17. LÁTOGATÓ

Egy természetellenesen merev és fehér arc, hatalmas fekete szemekkel bámult rám; a látogatóm
tökéletesen mozdulatlanul állt a hall közepén, egy gyönyörű természetfeletti vízióként.
A térdeim megremegtek egy pillanatra, és majdnem elestem. Aztán rávetettem magam.
"Alice, ó, Alice!" kiabáltam, miközben nekicsapódtam.
Már elfelejtettem, hogy milyen kemény; olyan volt mintha fejjel nekirohantam volna egy betonfalnak.
"Bella?" a hangján érződött egy furcsa keveréke a megkönnyebbülésnek és zavarodottságnak.
Átfontam a karjaimmal és zihálva lélegeztem be a bőrének illatát.
Nem hasonlítható semmihez—nem virágillat, vagy fűszer, nem citrus vagy pézsma. Nincs olyan
parfüm a világon, ami ehhez fogható lenne. Az emlékeim nem voltak megbízhatóak ilyen
szempontból.
Észre sem vettem, hogy a zihálásom már átváltozott valami mássá—csak akkor jöttem rá hogy
zokogok, amikor Alice megragadott és lenyomott a kanapéra majd az ölébe húzott.
Olyan volt mintha egy hűvös kövön ülnék, de a kő tökéletesen illeszkedett a testem alakjához.
Gyengéden simogatta a hátamat, várta hogy végre uralkodni tudjak magamon.
"Én… sajnálom," zokogtam. "Én csak… olyan boldog… vagyok… hogy látlak!"
"Semmi baj, Bella. Minden rendben."
"Igen," bömböltem. És most az egyszer tényleg minden rendben volt.
Alice felsóhajtott."Már el is felejtettem, hogy milyen étvágygerjesztő vagy," mondta rosszallóan.
Felnéztem rá a könnyes szemeimmel. Alice feszesen eltartotta tőlem a nyakát és szorosan összezárta
az ajkait. A szemei olyan sötétek voltak, mint a szurok.
"Oh," leheltem, amint rájöttem, hogy mi a baj. Szomjas volt. És én étvágygerjesztő voltam. Már régen
nem kellet ilyen dolgokkal foglalkoznom. "Ne haragudj."
"Az én hibám. Túl sok ideje nem vadásztam. Nem kellett volna hagynom, hogy megszomjazzak. De
nagyon siettem." Ragyogóan meredt rám. "Ha már témánál vagyunk, elmagyaráznád nekem, hogy
hogy lehetsz életben?
Ez kicsit rendbe tett és abba hagytam a zokogást. Ráébredtem hogy mi történt, és hogy Alice miért is
van itt.
Hangosan nyeltem egyet. "Láttál zuhanni."
"Nem," összeszűkült szemmel ellenkezett. "Láttalak ugrani."
Megnyaltam a számat és próbáltam kitalálni egy olyan magyarázatot, ami nem hangzik hülyeségnek.
Alice megrázta a fejét. "Mondtam neki, hogy ez fog történni, de nem hitt nekem. 'Bella megígérte,'"
olyan tökéletesen utánozta a hangját, hogy teljesen sokkolt miközben a fájdalom végigfutott a
felsőtestemen.
"'Ne nézegesd a jövőjét,'" folytatta a szavai idézését. '"Már így is eleget ártottunk."
"De csak, azért mert nem nézem, az nem jelenti, azt hogy nem is látom " folytatta.
"Nem néztelek folyton, esküszöm, Bella. Csak arról van szó hogy már rád hangolódtam… amikor
láttalak ugrani, nem gondolkodtam, csak rögtön gépre szálltam. Tudtam, hogy már úgy is elkéstem, de
nem ülhettem ölbe tett kézzel. És aztán ideértem, azt gondoltam talán tudok segíteni Charlienak
valamiben, de aztán hirtelen feltűntél."
Zavarában megrázta a fejét. A hangja feszült volt. "Láttam, hogy beleesel a vízbe és csak vártam és
vártam, hogy felbukkanj, de nem jöttél.
Mi történt? Hogy tehetted ezt Charlieval? Elgondolkoztál egy pillanatra is azon, hogy ez mit tett volna
vele? És a bátyámmal?Van fogalmad róla, hogy mit csinált volna Edward ha—"
Félbeszakítottam, amint kimondta nevét.
Hagytam volna, hogy tovább folytassa, még azután is hogy rájöttem miféle tévedés áldozata, csak
hogy halljam a tökéletes csengésű hangját. De most itt volt az idő közbevágni.
"Alice, én nem követtem el öngyilkosságot."
Kétkedően nézett rám. "Azt mondod, hogy nem ugrottál le egy szikláról?"
"Nem, de…" grimaszoltam. "Csak is szórakozási célzattal.
Az arckifejezése megkeményedett.
"Láttam Jacob barátait sziklátugrani," bizonygattam. "Úgy tűnt… hogy, jó móka és én unatkoztam…"
Várt.
"Nem gondoltam bele, hogy a vihar milyen hatással lehet a sodrásra. Tulajdonképpen, a vízre sem
gondoltam."
Alice nem vette be. Láttam, hogy még mindig azt gondolja, hogy meg akartam ölni magam.
Eldöntöttem, hogy rákérdezek.
"Szóval, ha láttál engem beugrani, akkor miért nem láttad Jacobot?"
Félrebillentette a fejét zavarában.
Folytattam. "Az igaz, hogy valószínűleg megfulladtam volna, ha Jacob nem ugrik utánam. Na jó, oké,
nem csak valószínűleg, hanem biztos. De beugrott és kihúzott, és azt hiszem kivonszolt a partra, de
ennél a résznél nem igazán voltam magamnál. Nem lehettem egy percnél tovább a víz alatt mielőtt
kihúzott. Hogy hogy nem láttad?"
Zavarában összeráncolta a szemöldökét. "Valaki kihúzott téged?"
"Igen. Jacob megmentett."
Kíváncsian figyeltem, ahogy az érzelmek rejtélyes egymásutánban suhantak végig az arcán. Valami
zavarta őt—a hiányos látomása? De nem voltam benne biztos. Aztán megfontoltan előre dőlt és
megszagolta a vállamat.
Megdermedtem.
"Ne légy nevetséges," motyogta, és tovább szaglászott.
"Mit csinálsz?"
Nem válaszolt. "Kivel voltál kint az előbb? Veszekedést hallottam."
"Jacob Black. Ő hát…olyan legjobb barátszerűség, asszem. Legalábbis, az volt…" Jacob csalódott
arcára gondoltam, és azon töprengtem, hogy vajon mi is ő nekem.
Alice szórakozottan bólintott.
"Mi van?"
"Nem tudom," mondta. "Nem vagyok biztos benne, hogy ez mit jelent."
"Nos, legalább nem vagyok halott."
Forgatta a szemeit. "Bolond volt, hogy azt hitte, hogy túlélheted egyedül. Még sose láttam senkit, aki
ennyi életveszélyes marhaságot csinál."
"Túléltem," jegyeztem meg.
Valami máson gondolkodott. "Szóval, ha túl nagy volt neked a sodrás, akkor Jacob hogy tudta
áthidalni ezt az akadályt?"
"Jacob… erős."
Hallotta a vonakodást a hangomban, és a szemöldöke megemelkedett.
Az ajkamat harapdáltam. Ez most akkor titok vagy nem? És ha az volt, akkor kinek tartoztam nagyobb
hűséggel? Jacobnak, vagy Alice-nek?
Túl nehéz a titoktartás, döntöttem. Jacob mindenről tudott, akkor Alice miért nem tudhatna?
"Tudod, szóval, ő egy……vérfarkas," vallottam be gyorsan. "A Quileutek farkassá változnak, amikor
vámpírok vannak a közelben. Már régóta ismerik Carlisle-t. Carlisle is visszajött veled?"
Alice szájtátva bámult rám egy pillanatig, aztán összeszedte magát és sűrűn pislogott. "Nos, azt
hiszem, akkor ez megmagyarázza a szagot," motyogta. "De azt is megmagyarázza, hogy miért nem
láttam?" összeráncolta a porcelán fehér homlokát.
"A szagot?" ismételtem.
"Borzasztó szagod van," mondta elgondolkodva. "Egy vérfarkas? Biztos vagy benne?"
"Teljesen," biztosítottam, összerezzentem mikor eszembe jutott Paul és Jacob harca.
"Úgy látom, hogy nem voltál Carlisle-al amikor utoljára vérfarkasok voltak Forksban."
"Nem. Akkor még nem ismertem." Alice még mindig máshol járt. Hirtelen a szemei kitágultak, és
megfordult hogy sokkoltan rám bámuljon. "A legjobb barátod egy vérfarkas?"
Szégyenlősen bólogattam.
"Mióta tart?"
"Nem régóta," mondtam védekezően. "Csak pár hete lett vérfarkas."
Mogorván nézett rám. "Egy fiatal vérfarkas? Még rosszabb! Edwardnak igaza volt—te vonzod a
veszélyt.
Nem úgy volt, hogy távol tartod magad a bajtól?"
"Semmi baj sincs a vérfarkasokkal" morogtam megütközve a szemrehányó hangján.
"Addig amíg el nem vesztik az önuralmukat." Erősen rázta a fejét.
"Ez annyira jellemző rád, Bella. Bárki más jobb lett volna, amikor a vámpírok elhagyták a várost. De
neked össze kellet barátkoznod az első szörnnyel, aki szembejött."
Nem akartam veszekedni Alice-val—még mindig remegtem az örömtől, hogy tényleg, igazán itt van,
hogy meg tudtam volna érinteni a márvány bőrét és hallottam a csengő hangját—de teljesen rosszul
gondolta.
"Nem, Alice, a vámpírok nem mentek el—illetve nem mind. Emiatt van az egész kalamajka. Ha nem
lennének a vérfarkasok, Victoria már rég elkapott volna. Nos, ha nem lenne Jake és a barátai Laurent
kapott, volna el, mielőtt még Victoriának sikerült volna, úgyhogy—"
"Victoria?" sziszegte. "Laurent?"
Bólintottam, egy parányi rémület jelent meg a fekete szemeiben. Magamra mutattam. "Veszély
mágnes, emlékszel?”
Megint megrázta a fejét. "Mondj el mindent—kezd az elejétől."
Mindent összefoglaltam az elejétől, egészen a mai balszerencsés esetig, csak a motorozást és a
hangokat hagytam ki.
Alice-nek nem tetszett a gyenge magyarázatom az unatkozásomról és a szikláról, úgyhogy gyorsan
áttértem a furcsa lángra, amit a vízen láttam, és hogy mit gondoltam róla. Ennél a résznél a szemei úgy
összeszűkültek, hogy csak egy kis rés látszódott belőlük.
Furcsa volt így látni őt…….veszélyesnek nézett ki—mint egy vámpír. Nyeltem egy nagyot és a Harryvel
kapcsolatos dolgokkal folytattam.
Közbevágás nélkül hallgatta a történetemet. Egyszer-egyszer, megrázta a fejét, mély ráncok
keletkeztek a homlokán, olyan volt mintha eredetileg bele lettek volna faragva a márvány bőrébe. Egy
szót sem szólt, végül elcsendesedtem a gyásztól, amit Harry eltávozása miatt éreztem.
Charlie-ra gondoltam, hamarosan hazaér. Vajon milyen állapotban lesz?
"A távozásunk semmi jót nem tett veled, ugye?" motyogta Alice.
Felnevettem—enyhén hisztérikusan. "Nem is ez volt a célja, nemde? Nem az én hasznomra mentetek
el."
Alice a padlóra szegezte a tekintetét. "Nos… azt hiszem ma ösztönösen cselekedtem.Valószínűleg
nem kellet volna idetolakodnom."
Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. A gyomrom görcsbe rándult. "Ne menj, Alice," suttogtam.
Az ujjaim megmarkolták a fehér pólója nyakát és szaporábban vettem a levegőt. "Kérlek, ne hagyj itt."
A szemei tágra nyíltak. "Rendben," lassú precizitással ejtette ki a szavakat.. "Sehova sem megyek ma
este. Nyugodj meg."
Megpróbáltam engedelmeskedni, habár a tüdőmet nem tudtam kontrollálni.
Nézte az arcomat, miközben a légzésemre koncentráltam. Várt amíg megnyugodtam, majd
megjegyezte:
"Pokolian festesz, Bella."
"Megfulladtam ma," emlékeztettem.
"Nem csak erről van szó. Egy roncs vagy."
Meghökkentem. "Figyelj, megteszem, ami tőlem telik."
"Ezt hogy érted?"
"Nem olyan könnyű. Dolgozom rajta."
Elgondolkozott "Én mondtam neki," motyogta magának.
"Alice," felsóhajtottam. "Mit gondoltál, mit fogsz találni? Úgy értem, azon kívül, hogy engem holtan?
Azt vártad, hogy ugrándozok és vidáman fütyörészek majd? Ennél azért jobban ismersz."
"Igen. De azért reménykedtem."
Megszólalt a telefon.
"Biztos Charlie lesz az," mondtam és talpra szökkentem. Megragadtam Alice kő-kezét és magammal
ráncigáltam a konyhába. Nem akartam a látókörömön kívül tudni.
"Charlie?" szóltam bele a telefonba.
"Nem, én vagyok” mondta Jacob.
"Jake!"
Alice arcomat fürkészte.
"Csak biztos akartam lenni, benne hogy még élsz," mondta Jacob savanyúan.
"Jól vagyok. Mondtam neked, hogy ez nem—"
"Ja. Értem. 'Szia."
Jacob letette.
Felsóhajtottam és a plafonra emeltem a tekintetem. "Ebből még baj lesz.
Alice megszorította a kezem. Csak nem izgatottak hogy itt vagyok?"
"Nem különösebben. Egyébként sem tartozik rájuk."
Alice körém fonta a karjait. "Szóval most mit fogunk csinálni?" tűnődött. Úgy tűnt mintha saját
magához beszélne. "Dolgokat, amiket el kell intézni. El kell varrni a szálakat."
"Milyen dolgokat?"
Az arca hirtelen óvatos lett. "Nem vagyok benne biztos… beszélnem kell Carlisle-val."
Ilyen hamar el akar menni? Görcsbe rándult a gyomrom.
"Nem maradhatnál?" könyörögtem. "Légyszi? Csak még egy kicsit. Annyira hiányoztál." A hangom
elfúlt.
"Ha szerinted ez jó ötlet." A szemei gondterheltek voltak.
"Szerintem az. Itt maradhatsz—Charlie is örülne."
"Van saját házam, Bella."
Csalódottan, de beletörődve bólintottam. Tétovázva tanulmányozta az arcomat.
"Na jó, de muszáj szereznem legalább egy váltás ruhát."
Megöleltem. "Alice, te vagy a legjobb!"
"És azt hiszem vadásznom is kéne. Sürgősen," adta hozzá feszült hangon.
"Hupsz." Hátráltam egy lépést.
"Távol tudsz maradni a bajtól egy óráig?" kérdezte szkeptikusan. De mielőtt válaszolni tudtam volna,
feltartotta a mutatóujját és behunyta a szemét. Egy pár pillanatig az arca sima volt és kifejezéstelen.
Aztán kinyitotta a szemét és válaszolt a saját kérdésére. "Igen, nem lesz semmi baj. Legalábbis ma
este." Grimaszolt. Még így is úgy nézett ki, mint egy angyal.
"Visszajösz?" kérdeztem gyenge hangon.
"Megígérem—egy óra."
Ránéztem a konyha asztalon álló órára. Nevetve előrehajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
Aztán már itt se volt.
Vettem egy mély lélegzetet. Alice vissza fog jönni. Hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
Sok mindent kell csinálnom, hogy lefoglaljam magam, amíg várok.Egy zuhany kétségkívül az első a
listán. Megszagoltam a vállamat amint levetkőztem, nem éreztem semmit csak a sós víz hínáros
illatát.Azon töprengtem, hogy vajon Alice mit értett azon, hogy bűzlök.
Amikor már tiszta voltam, visszamentem a konyhába. Nem láttam semmi jelét annak, hogy Charlie
evett volna mostanában, úgyhogy valószínűleg éhes lesz, amikor hazaér. Hamisan dudorásztam
magamnak, míg a konyhában tevékenykedtem.
Miközben a csütörtöki ragu a mikróban melegedett, megágyaztam a kanapén.
Alice-nek nem lesz rá szüksége, de jó, ha Charlie látja. Kínosan figyeltem rá, hogy ne nézzek az órára.
Semmi okom nem volt pánikolni; Alice megígérte.
Gyorsan habzsoltam be a vacsorámat, nem is éreztem az ízét—csak a szúrós fájdalmat minden egyes
nyelésnél.
Inkább csak szomjas voltam, mire befejeztem a vacsit már vagy fél hordó vizet megittam. Az a sok só
teljesen kiszárította a szervezetemet.
Megpróbáltam nézni a tévét várakozás közben.
De Alice már ott volt, a rögtönzött ágyán ült.A szemei olyanok voltak mint a vajkaramella.
Mosolyogva megpaskolta a párnát."Köszi."
"Korán jöttél," mondtam ujjongva.
Leültem mellé a vállára hajtottam a fejem. Átölelt a hideg karjaival és felsóhajtott.
"Bella. Mit kezdünk most veled?"
"Nem tudom," vallottam be. "Tényleg megteszek minden tőlem telhetőt."
"Elhiszem.
Csend volt.
"Tudja—ő tudja…" vettem egy mély lélegzetet. Annak ellenére, hogy képes voltam rágondolni, még
mindig nehéz volt hangosan kimondanom a nevét. "Tudja Edward, hogy itt vagy?" Nem tudtam
megállni, hogy meg ne kérdezzem. Végülis csak nekem fáj.
Majd ráérek a foglalkozni a fájdalommal, ha már elment Alice, megígértem magamnak habár már a
gondolattól is rosszul voltam.
"Nem."
Csak egyféle képpen lehet ez igaz. "Nincs Carlisle-val és Esme-vel?"
"Minden hónapban beugrik."
"Oh." Biztos élvezi a kikapcsolódást. Egy biztonságosabb témára öszpontosítottam a kiváncsiságomat.
"Azt mondtad, hogy iderepültél… honnan jöttél?"
"Denaliból. Meglátogattam Tanya családját."
"Jasper is itt van? Veled jött?"
Megrázta a fejét. "Nem helyeselte a beavatkozásomat. Megígértük…" elhallgatott, aztán megváltozott
a hangsúlya. "Szerinted Charlie nem bánja, hogy itt vagyok?" kérdezte aggodalmasan.
"Charlie azt gondolja, hogy csodálatos vagy, Alice."
"Nos, majd most meglátjuk."
Az biztos; néhány másodperccel később hallottam, hogy egy járőrkocsi megáll a felhajtón.
Felugrottam és rohantam, hogy kinyissam az ajtót.
Charlie lehajtott fejjel és összehúzott vállakkal lassan vánszorgott az ajtó felé. Elébe mentem; észre
sem vett amíg át nem öleltem a derekát. Magához szorított.
"Részvétem Harry miatt, apu."
"Nagyon fog hiányozni," motyogta.
"Hogy van Sue?"
"Össze van zavarodva, úgy tűnik még nem fogta fel egészen. Sam vele maradt…" a hangja elhalkult.
"Azok a szegény gyerekek. Leah csak egy évvel idősebb, mint te, és Seth még csak tizennégy…"
megrázta a fejét.
Szorosan magához ölelt és elindult az ajtó felé.
"Ömm, apu?" gondoltam jobb, ha figyelmeztetem. "Soha sem találod ki, hogy ki van itt."
Meglepetten nézett rám. Körbe nézett, és a túloldalon parkoló Mercedest kémlelte, a veranda fénye,
visszaverődött a ragyogó fekete fényezésről. Még mielőtt reagálhatott volna, Alice már ott állt az
előszobában.
"Szia, Charlie," mondta szelíd hangon. "Sajnálom, hogy ilyen rosszkor jöttem."
"Alice Cullen?" alaposan megnézte a kis alakot maga előtt, mintha nem hinne a szemének. "Alice, te
vagy az?"
"Igen," megerősítette. "Éppen a környéken jártam."
" Carlisle is…?"
"Nem, egyedül jöttem."
Mindketten tudtuk, hogy igazából nem Carlisle után érdeklődött. A karjai még erősebben szorították a
vállamat.
"Ugye itt maradhat?" érveltem. "Már megkértem rá."
"Persze," mondta Charlie automatikusan. "Örülünk hogy itt vagy, Alice."
"Köszönöm, Charlie. Tudom, hogy borzasztó az időzítés."
"Nem, semmi baj, komolyan. Úgy is nagyon elfoglalt leszek, hogy segítsek Harry családjának, jó hogy
lesz Bellának társasága."
"A vacsi az asztalon van, apu," mondtam neki.
"Köszi, Bell." Mégegyszer megölelt mielőtt elcsoszogott a konyha felé.
Alice visszament a kanapéra, én meg követtem. Most ő húzott a vállához.
"Fáradtnak tűnsz."
"Igen," értettem egyet miközben megvontam a vállam. "A halál-közeli élményeknek köszönhettem …
Szóval, mit gondol Carlisle arról, hogy itt vagy?”
"Nem tudja. Esmével éppen vadászni voltak. Néhány nap múlva hallok majd felőle, amikor
visszaérnek.
"Nem fogod elmondani neki, … amikor megint beugrik?" kérdeztem. Tudta, hogy nem Carlisle-ra
értem.
"Nem. Leharapná a fejemet," mondta sötéten.
Nevettem aztán felsóhajtottam.
Nem akartam aludni. Egész éjjel fenn akartam maradni Alice-vel. Nem volt semmi értelme annak,
hogy fáradt voltam, hiszen egésznap Jacob kanapéján feküdtem. De a fuldoklás elég sokat kivett
belőlem, és nem bírtam nyitva tartani a szememet. A fejemet a kőkemény vállán nyugtattam és sokkal
békésebb álomba, merültem, mint reméltem volna.
Korán ébredtem, egy mély és álommentes alvásból, teljesen kipihentnek, de ugyanakkor merevnek
éreztem magam. A kanapén voltam lepedőbe burkolva, Alice nem volt mellettem, de hallottam, ahogy
Charlie-val beszélget a konyhában.Úgy hangzott mintha Charlie éppen a reggelijét csinálná.
"Mennyire volt rossz, Charlie?" kérdezte Alice gyengéden, és az első gondolatom az volt, hogy a
Clearwater családról beszélnek.
Charlie sóhajtott egyet. "Nagyon."
"Mesélj róla. Tudni akarom, hogy pontosan mi történt miután elmentünk.
Volt egy kis szünet miközben a szekrényajtó bezárult és a kialudt a láng a tűzhelyen. Ijedten vártam.
"Sose éreztem még magam ennyire tehetetlennek," kezdte Charlie lassan. "Nem tudtam, hogy mit
tegyek. Az az első hét—azt hittem, hogy kórházba kell vinnem. Nem evett, nem ivott nem is mozgott.
Dr. Gerandy olyan szavakkal dobálózott, hogy „katatónikus”, de nem engedtem, hogy megvizsgálja.
Féltem, hogy megrémítené."
"De aztán abba hagyta?"
"Rávettem Reneét hogy jöjjön el és vigye magával Floridába. Csak nem én akartam az lenni, aki….
hát érted, ha kórházba kellett volna vinni vagy ilyesmi. Azt reméltem, hogy az anyjával töltött idő
segítene. De amikor elkezdtük bepakolni a ruháit, teljesen kikelt magából. Soha nem láttam még, hogy
Bella ilyen rohamot kapjon. Sosem volt olyan hisztérikus típus, de akkor őrjöngött. Szétdobálta a ruháit
és azt üvöltözte, hogy nem kényszeríthetjük, hogy elmenjen—és végül elkezdett sírni. Azt hittem ez
volt a fordulópont. Nem vitatkoztam, amikor ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon…. és először
tényleg úgy tűnt javul az állapota …"
Charlie elhallgatott. Nehéz volt ezt hallgatni, rájönni, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki.
"De?" sürgette Alice.
"Visszament a suliba és dolgozni, evett és aludt, megcsinálta a háziját. Válaszolt, amikor kérdezték.
De valahogy… üres volt. A szemei kifejezéstelenek voltak. Csomó kis dolog volt—nem hallgatott
többé zenét; találtam egy tucat törött CD-t a szemétben. Nem olvasott, sosem volt abban a szobában,
ahol a TV ment, pedig olyan sokat nézte azelőtt. Végül rájöttem, hogy—mindent elkerül, ami rá
emlékezteti.
"Alig beszéltünk; annyira aggódtam, hogy semmi olyat nem mondjak, ami felzaklatta volna—a
legkisebb dologra és összerezzent—és magától sose csinált semmit. Csak válaszolt, ha kérdeztem
valamit.
"Teljesen egyedül volt abban az időben. Nem hívta vissza a barátait, és egy idő után már nem hívták
többé.
"Éjszaka olyan volt, mintha élőhalottak lettek volna körülöttünk. Még mindig szoktam hallani, ahogy
sikítozik álmában.…"
Szinte láttam, ahogy reszketett. Én is reszkettem, az emlékektől. Aztán felsóhajtottam. Egy percig sem
kellett volna a bolondját járatnom vele.
"Sajnálom, Charlie," mondta Alice gyászosan.
"Nem a te hibád." Az a mód, ahogy mondta, teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy kit tart felelősnek a
történtekért.
"Te mindig jó barátja voltál."
"Azért most már jobban néz ki."
"Igen. Amióta Jacob Black-kel lóg,javulást vettem észre rajta. Legalább van egy kis színe, amikor
hazaér, van egy kis fény a szemében. Boldogabb." Szünetet tartott, de a hangja máshogy hangzott,
amikor újra megszólalt.
"Jacob több mint egy évvel fiatalabb nála, és tudom, hogy azelőtt csak úgy gondolt rá, mint egy
barátra, de azt hiszem ez most már valami több, vagy legalábbis abba az irányba halad.."
Charlie majdnem harciasan mondta ezt. Ez egy figyelmeztetés volt, nem Alice számára, de neki kellett
tovább adnia. "Jake sokkal érettebb a korához képest” folytatta még mindig támadóan. "Ő fizikailag
viseli gondját az apjának, míg Bella érzelmileg támogatta az anyját. Ettől felnőtt. Meg aztán jóképű
kölyök—az anyjára ütött. Pont jó Bellának tudod," bizonygatta Charlie.
"Akkor jó, hogy van neki," értett egyet Alice.
Charlie megkönnyebbülten kifújta a levegőt, hogy Alice is egyetért vele.
"Oké, azt hiszem kicsit, elsietem a dolgokat. Nem tudom… még amikor Jacobbal van akkor sem…
olykor olykor látok valamit a szemében, és azon tűnődöm, hogy képes leszek e- valaha is felfogni hogy
mekkora fájdalom van benne valójában, az már nem normális, Alice és…ez megrémít.
Egyáltalán nem normális. Nem mintha valaki… elhagyta volna, hanem mintha valaki meghalt volna."
A hangja elfúlt.
Olyan volt, mintha valaki meghalt volna—mintha én haltam volna meg. Mert ez több volt annál, mint
elveszteni a legigazabb szerelmet, mintha az nem lenne épp elég, hogy megöljön valakit. Ez az egész
jövő és család elvesztése volt—ez egész életé, amit választottam.
Charlie csüggedten folytatta. "Nem tudom, hogy valaha is túljut-e ezen—nem vagyok biztos, hogy ez
a természetében van, hogy felgyógyuljon egy olyan dologból, mint ez. Ő mindig is egy állandó,
változatlan kis teremtés volt. Nem jut túl dolgokon, nem változtatja meg a döntését."
"Tényleg olyan típus," értett egyet Alice szárazon.
"És Alice…" Charlie habozott. "Szóval, tudod, hogy mennyire elfogult vagyok veled szemben, látom,
hogy mennyire örül neked … de egy kicsit aggódom amiatt, hogy mit fog tenni vele a látogatásod."
"Én is, Charlie, én is. Nem jöttem volna, ha tudtam volna. Sajnálom."
"Ne kérj bocsánatot, aranyom. Ki tudja? Talán jót tesz neki."
"Remélem igazad van."
Hosszú szünet állt be, miközben a villák csikorogtak a tányérokon, és Charlie rágott. Azon
gondolkoztam, hogy vajon Alice hova rejti a kaját.
"Alice, kérdeznem kell valamit," mondta Charlie feszélyezetten.
Alice nyugodt maradt. "Ki vele."
"Ugye ő nem fog visszajönni látogatóba?" hallottam az elfojtott dühöt Charlie hangjában.
Alice lágy, megnyugtató hangon válaszolt. "Azt sem tudja, hogy itt vagyok. Amikor utoljára
beszéltem vele, akkor Dél-Amerikában volt."
Megmerevedtem, amint meghallottam ezt az új információt és még jobban füleltem.
"Ez is valami, legalább." horkantotta Charlie. "Nos, remélem jól szórakozik."
Most először lehetett Alice hangján egy kis keménységet hallani. "Én nem feltételeznék ilyesmit,
Charlie." Tudtam, hogy villámlanak a szemei, amikor ezt a hangot használja.
Egy szék hangosan csikorgott a padlón, ahogy kihúzták. Elképzeltem Charlie-t ahogy feláll; Alice nem
csapna ekkora zajt. A csapból a koszos edényekre folyt a víz
Nem úgy hangzott, hogy mondani akarnának még valamit Edwardról, úgy hogy eldöntöttem, itt az
ideje felébredni.
Megfordultam egyenesen a rúgókra, hogy zajt csapjak velük. Hangosan ásítottam.
A konyhában csend volt.
Nyújtózkodtam és felnyögtem.
"Alice?" a reszelős hangom jól illet az ártatlan hangsúlyhoz amivel szólítottam.
"A konyhában vagyok, Bella," kiáltotta Alice, nem volt semmi a hangjában, ami arra utalt volna, hogy
hallgatózással gyanúsítana. De jó volt, abban hogy elrejtsen ilyen dolgokat.
Charlienak el kellet indulnia—segít Sue Clearwaternek elrendezni a temetést. Ez egy nagyon hosszú
nap lenne Alice nélkül. Soha nem beszélt távozásról és én nem is kérdeztem róla. Tudtam, hogy
elkerülhetetlen, de nem akartam erre gondolni.
Inkább a családjáról beszélgettünk—kivéve egy valakiről.
Carlisle este Ithaca-ban dolgozik, és részmunkaidőben tanít a Cornellen. Esme egy 17. századbeli
házat újít fel, egy történelmi emlékművet az északi erdőben. Emmett és Rosalie Európába utaztak a
második nászútjukra, de most már ők is otthon vannak. Jasper is a Cornellre jár, és filozófiát tanul. És
Alice személyes kutatást végzett, azzal az információval kapcsolatban, amit véletlenül és szolgáltattam
neki még múlt tavasszal. Sikeresen kinyomozta, hogy melyik elmegyógyintézetben töltötte az utolsó
éveit. Egy olyan élet utolsó éveit, amiről nem voltak emlékei.
"A nevem Mary Alice Brandon volt," mondta csendesen. "Volt egy Cynthia nevű kishúgom. A lánya
—az unokahúgom—még mindig él, Biloxi-ban."
"Kitaláltad már, hogy mikor küldtek… arra a helyre?" Mi vehet rá szülőket, hogy ilyet tegyenek? Még
ha a lányuk látja is a jövőt…
Megrázta a fejét, a topáz szemei elméláztak. "Nem sok mindent találtam róluk. Végig néztem az
összes régi újságot és fényképet. Nem említették őket túl gyakran; nem voltak annak a társadalmi
körnek a tagjai, akikről sokat írtak. A szüleim és Cynthia eljegyzését is ott tartották (Biloxban)."
Cynthia neve bizonytalanul hangzott az ő szájából.
"A születésemet bejegyezték… és a halálomat is. Megtaláltam a síromat. Elcsentem a kartonomat az
intézet archívumából. A halálom időpontja a kartonon és a sírkőn is ugyanaz."
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, és egy rövid szünet után, Alice témát váltott.
Most az összes Cullen egy helyen volt, kivéve egy, aki a Cornelli tavaszi szünetet Denaliban tölti,
Tanya családjával. Mohón figyeltem még a legjelentéktelenebb híreket is. Soha sem említette azt, aki
a legjobban érdekelt, és ezért hálás voltam. Nekem az is elég volt, hogy a történeteket hallgathatom
arról a családról, amelyikhez egykor tartozni akartam.
Charlie csak sötétedés után ért haza és még megviseltebbnek látszott, mint tegnap este. Holnap első
dolga lesz, hogy elmegy a rezervátumba, Harry temetésére, úgyhogy korán nyugovóra tért. Én megint
a kanapén töltöttem az éjszakát Alice-val.
Charlie úgy festett, mint egy idegen, amikor hajnalban lebotorkált a lépcsőn, egy régi öltönyben, amit
még sose láttam ezelőtt. Nem volt összegombolva- azt hiszem nem is ért volna össze rajta. A
nyakkendője egy kicsit szélesebb volt, a jelenlegi divathoz képest. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, nem
akart minket felébreszteni.Hagytam, hogy elmenjen, úgy tettem mintha aludnék, ahogy Alice is.
Amint kilépett az ajtón, Alice felült. Teljesen fel volt öltözve a paplan alatt.
"Szóval, mit csinálunk ma?" kérdezte.
"Nem tudom—látsz valami érdekeset?"
Mosolyogva megrázta a fejét. "De még úgy is korán van."
A La Push-ban töltött idő miatt, egy rakás dolgot elhanyagoltam itthon, és eldöntöttem hogy ma
behozom a lemaradásom. Csinálni akartam valamit, bármit, amivel megkönnyíthetem Charlie életét—
talán kicsit jobb érzés lesz hazajönnie egy tiszta, rendezett házba.
A fürdőszobával kezdtem—ez mutatta a legtöbb jelét az elhanyagoltságnak.
Miközben dolgoztam, Alice az ajtófélfának dőlve kérdezgetett az én, illetve a mi iskolai barátainkról,
hogy mennyit változtak amióta elment. Az arca közömbös volt és kifejezéstelen, éreztem rosszallását,
amikor észrevette, hogy milyen keveset tudtam csak mondani. Vagy csak nekem volt lelkiismeret
furdalásom, amiért tegnap reggel kihallgattam a beszélgetésüket Charlieval.
Szószerint a könyökömön támaszkodtam fürdőkádsúrolás közben, amikor valaki csengetett.
Alicre néztem és láttam, hogy az arca meghökkent volt, szinte aggodalmas, ami elég furcsa, mert
Alicet sosem lepte meg semmi.
"Jövök!" kiabáltam az ajtó irányába, miközben feltápászkodtam és sietve leöblítettem a karom.
"Bella," mondta Alice meghiúsulva, "Azt hiszem sejtem, hogy ki lehet az, és szerintem jobb, ha most
lelépek."
"Sejted?" visszhangoztam. Alice mióta sejt dolgokat?
"Ha ez megint az az égbekiáltó tévedésem, mint a tegnapi, akkor nagyon valószínű, hogy Jacob Black
vagy az egyik barátja áll az ajtóban."
Rábámultam, és összeraktam a dolgokat. "Te nem látod a vérfarkasokat?"
Grimaszolt. "Úgy tűnik." Nyilvánvalóan zavarta ez a tény—nagyon zavarta.
Megint szólt a csengő—türelmetlenül.
"Nem kell elmenned, Alice. Te voltál itt előbb."
Könnyeden és ezüstösen kacagott—de sötét éle volt a nevetésének. "Bízz bennem—nem lenne jó ötlet
egy szobában maradnom Jacob Black-kel."
Megpuszilta az arcom mielőtt eltűnt Charlie szobájában—és kétségkívül kislisszolt a hátsó ablakon.
Megint csengettek.