13. Gyilkos 

Ha bárki más lett volna, de ez Jacob, gondoltam magamban, fejrázogatva, miközben hajtottam lefelé
az erdő övezte autóúton La Pushba.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem, de kompromisszumot kötöttem
magammal.
Nem tudtam megbocsátani, amit Jacob és a barátai, az ő falkája, csináltak. Most már értettem, amit
tegnap este mondott—hogy lehet nem akarom majd újra látni—és felhívhattam volna, ahogy ő
javasolta, de az gyávának tűnt. Tartoztam neki, legalább egy szemtől-szembeni beszélgetéssel. El
fogom mondani egyenesen neki, hogy nem tudok csak úgy átnézni azon, ami itt folyik. Nem tudok egy
gyilkos barátja lenni és semmit se mondani, hagyni, hogy az öldöklés folytatódjon… Az szörnyeteggé
változtatna engem is.
De nem figyelmeztetni sem tudtam. Meg kell tennem azt, amit csak tudok, hogy megvédjem.
Lehúzódtam a Black háznál, az ajkaim kemény vonallá préselődtek össze. Elég rossz volt az, hogy a
legjobb barátom egy vérfarkas. Még neki is egy szörnynek kell lennie?
A ház sötét volt, az ablakok nem világítottak, de nem érdekelt, ha felébresztem őket. Az öklöm dühös
energiával püfölte a bejárati ajtót; a hang visszaverődött a falakon át.
„Gyere be,” hallottam Billy hívását egy perccel később, és felcsapódott a lámpa.
Elfordítottam a gombot; nem volt bezárva. Billy a kis konyhából épp kilépve a nyitott ajtónak
támaszkodott, fürdőköpennyel a vállai körül, még nem ült a székében. Mikor meglátta ki az, a szemei
rövid időre kitágultak, és aztán az arca higgadttá vált.
„Nos, jó reggelt Bella! Mit csinálsz te fent ilyen korán?”
„Hello Billy. Beszélnem kell Jakekel—hol van?”
„Um…nem igazán tudom,” hazudta pléhpofával.
„Tudod, mit csinál ma reggel Charlie?” kérdezetem követelődzőn. Elegem volt a falazásából.
„Kellene?”
„Ő és a férfiak fele a városból mind kint vannak az erdőben, a fegyvereikkel, óriás farkasokra
vadászva.”
Billy kifejezése megrezzent, aztán kifejezéstelenbe fordult.
„Úgyhogy, szeretnék beszélni Jakekel erről, ha te nem bánod,” folytattam.
Billy egy hosszú pillanatra összeráncolta vastag száját. „Fogadok, hogy még mindig alszik,” mondta
végül, az előszobából kivezető apró folyosó felé bólintva. „Sokat volt házon kívül a napokban. A
kölyöknek szüksége van a pihenésre—talán nem kéne felébresztened”
„Most én jövök,” motyogtam az orrom alatt, ahogy a folyosón lopakodtam. Billy sóhajtott.
Jacob apró szobájának ajtaja volt az egyetlen az udvar hosszúságú folyosón. Nem vesződtem a
kopogtatással. Kivágtam az ajtót; az nagy durranással a falnak csapódott.
Jacob—még mindig ugyanazt a fekete szakadt tréninget viselte, amit tegnap este—átlósan kinyúlt a
francia ágyon, ami az egész szobát elfoglalta, kivéve azt a pár centit a pereme körül. Az ágy még így
rézsútosan sem volt elég hosszú; az egyik végén a lábai lógtak le, a másikon pedig a feje. Mélyen
aludt, enyhén horkolva a nyitott száján át. Az ajtó hangjára még csak meg sem rándult.
Az arca békés volt mély álmában, minden mérges vonás kisimult. Karikák voltak a szemei alatt, amit
előzőleg nem vettem észre. A nevetséges mérete ellenére most nagyon fiatalnak nézett ki és nagyon
kimerültnek. Szánalom járt át.
Visszaléptem és csendesen becsuktam az ajtót magam mögött.
Billy kíváncsian bámult rám, óvatos szemekkel, amint lassan visszasétáltam az előszobába.
„Azt hiszem hagyom pihenni egy kicsit.”
Billy bólintott, és aztán mereven néztük egymást egy percen át. Majd meghaltam, hogy megkérdezzem
mi az ő része ebben az egészben.
Mit gondolt, mivé vált a fia? De tudtam, hogyan támogatta Samet már a legelejétől kezdve, szóval
feltételeztem, hogy a gyilkosságok nem zavarhatják őt. Hogy hogyan indokolta ezt magának, azt el se
tudtam képzelni.
Láttam a sok kérdést számomra a sötét szemeiben, de ő sem mondta ki őket.
„Nézd,” mondtam, megtörve a hangos csendet. „Lent leszek a parton egy ideig. Amikor felébred,
mondd meg neki, hogy várok rá, oké?”
„Persze, persze,” egyezett bele Billy.
Tűnődtem, hogy tényleg meg fogja-e. Nos, ha nem, én megpróbáltam, nem igaz?
Levezettem a First Beach-re és leparkoltam az üres, koszos parkolóba. Még mindig sötét volt—komor
előhajnala egy felhős napnak—és amikor lekapcsoltam a fényszórót nehezen láttam. Hagynom kellett,
hogy a szemeim hozzászokjanak, mielőtt megtalálhattam volna az utat, ami átvezet a magas
gazsövényen. Itt hidegebb volt, a szél felkapta a fekete vizet, és én mélyre dugtam a kezeimet a
télikabátom zsebeibe. Legalább az eső elállt.
Lassan haladtam le a tengerpartra az északi védőgát felé. Nem láttam a St. Jamest vagy a többi
szigetet, csak a határozatlan alakú vízperemet. Óvatosan válogattam meg az utamat a köveken
keresztül, figyelve az uszadékfára, ami gáncsot vethet.
Megtaláltam, amit kerestem, mielőtt tudatában lettem volna annak, hogy keresem. Az testet öltött a
homályból, amikor már csak pár lépésre volt: egy hosszú, csontfehér fa, mélyen megfenekedve a
kövek közt. A gyökerek kicsavarodtak a tenger felé, mint száz törékeny polipkar. Nem lehettem biztos
abban, hogy ez ugyanaz a fa, ahol Jacob és én az első beszélgetésünk folytattuk—egy beszélgetést,
ami elindította megannyi különböző, bonyodalmas fonalait az életemnek—de úgy tűnt, ugyanazon
hely közelében ültem le, ahol előzőleg ültem, és keresztülbámultam a láthatatlan tengeren.
Így látni Jacobot—ártatlannak és sebezhetőnek álmában—ellopta minden ellenérzésemet, eloszlatta
minden haragomat. Még mindig nem tudtam úgy tenni, mintha semmi sem történne, mint ahogy Billy
látszik tetetni, de nem tudtam elítélni Jacobot érte. A szeretet nem így működik, döntöttem el. Ha
egyszer törődsz egy emberrel, lehetetlen többé logikusnak lenned velük. Jacob a barátom, ha
embereket ölt, ha nem. És én nem tudom, mihez kezdek ezzel.
Amikor magam előtt láttam, ahogy békésen alszik, túláradó kényszert éreztem ahhoz, hogy
megvédjem. Teljesen logikátlan.
Logikátlan vagy sem, eltűnődtem a békés arcának emlékén, próbáltam előhozakodni valamilyen
válasszal, valahogy menedéket nyújtani neki, mialatt az ég lassan szürkévé változott.
„Szia Bella!”
Jacob hangja a sötétségből jött és ez ugrásra késztetett. Lágy volt, majdnem félénk, de mielőtt
megjelenik zajra számítottam a kövektől, így az mégis megijesztett. Láttam a sziluettjét a közelgő
napfelkeltével szemben—hatalmasnak tűnt.
„Jake?”
Néhány lépéssel arrébb állt, aggódva áthelyezve a súlyát egyik lábáról a másikra.
„Billy mondta, hogy benéztél—nem tartott sokáig neked, ugye? Mondtam, hogy ki tudod találni.”
„Igen, most már emlékszem az egész történetre.” suttogtam.
Egy hosszú másodpercig csend volt, és habár még mindig túl sötét volt, hogy jól lehessen látni, a
bőröm bizsergett, mintha a szemei az arcomat fürkésznék. Neki biztos, hogy elég volt a fény, hogy
leolvassa az arckifejezésemet, mert amikor újra beszélt, a hangja hirtelen fanyarú volt.
„Csak hívnod kellett volna,” mondta élesen.
Bólintottam. „Tudom.”
Jacob elkezdett lépkedni a sziklák mentén. Ha nagyon erősen figyeltem, épp csak hallottam, a
tengerzúgás mellett, a finom lépteit a köveken. A kövek úgy csattogtak, mint a patkók.
„Miért jöttél?” kérdezte, abba nem hagyva a mérges lépteit.
„Úgy gondoltam, jobb szemtől szembe.”
Felhorkantott. „Oh. Sokkal jobb.”
„Jacob, figyelmeztetnem kell téged, hogy—”
„ A vadőrökről és a vadászokról? Ne aggódj emiatt. Mi már tudjuk.”
„Ne aggódjak emiatt?” kérdeztem hitetlenkedve. „Jake, fegyvereik vannak! Csapdákat raknak ki és
jutalmat ajánlanak fel és—„
„Tudunk vigyázni magunkra,” dörmögte, még mindig járásban. „Semmit se fognak elkapni. Csak még
nehezebbé teszik—ők is elkezdenek majd eltűnni elég hamarosan.”
„Jake!” sziszegtem.
„Mi van? Ez csak egy tény.”
A hangom fakó volt az ellenérzéstől. „Hogy tudsz… így érezni? Ismered ezeket az embereket. Charlie
is kint van!” A gondolat felkavarta a gyomromat.
Hirtelen megállt. „Mi többet tehetnénk?” vágott vissza.
„Tudnál…nos, próbálj meg nem…vérfarkas lenni?” javasoltam suttogva.
Feltartotta a kezeit az égbe. „Mintha lenne választásom ez ügyben!” kiabálta. „És ezt miért segíthetne
bármin is, ha te az eltűnt emberek miatt aggódsz?”
„Nem értelek.”
Rám bámult, a szemei összeszűkültek és a szája vicsorba görbült. „Tudod mitől őrülök meg, hogy csak
köpni tudnék?”
Elfordultam az ellenséges arckifejezése elől. Úgy tűnt, a válaszra vár, szóval megráztam a fejem.
„Te egy olyan álszent vagy Bella—ott ülsz, megfélemlítve általam! Hol igazságos ez? A kezei
remegtek a méregtől.
„Álszent?” Hogy tesz engem álszentté az, ha félek a szörnyetegektől?”
„Ugh!” nyögte, remegő kezét a halántékához téve, összeszorította a szemét. „Hallgatsz te
önmagadra?”
„Mi?”
Tett két lépést felém, fölém hajolva, dühösen fixírozva. „Nos, annyira sajnálom, hogy nem lehetek a
megfelelő fajta szörnyeteg számodra, Bella. Azt hiszem, nem vagyok olyan nagyszerű, mint a
vérszívók, ugye?”
Lábra ugrottam és visszabámultam. „Nem, nem vagy!” kiáltottam. „Ez nem arról szól, ami vagy,
hülye, hanem arról,amit csinálsz!”
„Ez mit akar jelenteni?” üvöltötte, az egész teste remegett a dühtől.
Teljesen meglepetésként ért, amikor Edward hangja figyelmeztetett. „Légy óvatos Bella,” intett óva a
bársonyos hangja. „Ne menj túl messzire. Le kell nyugtatnod őt.”
Még a hangnak se volt értelme a fejemben ma.
Bár, hallgattam rá. Mindent megtettem volna azért a hangért.
„Jacob,” esedeztem, a hangomat lággyá és egyenletessé téve. „Tényleg annyira szükséges embereket
ölni, Jacob? Nincs valami más út? Mármint, ha a vámpírok tudtak egy módot találni, hogy túléljék,
emberek meggyilkolása nélkül, nem tudnád te is megpróbálni?
Egy rándulással kiegyenesedett, mintha a szavaim elektromos sokkot küldtek volna keresztül rajta. A
szemöldökei felszaladtak és a szeme nagyra meredt.
„Emberölés?” kérdezte.
„Mit gondolsz, miről beszélgetünk?”
Már nem remegett többé. Félig reménykedő hitetlenséggel nézett rám. „ Én azt hittem az undorodról
beszélünk a vérfarkasok iránt.”
„Nem, Jake, nem. Ez nem arról szól, hogy te egy…farkas vagy. Az rendben van,” ígértem neki, és
tudtam, amint kimondtam a szavakat, hogy komolyan gondolom őket. Engem tényleg nem érdekel, ha
ő egy nagy farkassá változik—ő még mindig Jacob maradt. „Ha tudnál módot találni, hogy ne bántsd
az embereket…ez minden, ami zaklat engem. Ezek ártatlan emberek Jake, emberek, mint Charlie, és
én nem tudok csak úgy a másik irányba nézni, amíg te—”
„Ez minden? Tényleg?” szakított félbe, egy mosoly szaladt át az arcán. „Te csak azért félsz, mert én
egy gyilkos vagyok? Ez az egyetlen ok?”
„Ez nem elég ok?”
Elkezdett nevetni.
„Jacob Black ez nagyon nem vicces!”
„Persze, persze,” értett egyet, még mindig kuncogva.
Tett egy nagy lépést és elkapott egy újabb satu-szorító medveölelésre.
„Te tényleg, őszintén nem bánod, hogy én átalakulok egy hatalmas kutyává?” kérdezte, a hangja
örömteli volt a fülemben.
„Nem,” ziháltam. „Nem—kapok—levegőt—Jake!”
Elengedett, de megfogta mindkét kezem. „Én nem vagyok gyilkos Bella!”
Tanulmányoztam az arcát, és az világos volt, hogy ez az igazság. Megkönnyebbülés lüktetett át rajtam.
„Komolyan?” kérdeztem.
„Komolyan,” ígérte ünnepélyesen.
Meglendítettem a karjaimat köré. Ez az első napra emlékeztetett engem a motorbiciklikkel—bár,
nagyobb volt és én most még jobban gyereknek éreztem magam.
Mint a másik alkalommal, megsimogatta a hajam.
„Bocs, hogy álszentnek neveztelek,” mentegetőzött.
„Bocs, hogy gyilkosnak neveztelek.”
Nevetett.
Akkor eszembe jutott valami és eltoltam magam tőle, hogy láthassam az arcát. A szemöldökeim
nyugtalanul összeráncolódtak. „Mi van Sammel? És a többiekkel?”
Megrázta a fejét, mosolyogva, mintha egy nagy terhet vettek volna le a válláról. „Természetesen nem.
Emlékszel hogyan hívtuk magunkat?”
Az emlék tiszta volt—csak az első napon gondoltam arra. „Védelmezők?”
„Pontosan.”
„De nem értem. Mi történik az erdőben? Az eltűnt túrázók, a vér?”
Az arca komoly volt, azonnal aggódó. „Próbáljuk a munkánkat végezni Bella. Megpróbáljuk
megvédeni őket, de mi mindig éppen csak egy kicsit késünk.”
„Megvédeni őket mitől? Tényleg van egy medve is odakint?”
„Bella, édesem, mi csak egy dologtól védjük meg az embereket—a mi egyetlen ellenségünktől. Ez az
ok, amiért létezünk—mert ők is.”
Egy pillanatig kifejezéstelenül bámultam rá mielőtt megértettem. Akkor a vér kiürült az arcomból és
egy vékony, szótlan horrorkiáltás tört át az ajkaimon.
Bólintott. „Gondolom te, az összes ember közül tisztában vagy, mi folyik itt igazából.”
„Laurent” suttogtam. „Még mindig itt van.”
Jacob kétszer pislogott, és lehajtotta a fejét az egyik oldalra. „Ki az a Laurent?”
Próbáltam elrendezni a káoszt a fejemben, hogy tudjak válaszolni. „Te tudod—láttad őt a mezőn. Ott
voltál…” A szavak csodálkozó hangnemen jöttek ki, ahogy minden értelmet nyert. „Te ott voltál és
visszatartottad attól, hogy megöljön…”
„Oh, a fekete hajú vérszopó?” vigyorgott egy feszes, heves vigyorban. „Ez volt a neve?”
Megborzongtam. „Mire gondoltál?” suttogtam. „Meg is ölhetett volna! Jake, te nem fogtad fel, milyen
veszélyes—”
Egy másik nevetés szakított félbe. „Bella, egy magányos vámpír nem olyan nagy probléma egy rakás
nagydarabnak, mint mi. Annyira egyszerű volt, szinte majdnem móka.”
„Mi volt egyszerű?”
„Megölni a vérszívót, aki meg akart ölni téged. Most, én nem számolom ezt bele továbbiakban, ebbe
az egész gyilkosos dologba,” tette hozzá gyorsan. „Vámpírok nem tekinthetők embernek.”
Csak formálni tudtam a szavakat. „Te…megölted…Laurentet?”
Bólintott. „Nos, csapatmunka volt,” módosította.
„Laurent halott?” suttogtam.
Az arckifejezése megváltozott. „Ugye nem vagy kiborulva emiatt? Megölt volna—ő az ölésre ment
Bella, mi meggyőződtünk róla, mielőtt támadtunk. Tudod ezt, igaz?”
„Tudom. Nem, nem vagyok kiborulva—én…” Le kellet ülnöm. Hátrabotorkáltam, amíg a vádlimmal
nem éreztem az uszadékfát, és aztán lehanyatlottam rá. „Laurent halott. Nem jön vissza értem.”
„Nem vagy mérges? Ő nem az egyik barátod volt vagy valami, ugye?”
„A barátom?” Néztem fel rá, összezavarodva és szédülve a megkönnyebbüléstől. Elkezdtem fecsegni,
a szemeim nedvesek lettek. „Nem, Jake. Én annyira…annyira megkönnyebbültem. Azt hittem meg fog
találni—minden este vártam rá, reménykedve, hogy megáll nálam és békén hagyja Charliet. Annyira
rettegtem Jacob…De hogy? Ő egy vámpír! Hogy tudtátok megölni? Ő annyira erős, annyira kemény,
mint a márvány…”
Leült mellém és egyik kezével vigasztalóan körbefogott. „Így vagyunk teremtve Bells. Erősek is
vagyunk. Bárcsak elmondtad volna, hogy ennyire félsz. Nem kellett volna.”
„Nem voltál a közelben,” motyogtam, gondolatokba veszve.
„Oh, igaz.”
„Várj, Jake—bár, azt gondoltam, hogy tudod. Tegnap este azt mondtad, hogy nem biztonságos neked,
hogy a szobámban legyél. Azt hittem tudod, hogy a vámpír lehet, hogy eljön. Nem ez volt, amiről
beszéltél?”
Egy percig zavartnak tűnt, aztán lehorgasztotta a fejét. „Nem, ez nem az, amire gondoltam.”
„Akkor miért gondoltad, hogy nem biztonságos ott neked?”
Bűntudatban úszó szemekkel nézett rám. „Én nem azt mondtam, hogy nekem nem volt biztonságos.
Én rád gondoltam.”
„Mire gondolsz?”
Lenézett és megrúgott egy követ. „Több mint egy ok van, amiért nem volna szabad körülötted lennem
Bella. Egyetlen dolog miatt nem szabadott elmondanom a titkunkat, de a többi rész az, ami nem
biztonságos neked. Ha túl dühössé válok…túl izgatottá…megsérülhetsz.”
Óvatosan elgondolkodtam ezen. „Amikor dühös voltál az előbb…amikor ordítottam veled…és te
remegtél…?”
„Igen.” Az arca még lejjebb süllyedt. „Akkor nagyon hülye voltam. Jobban kell tartanom magamat.
Megesküdtem, hogy nem fogok dühbe gurulni, nem számít mit is mondasz nekem. De…de annyira
mérges lettem, hogy el foglak veszíteni…hogy nem tudsz megbirkózni, azzal ami vagyok…”
„Mi történt volna… ha túl mérgessé válsz?” suttogtam.
„Farkassá változtam volna,” suttogta vissza.
„Nincs szükséged a teliholdra?”
Forgatta a szemeit. „Hollywoodi verzió nem sok igaz dolgot kapott el.” Aztán sóhajtott és újra
komollyá vált. „Nem kell túl stresszelned magad Bells. Mi gondoskodni fogunk erről. És továbbra is
külön figyelmet fordítunk Charliera és a többiekre—nem hagyjuk, hogy bármi történjen vele. Bízz
bennem ez ügyben.”
Valami nagyon, nagyon nyilvánvaló, valami, amiért azonnal levegőért kellett volna kapkodnom—de
annyira megzavart az elképzelés Jacobról és a barátairól, ahogy Laurenttel küzdenek, hogy teljesen
kimaradt abban a pillanatban—csak akkor bukkant fel, amikor Jacob újra jelen időt használt.
Gondoskodni fogunk erről.
Ennek nincs vége.
„Laurent halott,” ziháltam, az egész testem jéghideg lett.
„Bella?” kérdezte Jacob aggódva, hozzáérve hamuszürke arcomhoz.
„Ha Laurent meghalt…egy héttel ezelőtt…akkor valaki más most is embereket öl.”
Jacob bólintott; a fogait összeszorította, és rajtuk keresztül beszélt. „Ketten voltak. Azt hittük a társa,
majd harcolni akar velünk—a mi történeteinkben általában nagyon feldühödnek, ha megölöd a
társukat—de ő mindig csak elmenekült, hogy aztán megint visszajöjjön. Ha ki tudnánk találni, hogy
mi volt emögött, könnyebb lenne leteríteni. De neki semmi értelme. A perem körül táncol, mintha
tesztelné a védelmünket, keresi a befelé vezető utat—de hová? Mire megy ki ez? Sam úgy gondolja,
hogy szét akar választani minket, így jobb esélye lenne…”
A hangja elhalványult, amíg úgy nem hangzott, mintha egy hosszú alagúton át jönne; nem tudtam
többé kivenni az egyes szavakat. A homlokom nedves lett az izzadságtól és a gyomrom felfordult,
mintha megint gyomorinfluenzám lenne. Pontosan úgy, mint az influenzakor.
Gyorsan elfordultam tőle és a fatörzs fölé hajoltam. A testem megrázkódott a hasztalan lökésektől, az
üres gyomrom összehúzódott a rettegett hányingertől, habár semmi nem volt benne, amit kiűzhetne.
Victoria itt van. Engem keres. Idegeneket öl az erdőben. Az erdőben, ahol Charlie keresi…
A fejem émelyítően forgott.
Jacob kezei elkapták a vállaimat—visszatartva, hogy előrecsússzak a kövekre. Éreztem a meleg
leheletét az arcomon. „Bella! Mi a baj?”
„Victoria,” ziháltam, amint levegőt kaptam a hányingergörcsöktől.
A fejemben Edward dühösen horkantott a névre.
Éreztem, hogy Jacob felhúz az esésemből. Kínosan az ölébe vont, az ajkaim a vállán pihentek.
Igyekezett egyensúlyba hozni engem, megtartani, nehogy elessek, egyik oldalra vagy a másikra.
Hátrafésülte az átizzadt hajamat az arcomból.
„Ki?” kérdezte Jacob. „Hallasz engem Bella? Bella?”
„Ő nem Laurent társa,” nyögtem a vállába. „Ők csak régi barátok voltak…”
„Szükséged van egy kis vízre? Egy orvosra? Mondd el mit tegyek,” kérte frenetikusan.
„Nem vagyok beteg—megrémültem,” magyaráztam suttogva. A szó, megrémülni, nem igazán fedte a
valóságot.
Jacob megsimogatta a hátam. „Megrémültél ettől a Victoriától?” Borzongva bólintottam. „Victoria az
a vörös hajú nő?” Megint reszkettem és nyöszörögtem, „Igen.”
„Honnan tudod, hogy nem a társa volt?”
„Laurent mondta nekem, hogy James volt a társa.” magyaráztam és automatikusan megfeszítettem a
heges kezem.
Körbevonta az arcomat, biztosan tartva a nagy kezeiben. Erősen a szemembe nézett. „Mondott valami
mást is Bella? Ez fontos. Tudod, hogy mi akar?”
„Persze,” suttogtam. „Ő engem akar.” Tágra nyíltak a szemei, aztán réssé szűkültek. „Miért?”
kérdezte.
„Edward megölte Jamest,” suttogtam. Jacob olyan szorosan tartott, hogy nem volt szükség rá, hogy
megragadjam a lyukat—egyben tartott. „Ő nagyon…dühös lett. De Laurent azt mondta, hogy úgy
gondolja az igazságosabb, ha engem öl meg Edward helyett. Társat a társért. Ő nem tudta—még nem
tudja, gondolom—hogy…hogy...” Nyeltem egy nagyot. „Hogy a dolgok már nem olyanok köztünk
többé. Nem Edwardnak, mindenesetre.”
Jacob ettől megzavarodott, az arca számos különböző kifejezés között száguldott. „Ez az ami történt?
Amiért Cullenék elmentek?”
„Elvégre én nem vagyok más, csak egy ember. Semmi különleges.” magyaráztam, gyenge
vállrándítással.
Valami morgáshoz hasonló—nem igazi morgás, ez csak egy emberi megközelítés—morajlott Jacob
mellkasában, a fülem alatt. „Ha az az idióta vérszívó tényleg elég hülye ahhoz—„
„Kérlek,” nyögtem. „Kérlek. Ne.”
Jacob hezitált, aztán bólintott egyszer.
„Ez fontos,” Mondta újra, az arca teljesen hivatalos már. „Ez pontosan az, amit tudnunk kell. El kell
mondanunk a többieknek most rögtön.”
Felállt, lábra húzva engem. A két kezét a csípőmön tartotta, addig, amíg megbizonyosodott, hogy nem
fogok elesni.
„Jól vagyok,” hazudtam.
A csípőm tartásáról átváltott az egyik kezemre. „Gyerünk.”
Visszahúzott a furgonom felé.
„Hová megyünk?” kérdeztem.
„Még nem vagyok biztos benne,” vallotta be. „Összehívok egy találkozót. Hé, csak egy percet várj itt,
oké? A furgon oldalának döntött és elengedte a kezem.
„Hová mész?”
„Mindjárt visszajövök,” ígérte. Aztán elfordult és átsprintelt a parkolón, át az úton az erdő határáig.
Besuhant a fák közé, gyorsan és ügyesen, mint egy őz.
„Jacob!” ordítottam utána rekedten, de ő már elment.
Ez nem a megfelelő idő volt, hogy egyedül hagyjanak. Másodpercekkel később Jacob láthatáron kívül
került. Bevonszoltam magam a furgon utasterébe, azonnal lenyomtam a zárakat.
Nem éreztem magamat kicsit se jobban.
Victoria már vadászik rám. Csak szerencse volt, hogy nem talált még meg—csak szerencse és öt
tinédzser vérfarkas. Élesen vettem a levegőt. Nem számít mit mondott Jacob, a gondolat, hogy akárhol
közel kerül Victoriához halálra rémített. Nem érdekel mivé tud változni, amikor dühös. Láttam
Victoriát a fejemben, az arca vad, a haja, mint a lángok, halálos, elpusztíthatatlan…
De, Jacob szerint, Laurent-nek vége. Ez tényleg lehetséges? Edward—automatikusan megragadtam a
mellkasomat—elmondta milyen bonyolult is megölni egy vámpírt. Csak egy másik vámpír tudja
elvégezni a munkát. Mégis Jake azt mondta, hogy ez az, amiért a vérfarkasok teremtettek…
Azt mondta, külön figyelmet szentel Charliera—tehát bíznom kellene a vérfarkasokban, hogy
biztonságban tudják az apámat. Hogy bízhatnék ebben? Egyikünk sincs biztonságban! Jacob
mindnyájunk közül a legjelentéktelenebb, ha megpróbálja Charlie és Victoria közé vetni magát…vagy
Victoria ás közém…
Úgy éreztem, hogy megint közel vagyok a hányáshoz.
Egy éles koppintás a furgon ablakán rémült ordításra késztetett—de csak Jacob volt, már visszatért.
Reszkető, hálás ujjakkal nyitottam ki az ajtót.
„Te tényleg meg vagy ijedve, ugye?” kérdezte, ahogy bemászott.
Bólintottam.
„Ne legyél. Mi majd vigyázunk rád—és Charliera is. Megígérem.”
„A gondolat, hogy megtalálod Victoriát rémisztőbb, mint az a gondolat, hogy ő talál meg engem,”
suttogtam.
Nevetett. „Ennél egy kicsit több bizalmad kéne, hogy legyen bennünk. Ez sértés.”
Csak ráztam a fejem. Túl sok vámpírt láttam akcióban.
„Hova mentél az előbb?” kérdeztem.
Összeráncolta a száját és nem mondott semmit.
„Mi az? Titok?”
Összeráncolta a homlokát. „Nem igazán. Bár egyfajta furcsaság. Nem szeretnélek kiborítani.”
„Tudod, én már valahogy hozzászoktam ezekhez a furcsaságokhoz ebben a kérdésben.” Próbáltam
mosolyogni nem sok sikerrel.
Jacob könnyedén visszavigyorgott. „Gondolom, neked hozzá kellett. Oké. Nézd, amikor farkasok
vagyunk, mi…halljuk egymást.”
Döbbenetemben leengedtem a szempilláimat.
„Nem hangokat hallunk,” ment tovább, „de mi halljuk a… gondolatokat— egymáséit mindenesetre—
nem számít, milyen messze is vagyunk egymástól. Ez igazán segít, amikor vadászunk, de egy nagy
fájdalom is egyébként. Nagyon zavaró—így, titkok nélkül. Furcsa, eh?
„Ez az, amire gondoltál előző este, amikor azt mondtad, hogy el fogod mondani nekik, hogy
meglátogattál, noha te nem is akartad?”
„Gyors vagy.”
„Kösz.”
„Fura dolgokkal is nagyon jól bánsz. Azt hittem ez zavarni fog téged.”
„Ez nem…nos, nem te vagy az első személy, akit ismerek és képes erre. Tehát ez nem tűnik olyan
furcsának nekem.”
„Tényleg?...Várj—te most a vérszívóidról beszélsz?”
„Bárcsak ne így hívnád őket.”
Nevetett. „Tökmindegy. Akkor a Cullenék?”
„Csak…csak Edward.” Egyik karomat titokban a törzsemhez húztam.
Jacob meglepetten nézett—úgy kellemetlenül. „Azt hittem azok csak mesék. Hallottam legendákat
vámpírokról, akik tudnak…extra dolgokat, de azt hittem azok csak mítoszok.”
„Van bármi is, ami mítosz többé?” kérdeztem tőle kényszeredetten.
Ráncolta a homlokát. „Gondolom nem. Oké, találkozni fogunk Sammel és a többiekkel azon a helyen,
ahová a motorjainkat vittük kipróbálni.”
Beindítottam a furgont és visszahajtottam az útra.
„Szóval most csak úgy farkassá változtál, hogy beszélj Sammel?” kérdeztem kíváncsian.
Jacob bólintott, zavartnak tűnt. „Próbáltam rövidre fogni—próbáltam nem rád gondolni, így nem
fogják tudni, miről van szó. Attól féltem, hogy Sam azt mondaná, ne hozzalak el.”
„Az nem állított volna meg.” Nem tudtam attól az észrevételemtől megszabadulni, hogy Sam egy
rosszfiú.
„Nos, engem megállított volna,” mondta Jacob, most már mogorván. „Emlékszel, hogy nem tudtam
befejezni a mondatomat tegnap este? Hogy nem tudtam csak úgy elmondani az egész történetet?”
„Igen. Úgy néztél ki, mint aki fuldoklik valamitől.”
Sötéten kuncogott. „Majdnem. Sam azt mondta, nem mondhatom el neked Ő a…falkavezér, tudod? Ő
az Alfahím. Ha azt mondja, hogy csináljunk valamit, vagy ne csináljunk valamit—amikor igazán úgy
érti, nos, mi nem tudjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni őt.”
„Fura,” motyogtam.
„Nagyon,” értett egyet. „Ez egyfajta farkas-dolog.”
„Huh” volt a legjobb válasz, amire gondolni tudtam.
„Ja, egy csomó ilyen van—farkas-dolog. Még mindig tanulom. El sem tudom képzelni, milyen lehetett
Samnek, megpróbálni meggyürkőzni ezzel egyedül. Egy egész falka segítségével is elég rossz ezt
végigcsinálni.”
„Sam egyedül volt?”
„Igen.” Jacob hangja halkult. „Amikor én…átváltoztam, az a leg…szörnyűbb, a legborzasztóbb dolog,
amin valaha átmentem—rosszabb bárminél, amit el tudtam képzelni. De nem voltam egyedül—ott
voltak a hangok, a fejemben, elmondták mi történt és mit kell tennem. Az visszatartott, hogy
elveszítsem az eszméletem, azt hiszem. De Sam…” Megrázta a fejét. „Samnek nem volt segítsége.”
Ez némi igazítást vett igénybe. Amikor Jacob elmagyarázta ezt így, nehéz volt nem szánalmat érezni
Sam iránt. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nincs többé ok arra, hogy utáljam őt.
„Mérgesek lesznek, hogy veled vagyok?” kérdeztem.
Vágott egy grimaszt. „Valószínűleg.”
„Talán nem kéne—„
„Nem, rendben van,” biztosított. „Egy tonna dolgot tudsz, ami segíthet nekünk. Ez nem olyan, mintha
te csak egy tudatlan ember lennél. Te olyan vagy…nem tudom, kém vagy ilyesmi. Az ellenséges
vonalak mögött vagy.
Ezt rosszallottam magamban. Ez az, amit Jacob akarna tőlem? Belső információt, hogy segítsem
elpusztítani az ellenségeiket? Nem vagyok kém. Nem gyűjtöm az ilyen fajta információkat. Ettől a
szavaktól már úgy éreztem magam, mint egy áruló.
De meg akartam állítani Victoriát, nem?
Nem.
Akartam, hogy Victoriát állítsák le, inkább mielőtt halálra kínoz engem vagy Charlieba botlik vagy
megöl egy másik idegent. Csak nem akartam, hogy Jacob legyen az egyetlen, aki megállítja, illetve aki
megpróbálja. Nem akartam Jacobot Victoria száz mérföldes körzetén belül látni.
„Mint a dolog a gondolatolvasó vérszívóval,” folytatta, hanyagul kezelve az álmodozásomat. „Efféle
dolgok azok, amikről tudnunk kell. Ez nagyon szívás, hogy azok a mesék igazak. Ez még
komplikáltabbá tesz mindent. Hé, gondolod, hogy ez a Victoria is tud valami különlegeset csinálni?”
„Nem hinném,” tétováztam, majd sóhajtottam. „Ő említette volna.”
„Ő? Oh, Edwardra gondolsz—upsz, bocsi. Elfelejtettem. Nem szereted kimondani a nevét. Vagy
hallani.”
Összepréseltem a testem középső részét, próbáltam semmibe venni a lüktetést a mellkasom szegélyén.
„Nem igazán, nem.”
„Bocsi.”
„Hogy ismerhetsz ennyire jól Jacob? Néha olyan, mintha tudnál olvasni az én fejemben is.”
„Nem. Csak figyelek.”
A kis, koszos úton voltunk, ahol Jacob először tanított engem, hogy kell megülni egy motorbiciklit.
„Itt jó?” kérdeztem.
„Persze, persze.”
Lehúzódtam és leállítottam a motort.
„Még mindig nagyon boldogtalan vagy, ugye?” mormolta.
Bólintottam, vakon bámulva a sötét erdőbe.
„Gondoltál valaha arra…hogy talán…jobb, hogy vége van?”
Lassan levegőt vettem és aztán kifújtam. „Nem.”
„Mert ő nem volt a legjobb—”
„Kérlek Jacob,” szakítottam félbe, suttogva, könyörögve. „Kérlek, tudnánk nem erről beszélni? Nem
tudom elviselni.”
„Oké.” Vett egy mély levegőt. „Sajnálom, hogy bármit is mondtam.”
„Ne érezd rosszul magad. Ha a dolgok máshogy állnának, jó lenne végre, ha tudnék valakivel beszélni
róla.”
Bólintott. „Igen, nehéz volt titkot tartani előtted két hétig. Biztos pokoli nehéz lehet, hogy nem tudsz
beszélni senkivel.”
„Pokoli,” értettem egyet.
Jacob élesen beszívta a levegőt. „Itt vannak. Menjünk!”
„Biztos vagy benne?” kérdeztem, miközben hirtelen kinyitotta az ajtaját. „Talán itt kéne maradnom.”
„Megbirkóznak vele,” mondta, aztán vigyorgott. „Ki is fél a nagy, gonosz farkastól?”
„Ha ha,” mondtam. De kiszálltam a furgonból, sietve megkerülve az elejét, hogy szorosan közel álljak
Jacob mellé. Túl tisztán emlékeztem az óriás szörnyetegekre a mezőn. A kezeim remegtek, ahogy
Jacobé-i az előbb, de inkább a félelemtől, mint a dühtől.
Jake megfogta a kezem és megrázta. „Itt jönnek.”