigyorodott. „Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk” sétált felém, ködös arckifejezéssel.
„Miért, máshol kellett volna? Itt élek. Azt hittem, Alaszkába mentél.”
Körülbelül 10 lépésre megállt tőlem, a fejét oldalra döntötte. Az övé volt a leggyönyörűbb arc,
melyről igazán érezhető volt az örökkévalóság. Különösen mohón tanulmányoztam minden egyes
vonását. Végre itt volt valaki, aki előtt nem kellett titkolóznom – valaki, aki tudott mindenről, amiről
én nem beszélhettem.
„Oda is mentem” helyeselt. „Voltam Alaszkában. Bár nem vártam… Amikor megtaláltam a Cullen
házat üresen, azt hittem, elköltöztek.”
„Oh” haraptam be az ajkam, ahogy a családnév élesen felszakította a sebemet. Beletelt egy
másodpercbe, míg összeszedtem magam. Laurent kíváncsi szemekkel várt.
„El is költöztek” mondtam neki végül.
„Hmm” mormolta. „Meglepő, hogy itt hagytak téged. Nem egyfajta kedvencük voltál?” A szemei
ártatlanok voltak, mellőzve mindenféle szándékos sértést.
„Valami olyasmi” mosolyogtam erőltetetten.
„Hmm” felelte ismét gondolkodva.
Abban a szent pillanatban rájöttem, miért tűnt annyira változatlannak – túlságosan is ugyanolyannak.
Miután Carlisle elmesélte, hogy Laurent Tanya családjával maradt, elkezdtem egy új képet kialakítani
róla, abból az okból kifolyólag, hogy azt gondoltam, neki is olyan arany szemei lesznek, mint…
Cullenéknak – kényszerítettem magam, hogy kiejtsem a nevet, ha megrázkódva is. Olyan szemei, mint
amilyen minden jó vámpírnak volt. Akaratlanul is visszább léptem egyet, és a kíváncsi, sötét, vörös
szemei követték a mozdulatomat.
„Gyakran meglátogatnak?” kérdezte még mindig átlagosan, de testével felém mozdult.
„HAZUDJ” suttogta aggódva a gyönyörű bársonyos hang az emlékezetemből.
Elképedtem az ő hangjától, pedig nem kellett volna, hogy meglepjen. Nem épp az elképzelhető
legnagyobb veszélyben voltam? A motorozás ehhez képest kiscicákkal ért fel.
Azt tettem hát, amire a hang utasított.
„Újra és újra” próbáltam a hangom nyugodtnak tettetni. „Az idő számomra lassabban telik, azt hiszem.
Tudod, mennyire fel lehet őket húzni…” Elkezdtem rizsázni. Össze kellett szednem magam.
„Hmm” mondta újra. „Nekem úgy tűnt a ház szagából ítélve, hogy már jó ideje elmentek…”
„JOBBAN KELL ENNÉL HAZUDNOD, BELLA” hangsúlyozta a hang.
És én megpróbáltam. „Meg kell, hogy említsem majd Carlisle-nak, hogy beugrottál. Biztos sajnálni
fogja, hogy elszalasztotta.” Egy másodpercre úgy tettem, mint aki elgondolkozik. „De… Edwardnak
talán nem kéne említenem” próbáltam volna elkerülni, hogy ki kelljen ejtenem a nevét; felkavarta az
érzéseimet, miközben kimondtam, s tönkretette a blöffömet „A természete igen… nos, biztos
emlékszel még rá. Még mindig eléggé ingerlékeny a James-ügy miatt” forgattam a szemeimet és
lenézően legyintettem a kezemmel, mintha az egész csak egy régi történet lett volna, pedig már ki
lehetett hallani a hisztériát a hangomból. Meglepődtem volna viszont, ha felismeri.
„Valóban?” kérdezte Laurent kellemesen… szkeptikusan.
Röviden válaszoltam csak, hogy a hangom ne árulhassa el, mennyire bepánikoltam. „Mm-hmm.”
Laurent nyugodtan tett pár lépést, felmérve a rétet. Nem hagytam figyelmen kívül, hogy egyre
közeledett hozzám. A hang a fejemben egy halk vicsorgással felelt rá.
„És hogy mentek a dolgok Denaliban? Carlisle azt mondta, Tanya-nál maradtál” kérdeztem, de a
hangom túl magas volt.
A kérdésem megakasztotta. „Nagyon megkedveltem Tanya-t” mélázott el. „És a testvérét, Irinát még
jobban… Még soha nem maradtam ezelőtt olyan sokáig egy helyen, és élveztem az előnyeit, az
újszerűségét. De túl nagyok voltak a korlátok… Elképesztő, hogy ilyen sokan közülük bírják hosszú
ideig.” Cinkosan mosolygott rám. „Néha csalok.”
Képtelen voltam nyelni. A lábaimba kezdett visszaáramolni az élet, de lefagytam, mikor a vörös
szemei rám villantak, várva, hogy mozduljak valamerre.
„Oh” feleltem fakó hangon. „Jaspernek is vannak ezzel problémái.”
„NE MOCCANJ” suttogta a hang. Próbáltam azt tenni, amire utasított, de nehezen ment; a késztetés,
hogy elrohanjak, szinte már kontrollálhatatlan volt.
„Valóban?” Laurent érdeklődőnek tűnt. „Ezért mentek el?”
„Nem” feleltem őszintén. „Jasper sokkal óvatosabb otthon.”
„Persze” helyeselt Laurent. „Ahogy én is.”
A lépés, amit felém tett már egészen megfontolt volt.
„Victoria rád talált aztán?” kérdeztem lélegzetvétel nélkül, kétségbeesve, hogy ez eltereli-e a
figyelmét. Ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott, és egyből meg is bántam, amint kimondtam e
szavakat. Victoria – aki viszont vadászott rám Jamesszel, majd eltűnt – nem épp az a személy volt,
akire gondolni akartam ebben a pillanatban.
De a kérdés megállította Laurent-t.
„Igen” mondta, tétovázva a következő lépésén. „Igazából azért jöttem, hogy szívességet tegyek neki.”
Fura képet vágott. „Nem fog örülni ennek.”
„Mégis minek?” kérdeztem buzgón, hogy beszéltessem. A fák felé haladt, távolodva tőlem. Előnyként
fogtam fel ezt a változást, óvatosan léptem egyet vissza.
Visszanézett aztán rám és mosolygott – egy fekete hajú angyal benyomását keltette bennem.
„Hogy megöllek téged” – válaszolta elragadóan dorombolva.
Hátratántorodtam még egy lépést. A dühöngő morgástól a fejemben nehezen hallottam.
„Ő maga akart megölni téged” váltott vidám hangnemre. „Ő olyan… bosszút akar, Bella.”
„Bosszút?” nyikkantottam.
Bólintott egyet, s kuncogott. „Tudom, úgy tűnik, ez hátrány számomra. De James a társa volt, és a te
Edwardod megölte őt.”
Még itt is, a halál szélén, a neve feltépte a még be sem gyógyult sebeimet.
Laurent nem vette észre a reakcióm. „Úgy gondolta, sokkal találóbb megölni téged, mint Edwardot –
fair visszavágás, társat a társért. Arra kért, hogy mérjem fel a terepet. Nem képzeltem, hogy ilyen
könnyen elkaphatlak. Talán a terve mégse volt jó – szemmel láthatóan már nem lenne meg az a
bosszú, amit ő elképzelt, hiszen már nem jelenthetsz Edwardnak valami sokat, ha így itt hagyott
védtelenül.”
Megint ő, újabb szakadás a mellkasomban.
Laurent óvatosan közeledett, én ismét visszább léptem egyet.
„Feltételezem, Victoria dühös lesz” ráncolta a homlokát.
„Akkor miért nem várjuk meg?” – nyögtem.
Egy gonosz vigyor átrendezte az arckifejezését. „Nos, nem éppen jókor futottunk össze, Bella. Nem
azért jöttem erre a helyre, hogy Victoria kérését teljesítsem - vadásztam. Elég szomjas vagyok, és az
illatod… egyszerűen összefut a nyál a számban tőle.”
Laurent kedvesen nézett rám, mintha ezt bóknak szánta volna.
„FÉLEMLÍTSD MEG” utasított a gyönyörű illúzió, a hang eltorzult a félelemtől.
„Tudni fogja, hogy te voltál” suttogtam engedelmesen. „Nem fogod csak úgy megúszni.”
„És miért nem?” szélesedett Laurent mosolya, miközben a fáknál időzött. „Az illatot a következő eső
el fogja mosni. Senki nem fogja megtalálni a tested – egyszerűen eltűnsz, mint sok megannyi ember.
Edwardnak semmi oka nem lesz, hogy rám gondoljon, ha egyáltalán nekiáll nyomozni. Nincs benne
semmi személyes, erről biztosíthatlak, Bella. Csupán szomjúság.”
„KÖNYÖRÖGJ” kérlelt az illúzió.
„Kérlek” leheltem.
Laurent megrázta a fejét, kedves arccal fordult felém. „Gondolj csak bele, Bella. Nagyon is szerencsés
vagy, hogy én találtam rád.”
„Szerencsés?” grimaszoltam, s még egyet hátrább léptem.
Laurent követett, ruganyos léptekkel, elegánsan.
„Igen” biztosított. „Nagyon gyors leszek. Semmit nem fogsz érezni, ígérem. Oh, és persze hazudni
fogok erről később Victoria-nak, csak hogy megbékítsem. De ha tudnád, mit is tervezett számodra,
Bella…” rázta meg lassan a fejét, mintha felháborodott volna. „Biztos vagyok benne, hogy
megköszönnéd, hogy én végzek veled.”
Rettegve bámultam.
Beszívta a szellőt, mely felé libbent a hajam illatával. „Összefut a nyál a számban,” ismételte, mélyen
belélegezve.
Megfeszültem, s hunyorogtam, ahogy összehúztam magam, és Edward dühöngő ordítása
visszhangzott a fejemben. A neve minden egyes falat lerombolt, melyet azért építettem, hogy
eltemessem. Edward, Edward, Edward. Meg fogok halni. Nem érdekelt, hogy ekkor rá gondoltam.
Edward, szeretlek.
Az összeszűkített szemeimen keresztül néztem, ahogy Laurent abbahagyja a lélegzést és hirtelen balra
kapja a fejét. Féltem nem rá nézni, hogy kövessem a tekintetét, bár nehezen lett volna szüksége bármi
trükkre vagy figyelemelterelésre, hogy elkapjon engem. Túlságosan el voltam ámulva ahhoz, hogy
megkönnyebbülést érezzek, mikor lassan távolodni kezdett tőlem.
„Nem hiszem el” – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.
Ekkor már muszáj volt körül néznem. A rétet pásztáztam, olyan dolog után kutatva, amely
meghosszabbította az életemet még pár percre. Először semmit nem vettem észre, és a tekintetemmel
visszatértem Laurent-hoz. Egyre gyorsabban távolodott tőlem, a szemei az erdőt fürkészték.
Aztán észrevettem; egy hatalmas fekete alak vált ki a fák közül, halkan, mint egy árny, és határozottan
a vámpír felé közeledett. Óriási volt – magas, mint egy ló, de testesebb, sokkal izmosabb. A hosszú
pofa elfintorodott, felfedve így a tőrszerű metszőfogait. Egy szörnyű vicsorgás tört fel a torkából,
átsöpörve a tisztáson, mint egy elnyújtott mennydörgés.
A medve. Csak már mégsem volt medve. Ennek a hatalmas fekete szörnynek kellett lennie annak a
lénynek, amely a riasztásokat okozta. A távolból mindenki azt feltételezné, hogy egy medve. Mi más
lehetett volna ennyire óriási, ennyire erőteljes testfelépítésű?
Bárcsak olyan szerencsés lettem volna, hogy csak a távolból kellett volna látnom. Ehelyett nesztelen
léptekkel átvágott a füvön és csupán 10 lábnyira tőlem megállt.
„EGY HAJSZÁLNYIT SE MOZDULJ!” suttogta Edward hangja.
Bámultam a szörnyű teremtményt, az agyam pedig tiltakozott, mikor meg akartam volna nevezni, mi
is ez. Valahogy úgy mozgott, mint egy kutya. Csak egy lehetőségre tudtam gondolni, miközben a
rémület megdermesztett. Soha nem gondoltam volna, hogy egy farkas ilyen nagyra megnőhet.
Újabb morgást hallatott, amibe beleborzongtam.
Laurent még mindig távolodott tőlem a fák felé és a fagyasztó félelmem közepette zavarodottság
söpört végig rajtam. Miért hátrált meg Laurent? Igaz, a farkas elképesztően hatalmas volt, de csak egy
állat volt. Miért félne egy vámpír egy állattól? És Laurent igenis félt. A szemei ugyanúgy tágra nyíltak
a félelemtől, mint nekem.
Mintha csak megválaszolták volna a kérdésem, az óriási farkas nem volt már egyedül. Két másik
hatalmas szörnyeteg tűnt fel, halkan belopakodva a rétre. Az egyikük sötétszürke volt, a másik barna,
de egyik sem olyan magas, mint az első. A szürke farkas áthatolt a fákon, és csak néhány lépésre
megállt mellettem, a szemeivel Laurent-t figyelve.
Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, még két farkas követte az előzőket, V alakba fejlődve, mint
mikor a libák délre vonulnak. Ami azt jelentette, hogy a rozsdabarna szörny, amely utoljára tűnt fel,
már elég közel volt hozzám, hogy megérintsen.
Akaratlanul is zihálni kezdtem és visszaugrottam – ami a legostobább dolog volt, amit tehettem. Ismét
lefagytam, és vártam, hogy a farkas rám támadjon, a sokkal gyengébb prédára. Egy rövid időre azt
kívántam, bárcsak Laurent rájönne erre és nekitámadna a csapat farkasnak – olyan egyszerű lenne
számára. Találgattam, miközben két választás közé szorultam, az, hogy farkasok ettek volna meg,
biztosan a legrosszabb lehetőség volt.
A vörösesbarna farkas közeledett felém, a fejét felém fordította, miközben ziháltam.
A szemei sötétek voltak, majdnem hogy feketék. A másodperc töredékéig bámult, s a sötét szemek túl
intelligensnek tűntek egy vadállathoz képest.
Ahogy rám szegezte a tekintetét, hirtelen Jacob jutott eszembe – megint, hálával. Legalább egyedül
jöttem erre a szörnyekkel teli meseszép rétre. Legalább Jacob nem halt volna meg. Legalább az ő
halála nem az én lelkemen száradt volna.
Aztán egy halk morgás a vezértől arra késztette a sárgás-vörösesbarna farkast, hogy elfordítsa a fejét
Laurent felé.
Laurent leplezetlen megdöbbenéssel és félelemmel bámulta a csapat farkast. Ezt megértettem elsőre.
De aztán meglepődtem, mikor minden figyelmeztetés nélkül megfordult és eltűnt a fák között.
Elrohant.
A farkasok egy másodperccel később már követték is, néhány erőteljes ugrással utána iramodtak,
vicsorogva, morogva, de olyan hangosan, hogy ösztönösen a fülemre tapasztottam a kezeim. Meglepő
gyorsasággal halkultak el a hangok, majd egyszer csak el is tűntek az erdőben.
És aztán megint egyedül voltam.
A térdeim összecsuklottak alattam, a tenyeremre estem, s zokogni kezdtem.
Tudtam, hogy el kellett mennem, eltűnnöm innen azonnal. Milyen hosszú ideig üldözhetik a farkasok
Laurent-t, mielőtt visszafordulnának értem? Vagy Laurent nekik támadna? És ő jönne vissza értem?
Az agyam képtelen volt elűzni a félelmet, a rettegést vagy a zavarodottságot. Nem értettem, aminek
éppen szemtanúja voltam.
Egy vámpírnak nem kéne elszaladnia ilyen túlméretezett kutyák elől. Mi is lenne a fogaik az ő gránit
bőréhez képest? És a farkasoknak nagy ívben el kellene kerülniük Laurent-t. Még ha a rendkívüli
méretük miatt is nem félnek semmitől, akkor sincs értelme, miért kezdték el üldözni. Kételkedtem
abban, hogy az ő jeges, márványszerű bőrét ételként fogták volna fel. Miért mondtak volna le rólam,
egy gyenge melegvérűről azért, hogy Laurent-t hajszolják?
Ennek nem volt semmi értelme.
Egy hideg szellő fújt keresztül a réten, megmozdítva a füvet, mintha valami mozgott volna benne.
Feltápászkodtam a lábamra, hátrálva, pedig a szél ártatlanul keresztül fújt rajtam. Pánikolva
botladoztam, megfordultam és egyenest elrohantam a fák közé.
A következő néhány óra gyötrelmes volt. Háromszor tovább tartott kijutnom az erdőből, mint mikor a
rét felé tartottam. Először nem is figyeltem arra, hogy merre haladtam, egyedül azzal foglalkoztam,
ami elől menekültem. Mire összeszedtem magam annyira, hogy eszembe jusson az iránytű, mélyen
voltam az ismeretlen és fenyegető erdőben. Annyira remegett a kezem, hogy le kellett tennem a sáros
talajra az iránytűt, hogy le tudjam olvasni róla az irányt. Minden egyes percben, amíg megálltam
letenni az iránytűt, és ellenőrizni, hogy északnyugatra tartottam-e még mindig, hallottam – kivéve,
mikor a kétségbeesetten cuppogó lépéseim elnyomták – a csendes suttogását a láthatatlan dolgoknak,
melyek a levelekben mozogtak.
Egy szajkó rikoltása visszaugrásra késztetett, és nekiestem egy fiatal lucfenyőnek, felsértve a kezem, a
hajam pedig belegabalyodott egy ágba. Egy mókus hirtelen kirohant a helyéről, amitől olyan hangosan
felsikítottam, hogy a saját füleim is belefájdultak.
Végül aztán simán egyenesen kirohantam a fák közül. Az üres úton lyukadtam ki körülbelül egy
mérföldnyire, délre a kocsimtól. Kimerülve elkezdtem kocogni, mígnem megtaláltam. Amint beültem
a vezetőülésre, sírni kezdtem. Indulatosan lezártam a két ajtót és kivettem a kulcsokat a zsebemből. A
motor felbőgése megnyugtató és józanító volt. Segített kontrollálni a könnyeimet, ahogy annyira
felgyorsítottam, amennyire az autóm engedte, s elhajtottam a főút felé.
Már nyugodtabb voltam, mikor hazaértem, bár még mindig egy halom szerencsétlenség. Charlie
járőrautója már a felhajtón volt – nem jöttem rá, milyen késő lehetett már. Az ég már sötétedett.
„Bella?” kérdezte Charlie, mikor becsaptam a bejárati ajtót magam mögött és gyorsan be is zártam.
„Igen, én vagyok.” A hangom bizonytalan volt.
„Hol voltál?” mennydörögte, miközben baljós arckifejezéssel előtűnt a konyhából.
Tétováztam. Lehet, felhívta Stanleyéket. Jobb, ha az igazságnál maradok.
„Kirándultam” mondtam.
Összehúzott szemekkel nézett rám. „Nem úgy volt, hogy Jessica-hoz mész?”
„Nem volt kedvem a matekhoz ma.”
Charlie keresztbe fonta a karjait a mellkasán. „Azt hittem, világosan megmondtam, hogy maradj távol
az erdőtől.”
„Igen, tudom. Ne aggódj, többet nem megyek oda” borzongtam meg.
Úgy tűnt, most néz csak végig rajtam Charlie igazán. Eszembe jutott, hogy eltöltöttem egy kis időt az
erdei talajon; biztosan ramatyul néztem ki.
„Mi történt?” követelte Charlie.
Ismét úgy döntöttem, hogy az igazság a legjobb választás, legalábbis egy része ennek. Túlságosan
remegtem még ahhoz, hogy úgy tehettem volna, hogy egy teljesen eseménytelen napom lett volna.
„Láttam a medvét” próbáltam nyugodtan mondani, de a hangom magas és remegő volt. „Bár nem is
medve – valamiféle farkas. És öten vannak. Egy nagy fekete, egy szürke, egy vörösesbarna…”
Charlie szemei elkerekedtek a félelemtől. Gyorsan odalépett hozzám és megragadta a vállaimat.
„Jól vagy?”
Gyengén bólintottam.
„Mondd el, mi történt.”
„Nem is figyeltek rám. De miután elmentek, elrohantam és sokszor elestem.”
Elengedte a vállaimat és magához ölelt. Egy hosszú pillanatig nem mondott semmit.
„Farkasok” mormolta.
„Mi?”
„Az erdőőrök azt mondták, hogy a nyomok nem medvére utaltak – de a farkasok nem nőnek ilyen
nagyra…”
„Ezek hatalmasak voltak.”
„Mit is mondtál, hányat láttál?”
„Ötöt.”
Charlie megrázta a fejét, aggodalmasan rosszallóan. Végül olyan hangszínen szólalt meg, ami nem tűrt
ellenvetést. „Nincs több kirándulás.”
„Nem probléma” ígértem buzgón.
Charlie felhívta az állomást, hogy közölje, mit láttam. Kicsit eltértem attól, hogy pontosan hol láttam a
farkasokat – mondván, hogy az északra vezető ösvényen voltam. Nem akartam, hogy megtudja apa,
mennyire mélyre hatoltam az erdőben a figyelmeztetése ellenére, és sokkal fontosabb, hogy nem
akartam, hogy akárki arrafelé menjen el, amerre Laurent kereshet engem. Ettől a gondolattól rosszul
lettem.
„Éhes vagy?” kérdezte Charlie, miután letette a telefont.
Nemlegesen megráztam a fejem, pedig szinte már éheztem. Egész nap nem ettem semmit.
„Csak fáradt” mondtam. Majd a lépcsők felé indultam.
„Hé” szólt még Charlie, a hangja ismét aggodalmas volt. –„Nem azt mondtad, hogy Jacob egész napra
elment?”
„Billy ezt mondta” feleltem összezavarodva a kérdésére.
Tanulmányozta az arckifejezésem egy percig, és elégedettnek tűnt azzal, amit látott rajta.
„Huh.”
„Miért?” kérdeztem. Ez úgy hangzott, minta úgy értené, hazudtam neki reggel. Mint a Jessica-val való
tanulásról.
„Hát, csak mikor Harryért mentem, láttam Jacobot az egyik üzletnél a barátaival. Intettem neki, de ő…
nos, azt hiszem, nem látott engem. Talán vitatkozhatott a barátaival. Furcsának tűnt, mintha aggódott
volna valamiért. És… máshogy festett. Mintha a szemed előtt nőne! Minden alkalommal, mikor látom,
nagyobbnak tűnik.”
„Billy azt mondta, Jacob Port Angelesbe ment a barátaival filmeket nézni. Lehet csak vártak valakire.”
„Oh” bólintott Charlie, majd a konyha felé indult.
Ott álltam a nappaliban, azon gondolkozva, hogy Jacob vitatkozott a barátaival. Lehet, hogy
szembekerült Embryvel a Sammel kialakult szituáció miatt. Talán ezért hagyott cserben ma – ha így
dűlőre tudott jutni néhány dologban Embryvel, akkor rendben van.
Mielőtt felmentem a szobámba, még egyszer ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót. Elég buta dolog
volt tőlem. Milyen különbség lenne így egy zárt ajtóval ezeknek a szörnyeknek, amiket délután
láttam? Kétlem, hogy ez megakadályozná őket. És ha Laurent jönne ide…
Vagy… Victoria.
Elfeküdtem az ágyon, de túlságosan remegtem ahhoz, hogy elaludhassak. Apró labdává
gömbölyödtem össze a paplan alatt, és szembenéztem a félelmetes tényekkel.
Nem volt semmi, amit tehettem volna. Nem volt semmilyen óvintézkedés, amit megtehettem volna.
Nem volt olyan hely, ahová elbújhatnék. Senki se volt, aki segíthetett volna nekem.
Egy émelyítő csavarodással a gyomromban rájöttem, hogy a dolog sokkal, de sokkal rosszabb volt.
Mert minden Charlie-hoz vezetett. Az édesapám, aki egy szobával arrébb aludt, csak egy hajszálnyira
volt a célpont közepétől, amely rám irányult. Az illatom idevezethette őket, ha itt voltam, ha nem.
Rázkódtam a remegéstől, mígnem a fogaim vacogtak.
Hogy megnyugtassam magam, lehetetlenséget találtam ki: elképzeltem, ahogy a farkasok elkapják
Laurent-t és lemészárolják az elpusztíthatatlan halhatatlant, ahogy egy sima emberrel tennék. Bár
undorodtam ettől az abszurd látványtól, az ötlet megnyugtatott. Ha a farkasok pedig elkapták, akkor
nem tudta elmondani Victoria-nak, hogy teljesen egyedül voltam. Ha nem tért vissza, talán Victoria
még azt hitte, hogy Cullenék még mindig védelmeznek engem. Ha a farkasok meg is nyerhetnének
egy ilyen harcot…
Az én jó vámpírjaim soha nem jönnek vissza; milyen megnyugtató volt elképzelni, hogy a másik fajta
el tudna akkor tűnni.
Összeszorítottam a szemem és vártam az eszméletlenségre – szinte már buzgón a rémálmom
kezdődésére. Jobb, mint az a sápadt, gyönyörű arc, amely a szemhéjam mögött mosolygott rám.
A képzelgésemben Victoria szemei feketék voltak a szomjúságtól, fényesek a várakozástól, és az ajkai
örömmel húzódtak hátra a csillogó fogairól. A vörös haja ragyogott, mint a tűz; összevissza hullámzott
vad arca körül.
Laurent szavai ismétlődtek a fejemben. Ha tudnád, mit is tervezett számodra…
Az öklöm a számhoz nyomtam, hogy elnyomjam a sikításomat.