16. PARIS

Abban a pillanatban a fejem a felszínre ért.
Mennyire zavarbaejtő. Biztos voltam benne, hogy süllyedek.
Az áramlat nem dobott volna fel. Még több sziklához vágódtam, és erősen bevertem a hátam közepét,
ritmikusan hol a mellkasom vágódott oda hol meg a hátam, kijött a víz a tüdőmből.
Hatalmas mennyiségű víz spriccelt ki a számon és az orromon keresztül. Csípett a sós víz, a tüdőm
égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul a sziklák
nyomták a hátamat. Valahogy egy helyben maradtam, pedig a hullámok még mindig csapkodtam
körülöttem. Az arcomba ömlő víztől nem láttam semmit.
"Lélegezz!" egy ideges hang, vadul utasított, és egy kegyetlen késszúrásszerű fájdalmat éreztem,
amikor felismertem a hangot—mert ez nem Edward hangja volt.
Nem tudtam engedelmeskedni.A vízsugár, ami a számból jött nem hagyta abba annyi időre, hogy
levegőt tudjak venni.
A fekete, jeges víz égette a tüdőmet.
A szikla megint megütötte a hátamat, pontosan a lapockámnál, és még egy adag víz találta meg az
útját kifelé a tüdőmből.
"Lélegezz, Bella! Gyerünk!" könyörgött Jacob.
Fekete pontok ragyogtak a szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, és elzárták a fényt.
Megint odavágódtam a sziklához.
De a szikla nem volt hideg, mint a víz, forrón égette a bőrömet.Rájöttem, hogy ez csak Jacob keze
amint megpróbálta kipumpálni a vizet a tüdőmből.Az a vasrács, ami kiragadott a tengerből szintén …
meleg volt… A fejem kóválygott, fekete foltok borítottak mindent.…
Megint haldoklom? Ez nem tetszett—nem volt olyan jó, mint az előbb. Most csak szimplán sötét volt,
nem láttam semmit.
A csapkodó hullámok hangja összemosódott a sötétséggel és csend lett, még az a sípolás is elhalkult,
ami úgy hangzott mintha a fülemből jönne…
"Bella?" kérdezte Jacob feszülten, de már nem olyan vadul, mint az előbb. "Bells, édesem, hallasz
engem?"
A gondolataim cikáztak, és émelyítően kavarogtak mintha csatlakoztak volna a tajtékzó vízhez…
"Mennyi ideje eszméletlen?" kérdezte valaki más.
A hang, ami nem Jacobé volt megrémített, arra ösztönzött, hogy még jobban figyeljek.
Észrevettem hogy egy helyben vagyok. Semmi sem rángatott vagy sodort—a hullámzás csak a
fejemben volt.
A talaj alattam sima és mozdulatlan volt. Kavicsokat éreztem a csupasz karom alatt.
"Nem tudom," mondta Jacob még mindig kétségbeesetten. A hangja nagyon közeli volt. A Kezei—
olyan melegek voltak hogy biztos voltam benne, hogy az övéi – kisimította a vizes hajamat az
arcomból.
"Talán pár perce? Nem tartott sokáig kihúzni a partra."
A halk suhogás a fülemben nem a hullámok zaja volt—hanem a levegőé, ahogy ki-be mozog a
tüdőmből. Minden lélegzetvétel égetett—a légcsövem olyan érdes volt mintha fémforgáccsal lenne
bélelve. De lélegeztem.
És majd meg fagytam. Ezer apró jeges tű szurkálta az arcomat és a karomat.
"Lélegzik. Visszatért. Be kéne vinnünk a hidegről. Nem tetszik a színváltozása. …" felismertem Sam
hangját.
"Szerinted nem lesz baja, ha megmozdítjuk?"
"Beütötte a hátát vagy valamilyét, amikor lezuhant?"
"Nem tudom."
Haboztak.
Megpróbáltam kinyitni a szemem. Eltartott egy percig mire megláttam a sötét, lila felhőket, és éreztem
szemerkélő fagyos esőt magamon.. "Jake?" köhögtem.
Jacob arca eltakarta az eget. "Oh!" megkönnyebbülten felsóhajtott. A szemei nedvesek voltak az esőtől.
"Oh, Bella! Jól vagy? Hallasz? Megsérültél?"
"Cs-csak a torkom," dadogtam remegő ajkakkal.
"Akkor elviszünk innen," mondta Jacob. Becsúsztatta alám a karjait és erőfeszítés nélkül felemelt-,
mint egy üres dobozt. A mellkasa csupasz volt és meleg, behúzta a vállát, hogy megvédjen az esőtől.
A fejem a lelógott a karjáról. Kifejezéstelenül bámultam vissza a dühöngő vízre, amint csapkodta a
homokot mögöttünk.
"Megvan?" kérdezte Sam.
"Igen, majd én elintézem. Menj vissza a kórházba. Majd később csatlakozom hozzád. Köszi, Sam.."
A fejem még mindig kóválygott. Először egy szavát sem értettem. Sam nem válaszolt. Semmilyen
hangot nem hallottam, azon tűnődtem, hogy lehet, hogy már el is ment.
A víz nyaldosta a partot utánunk, ahogy Jacob elvitt, mintha mérges lenne, hogy megszököm.
Ernyedten bámultam, egy parányi szikra villant az szemembe—rikító tűz táncolt a fekete vízen,
messze az öbölben. Ennek a képzelgésnek semmi értelme nem volt, és azon töprengtem hogy
mennyire vagyok a tudatomnál egyáltalán.
Az emlékeim örvénylettek, felidéztem a fekete vizet, a háborgó tengert—az elveszettség érzését hogy
azt sem tudtam, hogy süllyedek vagy sem. Annyira elvesztem… de Jacob valahogy…
"Hogy találtál meg?" kérdeztem reszelős hangon.
"Kerestelek," mondta. Félig-meddig futott az esőben, fel a parton az út felé.
"Követtem a furgonod keréknyomait, és hallottam a sikításodat…" megborzongott. "Miért ugrottál le,
Bella? Nem vetted észre hogy mekkora hurrikán közeledik? Nem tudtál volna megvárni?" kérdezte
mérgesen, a megkönnyebbülése már alábbhagyott.
"Sajnálom," motyogtam. "Buta voltam."
"Igen, nagyon buta voltál," értett egyet, és egy leesett egy csepp eső a hajáról, ahogy bólogatott.
"Figyelj, nem tudnád akkora tartogatni a butaságokat, amikor a közelben vagyok? Nem leszek képes
koncentrálni, ha sziklákról ugrasz le a hátam mögött."
"Oké," egyeztem bele. "Semmi baj." Úgy hangzott, mint ha egy lánc-dohányos mondta volna.
Megköszörültem a torkom—és aztán összerezzentem, olyan volt, mint ha kések szurkálnák a
torkomat.
"Mi történt ma? Sikerült…..megtalálni?" most rajtam volt a sor hogy megborzongjak, noha itt nem
fáztam közel Jacob nevetségesen meleg testéhez.
Jacob megrázta a fejét. Még mindig inkább futott, mint sétált a házuk felé.
"Nem. Elmenekült a vízzel—nagy előnyt jelent a vérszívóknak. Emiatt siettem haza—féltem hogy,
tesz egy kitérőt. Nagyon sok időt töltesz a parton…"
"Sam visszajött veled… van még valaki otthon?" Reméltem hogy nem keresik még mindig Victoriát.
"Igen. Fogjuk rá."
Megpróbáltam leolvasni az arckifejezését, hunyorogtam a kopogó esőbe. A szemei összeszűkültek
aggodalmában vagy fájdalmában.
Eszembe jutottak azok a szavak, amiknek az előbb még nem volt értelmük. "Azt mondtad… kórház.
Az előbb, Samnek. Megsérült valaki? Legyőzött titeket?" a rekedt hangom furán hangzott egy
oktávval feljebb.
"Nem, nem. Amikor visszaértünk, Emily várt minket a hírrel. Harry Clearwater-ről. Harrynek
szívrohama volt ma reggel."
"Harry?" megráztam a fejemet, megpróbáltam felfogni a szavait. "Oh, nem! Charlie tudja már?"
"Harry meg fog gyógyulni?"
Jacob szemei megint összeszűkültek. "Hát nincs valami jó állapotban."
Hirtelen bűntudatod éreztem—igazán szörnyen éreztem magam az eszement sziklaugrásom miatt.
Senkinek nem kellet, volna most miattam aggódnia. Milyen ostoba időzítés a meggondolatlanságra.
"Tehetek valamit?" kérdeztem.
Abban a pillanatban elállt az eső. Észre sem vettem, hogy már Jacobék házánál vagyunk, amíg be nem
lépett az ajtón. Még pár csepp eső kopogott a tetőn.
"Itt maradhatsz," mondta Jacob miközben lerakott a kanapéra. "Komolyan—pontosan ott, amíg hozok
neked valami száraz ruhát."
Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a szoba sötétségéhez, amíg Jacob a szobájában lomolt.
A szűk utcai szoba üresnek, elhagyatottnak tűnt Billy nélkül. Furcsán vészjósló volt—de valószínűleg
csak azért, mert tudtam, hogy hol van.
Jacob egy másodperc múlva vissza is jött. Egy halom szürke pamutot dobott rám.
"Nagyok lesznek rád, de ez a legjobb, amit találtam. Én ömm, kimegyek, nyugodtan öltözz át."
"Ne menj sehová. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy mozogjak. Csak maradj velem."
Jacob leült a földre mellém, a hátát nekitámasztotta a kanapénak. Azon tűnődtem, hogy vajon mikor
aludt utoljára. Olyan kimerültnek látszott, mint amennyire én éreztem magam.
Ráhajtotta a fejét a mellettem levő párnára és ásított egyet. "Azt hiszem, talán pihenhetnék egy kicsit
…"
Lehunyta a szemét. Az én szemhéjaim és elnehezedtek.
Szegény Harry. Szegény Sue. Tudtam, hogy Charlie marad mellette. Harry az egyik legjobb barátja.
Annak ellenére, hogy Jake negatívan látta a dolgokat, én azért bizakodtam Harry gyors felépülésében.
Charlie kedvéért. És Sue, Leah meg Seth kedvéért is …
Billy kanapéja a radiátor mellett volt, így már jól átmelegedtem, az elázott ruháim ellenére. A tüdőm
sajgott és ahelyett hogy a fájdalom ébren tartott volna, inkább az ájulás kerülgetett.
Azon gondolkodtam, hogy alszom-e vagy csak a fuldoklásom okozta megrázkódtatás miatt vagyok
ilyen ernyedt.
Jacob halk horkolása úgy hangzott, mint egy altatódal. Gyorsan álomba szenderültem.
Hosszú ideje először, az álmom csak egy sima normális álom volt. Csak elmosódott összefüggéstelen
régi emlékeket láttam egymás után—a vakító ragyogását a Phoenix-i napnak, az anyám arcát, egy
rozoga faházat, egy kopott ágytakarót, a tükrös szobát, a lángot a fekete vízen … mindegyik kép csak
addig maradt az emlékezetemben, amíg az álom nem váltott egy következőre.
Csak az utolsó kép maradt meg a fejemben. Értelmetlen volt—mint egy színdarab vagy mi.
Egy erkély jelenet este, egy festett hold lógott az égen. Néztem a hálóinges lányt amint áthajol a
korláton, és magában beszél.
Semmitmondó… de amikor lassan visszanyertem az öntudatomat, Júlia járt a fejemben.
Jacoba földre roskadva aludt, a légzése lassú volt és egyenletes. A házban félhomály uralkodott, az
ablakon át látszódott a kinti sötétség. Zsibbadt és meleg voltam, és már majdnem megszáradtam.
Minden lélegzetvétel égette a torkomat.
Azon voltan, hogy felkeljek—legalább hogy igyak valamit. De a testem ernyedten feküdt, mintha
soha többé nem akarna mozogni.
Mozgás helyett, inkább Júliára gondoltam.
Azon tűnődtem, hogy mit tett volna, ha Rómeó elhagyja, de nem azért mert száműzték hanem azért
mert már nem érdeklődött iránta.
Mi lett volna, ha Rosalind adott volna neki egy esélyt, és ő meggondolja magát?
És mi lett volna, ha ahelyett hogy feleségül veszi Júliát csak szimplán eltűnik?
Azt hiszem tudom, hogy Júlia hogy érezte volna magát.
Nem tért volna vissza a régi életéhez. Biztos voltam benne, hogy soha nem tudott volna továbblépni.
Még akkor is, ha olyan sokáig él hogy megöregszik és megőszül, minden alkalommal, amikor
lehunyta volna szemét Rómeo arca jelent, volna meg előtte. Végül beletörődött volna.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon hozzáment volna Parishoz a végén, csak a szülei és a béke kedvéért.
Nem, valószínűleg nem, döntöttem el a kérdést. De aztán rájöttem, hogy az egész történet nem sok
mindent árul el Parisról. Ő csak egy mellékszereplő—egy helyettes, egy fenyegetés, aki el akarja
nyerni Júlia kezét.
Mi van, ha több is van Parisban?
Mi lett volna, ha Paris és Júlia barátok?
Júlia legjobb barátja?
Mi lett volna, ha ő az egyetlen ember, akivel Júlia megosztja ezt az egész mindent elsöprő Rómeo
ügyet?
Az egyetlen, aki igazán megérti őt, és érezteti vele, hogy még mindig emberi lény? Mi van, ha Paris
kedves és türelmes volt?
Mi van, ha ő törődött Júliával? És mi van ha Júlia tudta hogy nélküle nem élte volna túl ezt az egészet?
Mi van, ha tényleg szerette őt és csak azt akarta, hogy boldog legyen?
És… mi van, ha Júlia szerette Parist? Nem úgy, mint Rómeot. Nem olyan odaadó szerelemmel, persze.
De eléggé, ahhoz hogy boldoggá tegye.
Az egyetlen hang a szobában Jacob lassú, mély lélegzése volt—mint egy kisgyereknek dúdolt
altatódal, mint egy hintaszék suhogása, mint egy régi óra ketyegése, amikor tudod hogy sehova se kell
menned …ez a nyugalom hangja volt.
Ha Romeo tényleg elment volna, és soha többé nem tér vissza, az befolyásolta volna Júliát, hogy
elfogadja-e Paris ajánlatát? Talán megpróbált volna letelepedni a megmaradt élete maradványaival.
Talán ez lett volna a legközelebb a boldogsághoz.
Sóhajtottam, és aztán felnyögtem a torkomat kaparó fájdalomtól. Túl sokat képzelek a történetbe.
Rómeo nem gondolta volna meg magát. És ezért emlékeznek az emberek a nevére, mindig együtt
emlegetik őket: Rómeo és Júlia.
Ezért ilyen jó ez a történet. "Júliát dobják, és Parissal végzi " ez nem lett volna nagy siker.
Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a gondolataim másfele vándoroljanak, nem akartam erre az
ostoba színdarabra gondolni. Inkább a valóságra gondoltam—arra hogy micsoda eszement ötlet volt
leugrani a szikláról. És nem csak a sziklaugrás, de a motorozás is, és ez az egész felelőtlen Evel
Knievel (motoros kaszkadőr) dolog.
Mi lett volna ha történik velem valami? Mit tett volna Charlieval? Harry szívrohama hirtelen új
távlatokat nyitott meg előttem.
Egy olyan jövőt, amit nem akartam látni, mert —ha elismerem az igazát—az azt, jelentette volna,
hogy meg kell változnom. De élhetek így tovább?
Talán. Nem lenne könnyű, tekintettel, arra a tényre teljesen nyomorult lennék, ha fel kéne adnom a
hallucinációimat és úgy kéne viselkednem mint egy felnőtt.De talán meg kéne próbálnom. És talán
sikerülne is. Ha itt van velem Jacob.
Most nem tudom meghozni ezt a döntést. Túlságosan fáj. Valami másra kell gondolnom.
A ma délutáni meggondolatlan kaszkadőr mutatványom emlékei a felszínre törtek, miközben
próbáltam valami kellemesre gondolni … éreztem a levegőt ahogy zuhantam, a víz sötétségét, a sodrás
erejét … Edward arcát… hosszasan időztem ennél a pontnál. Éreztem Jacob kezeit, ahogy
visszarántottak az életbe….. éreztem a lila felhőkből szakadó esőt…… láttam a furcsa lángot a
hullámok hátán …
Volt valami ismerős a vízen táncoló láng színében. Persze nem lehetett igazi tűz—
A gondolatmenetemet félbeszakította egy éles fékcsikorgás, ami odakintről jött.
Hallottam, ahogy megáll egy autó a ház előtt, majd ahogy valaki kinyitja az ajtaját és utána becsapja.
Fel akartam ülni, de inkább meggondoltam magam.
Billy szokatlanul halk hangját könnyen felismertem, de inkább csak szaggatott mormogásként
hallatszott.
Az ajtó kinyílt és fény szűrődött be rajta. Vakon hunyorogtam. Jake felriadt és hirtelen talpra szökkent.
"Bocsi," dörmögte Billy. "Felébresztettünk?"
Lassan az arcára fókuszáltam, és láttam a könnyekkel telt szemeit.
"Ó ugye nem, Billy!" nyögtem.
Lassan bólintott egyet és az arca megkeményedett a fájdalomtól. Jake odarohant az apjához és
megragadta az egyik kezét.
A fájdalom gyermeteggé változtatta az arckifejezését—különösen festett egy ilyen kemény férfin.
Sam Billy mögött állt és betolta a székét a szobába. A megszokott higgadtsága hiányzott az
aggodalmas arcáról.
"Úgy sajnálom," suttogtam.
Billy bólintott. "Mindenkinek nehéz most."
"Hol van Charlie?"
"Az apád még mindig a kórházban van Sue-val. Nagyon sok… elrendezni való van, tudod."
Nyeltem egyet.
"Azt hiszem vissza kéne mennem," motyogta Sam, tétovázva.
Billy elhúzta a kezét Jacobtól és keresztül tolta magát a konyhán a szobája felé.
Jake egy percig bámult utána, aztán megint leült mellém a földre. Az arcát a tenyerébe temette.
Simogattam vállát, és azt kívántam bárcsak lehetne mondani valamit ilyen helyzetben.
Egy hosszú másodperc után, Jacob megfogta a kezemet és az arcához emelte.
"Hogy érzed magad? Jól vagy? El kellett volna vinnem téged egy orvoshoz." Sóhajtotta.
"Ne aggódj miattam," krákogtam.
Felém fordította a fejét. A szeme piros volt a kialvatlanságtól. "Nem nézel ki túl jól."
"Asszem nem is érzem magam túl jól."
"Idehozom a furgonod és hazaviszlek—otthon kéne lenned, amikor Charlie hazaér."
"Rendben."
Unottan feküdtem a kanapén amíg vártam Jacobot. Billy síri csendben ült a másik szobában. Úgy
éreztem magam, mintha egy résen át lesném, a magányos gyászt, ami nem az enyém volt.
Jake hamar visszaért. A furgonom hangja hamarabb törte meg a csendet, mint ahogy számítottam rá.
Szó nélkül felsegített a kanapéról, átkarolta a vállamat, amikor vacogtam a hideg kinti szélben. Kérés
nélkül beült a vezetőülésre és szorosan magához ölelt.A fejemet ráhajtottam a mellkasára.
"Hogy fogsz hazamenni?" kérdeztem.
"Nem megyek haza. Még nem kaptuk el a vérszívót, emlékszel?"
Megremegtem, de most nem a hideg miatt.
Csendben haladtunk hazafelé.A hideg levegő teljesen felébresztett.Az elmém éber volt, nagyon
gyorsan és keményen dolgozott.
Mi van, ha…? Mi lenne a leghelyesebb megoldás?
Nem tudtam elképzelni az életemet Jacob nélkül—még az elképzelésnek a gondolatára is
megborzongtam.
Valahogy, nélkülözhetetlenné vált az életbenmaradásomhoz. De így hagyni a dolgokat nem lenne …
kegyetlenség, amivel Mike is vádolt?
Emlékszem, hogy azt kívántam Jacob bárcsak a bátyám lenne. Ráébredtem hogy azért kívántam ezt,
mert birtokolni akartam őt. Egyszerűen jól esett—a melegsége, bizalmassága, a megnyugtatása.
Biztonság. Jacob egy biztonságos menedék volt.
Korlátozhatom ezt az igényt. A saját erőmből kell boldogulnom.
Tudtam, hogy mindent el kell mondanom neki. Ez volt az egyetlen módja, annak hogy igazságos
legyek. Úgy kell elmagyaráznom neki, hogy megértse, hogy nem ültetem fel, csak egyszerűen ő túl jó
nekem. Már azt tudja, hogy meg vagyok törve, ez a része nem lepné meg, de azt is meg kell tudnia,
hogy mekkora mértékben. Azt is el kell mondanom neki, hogy őrült vagyok—meg kell magyaráznom
a hangokat amiket hallok. Mindent tudnia kell, mielőtt döntést hoz.
De ahogy felismertem ennek a szükségességét, arra is rájöttem, hogy mindezek ellenére is elfogad
majd. Még csak át sem gondolná a dolgot.
Rá kell bíznom mindent—mindenemet amim maradt, az összes törött darabkát. Ez az egyetlen járható
út. Lehetek igazságos? Tudok egyáltalán igazságos lenni?
Olyan helytelen lenne, ha megpróbálnám boldoggá tenni Jacobot? Még akkor is, ha a szerelem, amit
iránta érzek nem több, mint egy gyenge visszhangja annak, amire képes lennék, még akkor is, ha
ugyan a szívem messze jár, fájdalmasan kutatva a szeszélyes Rómeo-ja után….annyira helytelen lenne?
Jacob leparkolt a házunk előtt, hirtelen csend lett mikor leállította a motort. Mint már annyiszor, most
is úgy tűnt mintha Jacob hallaná a gondolataimat.
Átölelt a karjával és a mellkasához szorított. Megint jól esett.
Majdnem olyan volt mintha egy teljes ember lennék.
Azt hittem, hogy Harryre gondol, de amikor megszólalt a hangja bocsánatkérően csengett. "Ne
haragudj. Tudom, hogy te nem úgy érzel, ahogy én, Bella. Esküszöm, hogy nem érdekel. Én csak
olyan boldog vagyok hogy jól vagy, hogy énekelni tudnék—és azt senki nem akarja, hallani.
Hallottam a fülemben a rekedt nevetését.
A lélegzetem kimetszett egy darabot a torkomból.
Hát nem azt akarta Edward, -olyan közönyösen amennyire csak tudta- , hogy a körülményekhez képest
legyek boldog? Hát nem volt benne annyi barátságos érzés, hogy ezt akarja nekem? Azt hiszem de.
Tőlem nem sajnálná, de nem akart egy kevéske szerelmet sem adni Jacobnak.
Elvégre is ez nem ugyanaz a szerelem volt.
Jake a hajamba temette a meleg arcát.
Ha oldalra fordítanám a fejem—ha az ajkaimmal, megérinteném a meztelen vállát... Kétségem se volt
afelől hogy mi következne.. Olyan könnyű lenne. Nem lenne szükség semmilyen magyarázatra.
De meg tudnám tenni? El tudnám árulni a távol levő szívemet, hogy megmentsem a szánalmas
életemet?
Pillangók repdestek a gyomromban, miközben azon gondolkoztam, hogy elfordítsam-e a fejemet.
És akkor, olyan tisztán mintha közvetlen veszélyben lennék, meghallottam Edward bársonyos
suttogását.
"Légy boldog," mondta.
Megdermedtem.
Jacob érezte, ahogy megfeszülök és automatikusan elengedett és a kilincs felé nyúlt.
Várj, akartam mondani. Csak egy percet. De még mindig egy helyben ültem, és hallgattam Edward
szavainak visszhangját a fejemben.
Hideg szél áramlott be a furgon utasterébe.
"OH!" Jacob felnyögött mintha valaki gyomorszájba vágta volna. "Mi a franc!"
Ugyanabban a pillanatban becsapta az ajtót és elindította a motort. A kezei annyira remegtek, hogy
nem is tudtam elképzelni, hogy sikerült elfordítania a kulcsot.
"Mi a baj?"
A motor túl pörgött és akadozott.
"Vámpír," prüszkölte.
A fejembe szállt a vér elkezdtem szédülni. "Honnan tudod?"
"Mert érzem a szagát. A fenébe is!"
Jacob szemei vadul pásztázták a sötét utcát. Aligha vette észre a remegést, ami végigfutott a testén.
"Harcoljak vagy vigyem ki innen?" sziszegte magának.
Egy pillanatra rám nézett, és látta a rémült-szemeimet és sápadt arcomat, aztán megint az utat nézte..
"Oké, kijuttatlak innen."
A motor felmordult. A kerekek csikorogtak, ahogy a furgont az egyetlen menekülési útvonal irányába
fordította. A fényszórók bevilágították a járdát és a fekete erdő első fáit,és végül visszatükröződött a
szemközti ház előtt parkoló autóról.
"Állj!" ziháltam.
Egy fekete autó volt—egy autó, amit ismertem. Lehet, hogy nem vagyok egy nagy autószakértő, de
mindent tudtam erről a fekete autóról. Ez egy Mercedes S55 AMG. Tudtam hogy hány lóerős, és hogy
milyen színű a belseje. Ismertem az erőteljes motor berregését a vázon. Ismertem a bőr ülések szagát,
és azt az érzést, ahogy az ablakokon keresztül még a nap is tinta-feketének és homályosnak látszik.
Ez Carlisle autója.
"Állj!" kiáltottam, ezúttal hangosabban, mert Jacob még mindig lefele száguldott az úton.
"Tessék?!"
"Ez nem Victoria. Állj, állj! Vissza akarok menni."
Olyan hirtelen taposott bele a fékbe hogy neki csapódtam a műszerfalnak.
"Mi van?" kérdezte döbbenten. Rémült szemekkel bámult rám.
"Ez Carlisle kocsija! Ezek a Cullenek. Tudom."
Ráébredt a szavaim értelmére és elkezdett vadul rángatózni.
"Hé, nyugi, Jake. Semmi baj. Nincs veszély, látod? Nyugi."
"Igen, nyugalom," lihegte csukott szemmel és lehajtotta a fejét. Amíg összpontosított hogy ne
változzon át farkassá, én a fekete autót bámultam a hátsó ablakon keresztül.
Ez csak Carlisle, mondogattam magamban. Ne számíts semmi többre. Talán Esme is… most hagyd
abba, parancsoltam magamra. Csak Carlisle. Az is sok. Több, mint amennyit reméltem.
"Egy vámpír van a házatokban," sziszegte Jacob. "És te vissza akarsz menni?"
Jacobra emeltem a tekintetem miközben kelletlenül levettem a szemem a Mercédesről – féltem hogy
eltűnik, amíg nem figyelek.
"Természetesen," mondtam meglepődve a kérdésén. Még szép, hogy vissza akartam menni.
Jacob arca megfeszült, amíg bámultam, ráfagyott az a keserű maszk, amiről azt hittem, hogy soha
többé nem látom viszont. Éppen mielőtt felhelyezte a maszkot, elkaptam a tekintetét, amiben
csalódottság tükröződött. A kezei még mindig remegtek. Tíz évvel idősebbnek nézett ki, mint én.
Vett egy mély lélegzetet. "Biztos vagy benne, hogy ez nem egy trükk?" kérdezte lassan, nehézkesen.
"Ez nem trükk. Ez Carlisle. Vigyél vissza!"
Megrázkódott a válla, de a tekintete kifejezéstelen volt. "Nem."
"Jake, nincs semmi baj—"
"Nem. Vidd magad vissza, Bella." A hangja pofon vágott—összerezzentem az ütéstől. Az állkapcsa
remegett.
"Figyelj, Bella," mondta, ugyanolyan éles hangon. "Én nem mehetek vissza. Szerződés ide vagy oda,
az az ellenségem ott bent."
"Nem ez nem…—"
"Most rögtön el kell mondanom Sam-nek. Ez sok mindent megváltoztat. Nem kaphatnak rajta, hogy a
területükön vagyunk."
"Jake, ez nem egy háború!"
Nem figyelt rám. Üresbe állította a motort és kiugrott.
"Viszlát, Bella," szólt vissza a válla fölött. "Remélem, nem halsz meg." Belefutott a sötétségbe, még
mindig annyira remegett, hogy az alakja elmosódott; eltűnt mielőtt kinyitottam a számat hogy utána
kiáltsak.
Hosszú percekig nem tudtam megmozdulni a bűntudattól. Mit tettem Jacobbal?
De a lelkiismeret-furdalás nem tartott sokáig.
Átcsússzantam a vezető ülésre és egyesbe tettem a furgont. A kezeim majdnem annyira remegtek,
mint Jaké, és eltartott egy ideig mire koncentrálni tudtam. Aztán óvatosan megfordultam a furgonnal
és visszamentem a házunkhoz.
Nagyon sötét lett, amikor lekapcsoltam a fényszórókat. Charlie olyan sietve távozott, hogy elfelejtette
felkapcsolni a lámpát a tornácon.
Hirtelen kétségeim támadtak, ahogy bámultam a házat. Mi van, ha ez tényleg egy csapda?
Visszanéztem a fekete autóra, ami a sötétben szinte láthatatlan volt. Nem. Ismerem ezt az autót.
A kezeim még jobban remegtek, ahogy a kulcsokat kerestem az ajtó felett.
Amikor megragadtam a kilincset, az könnyen elfordult a kezemben. Hagytam hogy kinyíljon az ajtó.
Az előszoba sötét volt.
Köszönni akartam, de a torkom kiszáradt. Nem tudtam levegőt venni.
Tettem egy lépést és a villanykapcsoló után matattam. Annyira sötét volt—mint a fekete víz… Hol
van az a kapcsoló?
Pont olyan volt, mint a fekete víz, a tetején a narancssárga pislákoló lánggal. A láng, ami nem lehetett
tűz, de akkor micsoda … ?
Az ujjaim a falat tapogatták, még mindig remegve keresték a kapcsolót…..—
Hirtelen, visszhangzott a fejemben valami, amit Jacob mondott ma délután, leroskadtam… Elmenekült
a vízzel, mondta Jacob. Nagy előnyt jelent a vérszívóknak.Ezért is siettem haza.
—féltem, hogy tesz egy kitérőt.
Az ujjaim megdermedtek, az egész testem megbénult, ahogy ráébredtem miért ismertem fel a furcsa
narancssárga színt a vízen.
Amikor Victoria haját vadul fújta szél, olyan volt, mint a csapkodó lángok….
És ő is ott volt. Pontosan ott a kikötőben velem és Jacobbal. Ha Sam nem lett volna ott, ha csak ketten
lettünk volna … ? Nem tudtam lélegezni, sem mozogni.
A villany felkapcsolódott, annak ellenére, hogy a dermedt ujjaim még mindig nem találták meg a
kapcsolót.
A hirtelen jött fénytől összeszűkült a pupillám, és hunyorogva láttam, hogy van ott valaki,
aki rám vár.