14. Család

Fedezékbe húzódtam Jacob oldalán, a szemeim az erdőt pásztázták a többi vérfarkas után kutatva.
Amint a fák közül kilépve megjelentek, egyáltalán nem olyanok voltak, mint amire vártam. A farkasok
képe megragadt a fejemben. De ez csak négy, nagyon nagy, félmeztelen fiú volt.
Megint testvérekre emlékeztettek, négyes ikrekre. Volt valami abban, ahogy majdnem szinkronban
mozogva megálltak előttünk az út másik oldalán; ahogy egyforma, hosszú, kerek izmaik voltak az
egyforma, vörösesbarna bőrük alatt, ahogy egyforma rövidre nyírt, fekete hajuk volt, és ahogy az
arckifejezésük is éppen ugyanabban a pillanatban változott meg.
Kíváncsian és óvatosan meresztették a szemüket. Amikor megláttak félig elbújva Jacob mellett,
ugyanabban a pillanatban váltak dühössé.
Sam volt még mindig a legnagyobb, bár Jacob közel járt ahhoz, hogy utolérje. Sam nem igazán
számított fiúnak. Az arca idősebb volt – nem az öregedés vonalainak vagy jeleinek értelmében, hanem
abban az érettségben és türelemben, ami az arckifejezésében volt látható.
„Mit tettél, Jacob?” kérdezte.
Egyikük, akit nem ismertem fel – Jared vagy Paul – Sam elé tolakodott, és beszélni kezdett, mielőtt
Jacob meg tudta volna védeni magát.
„Miért nem tudod csak követni a szabályokat, Jacob?” ordította, az égbe emelve a karjait. „Mi a fenét
gondolsz? Hogy a lány fontosabb mindennél – az egész törzsnél? Fontosabb annál, hogy emberek
halnak meg?
„Segíthet,” felelte Jacob halkan.
„Segíteni!” kiáltotta a dühös fiú. A karjai remegni kezdtek. „Oh, ez valószínű! Biztos vagyok benne,
hogy a vérszívó-szerető majd meghal, hogy kisegítsen minket!”
„Ne beszélj így róla!” kiáltott vissza Jacob, megsértve a fiú kritikájától.
Borzongás hullámzott keresztül a másik fiún a válla mentén, le egészen a gerincén.
„Paul! Nyugi!” parancsolta Sam.
Paul ide-oda rázta a fejét, nem ellenszegülésként, hanem mintha próbálna koncentrálni.
„Jesszus, Paul,” dörmögte a fiúk közül valamelyik – talán Jared. „Tarts ki!”
Paul Jared felé fordította a fejét, az ajka bosszús fintorba görbült. Aztán rám emelte a tekintetét. Jacob
tett egy lépést, hogy elém kerüljön.
Ez megtette a hatását.
„Jól van, védd csak meg őt!” ordította Paul durván. Újabb borzongás, vonaglás futott át a testén.
Hátravetette a fejét, valódi morgás tört elő a fogai közül.
„Paul!” kiáltotta Sam és Jacob egyszerre.
Úgy tűnt, Paul hevesen vibrálva előre fog zuhanni, de félúton a föld felé hangos, hasító hang
hallatszott, és a fiú átváltozott.
Sötétezüst bunda nőtt ki belőle, ami egy nálánál ötször nagyobb alakká formálódott– egy masszív,
meghajlott, ugrásra kész alakká.
A farkas pofája összeráncolódott a kivillanó fogaitól, s újabb morgás tört elő hatalmas mellkasából.
Sötét, felbőszült tekintetét rám szegezte.
Ugyanabban a pillanatban Jacob keresztülfutott az úton, egyenesen a szörny felé.
„Jacob!” sikítottam.
Futás közben hosszú remegés futott végig a gerincén. Előre szökkent, fejest ugorva az üres levegőbe.
Újabb éles, szakító hanggal Jacob is átváltozott. Kirobbant a bőréből – fekete és fehér
ruhafoszlányokat repesztve fel a levegőbe. Mindez olyan gyorsan történt, hogy ha egyet is pislogok,
lemaradok az egész átalakulásról. Egyik pillanatban még Jacob száll levegőben, aztán már egy
hatalmas, sárgás-vörösesbarna farkas – olyan hatalmas, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan fért el
ekkora tömeg Jacobban – rohamozta meg a hajlott hátú, ezüst szörnyeteget.
Jacobot a fején érte a másik vérfarkas támadása. Dühös morgásuk mennydörgésként visszhangzott a
fák között.
A fekete és fehér rongydarabok – Jacob ruhájának maradványai – ott csapkodták a földet, ahol ő
eltűnt.
„Jacob!” sikoltottam újra, előre tántorogva.
„Maradj ott, ahol vagy, Bella,” utasított Sam. Nehezen hallottam őt a harcoló farkasok morgásán túl.
Elkapták és tépték egymást, éles fogaik egymás torkánál villogtak. Úgy tűnt, Jacob-farkas kerekedik
felül - szemlátomást nagyobb volt a másik farkasnál, és erősebbnek is látszott. Újra és újra nekivágta a
vállát a szürke farkasnak, így lökve őt vissza a fák felé.
„Vigyétek őt Emilyhez!” kiáltotta Sam a másik két fiúnak, akik feszült arccal figyelték a konfliktust.
Jacob sikeresen letaszította a szürke farkast az útról, és eltűntek az erdőben, bár a morgásuk hangja
még mindig hangosan szólt. Sam, útközben lerúgva a cipőit, utánuk szaladt. Amint a fák közé vetette
magát már tetőtől talpig remegett.
A morgás és fogcsattogás hangja elenyészett a távolságtól. Hirtelen a hang elnémult, és nagyon nagy
csend lett az úton.
Az egyik fiú nevetni kezdett.
Elfordultam, hogy ránézhessek – úgy éreztem, tágra nyílt szemeim megfagytak, mintha soha többé
nem tudnék pislogni velük.
A fiú, úgy látszott, az én arckifejezésemen nevetett. „Nos, ez az, amit nem láthatsz minden nap,”
kuncogott. Az arca halványan ismerős volt - vékonyabb, mint a többieké… Embry Call.
„Én igen” morogta a másik fiú, Jared. „Minden áldott nap.”
„Á, Paul nem minden nap veszíti el a hidegvérét,” ellenkezett Embry még mindig vigyorogva. „Csak
úgy kettőn a háromból.”
Jared megállt, hogy felvegyen valami fehéret a földről. Továbbadta Embrynek; az petyhüdt szalagként
fityegett a kezében.
„Teljesen széttépte,” mondta Jared. „Billy azt mondta, ez az utolsó pár, amint fel tud ajánlani – úgy
tűnik, Jacob ezentúl mezítláb jár majd.”
„Ez az egy túlélte,” mondta Embry felemelve egy fehér tornacipőt. „Jake ugrálhat,” tette hozzá
nevetve.
Jared elkezdte összegyűjteni a különböző szövetdarabokat a sárból. „Összeszednéd Sam cipőit?
Minden más mehet a szemétbe.”
Embry felkapta a cipőt, aztán bement a fák közé, ahol Sam eltűnt. Néhány perc múlva visszatért egy
megszaggatott farmert fektetve a karjára. Jared begyűjtötte Jacob és Paul széttépett ruháinak
maradványait és labdába gyűrte őket. Hirtelen úgy tűnt, emlékszik rám.
Óvatosan, fürkészően nézett rám.
„Hé, ugye nem fogsz elájulni, hányni vagy valami?” kérdezte.
„Nem hiszem,” ziháltam.
„Nem nézel ki túl jól. Talán le kellene ülnöd.”
„Oké,” motyogtam. Azon a reggelen már másodszorra hajtottam a fejem a térdeim közé.
„Jake figyelmeztethetett volna minket,” panaszkodott Embry.
„Nem kellett volna belerángatnia ebbe a barátnőjét. Mire számított?”
„Nos, most már kibújt a farkas a zsákból,” sóhajtott Embry. „Nincs visszaút Jake.”
Felemeltem a fejemet, hogy megnézzem a két fiút, akik úgy tűntek, nagyon könnyedén veszik ezt az
egészet. „Kicsit sem aggódtok miattuk?” kérdeztem.
Embry meglepetten pislogott egyet. „Aggódni? Miért?”
„Megsebesíthetik egymást!”
Embry és Jared hahotáztak.
„Remélem, Paul kiharap belőle egy darabot,” mondta Jared. Móresre tanítja.”
Elsápadtam.
„Ja, persze!” ellenkezett Embry. „Láttad Jake-et? Még Sam sem tud így átváltozni a levegőben. Látta,
hogy Paul elveszti az önuralmát, és mennyi, fél pillanat se kellett neki, hogy támadjon. Tehetséges a
fiú.”
„Paul már régebb óta harcol. Tíz dollárt teszek rá, hogy rajta hagyja a kézjegyét.”
„Benne vagyok. Jake őstehetség. Paul imádkozhat.”
Vigyorogva kezet ráztak.
Próbáltam nyugodtan viselni az aggodalmuk hiányát, de nem tudtam elűzni a fejemből a harcoló
vérfarkasok szörnyű képét. A gyomrom háborgott, fájóan és üresen, a fejem sajgott az aggodalomtól.
„Menjünk, nézzük be Emilyhez. Tudod, étellel vár. Embry lenézett rám. „Elvinnél minket, ha nem
gond?”
„Nem probléma,” köhögtem.
Jared felvonta az egyik szemöldökét. „Talán jobb lenne, ha te vezetnél, Embry. Még mindig úgy néz
ki, mint aki kidobhatja a taccsot.”
„Jó ötlet. Hol vannak a kulcsok?” kérdezte tőlem Embry.
„A gyújtásban.”
Embry kinyitotta az utas oldali ajtót. „Szállj be,” mondta derűsen, egy kézzel felemelve és elhelyezve
engem az ülésen. Felbecsülte a fennmaradó helyet. „Hátul kell utaznod,” mondta Jarednek.
„Nem gond. Gyenge a gyomrom. Nem akarok ott lenni, mikor hányni fog.”
„Fogadok, hogy edzettebb annál! A lány vámpírokkal lóg együtt.”
„Öt dollár?” kérdezte Jared.
„Rendben. Bűntudatom van, amiért ilyenekkel veszem el a pénzed.”
Embry beszállt és beindította a motort, miközben Jared gyorsan felugrott a platóra. Amint az ajtaja
becsukódott, Embry odadörmögte: „Ne hányj, oké? Csak egy tízesem van, és ha Paul Jacobban hagyja
a fogát…”
„Oké,” suttogtam.
Embry visszahajtott velünk a falu felé.
„Hé, egyébként hogy kerülte meg Jake a parancsot?
„A… mit?”
„Öhm… a szabályt. Tudod, hogy nem szabad kikotyogni. Hogyan mondta el neked?
„Oh, hogy azt.” mondtam, emlékezve arra, hogy Jacob majd megfulladt, amikor el akarta mondani az
igazságot előző este. „Nem mondta el. Kitaláltam.”
Embry összeszorította az ajkait és meglepetten nézett. „Hmm. Azt hiszem, ez beválhat.”
„Hová megyünk?” kérdeztem.
„Emily házához. Ő Sam barátnője… nem, azt hiszem, a menyasszonya már. Ott találkozunk velük,
miután Sam kioktatta a srácokat azok után, ami történt. És miután Paul és Jake szereznek valami ruhát,
ha Paulnak egyáltalán maradt még valamennyi.”
„Emily tud róla, hogy…?”
„Igen. És ne bámuld őt. Az idegesíti Samet.”
Szemöldökráncolva néztem rá. „Miért bámulnám?”
Embry kényelmetlenül érezte magát. „Ahogy épp az előbb is láthattad, vérfarkasokkal lógni
kockázatos.” Hirtelen témát váltott. „Hé, akkor minden rendben az egész dologgal, ami a fekete hajú
vérszívóval történt a réten? Nem úgy tűnt, mintha a barátod lenne, de…” Embry megvonta a vállát.
„Nem, nem volt a barátom.”
„Akkor jó. Nem akarunk semmit se elkezdeni, megszegni a megállapodást, tudod.”
„Oh, igen, Jake beszélt nekem egyszer régen a szerződésről. Miért ütközne a szerződésbe Laurent
megölése?”
„Laurent,” ismételte horkantva, mintha szórakoztatná, hogy a vámpírnak volt neve. „Nos,
gyakorlatilag a Cullenék földjén voltunk. Nem támadhatunk meg egyet sem közülük, a Cullenék
közül, legalábbis a földünkön kívül – hacsak nem ők szegik meg elsőként a szerződést. Nem tudtuk,
hogy a fekete hajú a rokonuk volt-e vagy ilyesmi. Úgy tűnt, te ismered őt.”
„Hogyan szeghetik meg a megállapodást?”
„Ha megharapnak egy embert. Jake nem rajongott az ötletért, hogy ilyen messzire engedjük.”
„Oh. Nos, köszönöm. Örülök, hogy nem vártatok.”
„Részünkről az öröm.” Úgy mondta, mintha szó szerint értené.
Embry túlhajtott az úton a legkeletebbre fekvő házon, mielőtt ráfordult egy keskeny földútra. „Lassú a
furgonod,” jegyezte meg.
„Bocs.”
Az út végén egy apró ház állt, ami egykor szürke lehetett. Csak egy keskeny ablaka volt a mállott kék
ajtó mellett, de az ablak alatt virágdoboz állt élénk narancs- és citromsárga körömvirágokkal
teleültetve, s ez barátságos kinézetet adott az egész helynek.
Embry kinyitotta a furgon ajtaját, és mélyet lélegzett. „Mmm, Emily főz.”
Jared leugrott a furgon hátuljáról, és az ajtó felé indult, de Embry a mellkasa elé emelt kezével
megállította őt. Jelentőségteljesen rám nézett, és megköszörülte a torkát.
„Nincs nálam a tárcám.” mondta Jared.
„Oké, nem fogom elfelejteni.”
Felléptek az ajtó előtt álló egyetlen lépcsőre, és kopogás nélkül beléptek a házba. Félénken követtem
őket.
Az első szoba, mint Billy házában, a konyha volt. Egy fiatal nő fényes, rézvörös bőrrel és hosszú,
egyenes, hollófekete hajjal a mosogató előtt állt, muffinokat szedett ki egy tepsiből, s papírtálcára
rakosgatta őket. Egy pillanatra azt hittem, Embry azért mondta nekem, hogy ne bámuljam Emilyt,
mert a lány annyira gyönyörű volt.
Aztán dallamos hangon megkérdezte „Éhesek vagytok, srácok?” és arcán kedves félmosollyal felénk
fordult.
Az arca jobb oldalát a haja vonalától három vastag, vörös színű vágás húzódott, a színükön látszott,
hogy régóta gyógyulnak már. Az egyik sötét, mandulavágású szeme jobb sarkától indult, a másik
egészen a szája széléig ért állandó grimasszá húzva azt.
Embry figyelmeztetésének hála gyorsan lesütöttem a szemem, és a muffinokra néztem Emily kezében.
Remek illatuk volt - mint a friss áfonyának.
„Oh,” mondta Emily meglepetten. „Ki ez?”
Felnéztem. Próbáltam az arca bal oldalára fókuszálni.
„Bella Swan,” mondta neki Jared vállat vonva. Valószínűleg voltam már beszédtéma korábban. „Ki
más?”
„Hagyjuk Jacobra, hogy megoldja ezt,” morogta Emily. Rám bámult, és az egykoron szép arcának
egyik fele sem volt barátságos. „Szóval te vagy a vámpír-lány.”
Megmerevedtem. „Igen. Te pedig a farkas-lány?”
Nevetett, akárcsak Embry és Jared. Az arca bal oldala szívélyessé vált. „Azt hiszem, én vagyok.”
Jaredhez fordult. „Hol van Sam?”
„Bella, öhm, meglepte Pault ma reggel.”
Emily forgatta a jó szemét. „Óh, Paul,” sóhajtotta. „Gondolod, soká lesznek távol? Éppen elkezdtem
volna készíteni a tojásokat.”
„Ne aggódj,” mondta neki Embry. „Ha késnek is, semmit sem hagyunk veszendőbe menni.”
Emily kuncogott, és kinyitotta a hűtőt. „Kétség sem fér hozzá,” értett egyet. „Bella, éhes vagy? Gyere,
és egyél néhány muffint.”
„Köszönöm.” Elvettem egyet a tálról, és elkezdtem majszolni a szélét. Nagyon finom volt, és jót tett a
gyenge gyomromnak. Embry felemelte a harmadik muffinját, és egészben a szájába tömte.
„Hagyj néhányat a bátyáidnak is,” szólt rá Emily, fejbe vágva őt egy fakanállal. A szó meglepett, de
úgy tűnt a többieknek semmit se jelent.
„Malac,” kommentálta Jared.
Nekidőltem a pultnak és néztem, ahogy ők hárman ugratják egymást, mint egy család. Emily konyhája
barátságos hely volt, világos a fehér konyhaszekrényektől és a megfakult fa padlódeszkáktól. A kicsi
kerek asztalon, egy megrepedt kék-fehér kínai váza állt telis-tele vadvirágokkal. Embry és Jared úgy
tűnt itt teljesen otthon érzik magukat.
Emily felvert több tucat tojást egy nagy sárga tálban. Feltűrte levendulaszínű pólójának ujját, és
láttam, hogy a sebhelyek a jobb karjának hátulján is végigfutnak. Vérfarkasokkal lógni tényleg
kockázatos, ahogyan Embry is mondta.
Kinyílt a bejárati ajtó és Sam lépett be rajta.
„Emily,” mondta és a hangján annyi szerelem érződött, hogy zavarban voltam, amiért ilyen tolakodóan
bámultam, ahogy egyetlen hosszú lépéssel átszelte a szobát és Emily arcát a nagy, széles tenyerébe
fogta. Lehajolt és megcsókolta a sötét hegeket a jobb arcán mielőtt szájon csókolta volna.
"Hé, ne előttünk," panaszkodott Jared. "Éppen eszek."
„Akkor fogd be, és egyél,” javasolta Sam, és még egy csókot nyomott Emily sebhelyes ajkára.
„Ugh,” nyögte Embry.
Ez rosszabb volt, mint bármelyik romantikus film, ez valódi volt, lerítt róluk, hogy tele vannak
örömmel, élettel és igaz szerelemmel. Leraktam a muffinomat és keresztbe fontam a karjaimat a
mellkasomon. Bámultam a virágokat, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a közös perceik tökéletes
békéjét, és a sebeim boldogtalan lüktetését.
Hálás voltam Jacob és Paul figyelemelterelő belépésért, és megdöbbentem, mikor láttam, hogy
nevetnek. Miközben néztem őket Paul ráütött Jacob vállára, és ő viszonzásként vesén vágta. Megint
nevettek. Úgy tűnt mindketten egy darabban vannak.
Jacob végigpásztázta szemével a szobát, majd megállt mikor meglátott, ahogy esetlenül és
kívülállóként támaszkodom a pultnak a konyha legtávolabbi csücskében.
„Szia Bells,” üdvözölt vidáman. Megragadott két muffint, és megkerülte az asztalt, hogy oda álljon
mellém. „Bocs az előbbiért,” motyogta az orra alatt. „Hogy bírod?”
„Ne aggódj, jól vagyok. Finom a muffin.” Újra felvettem a sajátomat és elkezdtem rágcsálni. A
mellkasomon megkönnyebbültség lett úrrá, amint Jacob mellém állt.
„Oh, ember!” jajdult fel Jared, megzavarva minket.
Felnéztem, és láttam, ahogy ő és Embry egy halvány, rózsaszín vonalat vizsgált Paul felkarján. Embry
diadalittasan vigyorgott.
„Tizenöt dollár,” ujjongott.
„Ezt te csináltad?” suttogtam Jacobnak emlékezve a fogadásra.
„Alig értem hozzá. A naplementére már nem is fog látszani.”
„A naplementére?” A Paul karján lévő csíkra néztem. Furcsa, de többhetes sebnek tűnt.
„Farkas dolog,” súgta Jacob.
Bólintottam és próbáltam nem furán nézni.
„Te jól vagy?” kérdeztem lehelve.
„Egy karcolás sincs rajtam,” válaszolt önelégülten.
„Hé srácok,” a kis szobában folyó minden beszélgetést félbeszakított Sam erőteljes hangja. Emily a
tűhelynél állt, a felvert tojásokat öntötte bele egy nagy serpenyőben, de Sam egyik keze még mindig
öntudatlanul a lány hátán pihent. „Jacobnak információi vannak számunkra.”
Paul nem tűnt meglepettnek. .Jacob már biztos elmagyarázta neki és Samnek. Vagy… csak szimplán
hallották a gondolatait.
„Tudom, mit akar a vörös hajú.” mondta Jacob Jarednek és Embrynek.
„Ezt próbáltam elmondani nektek korábban is.” Majd belerúgott a szék lábába, amire Paul korábban
leült.
„És?” kérdezte Jared.
Jacob elkomorodott. „Megpróbálja megbosszulni a társát – csakhogy nem a feketehajú vérszívó az,
akit mi öltünk meg. A Cullenék elkapták a társát tavaly, és most Bella nyomában van.”
Ez nem volt újdonság számomra, de még mindig megremegtem.
Jared, Embry, és Emily bámultak rám leesett állal.
„Ő csak egy lány,” kifogásolta Embry.
„Azt nem mondtam, hogy van értelme. De emiatt akar a vérszívó átjutni rajtunk. Forksba tart.”
Tovább bámultak engem, tátott szájjal, egy hosszú percen át. Lehajtottam a fejem.
„Remek,” mondta végül Jared, s mosolyra húzta a száját. „Van egy csalink.”
Jacob hihetetlen sebességgel kikapta a konzervnyitót a konyhaszekrényből és Jared feje felé hajította.
Jared keze kivágódott – gyorsabban, mint ahogy el tudtam képzelni, és elugrott a konzervnyitó útjából,
mielőtt az képen találta volna.
„Bella nem csali.”
„Tudod, hogy értem,” mondta Jared zavartalanul.
„Szóval megváltoztatjuk az evező alakzatunkat," mondta Sam nem törődve a civakodásukkal
"Megpróbálunk néhány rést hagyni, és majd meglátjuk, hogy beleesik-e a csapdába. Szét kell majd
válnunk, és ezt nem szeretem. De ha tényleg Bellát üldözi, akkor nem fogja kihasználni a
megcsökkent csapatainkat."
„Quil is közel van hozzá, hogy csatlakozzon hozzánk,” motyogta Embry. „Akkor egyenlően tudnánk
szétválni."
Mindenki lesütötte a szemét. Én Jacob arcára pillantottam, és az reményvesztettnek tűnt, mint tegnap
délután a házuk előtt. Nem számított mennyire nyugodtak bele a végzetükbe, itt ebben a boldog kis
konyhában, egyik vérfarkas sem kívánt hasonló sorsot a barátjának.
„Nos, erre nem számíthatunk," mondta Sam halkan aztán a szokásos hangerejével folytatta. "Paul,
Jared, és Embry védi a külső széleket, és Jacob meg én a belső területeket. Összegyűlünk, amikor már
csapdába esett.”
Észrevettem, hogy Emilynek nem volt különösebben kedvére hogy Sam a kisebbik csapatban van. Ez
az aggodalma arra késztetett, hogy én is aggódva pillantsak Jacob felé.
Sam elkapta a tekintetem. „Jacob úgy gondolja, a legjobb lenne, ha annyi időt töltenél itt, La Pushban,
amennyit csak tudsz. Csak a biztonság kedvéért. Így a nő nem fogja tudni, hogy hol talál meg
téged.”
„És mi van Charlie-val?” kérdeztem.
"Ez a vadászati őrület még mindig tart," mondta Jacob. "Azt hiszem Billy és Harry itt tudják tartani
Charliet, amikor nem dolgozik."
„Várj!” emelte fel Sam az egyik kezét. A pillantása Emilyre vándorolt, majd vissza rám. "Jacob szerint
ez a legjobb megoldás, de ezt neked kell eldöntened. Neked kell komolyan mérlegelned mindkét
lehetőség kockázatát. Láttad ma reggel, hogy itt a dolgok milyen könnyen válhatnak veszélyessé,
milyen gyorsan kicsúszhatnak a kezünk közül. Ha úgy döntesz, hogy velünk maradsz, nem tudom
garantálni, hogy biztonságban leszel.”
„Nem fogom bántani,” dörmögte Jacob, lesütve a szemét.
Sam úgy tett, mintha meg se hallotta volna. „Ha bárhol máshol nagyobb biztonságban érzed magad…”
Megharaptam az ajkam. Hová mehetnék, hogy mást ne sodorjak veszélybe? Újra elborzadtam a
gondolattól, hogy belekeverjem Renee-t ebbe az egészbe– hogy behúzzam a céltábla elé, amit én
viseltem. „Nem akarom máshová vezetni Victoriát,” súgtam.
Sam biccentett. „Így igaz. Jobb, ha itt tartjuk őt, ahol véget tudunk vetni ennek.”
Megrándultam. Nem akartam, hogy Jacob vagy bármelyikük megpróbáljon végezni Victoriával. Jake
arcára pillantottam: nyugodt volt, majdnem olyan, mint amilyenre emlékeztem a farkas dolog előttről,
és teljesen semlegesnek tűnt a vámpírvadászat ötletére.
„Óvatos leszel, ugye?” kérdeztem, hallhatóan egy gombóccal a torkomban.
A fiúk hangos huhogásba, fütyülésbe törtek ki, mint akik jól szórakoznak. Mindenki nevetett rajtam –
kivéve Emilyt. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen láttam a szimmetriát a deformált vonásai alatt. Az
arca még mindig gyönyörű volt és élénk, az enyémnél is hevesebb az aggodalomtól. Másfele kellett
néznem, mielőtt az aggodalom mögött rejtőző szerelem újra fájdalommal tölt el engem.
„Kész a kaja!” jelentette be aztán, s a stratégiai megbeszélés már a múlté volt. A fiúk gyorsan
körbeülték az asztalt - ami olyan kicsinek tűnt, hogy bármikor összedőlhetett volna a nagy erejüktől–
és elpusztították a hatalmas adag rántottát, amit Emily rekordsebességgel tett le középre.
Emily a pulthoz dőlve evett, akárcsak én – elkerülve az asztal körüli tébolydát - és szeretetteljesen
nézte őket. Az arckifejezésén tisztán látszott, hogy ez az ő családja.
Összességében ez nem igazán az volt, amit egy csapat vérfarkastól vártam volna.
Egy egész napot, La Push-ban töltöttem, leginkább Billy házában. Billy üzenetet hagyott Charlie
telefonján és a rendőrőrsön, és Charlie vacsoraidő körül két pizzával érkezett. Még jó, hogy két nagyot
hozott, ugyanis Jacob egyedül megette az egyiket.
Láttam, hogy Charlie egész este gyanakodva járatja a tekintetét közöttünk, különösképp Jacobon, aki
sokat változott. A hajáról kérdezte; Jacob csak megvonta a vállát és azt mondta, hogy így sokkal
kényelmesebb.
Tudtam, hogy amint Charlie és én hazafelé indulunk, Jacob elmegy – elmegy, hogy farkasként
körbefussa a terepet, ahogy azt egész nap, bizonyos időközönként megtette. Ő és a bátyjai egyfajta
állandó felügyelet alatt tartottak minket, lesték Victoria visszatérésének jeleit. De mióta elűzték őt
előző este – Jacob szerint félúton Kanadáig – azóta még nem tört be újra.
Kicsit se reméltem, hogy talán feladta. Nincs akkora szerencsém.
Jacob vacsora után kisétált velem a furgonig és elidőzött az ablakomnál, amíg vártuk, hogy Charlie
induljon el előbb.
„Ne félj ma este,” mondta Jacob, miközben Charlie úgy tett mintha valami gondja akadt volna a
biztonsági övvel. „Kint leszünk és figyelni fogunk.”
„Nem fogok magam miatt aggódni,” ígértem.
„Bolond vagy! Vámpírra vadászni jó móka. A legjobb dolog az egészben.”
Megráztam a fejem. „Ha én bolond vagyok, akkor te meg veszélyesen tébolyodott.”
Kuncogott. „Pihenj kicsit, Bella, drágám. Fáradtnak tűnsz.”
„Megpróbálok.”
Charlie türelmetlenül megnyomta a dudát.
„Holnap találkozunk,” mondta Jacob. Első dolgod az legyen, hogy idejössz.”
„Az lesz.”
Charlie követett engem hazáig. Csekély figyelmet szenteltem a fényeknek a visszapillantó tükörben.
Kíváncsi voltam, hol lehet Sam, Jared, Embry és Paul az éjszakában, és hogy Jacob csatlakozott-e már
hozzájuk.
Amint hazaértünk, gyorsan a lépcső felé siettem, de Charlie a nyomomban volt.
„Mi folyik itt Bella?” követelte, mielőtt el tudtam volna menekülni. „Úgy tudtam, Jacob valami banda
tagja, és hogy ti ketten veszekedtetek.”
„De kibékültünk.”
„És a banda?”
„Nem tudom - ki értheti a tinédzser fiúkat? Rejtélyesek. De találkoztam Sam Uleyval és a
menyasszonyával, Emilyvel. Nagyon kedvesnek tűntek” Megrántottam a vállam. „Az egész egy
félreértés lehetett.”
Az arca megváltozott. „Nem hallottam, hogy ő és Emily hivatalossá tették a dolgot. Ez jó. Szegény
lány.”
„Tudod, mi történt vele?”
„Megtámadta egy medve fent, északon, a lazacívási időben (ford. lazacszaporodás) – szörnyű baleset.
Több mint egy éve volt. Hallottam, hogy Sam nagyon kikészült.
„Ez szörnyű,” ismételtem. Több mint egy éve. Fogadni mertem volna, hogy ez akkor történt, mikor
még csak egy vérfarkas volt La Push-ban. Irtóztam a gondolattól, hogy mit érezhet Sam minden
alkalommal, mikor Emily arcára néz.
Az éjszaka hosszú ideig ébren feküdtem az ágyban, s próbáltam átgondolni az egész nap történéseit.
Visszafelé haladtam, kezdve a vacsorával Billyvel, Jacobbal és Charlie-val, aztán jött a hosszú délután
Blackék házában, az ideges várakozást, hogy halljak valamit Jacobról, Emily konyhája, majd a
vérfarkasok horrorisztikus harca és a beszélgetés Jacobbal a parton.
Azon elmélkedtem, amit Jacob hajnalban mondott a képmutatásról. Sokáig gondolkodtam rajta. Nem
szerettem arra gondolni, hogy álszent vagyok, mi értelme lenne hazudni magamnak.
Összegömbölyödtem. Nem, Edward nem gyilkos. Még a sötét múltjában sem ölt, legalábbis nem
ártatlanokat.
De mi van, ha mégis így volt? Mi van, ha akkor, amikor még nem ismertem őt csak olyan volt, mint a
többi vámpír? Mi lett volna, ha emberek tűntek volna el a fák között, akárcsak most? Távol tudom
tartani magam tőle?
Szomorúan megráztam a fejem. A szerelem irracionális, emlékeztettem magam. Minél jobban szeretsz
valakit, annál kevesebb értelme van.
Megfordultam, és próbáltam másra gondolni – és Jacobra és a bátyjaira gondoltam, ahogyan a kint
sötétségben rohangálnak. Úgy aludtam el, hogy elképzeltem a farkasokat láthatatlanul az éjszakában,
ahogy védelmeznek a veszélytől. Álmomban megint az erdőben álltam, de nem mozdultam. Emily
sebhelyes kezét fogtam, az árnyékokat néztem a fák közt és nyugtalanul vártam, hogy a vérfarkasok
hazaérjenek.