11. KULTUSZ 

Minden alkalom, mikor kinyitottam a szemem a reggeli fényre, és rájöttem, hogy túléltem egy másik
éjszakát, nagy meglepetés volt. Miután a meglepetés elmúlt, a szívverésem elkezdett gyorsulni és a
tenyereim izzadtak; nem igazán tudtam fellélegezni, amíg fel nem keltem és ki nem derítettem, hogy
Charlie is túlélte-e.
Elmondhatom, hogy aggódott—nézte, ahogy hangos zajra felugrok vagy, hogy az arcom hirtelen
elsápad számára érhetetlen okokból. A kérdésekből, amiket néha feltett úgy tűnt, hogy Jacob
folytatódó távollétét okolja a változásért.
A félelem, ami mindig a legelső volt a gondolataimban, általában elvonta a figyelmemet arról a
tényről, hogy egy másik hét is eltelt, de Jacob még mindig nem hívott fel. De amikor képes voltam
koncentrálni a normális életemre—mintha az életem valaha is normális lett volna—ez feldühített.
Szörnyen hiányoltam őt.
Azelőtt is elég rossz volt egyedül lenni mielőtt halálra rémültem. Most, jobban
mint valaha, vágyakoztam a gondtalan nevetése és a fertőző vigyorgása után.
Szükségem volt az ő házi szerviz-garázsának biztonságos józanságára és a meleg kezére a hideg
ujjaim körül.
Félig-meddig vártam tőle, hogy hétfőn felhívjon. Ha lenne valami előrehaladás Embryvel, azt nem
akarná jelenteni nekem? Azt akartam hinni, hogy csak a barátai iránti aggódás volt az, ami lefoglalta
az összes idejét és nem az, hogy lemondott rólam.
Kedden felhívtam, de senki sem válaszolt. Még mindig problémák vannak a telefonvonalakkal? Vagy
Billy beruházott egy hívásfelismerőre?
Szerdán minden fél órában hívtam őt egészen este tizenegy utánig, kétségbeesetten, hogy halljam a
melegséget Jacob hangjában.
Csütörtökön a járgányomban ültem a házunk előtt—a zárakat lenyomva—kulcsokkal a kezemben, egy
szolid órán át. Vitatkoztam magammal, próbáltam megindokolni egy gyors utazást a La Pushba, de
nem sikerült.
Tudtam, hogy Laurent mostanra visszament Viktóriához. Ha a La Push-ba mennék, akkor
megkockáztatnám azt, hogy az egyiküket odavezetem. Mi van, ha akkor fognának el, amikor Jake a
közelben van? Amennyire ez fájt nekem, annyira tudtam, hogy jobb Jacobnak, ha elkerül engem.
Biztonságosabb neki.
Az is elég rossz volt, hogy nem találtam semmilyen módot rá, hogy biztonságban tartsam Charlie-t.
Éjjel volt a leginkább valószínű idő, hogy eljönnek megkeresni engem, és mit mondhatnék, hogy
kijuttassam Charlie-t a házból? Ha elmondanám neki az igazságot, akkor bezáratna engem egy
gumiszobába valahova. Én azt is elviselném—még üdvözölném is—ha ezzel biztonságban tudhatnám
őt. De Viktória ennek ellenére is a házunkhoz jönne először, engem keresve. Talán ha itt találna, az
elég lenne neki. Talán csak távozna, amikor végzett velem.
Tehát nem futhattam el. Még ha tudnék is, hová mehetnék? Renee-hez? Megborzongtam a gondolatra,
hogy az anyám biztonságos, napos világába becipeljem a halálos árnyékomat. Soha nem
veszélyeztetném őt így.
Az aggodalom lyukat mart a gyomromba. Hamarosan összeilleszthető lyukaim lesznek.
Azon az éjszakán Charlie tett egy másik szívességet és megint felhívta Harryt, hogy utánanézzen,
hogy Blackék a városon kívül vannak-e. Harry jelentette, hogy Billy megjelent szerdán éjszaka a
tanács ülésén, és nem említett semmit a távozásról. Charlie figyelmeztetett, hogy ne csináljak
kellemetlenséget magamból—Jacob majd hív, ha odajut.
Péntek délután, ahogy az iskolából hajtottam haza, és derült égből hirtelen rájöttem.
Nem figyeltem az ismerős útra, hagytam, hogy a motor elzsibbassza az agyamat és elhallgattassa az
aggodalmakat, mikor a tudatalattim kiszolgáltatott egy olyan ítéletet, amin már egy ideje dolgoznia
kellett, a tudomásom nélkül.
Amint erre gondoltam nagyon hülyén éreztem magam, hogy nem láttam meg korábban. Hogyne. Sok
minden volt a fejemben—bosszúban megszállott vámpírok, óriás
mutáns farkasok, egyenletlen lyuk a mellkasom közepén—de mikor kitettem
a bizonyítékokat, azok kínosan nyilvánvalóak voltak.
Jacob kerül engem. Charlie azt mondja, hogy furának tűnt, dühösnek. . . . Billy
homályos, keveset mondó válaszai.
Szent Isten, pontosan tudtam mi folyik Jacobbal.
Ez Sam Uley volt. Még a rémálmaim is megpróbálták elmondani. Samnek kellett Jacob. Bármi is
történik a többi fiúval a rezervátumban az kinyúlt és ellopta a barátomat. Őt is beszívták Sam
kultuszába.
Ő egyáltalán nem mondott le rólam, jöttem rá egy sietős érzéssel.
Hagytam, hogy a járgányom üresen járjon a házunk előtt. Mit kellene tennem? Mérlegeltem a
veszélyeket egymással szemben.
Ha elmegyek megkeresni Jacobot, kockáztatom az esélyt, hogy Viktória vagy Laurent megtalálnak
vele.
Ha nem megyek utána, Sam mélyebbre húzná őt az ő ijesztő, kötelező a bandájába. Talán túl késő
lenne, ha nem cselekednék hamarosan.
Már egy hét eltelt, és egy vámpír se jött még értem. Egy hét több mint elég idő számukra, hogy
visszatérjenek, tehát biztos nem vagyok elsődleges. A legvalószínűbb az, ahogy az előbb eldöntöttem,
hogy éjjel jönnének értem. Az esélyek arra, hogy követnek engem La Pushba sokkal alacsonyabbak
voltak, mint az a lehetőség, hogy elvesztem Jacobot Sammel szemben.
Ez megérte az elhagyatott erdei út veszélyét. Ez nem hasztalan látogatás volt, hogy megértsem, mi
folyik itt. Már tudtam, mi folyik itt. Ez egy mentőakció volt. Beszélni fogok Jacobbal—elrabolom őt,
ha kell. Láttam egyszer egy PBS showt, hogy hogyan kell átprogramozni az agymosottakat. Lennie
kell valami fajta gyógymódnak.
Eldöntöttem, hogy jobban teszem, ha először felhívnom Charlie-t. Talán akármi is folyik lent La Pushban,
az olyasvalami amibe a rendőrség is be van vonva. Rohantam befelé, sietve, hogy úton legyek.
Charlie maga vette fel a telefont az állomáson.
„Swan rendőrfőnök.”
„Apu, itt Bella.”
„Mi a baj?”
Ez alkalommal nem vitatkozhattam ítéletnapi feltevésével. A hangom remegett.
„Aggódom Jacob miatt.”
„Miért?” kérdezte, meglepődve a váratlan témán.
„Azt hiszem… azt gondolom, hogy valami furcsa történik lent, a rezervátumban. Jacob mesélt nekem
pár különös dologról, ami a többi, ő korabeli fiúval történik. Most ugyanaz játszódik vele is és
megrémültem.”
„Miféle dolgok?” A hivatalos, rendőrségi hangját használta. Ez jó volt; komolyan vett engem.
„Először rémült volt, azután elkerült engem, és most… én attól tartok, hogy ő is tagja annak a bizarr
bandának, ott lent, Sam bandájának. Sam Uley-énak.”
„Sam Uley?” ismételte Charlie, megint meglepődve.
„Igen.”
Charlie hangja nyugodtabb volt, amikor válaszolt. „Azt hiszem, hogy félreérted Bells. Sam Uley egy
remek gyerek. Nos, ő most már egy férfi. Egy jó fiú. Hallanod kellene Billyt róla beszélni. Valóban
csodákat tesz a fiatalokkal a rezervátumban. Ő az egyetlen, aki--” Charlie félbeszakította a
mondandóját, azt hiszem azon volt, hogy utalást tegyen az éjszakára, amikor elvesztem az erdőben.
Gyorsan továbbléptem.
„Apa, ez nem olyan. Jacob félt tőle.”
„Beszéltél erről Billy-vel?” próbált most lecsillapítani. Elvesztettem őt, amint megemlítettem Sam-et.
„Billy-t nem érdekli.”
„Nos, Bella, biztos vagyok benne, hogy jól van. Jacob egy gyerek; valószínűleg csak játszik a
társaságában. Biztos, hogy remekül érzi magát. Végül is, nem tudja minden egyes éber percét veled
tölteni.”
„Ez nem rólam szól”, ragaszkodtam, de csata már el volt veszve.
„Nem hiszem azt, hogy aggódnod kell emiatt. Engedd meg Billynek, hogy ő vigyázzon Jacobra.”
„Charlie…” a hangom nyafogósnak kezdett hangzani.
„Bells, jelen pillanatban nagyon sok dolgom van. Kint, a félhold alakú tónál két turista eltűnt a
csapásról.” Volt egy nyugtalan él a hangjában. „ Ez a probléma a farkasokkal elszabadult.”
Egy pillanatra megzavarodtam—ledöbbentem igazából—a híreitől. A farkasok sehogy sem élhettek
túl egy összetűzést Laurenttel…
„Biztos vagy benne, hogy ezt történt velük?” kérdeztem.
„Attól félek drágám. Volt—” Habozott. „Megint voltak nyomok, és… egy kevés vér is ez
alkalommal.”
„Ó!” Akkor nem szabad elkezdenem a szembesítést. Laurent biztos csak simán lehagyta a farkasokat,
de miért? Amit a réten láttam, az kezd furcsább és furcsább lenni — egyre lehetetlenebb megérteni.
„ Nézd, tényleg mennem kell. Ne aggódj Jake miatt, Bella. Biztos vagyok abban, hogy semmiség”.
”Jól van,” mondtam kurtán, csalódottan, mert a szavai emlékeztettek a közelben lévő egyre sürgetőbb
krízisre. „Viszlát”. Letettem a kagylót.
Egy hosszú percen keresztül bámultam a telefont. Egye fene, döntöttem.
Billy két csörgés után válaszolt.
”Hallo?”
”Hello, Billy”, szinte morogtam. Megpróbáltam barátságosabbnak hangzani és folytattam.
„Beszélhetnék Jacobbal, kérlek?”
”Jake nincs itt.”
Milyen megdöbbentő! „Tudod, hogy hol van?”
„Elment a barátaival”. Billy hangja óvatos volt.
”Oh igen?” Valakivel, akit ismerek?” Quil?” Elmondhatom, hogy a szavak nem tűntek olyan
hétköznapinak, mint ahogy gondoltam őket.
„Nem,” mondta lassan Billy. „ Nem hinném, hogy ma Quillel van.”
Jobban ismertem annál, mintsem hogy megemlítsem Sam nevét.
”Embry?” kérdeztem.
Billy úgy tűnt, boldogabban válaszol erre. „Igen, Embryvel van.”
Az nekem elég volt. Embry egy volt közülük.
”Nos, hívjon fel, amikor megérkezik, rendben?”
”Persze, persze. Nem probléma.” Klikk.
„Hamarosan találkozunk Billy”, motyogtam az üres telefonba.
Elvezettem La Push-ba, elhatározva, hogy várok. Végigülném a házukkal szemben az egész éjszakát,
ha kell. Kimaradnék a suliból. A fiúnak haza kell majd jönnie egyszer, és amikor megteszi, beszélnie
kell majd velem.
Az agyam annyira a gondolataiba merült, hogy az utazás, amit rettegtem megtenni, úgy tűnt, mintha
csak néhány másodpercet vett volna igénybe. Mielőtt számítottam volna rá, az erdő elkezdett ritkulni,
és tudtam, hogy hamarosan láthatom a rezervátum első kicsi házait.
Az út bal oldalán egy magas fiú sétált baseballsapkában.
A lélegzetem megakadt egy pillanatra a torkomban, reménykedve, hogy a szerencse most az egyszer
velem lesz, és belebotlok Jacobba minden megerőltető próbálkozás nélkül. De ez a fiú túl széles volt,
és a haja rövid volt a kalap alatt. Hátulról már biztos voltam benne, hogy ez Quil, bár nagyobbnak
tűnt azóta, mióta utoljára láttam. Mi van ezekkel a Quileute fiúkkal? Kísérleti növekedési hormonokat
etettek meg velük?
Átmentem az út rossz oldalán, hogy megálljak mellette. Felnézett mikor a teherautóm ordítva
közeledett.
Quil kifejezése jobban megijesztett, mint ahogy meglepett. Az arca zord, merengő, a homloka
aggodalomtól ráncos.
„Oh, hé, Bella!” üdvözölt fakón.
„Szia, Quil… jól vagy?”
Mogorván bámult engem. „Jól!”
„Elvihetlek valahová?” Ajánlottam fel.
„Persze, azt hiszem” motyogott. Körbecsoszogott a teherautó elején és kinyitotta az ajtót, hogy
bemásszon.
„Hová?”
„A házam az északi oldalon van, egyből a bolt mögött” mondta.
„Láttad ma Jacobot?” Tört ki belőlem a kérdés, majdnem azelőtt, mielőtt befejezte volna.
Mohón Quilre néztem, a válaszára várva. Kibámult a szélvédőn egy pillanatig mielőtt beszélt volna.
„Távolról”, mondta végül.
„Távolról?” Visszhangzottam.
„Megpróbáltam követni őket—Embryvel volt”. A hangja kemény és halk volt a motorzajon túl.
Közelebb hajoltam. „Tudom, hogy láttak engem. De elfordultak és csak úgy eltűntek a fák között.
Nem hiszem hogy egyedül voltak—gondolom, hogy Sam és a bandája is velük lehetett.
„Egy órán át botladoztam körbe az erdőben, utánuk kiabálva. Épp csak megtaláltam utat megint,
amikor feltűntél”.
„Tehát Sam bevette őt.” A szavak egy kissé eltorzultak—a fogaimat csikorgattam.
Quil engem bámult. „Tudsz erről?”
Bólintottam. ”Jake elmondta….mielőtt”
„Mielőtt,” ismételte Quil és sóhajtott.
„Jacob pont olyan rossz, mint a többiek?”
„Soha nem hagyja el Sam oldalát.” Quil elfordította a fejét és kiköpött a nyitott ablakon.
„És azelőtt—elkerült mindenkit? Megjátszotta a dühöst?”
A hangja halk volt és durva volt. „Nem olyan hosszú ideig, mint a többiek. Talán egy napig. Azután
Sam elfogta őt.”
„Mit gondolsz, mi lehet ez? Drogok vagy ilyesmi?”
„Nem tudom elképzelni, hogy Jacob vagy Embry belekerülne valami hasonlóba, … de mit tudok én?
Mi más lehetne? És az öregek miért nem aggódnak?” Megrázta a fejét, és most félelem mutatkozott a
szemeiben. „Jacob nem akart ennek a…kultusznak a részévé válni. Nem értem, hogy mi változtathatta
meg őt”. Rám bámult, az arca rémült volt. „Nem akarok a következő lenni.”
A szemeim visszatükrözték a félelmét. Az volt a második alkalom, amikor hallottam, hogy úgy írták
le, mint egy kultuszt. Reszkettem. „A szüleid segítenek?”
Grimaszolt. „Persze. A nagyapám Jacob apjával van együtt tanácsban. Sam Uley a legjobb dolog, ami
valaha történt ezzel a hellyel, már amennyire ő érintett ebben.”
Hosszú, elnyújtott pillanatig bámultuk egymást. Most már a La Pushban voltunk, és a járgányom az
üres út mentén vánszorgott. Láttam, hogy elöl, a falu egyetlen boltja már nincs túl messze.
”Most kiszállok,” mondta Quil. „A házam pont ott van.” A kicsi fából készült téglalap irányába intett a
bolt mögött. Lehúzódtam az útpadkához, és ő kiugrott.
„Várni fogok Jacobora,” mondtam neki kemény hangon.
„Sok szerencsét!” Becsapta az ajtót és csoszogott tovább az út mentén, a fejét előre hajtotta, a vállai
lerogytak.
Quil arca kísértett, amikor egy széles U-fordulatot tettem és Blackék felé vettem az irányt. Rettegett
attól, hogy a következő lesz. Mi történik itt?
Megálltam Jacob házával szemben, leállítottam a motort és lehúztam az ablakokat. Fülledt idő volt
ma, semmi szellő. A műszerfalra tettem a lábamat és elhelyezkedtem a váráshoz.
Egy kis mozgás villant a periférikus látókörömben — megfordultam és kiszúrtam Billyt, ahogy
zavarodott arckifejezéssel nézett engem az elülső ablakokon keresztül. Integettem egyszer és feszesen
mosolyogtam, de ott maradtam ahol voltam.
A szemei összeszűkültek; leengedte a függönyt az üveg előtt.
Készen álltam arra, hogy maradjak, addig amíg ez eltart, de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valami
amit csinálhatnék. Kiástam egy tollat a hátizsákom aljából, és egy régi tesztet. Elkezdtem firkálgatni a
darabka hátán.
Csak egy sor gyémántot firkáltam, amikor élesen kopogtak az ajtómon.
Ugrottam egyet, felnéztem, arra számítva, hogy Billy az.
„Mit csinálsz itt Bella?” morogta Jacob.
Jacob gyökeresen megváltozott, az utóbbi hetekben, mióta utoljára láttam őt. Az
első dolog, amit észrevettem, hogy a haja—a szép haja mind eltűnt,
egészen rövidre vágták, ami koromfekete csillogással takarta be a fejét, mint a fekete selyem. Az
arcvonásai, úgy tűnt, finoman megkeményedtek, feszesebbé váltak… öregedtek. A nyaka és a vállai is
mások voltak, valahogy vastagabbak. A kezei, ahogy az ablakkeretet markolták, óriásinak tűntek, az
inak és az erek kiemelkedőbbek voltak a vörösbarna bőr alatt. De a testi változások jelentéktelenek
voltak.
Az arckifejezése volt az, ami majdnem teljesen felismerhetetlenné tette őt. A nyitott, barátságos
mosoly eltűnt, mint a haj, a melegség sötét szemeiben átváltoztak tűnődő neheztelésbe és ez volt
azonnal zavaró. Most sötétség volt Jacobban. Mintha a Napom berobbant volna.
„Jacob?” suttogtam.
Ő csak bámult engem, a szemei feszültek és dühösek voltak.
Észrevettem, hogy nem voltunk egyedül. Mögötte állt a négy másik; mind magas és rézbőrű, rövidre
nyírt, fekete hajú épp, mint Jacob. Testvérek is lehetnének — nem tudtam kiszúrni Embryit a
csoportból. A hasonlóságot csak erősítette a feltűnően hasonló ellenséges érzés minden egyes
szempárban.
Minden pár, kivéve egyet. A pár évvel idősebb Sam állt leges-leghátul, az arca derűs és biztos volt. Le
kellett nyelnem az epét, ami növekedett a torkomban. Meg akartam ütni. Nem, többet akartam tenni
ennél. Vad és halálos akartam lenni, olyan, akivel senki nem merne kikezdeni. Valaki, aki halálra
ijesztené Sam Uleyt.
Vámpír akartam lenni.
A heves vágy védtelenül ért és a szuszt is kiszorította belőlem. Ez volt a legtiltottabb az összes
kívánság közt— még akkor is, amikor csak egy bűnös okból kívántam, mint ez, hogy előnyt szerezzek
az ellenség felett — mert ez volt a legfájdalmasabb. A jövő örökké elveszett számomra, soha nem is
tudtam felfogni azt. Küzdöttem, hogy visszanyerjem az irányítást magam fölött, amíg a rés a
mellkasomban fájt az ürességtől.
„Mit akarsz?” követelte Jacob, a kifejezése még bosszúsabbá vált, ahogy nézte az érzelemjátékot az
arcomon.
”Beszélni akarok veled” mondtam gyenge hangon. Megpróbáltam összpontosítani, de még mindig
szédültem, hogy elszökjek a titkos álmom elől.
„Csak tessék!” sziszegte a fogain keresztül. A pillantása gonosz volt. Soha sem láttam bárkire így
nézni, legkevésbé rám. Ez meglepő intenzitással fájt — testi fájdalommal, mintha késsel szúrtak volna
a fejembe.
„Egyedül!” Sziszegtem, és a hangom most már erősebb volt.
Hátra nézett, és tudtam, hogy a szemei hova tévednek. Mindannyian Sam reakciójáért fordultak.
Sam egyszer bólintott, az arca higgadt volt. Tett egy rövid megjegyzést egy ismeretlen, folyékony
nyelven—csak abban lehettem biztos, hogy nem francia és nem spanyol, azt hiszem, hogy Quileute
volt. Elfordult és besétált Jacob házába. A többiek, Paul, Jared, és Embry, tételeztem fel, követték őt.
„Rendben.” Jacob kevésbé tűnt mérgesnek, mikor a többiek elmentek. Az arca kicsit nyugodtabb volt,
de reménytelenebb is. A szája állandóan lekonyult a sarkainál.
Vettem egy mély lélegzetet. „Tudod, hogy mit akarok tudni.”
Nem válaszolt. Csak keserűn bámult engem.
Visszabámultam, és a csönd feszült lett. A fájdalom az arcában elbátortalanított. Éreztem, hogy egy
gombóc kezd nőni a torkomban.
„Sétálunk?” Kérdeztem, amíg még tudtam beszélni.
Semmilyen módon nem válaszolt; az arca sem változott.
Kiszálltam az autóból, éreztem, hogy láthatatlan szemeket tapadnak rám az ablakok mögül, és
elkezdtem sétálni a fák irányába, északra. A lábaim tocsogtak a nedves füvön és a sárban az út mellett,
és, mivel az volt az egyetlen hang, először azt gondoltam, hogy nem követett engem. De amikor
körbepillantottam, ő pont ott volt mellettem, a lábai valahogy találtak egy kevésbé zajos útvonalat,
mint az enyém.
Jobban éreztem magamat a fák peremén, ott ahol Sam valószínűleg nem figyelhetett. Ahogy sétáltunk,
küzdöttem a helyes szavakért, amiket mondhatnék, de semmi nem jött. Csak egyre és egyre dühösebb
lettem, hogy Jacobot csőbe húzták… hogy Billy ezt engedi… Sam képest volt ott állni annyira
magabiztosan és nyugodtan…
Jacob hirtelen felvette a lépést, könnyedén lépkedve előttem a hosszú lábaival, aztán megfordult, hogy
szembenézzen velem, elhelyezkedve az utamon, így nekem is meg kellett állnom.
Megzavart a nyilvánvaló kecsesség a mozdulataiban. Jacob majdnem olyan ügyetlen volt, mint én a
végtelen növekedési hajrájával. Mikor változott ez meg?
De Jacob nem hagyott időt, hogy erre gondoljak.
„Essünk túl rajta”, mondta kemény, robosztus hangon.
Vártam. Tudta, hogy mit akartam.
„Ez nem az, amire gondolsz.” A hangja hirtelen fáradt volt. „Ez nem az amire gondoltam—messze
nem.”
„Tehát mi ez, akkor?”
Egy hosszú pillanatig tanulmányozta az arcomat, töprengve. A harag soha nem tűnt el teljesen a
szemeiből. „Nem mondhatom el neked,” mondta végül.
Az állkapcsom megfeszült, és a fogaimon keresztül beszéltem. „Azt hittem barátok vagyunk.”
„Voltunk.” Hangsúlyozta ki kissé a múlt időt.
„De neked már nincs szükséged barátokra”, mondtam savanyúan. „Neked ott van Sam. Hát nem
aranyos—mindig úgy felnéztél rá.”
„Nem értettem őt azelőtt.”
„És most már látod a fényt. Halleluja.”
„Ez nem olyan, mint amire gondoltam. Ez nem Sam hibája. Ő úgy segít nekem, ahogy csak tud.” A
hangja törékeny lett és a fejem fölé nézett, át rajtam, a harag kiégett a szemeiből.
„Segít neked.” ismételtem kétértelműen. „Természetesen.”
De Jacob nem úgy tűnt, mint aki figyel. Mélyen, szándékosan vette a levegőt, megpróbálva
lecsendesíteni magát. Annyira dühös volt, hogy a kezei remegtek.
„Jacob, kérlek,” suttogtam „Nem fogod elmondani nekem, hogy mi történt? Talán én
tudok segíteni.”
„Senki nem tud most segíteni.” A szavak halk nyögések voltak; a hangja megtört.
„Mit tett veled”? Követeltem, könnyek gyűltek a szemeimben. Kinyúltam érte, mint egyszer azelőtt,
felé lépve, a karjaimat széttárva.
Ez alkalommal elhajolt, védekezően feltartva a kezeit. „Ne érj hozzám,” suttogta.
„Sam meglátná”? Motyogtam. A hülye könnyek kiszöktek a szemeim sarkából. Letöröltem őket a
kézfejemmel, és a karjaimat keresztbefontam a mellkasomon.
„Fejezd be Sam hibáztatását”. A szavak gyorsan, reflexszerűen jöttek. A kezei felnyúltak, hogy
beletúrjanak a hajába, ami nem volt már ott, azután ernyedten estek az oldala mellé.
„Akkor kit kéne hibáztatnom”? vágtam vissza.
Félig-meddig mosolygott; hideg, eltorzult dolog volt ez a félmosoly.
„Nem akarod hallani”.
„ A pokolba, dehogynem!” csattantam fel. „Tudni akarom, most azonnal tudni akarom”.
„Tévedsz,” förmedt vissza.
„Ne merd azt mondani nekem, hogy tévedek— nem én vagyok az egyetlen, akin agymosást végeztek!
Most azonnal mondd el, hogy mindez kinek a hibája, ha nem a te drága Samedé!”
„Te kérdezted,” morgott rám, a szemei élesen felvillantak. „Ha akarsz valakit hibáztatni, miért nem
mutogatsz azokra a mocskos, bűzlő vérszívókra, akiket annyira szeretsz?”
A szám szétnyílt és süvítő hangként jött ki a levegő. Ott helyben lefagytam, a kétélű szavaival
keresztüldöfött. A fájdalom ismerős sémában járta át a testem, a kicsipkézett lyuk belülről felhasított,
de ez csak másodlagos volt, háttérzenéje a zűrzavaros gondolataimnak. Nem tudtam elhinni, hogy jól
hallottam, amit mondott. A határozatlanságnak nyoma sem volt az arcán. Egyedül csak a dühnek.
A szám még mindig tátva volt.
„Én mondtam, hogy nem akarod hallani,” mondta.
„Nem értem, hogy kire gondolsz,” suttogtam.
Hitetlenül emelte fel az egyik szemöldökét. „Azt hiszem, pontosan érted, hogy kire gondolok. Ugye
nem kényszerítesz rá, hogy kimondjam? Nem szeretnék fájdalmat okozni.”
”Nem értem, hogy kire gondolsz,” ismételtem gépiesen.
„Cullenékre,” mondta ki lassan, elnyújtva a szót, miközben alaposan szemügyre vette az arcom. „Ezt
láttam — látom a szemeidben, hogy mit tesz veled, mikor kimondom a nevüket”.
Tagadólag megráztam a fejem, ugyanakkor próbáltam kitisztítani is. Honnan tudja ezt? És ennek mi
köze van a Sam kultuszhoz? Ez egy banda a vámpírutálóknak? Mi értelme van megalakítani egy ilyen
kört, amikor egy vámpír se él már Forksban? Jacob miért most kezdené elhinni a történeteket
Cullenékről, mikor a bizonyítékuk már régóta eltűnt, és soha nem is tér vissza?
Túl sokáig tartott, amíg előhozakodtam a megfelelő válasszal. „ Na ne mondd, hogy most már
hallgatsz Billy babonás képtelenségeire.” mondtam, gyenge kísérletet téve, hogy kigúnyoljam.
„Ő többet tud, mint amennyi hitelt adtam neki.”
„Légy komoly, Jacob”.
Kritikus szemekkel pillantott rám.
„Babonákat félretéve,” mondtam gyorsan. „Még mindig nem értem miért vádolod a... Cullenéket"—
megrándult az arcom „Több mint fél évvel ezelőtt elmentek. Hogy tudod őket okolni amiatt, amit Sam
most tesz?
„Sam nem tesz semmit, Bella. És tudom, hogy eltűntek. De néha… a dolgok mozgásba lesznek hozva
és aztán már túl késő.”
„Mi van mozgásban? Mihez van túl késő? Mi miatt hibáztatod őket?”
Hirtelen egészen az arcomban volt, düh izzott a szemében. „Mert léteznek.” sziszegte,
Meglepődtem és összezavarodtam, amint figyelmeztető szavak jöttek Edward hangján megint, akkor,
amikor nem is féltem.
„Csendesedj el most, Bella. Ne támadd őt,” intett óva Edward a fülemben.
Mióta csak Edward neve áttört azokon a gondos falakon, amik mögé elrejtettem, képtelen voltam
megint bezárni. Most már nem fájt—azalatt az értékes másodpercek alatt nem, amikor hallhattam a
hangját.
Jacob füstölgött előttem, haragtól remegve.
Nem értettem, hogy az Edward-káprázat miért jelent meg váratlan az elmémben. Jacob hamuszínű
volt, de ő Jacob volt. Nem volt se adrenalin, se veszély.
„Adj neki esélyt, hogy lenyugodjon,” ragaszkodott hozzá Edward hangja.
Zavartan ráztam a fejemet. „Nevetséges vagy,” mondtam mindkettőnek.
„Jól van,” válaszolt Jacob, újra mély lélegzetet véve. „Nem veled fogom ezt megvitatni. Amúgy se
számít, a kár már elvégezve”.
„Milyen kár”?
Nem hátrált meg, ahogy arcába kiáltottam a szavakat.
„Menjünk vissza! Nincs több mondanivalóm”.
Tátott szájjal bámultam. „Dehogy nincs több mondanivalód! Semmit nem mondtál még!”
Elsétált mellettem, a ház irányába lépkedve.
„Ma összefutottam Quillel”, ordítottam utána.
Félbehagyta a mozdulatot, de nem fordult meg.
„Emlékszel a barátodra, Quilre? Igen, halálra van rémülve”.
Jacob megpördült, hogy szembe nézzen velem. A kifejezéseit elgyötörtek voltak. „Quil” volt minden
amit mondott.
„Ő is aggódik miattad. Kiborult”.
Jacob kétségbeesett szemekkel bámult keresztül rajtam.
Tovább nógattam őt. „Fél, hogy ő lesz következő”.
Jacob támogatásért megragadott egy fát, az arcára furcsa zöld árnyék vetült a vörösesbarna felszín
alatt. „Nem ő lesz következő,” motyogta magának Jacob. „Ő nem lehet. Már vége van. Már nem
kellene tovább történnie. Miért? Miért?” Az ökle belevágódott a fába. Nem volt egy nagy fa, karcsú és
csak néhány méterrel magasabb, mint Jacob. De még mindig meglepett engem, mikor a törzs
hangosan kitört az ütései nyomán.
Jacob döbbenten bámulta az éles, törött pontot, ami gyorsan rémületbe fordult.
„Vissza kell mennem.” Megpördült és olyan gyorsan elosont, hogy kocognom kellett, hogy ne
maradjak le.
„Vissza Samhez!”
„Ez is egy nézőpont,” úgy hangzott, mintha ő mondta volna. Motyogott és aztán elfordult.
Üldöztem vissza a járgányomig. „Várj”! Kiáltottam utána, amikor a ház felé fordult.
Megfordult, hogy szembenézzen velem, és láttam, hogy a kezei megint remegnek.
„Menj haza, Bella. Nem lóghatok többé veled.”
Az ostoba, következetlen fájdalom hihetetlenül erős volt. A könnyek megint kibuggyantak. „Te
most… szakítasz velem”? A szavak teljesen rosszak voltak, de ez volt legjobb mód, hogy kifejezzem
azt, amit kérdezni akarok. Végül is, ami Jake és köztem van, az több mint egy iskolai románc.
Erősebb.
Egy keserű nevetést adott ki. „Nehezen. Ha ez volna a helyzet, akkor azt mondanám ’Maradjunk
barátok!’. Már nem mondhatom ezt.”
”Jacob… miért? Sam nem engedné, hogy más barátaid is legyenek? Kérlek, Jake. Megígérted.
Szükségem van rád!” A korábbi életem kitöltetlen üressége—mielőtt Jacob adott volna neki valami
látszólagos értelmet—felágaskodott és szembeszállt velem. A magány fojtogatta a torkomat.
”Sajnálom, Bella”, Jacob minden egyes szót határozottan mondott ki, hideg hangon, ami mintha nem
is hozzá tartozott volna.
Nem hittem, hogy ez volt az, amit Jacob igazán szeretett volna mondani. Úgy tűnt, mintha volna
valami más, amit a mérges szemein keresztül még próbál elmondani, de nem értettem az üzenetet.
Talán ez egyáltalán nem Samről szólt. Talán ennek semmi köze Cullenékhez. Talán csak megpróbálta
kihúzni magát a reménytelen helyzetből. Talán engednem kéne neki, hogy megtegye, ha ez a legjobb
neki. Ezt kellene tennem. Ez lenne a helyes.
De hallottam, ahogy a hangom suttogva kiszökik.
„Sajnálom, hogy nem tudtam…korábban… azt kívánom, bárcsak megváltoztathatnám az érzéseimet
irántad Jacob.” Kétségbeesett voltam, annyira kicsavartam az igazságot, hogy az már majdnem
hazugságba hajlott át. „Talán… talán megváltoznék,” suttogtam. „Talán, ha adnál nekem egy kis
időt… csak ne most hagyj el Jake. Nem tudom elviselni.”
Az arca egy másodperc alatt haragból gyötrődésbe váltott. Egy remegő kéz kinyúlt felém.
„Ne. Kérlek Bella ne így fogd fel. Ne hibáztasd magad, ne gondold, hogy ez a te hibád. Az egész az
enyém. Esküszöm, hogy nem rólad szól.”
„Nem a tiéd, az enyém,” suttogtam. „Ez egy újabb.”
„Komolyan mondom Bella. Én nem …” erősen küzdött, a hangja még rekedtebb lett, ahogy harcolt,
hogy kontrolálja az érzelmeit. A szemei megkínzottak voltak. „Többé már nem vagyok elég jó, hogy a
barátod legyek, vagy bármi más. Már nem olyan vagyok, mint azelőtt. Nem vagyok jó.”
„Mi?” Meghökkenve és zavarosan bámultam rá. „Miről beszélsz? Te sokkal jobb vagy, mint én, Jake.
Te jó vagy! Ki mondta neked, hogy nem vagy az ? Sam? Ez egy rosszindulatú hazugság, Jacob! Ne
engedd, hogy ezt mondja neked!” Hirtelen megint ordítottam.
Jacob arca kemény és határozott lett. „Senkinek nem kellett mondania semmit. Tudom, mi vagyok.”
„Te a barátom vagy, ez az, ami vagy! Jake—ne!"
Elhátrált tőlem.
„Sajnálom, Bella,” mondta megint; ez alkalommal ez csak egy megtört motyogás volt. Megfordult és
majdhogynem befutott a házba.
Képtelen voltam, hogy elmozduljak onnan, ahol álltam. Bámultam a kicsi házat; túl kicsinek tűnt,
hogy elférjen benne négy hatalmas fiú és két még hatalmasabb férfi. Semmi reakció nem volt odabent.
Nem lebbent meg a függöny széle, nem voltak hangok vagy mozgás. Üresen nézett szembe velem.
Az eső elkezdett szitálni, itt és ott megszúrva a bőrömet. Nem tudtam levenni a szememet a házról.
Jacob vissza fog jönni. Vissza kell jönnie.
Az eső felerősödött, úgy ahogy a szél is. A cseppek már nem fentről estek; egy szögben megdőltek
nyugati irányba. Éreztem a sós vizet az óceánból. A hajam csapkodta az arcomat, hozzátapadtak a
nedves helyekhez és összekuszálták a szempilláimat. Vártam.
Végül az ajtó kinyílt, és tettem egy lépést előre megkönnyebbülésemben.
Billy odagurította a székét az ajtókerethez. Nem láthattam senkit mögötte.
„Charlie épp most hívott Bella. Azt mondtam neki, hogy úton vagy hazafelé”. A szemei tele voltak
szánalommal.
A szánalom valahogy lezárta az egészet. Nem kommentáltam. Csak megfordultam
robotszerűen és bemásztam a járgányomba. Nyitva hagytam az ablakokat és
az ülések nedvesek és simák voltak. Nem érdekelt. Már így is bőrig áztam.
Nem olyan rossz! Nem olyan rossz! próbált megvigasztalni az agyam. Ez igaz volt. Ez nem olyan
rossz. Ez nem a világ vége, újfent nem. Csak annak a kevés békének volt vége, ami még hátra maradt.
Ez minden.
Nem annyira rossz, értettem egyet, aztán hozzátettem, de eléggé.
Azt hittem, hogy Jake meggyógyítja a lyukat bennem—vagy legalább betömi azt, megakadályozza,
hogy annyira fájjon. Tévedtem. Ő csak kifaragta a sajátját, így az most már lyukas volt, mint a svájci
sajt. Azon töprengtem, hogy miért nem morzsolódtam szét darabokra.
Charlie tornácon várt rám. Ahogy odagurultam a felhajtóhoz, kisétált, hogy találkozzon velem.
„Billy hívott. Azt mondta, hogy összevesztél Jakekel—hogy nagyon dühös vagy”, magyarázta, ahogy
kinyitotta az ajtót nekem.
Azután megnézte az arcomat. Egyfajta elborzasztó felismerés mutatkozott az arckifejezésén.
Megpróbáltam elképzelni az arcomat kívülről, hogy tudjam mit látott. Az arcomat üresnek és ridegnek
éreztem, és rájöttem, hogy mire emlékezteti őt.
„Ez nem pontosan az, ami történt”, motyogtam.
Charlie körém fonta a karját és kisegített az autóból. Nem tett megjegyzést az ázott ruháimra.
„Akkor mi történt”? kérdezte, amikor már bent voltunk. Levette a plédet a kanapéról, miközben
beszélt és betakarta a vállaimat vele. Rájöttem, hogy még mindig remegek.
A hangom élettelen volt. „Sam Uley azt mondja, hogy Jacob nem lehet többé a barátom.”
Charlie furcsa pillantást lövellt rám. „Ki mondta el ezt neked”?
„Jacob,” állítottam, bár, ez nem pontosan az volt, amit mondott. Attól még igaz volt.
Charlie szemöldökei összehúzódtak. „Tényleg azt gondolod, hogy van valami gond ezzel az Uley
gyerekkel”?
„Tudom hogy van. Bár Jacob nem fogja elmondani mi az”. Hallottam, ahogy a víz a ruhámból a
padlóra csepeg és szétloccsan a linóleumon. „Megyek ruhát cserélni”.
Charlie belemerült a gondolataiba. „Rendben,” mondta szórakozottan.
Úgy döntöttem, hogy letusolok, mert nagyon hideg voltam, de a forró víz úgy tűnt nem hat a bőröm
hőmérsékletére. Még mindig fáztam, mikor feladtam és leállítottam a vizet. A hirtelen csöndben
meghallottam Charliet, amint beszélt valakivel a földszinten. Egy törülközőt tekertem magam köré, és
kipattintottam a fürdőszoba ajtót.
Charlie hangja dühös volt. „Nem veszem be ezt. Ennek semmi értelme.”
Aztán csönd volt, és rájöttem, hogy telefonál. Egy perc telt el.
„Ne próbáld ez Bellára fogni!” Charlie hirtelen kiabált.
Felugrottam. Amikor újra beszélt, a hangja óvatos és halkabb volt. „Bella teljesen nyilvánvalóvá tette
mindvégig, hogy ő és Jacob csak barátok… Nos, ha ez így volt, akkor miért nem mondtad az elején?
Nem, Billy, úgy gondolom, hogy igaza van ebben… ismerem a lányomat, és ha ő mondja, hogy Jacob
korábban félt—” Megszakították a mondat közepén, és amikor válaszolt megint majdnem kiabált.
„Hogy érted, hogy nem ismerem a lányomat annyira, mint amennyire gondolom!” Egy rövid
másodpercig hallgatott és a válasza olyan halk volt, hogy alig hallottam. „Ha azt gondolod, hogy
emlékeztetni fogom arra, akkor jobb, ha ezt újra átgondolod. Csak éppen, hogy kezdett túljutni ezen,
és azt hiszem javarészt Jacob miatt. Ha bármi is ez, ami Jacob és ez a Sam alak közt folyik
visszaküldi őt abba a depresszióba, akkor Jacobnak válaszolnia kell majd pár kérdésemre. Te a
barátom vagy, Billy, de ez bántja a családomat”.
Egy újabb szünet volt, amíg Billy válaszolt.
„Jól mondod—ha azok fiúk akár egy lábujjukkal is átlépik a határt, tudni fogok róla. Szemmel fogjuk
tartani a helyzetet, biztos lehetsz benne.” Ő már nem Charlie hanem Swan rendőrfőnök volt.
„Rendben! Igen. Viszlát”. Lecsapta a telefont.
Lábujjhegyen gyorsan átosontam a folyosón keresztül a szobámba. Charlie dühösen motyogott a
konyhában.
Tehát Billy engem fog hibáztatni. Jacobot belelovaltam ebbe az egészbe és végül elege lett.
Ez furcsa volt, mivel féltettem magamat ettől, de azután, az utolsó dolog után, amit ma délután Jacob
mondott, többé már nem hittem ezt. Sokkal több volt ez egy viszonzatlan szerelemnél, és meglepett,
hogy Billy lealacsonyodna addig, hogy ezt állítsa. Ez arra késztetett, hogy azt gondoljam, bármilyen
titok is, amit őriznek az nagyobb, mint amit elképzeltem. Legalább Charlie most az oldalamon áll.
Felvettem a pizsamámat és bemásztam ágyba. Az élet elég sötétnek látszott ahhoz, hogy megengedjek
magamnak, hogy csaljak. A lyuk, — a lyukak most már — úgyis fájtak, szóval miért ne? Elővettem az
emléket — nem az igazi emléket, az túlságosan is fájna, de a hamisat Edward hangjáról az elmémben
ma délután— és lejátszottam újra és újra a fejemben amíg álomba nem zuhantam a könnyekkel az üres
arcomon, amik még mindig nyugodtan özönlöttek lefelé.
Ma este egy új álmom volt. Az eső esett és Jacob hangtalanul sétált mellettem, bár az én lábaim alatt a
föld csikorgott a száraz kavicson. De ő nem az én Jacobom volt; ő az új, keserű, kecses Jacob volt.
Járása könnyed hajlékonysága valaki másra emlékeztetett, és, ahogy néztem, a jellemvonásai
elkezdtek változni. A vörösbarna szín a bőrén átmosódott, csontfehéren hagyva az arcát. A szemei
aranyra változtak, azután karmazsinvörösre, aztán aranyra megint. A lenyírt haja meglebbent a
szellőben, bronz színűre válva, ahol a szél megérintette azt. És az arca annyira széppé lett, hogy
összetörte a szívemet. Érte nyúltam, de hátrált egy lépést pajzsként felemelve a kezeit. Azután Edward
eltűnt.
Nem voltam biztos abban, mikor felébredtem a sötétben, hogy akkor kezdtem-e el sírni vagy
a könnyeim folytak alvás közben és most folytatódtak. Bámultam a sötét mennyezetemet. Éreztem,
hogy az éjszaka közepe volt —még mindig fél-álomban voltam, talán kissé éberebb. Fáradtan
becsuktam a szemeimet és egy álom nélküli alvásért imádkoztam.
Ekkor hallottam meg a zajt, ami eredetileg ébreszthetett fel engem. Valami éles kaparászott az
ablakomon éles sikítással, mint a körmök az üvegen.