18. A TEMETÉS

LEROHANTAM A LÉPCSŐN ÉS KITÁRTAM az ajtót.
Jacob volt az természetesen. Bár Alice „vak” volt, de nem lassú.
Jacob nagyjából háromméternyire állt az ajtótól, orrát az undor ráncolta, de arca egyébként sima volt –
maszkszerű. Nem vert át, láttam kezének remegését.
Az ellenségesség hullámokban sugárzott róla. Hirtelen beugrott az a rettenetes délután, mikor Samet
választotta helyettem, és éreztem, ahogy válaszként megfeszül az állam.
Jacob Rabbitja üresben állt a járdaszegély mellett Jareddel és Embryvel az anyósülésen. Tudtam, hogy
ez mit jelent: nem engedték Jacobot egyedül jönni, féltek. Ez elszomorított és egy kicsit zavart is. A
Cullenek nem ilyenek voltak.
- Szia – mondtam végül, mikor láttam, hogy ő nem fog megszólalni.
Jake lebiggyesztette az ajkát, még mindig az ajtó előtt ácsorogva. Szeme végigsuhant a ház elején.
- Nincs itt. Szükséged van valamire? – kérdeztem, ő pedig hezitált.
- Egyedül vagy?
- Igen – sóhajtottam.
- Beszélhetnék veled egy percre?
- Persze, hogy beszélhetsz velem, Jacob. Fáradj beljebb!
Jacob hátrapillantott barátaira a válla felett. Láttam, amint Embry megrázza a fejét, egy egész picikét.
Valamiért betelt nálam a pohár akkor. A fogaim összeszorultak ismét.
- Nyuszi… - motyogtam csak úgy magamnak.
Jake hirtelen visszapillantott rám, sűrű fekete szemöldökei mérges ráncba szaladtak mélyen ülő szemei
felett. Állkapcsa megfeszült, majd elindult menetelve – nincs jobb mód leírni, hogy mozgott – a járdán
és megvonta a vállát, ahogy követett engem a házba.
Merev pillantást váltottam először Jareddel, majd Embryvel – nem tetszett, ahogy keményen
bámulnak; tényleg azt gondolták, hogy engedném, hogy bármi is történjen Jacobbal? – mielőtt „rájuk
csaptam” az ajtót.
Jacob a hallban állt mögöttem, a nappaliban lévő takarók zűrzavarával szemezve.
- Pizsama party? – kérdezte szarkasztikusan.
- Ja, - válaszoltam ugyanolyan maróan. Nem szerettem, mikor Jake így viselkedett. – Mi közöd hozzá?
Ismét összeráncolta orrát, mintha valami kellemetlen szag csapta volna meg.
- Hol van a „barátod”? – szinte hallottam az idézőjeleket a hangjában.
- Néhány megbízatást kell teljesítenie. Nézd Jacob, mit akarsz tőlem?
Úgy tűnt, valami nyugtalanítja a szobában – hosszú karjai reszkettek. Nem válaszolt a kérdésemre.
Helyette inkább a konyha felé indult, nyugtalan szemeivel mindent tüzetesen megvizsgálva.
Követtem. Visszalépett és az ellenkező irányba indult.
- Hé! – mondtam, és elálltam az útját. Erre megállt és lenézett rám. – Mi bajod?
- Nem szeretem, hogy itt kell lennem.
Ez fájt, összerezzentem, az ő szemei pedig összeszűkültek.
- Akkor sajnálom, hogy ide kellett jönnöd – dünnyögtem. – Miért nem mondod el, mit szeretnél? És
már mehetsz is.
- Csak fel kell tennem neked néhány kérdést. Nem tart sokáig. Vissza kell mennünk a temetésre.
- Oké, akkor essünk túl rajta. – Kicsit talán túlzásba vittem az ellenségeskedést, de nem akartam, hogy
lássa, mennyire fáj ez nekem. Tudtam, hogy nem vagyok fair. Elvégre is a vérszopót választottam
helyette múlt éjjel. Én bántottam meg őt először.
Vett egy mély lélegzetet és remegő ujjai hirtelen megálltak. Arca hirtelen nyugodt maszkká simult.
- Az egyik Cullen itt van veled – állította.
- Igen. Alice Cullen.
Elgondolkodva bólintott.
- Meddig marad itt?
- Addig, amíg csak szeretne – az ellenségeskedés még mindig ott bujkált a hangomban – ez egy nyílt
meghívás.
- Gondolod, hogy megtudnád… kérlek… magyarázni neki a dolgot a másikról – Victoriáról?
Elsápadtam.
- Már említettem neki.
Jacob bólintott.
- Tudnod kell, hogy csak a saját területünket figyelhetjük, amíg itt van egy Cullen. Csak La Pushban
leszel biztonságban. Többé nem tudlak megvédeni.
- Rendben – mondtam halkan.
Aztán félrenézett, ki az ablakon. Nem tudta folytatni.
- Ez minden?
Az üvegen tartotta a szemét, miközben válaszolt.
- Csak még egy dolog.
Vártam, de nem folytatta.
- Igen? – sürgettem végül.
- Visszajön még a többi is? – rideg, csendes hangon kérdezte. Sam mindig hidegvérű módszerére
emlékeztetett. Jacob egyre jobban kezdett hasonlítani Samre… Azon gondolkodtam, miért zavar ez
engem annyira.
Most én nem szóltam semmit. Fürkésző tekintettel fordult vissza felém.
- Nos? – kérdezte. Igyekezett elrejteni a feszültséget egy derűs kifejezés mögé.
- Nem, - mondtam végül kelletlenül – nem jönnek vissza.
Hangsúlya nem változott.
- Oké, ez minden.
Kihívó pillantást vetettem rá, újra lángra lobbantva az ellenségeskedés tüzét.
- Menj csak. Menj és újságold el Samnek, hogy az ijesztő szörnyek nem jönnek vissza, hogy
elkapjanak.
- Jól van – válaszolt, még mindig nyugodtan.
Úgy tűnt, ennyi volt. Jacob gyorsan távozott a konyhából. Vártam a bejárati ajtó csapódásának
hangját, de nem hallottam semmit. Hallottam az óra ketyegését a tűzhely felett. Csodálkoztam, milyen
halk lett Jake.
Micsoda katasztrófa. Hogy tudtam teljesen elidegeníteni ilyen rövid idő alatt?
Megbocsát majd, ha Alice is távozik? Mi lesz, ha nem?
A pultnak zuhantam, arcomat a kezeimbe temettem. Hogy cseszhettem el mindent ennyire? De mit
csinálhattam volna máshogy? Még ilyen végkifejlet mellett sem tudtam akár csak egyetlen jobb
megoldásra gondolni, egyetlen helyénvaló cselekedetre sem.
- Bella…? – hallottam Jacob zaklatott hangját.
Felemeltem tekintetem a tenyeremből és láttam, ahogy ott ácsorog a konyhaajtóban; mégsem távozott,
mikor azt hittem. Csak mikor láttam a tiszta cseppeket becsapódni a tenyerembe, vettem észre, hogy
sírok.
Jacob nyugodtsága semmivé foszlott, arca zaklatott volt és bizonytalan. Gyorsan visszajött és megállt
velem szemben, olyan testhelyzetben, hogy szemei nagyjából egy szintbe kerüljenek az enyémekkel.
- Megint megtettem, ugye?
- Megtettél, mit? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Megszegtem az ígéretem. Ne haragudj.
- Se-semmi baj, – motyogtam – én kezdtem ezúttal.
Arca megrándult.
- Tudtam, hogy érzel irántuk. Nem kellett volna, hogy ennyire meglepetésként érjen.
Láttam a hirtelen változást a szemeiben. El akartam neki magyarázni, hogy igazából milyen Alice,
meg akartam védeni az ítélkezéstől, de valahogy tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Úgyhogy
csak megint azt mondtam – Sajnálom.
- Ne aggódj emiatt, oké? Csak látogatóban van, ugye? Majd elmegy, és minden visszatér a normál
kerékvágásba.
- Nem lehetek egyszerre mindkettőtök barátja? – kérdeztem meg sem próbálva elrejteni hangomban,
hogy mennyire fájdalmasan érint ez engem.
Lassan megrázta a fejét.
- Nem, nem hiszem, hogy lehetsz.
Szipogtam és lenéztem hatalmas lábaira.
- De várni fogsz, igaz? A barátom leszel annak ellenére, hogy Alicet is szeretem?
Nem néztem fel, féltem szembesülni azzal, mit gondolhat erről az utolsó részről. Beletelt egy percbe
mire válaszolt, szóval valószínűleg igazam volt, hogy oda sem akartam nézni.
- Igen, mindig a barátod leszek, - mondta nyersen – nem számít, kit szeretsz és kit nem.
- Ígéred?
- Ígérem.
Éreztem, ahogy átkarol, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, még mindig szipogva.
- Ez szívás.
- Az – mondta, és beleszagolt a hajamba. – Uh.
- Mi az? – értetlenkedtem. Felnéztem és láttam, hogy ismét ráncolja az orrát. – Miért csinálja velem
ezt mindenki? Nem vagyok büdös!
Mosolygott egy kicsit.
- De igen… olyan szagod van, mint nekik. Túl édes… betegesen édes. És… hideg. Égeti az orrom.
- Tényleg? – Ez különös volt. Alicenek hihetetlenül csodálatos illata volt. Egy ember számára
legalábbis. – De akkor miért gondolta Alice is, hogy büdös vagyok?
Ettől lehervadt a mosolya.
- Huh, talán én is büdös vagyok neki… huh.
- Hát, ti mindketten jó illatúak vagytok nekem. – Újra neki támasztottam a fejem. Úgy éreztem,
rettenetesen fog hiányozni, ha kilép azon az ajtón. Szép példája volt ez a 22-es csapdájának. Egyrészt
azt akartam, hogy Alice örökké velem maradjon. Belehaltam volna – átvitt értelemben – ha elhagy. De
hogy viselhettem volna el, ha nem láthatom Jake-et? Szopóka-nyalóka, gondoltam megint.
- Hiányozni fogsz, – suttogta Jacob és visszhangzott a fejemben – minden egyes percben. Remélem,
hamar elmegy.
- Tényleg nem kéne így lennie, Jake.
Sóhajtott.
- De muszáj. Bella. Te… szereted őt. Úgyhogy jobb, ha nem kerülök a közelébe. Nem vagyok biztos,
hogy elég fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam a helyzetet. Sam hihetetlenül mérges
lenne, ha megszegném a szerződést, és… - a hangja szarkasztikus lett – valószínűleg te sem csípnéd
annyira, ha kinyírnám a barátodat.
Eltántorodtam tőle, mikor ezt mondta, de ő csak szorított az ölelésén, szabotálva ezáltal a menekülésre
tett próbálkozásomat.
- Kár elhallgatni a lényeget. A dolgok így működnek, Bells.
- Én nem akarom, hogy a dolgok így működjenek.
Jacob elengedett az egyik nagy barna kezével, így azt az állam alá fonhatta és felemelhette az arcom,
hogy ránézzek.
- Igen, jóval egyszerűbb volt, mikor még mindketten emberek voltunk, nemde?
Sóhajtottam.
Egymást bámultuk egy hosszú pillanatig. A keze a bőrömhöz simult. Tudtam, hogy az arcomon
jelenpillanatban semmi más nincs, csak reménytelen szomorúság – nem akartam még elköszönni,
akármilyen kevés idő állt is rendelkezésünkre. Tenyerét az arcomhoz szorította, így az arcom két forró
kéz közé szorult.
- Bella – suttogta.
Megdermedtem. Nem! Még nem hoztam meg a döntést. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá, és most
már kifutottam a gondolkodás idejéből. De hülye lettem volna visszautasítani, most minden
következmény nélkül.
Visszanéztem rá. Nem az én Jacobom volt, de lehetett volna. Az arca ismerős volt és szeretetteljes.
Annyiféle igazi módon szerettem őt. Ő volt a biztonságos, a nyugodt kikötőm. Ebben a pillanatban,
képes lettem volna őt választani, hogy hozzám tartozzon.
Alice is eszembe jutott egy pillanatra, de ez nem változtatott semmin. Az igaz szerelem örökre
elveszett. A herceg soha többé nem jön vissza, hogy megcsókoljon és felébresszen elvarázsolt
álmomból. Végső soron hercegnő sem voltam. Mi volt hát akkor a megfelelő tündérmese-protokoll
más csókokra? Az evilági fajta nem törheti meg a varázst?
Talán könnyű volna – fogni a kezét vagy csak érezni a karjait körülöttem. Talán jó volna. Talán nem
érezném árulásnak. Különben is, kit árulnék el? Legfeljebb magamat.
Még mindig mélyen a szemembe nézve, Jacob arca közeledett hozzám. És én még mindig tökéletesen
tanácstalan voltam.
A telefon éles csengő hangjára mindketten összerezzentünk, de Jake-et nem zavarta meg a
koncentrálásban. Kezét az állam alá tette és átnyúlt felettem, hogy elérje a kagylót, de az arcomat még
mindig biztonságosan a kezében tartotta. Sötét szemei nem eresztették az enyémet. Túl kába voltam
ahhoz, hogy reagáljak, még ahhoz is, hogy előnyt kovácsoljak a telefoncsörgésből.
- Swan rezidencia – mondta Jacob erős, mély hangján.
Valaki válaszolt, és Jacob azon nyomban megváltozott. Felegyenesedett, keze pedig elengedte az
arcom. Szeme elhomályosult, arca üressé vált, én pedig fogadni mertem volna a nyamvadt főiskolai
alapomban, hogy Alice az.
Összeszedtem magam és a telefonért nyúltam, de Jacobot ez nem érdekelte.
- Charlie nincs itt – mondta Jacob, és a szavai vészjóslóak voltak.
Erre egy nagyon rövid válasz érkezett, ami úgy tűnt, tovább információt követel, mert Jacob csak
annyit tett hozzá kelletlenül, hogy:
- A temetésen van.
Majd Jacob letette a kagylót.
- Mocskos vérszopó – dünnyögte magának. Az arc, ami visszafordult felém pedig újra az a keserű
maszk volt.
- Kire csaptad rá az imént? – ziháltam dühösen – Az én házamban, az én telefonomon.
- Nyugi! Ő csapta rám!
- Ő? Kicsoda?
Gúnyolódva ejtette ki a titulust.
- Dr. Carlisle Cullen
- Miért nem engedted, hogy beszéljek vele?
- Nem téged kért – mondta Jacob hidegen. Arca sima volt, kifejezéstelen, de a kezei remegtek. – Azt
kérdezte, hol van Charlie, én pedig megmondtam neki. Nem hiszem, hogy az etikett bármelyik
szabályát áthágtam volna.
- Ide hallgass, Jacob Black…
De nyilvánvalóan nem figyelt. Gyorsan hátrapillantott a válla felett, mintha valaki hívná a másik
szobából. A szeme tágra nyílt, a teste megmerevedett, aztán elkezdett remegni. Én is odafigyeltem
ösztönösen, de nem hallottam semmit.
- Viszlát, Bells – vetette oda, és megindult a bejárati ajtó felé.
Utána rohantam.
- Most mi van?
Nekimentem, ahogy megtorpant, ő pedig alig hallhatóan káromkodott. Megint megfordult és
félrelökött. A padlóra zuhantam, a lábaim pedig összegabalyodtak az övéivel.
- A fenébe! – ellenkeztem, ahogy sietősen kiszabadította a lábait.
Éppen küzdöttem, hogy fel tudjak állni, ő meg egyenesen az ajtó felé tartott, mikor hirtelen megint
megfagyott. Alice állt mozdulatlanul a lépcső lábánál.
- Bella – mondta elfúló hangon.
Feltápászkodtam és odadülöngéltem Alice mellé. A szemei kábultak voltak és messze jártak, arca
megnyúlt és fehérebb volt, a csontnál. Vékony teste belső nyugtalanságtól reszketett.
- Alice! Mi a baj? – kiáltottam, kezemet az arcára tettem, így próbáltam megnyugtatni. Szemei hirtelen
az enyémbe fúródtak, majdnem fájdalmasan.
- Edward – suttogta.
A testem gyorsabban reagált, mint ahogy az eszem egyáltalán képes lett volna felfogni a válaszát.
Először nem azt értettem meg, hogy miért forog a szoba, és hogy a tompa morgás honnan érkezik a
fülembe. Az agyam dolgozott, de nem tudta mire vélni Alice zord arcát, és hogy ez hogy állhat
egyáltalán kapcsolatban Edwarddal, miközben a testem már zuhant is az eszméletlenség nyugodtságát
keresve, mielőtt a valóság lecsaphatott volna rám.
A lépcsősor a lehető legfurcsább szögben dőlt.
Jacob mérges hangja jutott hirtelen a fülembe válogatott szitkok áradatát sziszegve. Ez nem nagyon
tetszett. Az új barátai egyértelműen rossz hatással voltak rá.
A kanapén hevertem anélkül, hogy fel tudtam volna idézni, hogy kerültem oda, és Jacob még mindig
káromkodott. Úgy éreztem, mintha földrengés lenne – a kanapé rázkódott alattam.
- Mit csináltál vele? – követelt magyarázatot Jake. De Alice keresztül nézett rajta.
- Bella? Bella, hagyd abba. Sietnünk kell.
- Vissza! – figyelmeztette Jacob.
- Hűtsd le magad, Jacob Black, - parancsolta Alice – nem akarod ilyen közel csinálni hozzá.
- Azt hiszem, semmilyen problémám nem lesz az összpontosítással – vágott vissza, de a hangja kicsit
nyugodtabbnak tűnt.
- Alice, - a hangom gyenge volt – mi történt? – kérdeztem, jól lehet, nem nagyon akartam tudni.
- Nem tudom – válaszolta panaszosan. – Ez meg mit csinál!?
Igyekeztem felhúzni magam a szédülés ellenére. Rádöbbentem, hogy Jacob karja volt az, amit
megragadtam az egyensúly biztonságát keresve. Ő reszketett, nem a kanapé.
Alice éppen egy kis ezüstszínű telefont húzott elő a táskájából, mikor újra ránéztem. Az ujjai olyan
gyorsan tárcsázták a számot, hogy csak elmosódva láttam a kezét.
- Rose, azonnal beszélnem kell Carlisle-lel. – Hangja olyan volt, mint egy ostorcsapás. – Rendben,
amint visszaér. Nem, repülőn leszek. Hallottál valamit Edwardról?
Alice kivárt, hallgatott, arckifejezése pedig minden másodperccel egyre nagyobb meghökkentségről
tett tanúbizonyságot. Szája a rettegés kicsiny O betűjévé nyílt és a telefon reszketett a kezében.
- Miért? – zihálta – Miért tennél ilyesmit, Rosalie?
Akármi volt is a válasz, Alice állkapcsa megfeszült, szemei pedig ide-oda cikáztak.
- Mindkét dologban tévedsz, Rosalie, úgyhogy elég problémás lenne, nem gondolod? – kérdezte
maróan – Igen, így igaz. Tökéletesen jól van – tévedtem… Ez egy hosszú történet… De azzal
kapcsolatban te is tévedsz, ezért hívlak… Igen, pontosan azt láttam.
Alice hangja nagyon kemény volt, a fogai pedig kilátszottak.
- Ezzel már kicsit elkéstél, Rose. Tartogasd a bűntudatod annak, aki elhiszi. – Alice hirtelen
összecsapta mobilját ujjainak egyetlen gyors mozdulatával. Megkínzott szemeivel felém fordult.
- Alice – mondtam azonnal. Nem hagyhattam, hogy ő beszéljen. Szükségem volt még néhány
másodpercre, mielőtt beszél, és elpusztítja mindazt, ami még megmaradt az életemből. – Alice,
Carlisle már visszajött. Épp most hívott, nem rég…
Zavartan nézett rám.
- Milyen rég? – kérdezte kísérteties hangon.
- Fél perccel azelőtt, hogy feltűntél volna itt.
- Mit mondott? – erőteljesen koncentrált, ahogy a válaszomra várt.
- Nem én beszéltem vele – mutattam szemeimmel Jacob felé.
Alice átható pillantást lövellt feléje. Jake visszahőkölt, de ottmaradt mellettem. Furcsán ült, majdnem
úgy, mintha a testével próbálna megvédeni engem.
- Charlieval akart beszélni, én meg megmondtam neki, hogy nincs itt – dünnyögte sértetten.
- Ez minden? – faggatózott Alice jéghideg hangon.
- Aztán lecsapta – mondta Jacob. Egy remegés-hullám futott végig a gerince mentén, amibe én is
beleremegtem.
- Azt mondtad neki, hogy Charlie a temetésen van – emlékeztettem.
Alice ismét felém fordult.
- Szó szerint mit mondott?
- Azt mondta, „Charlie nincs itt.”, és mikor Carlisle megkérdezte, hol van, Jacob azt mondta, hogy „A
temetésen”.
Alice felnyögött és térdre rogyott.
- Mondd el, Alice – suttogtam.
- Az nem Carlisle volt a telefonban – mondta reménytelenül.
- Hazugnak nevezel? – vicsorgott mellőlem Jacob.
Alice rá se hederített, az én zavart arcomat fürkészte.
- Edward volt – a szavak csak fojtott suttogások voltak. – Azt hiszi, meghaltál.
Agyam újra munkába lendült. Nem ezek a szavak voltak azok, melyektől előre féltem, és a
megkönnyebbülés kitisztította a fejem.
- Rosalie azt mondta neki, hogy öngyilkos lettem, igaz? – sóhajtottam nyugodtan.
- Igen – ismerte el Alice. – Mentségére szóljon, hogy tényleg azt hitte. Messze jobban bíznak a
„látásomban”, mint amennyire egy ilyen tökéletlen dologban kéne. De csak azért megkeresni
Edwardot, hogy ezt elmondhassa! Nem fogta fel, hogy… nem érdekelte…? – hangja elhalkult a
rettegéstől.
- És mikor Edward ide telefonált, azt hitte, hogy Jacob az én temetésemre gondol – döbbentem rá.
Valósággal belém mart, hogy milyen közel, csak pár centiméternyire voltam a hangjától. Körmeim
Jacob karjába mélyedtek, de észre se vette.
Alice furcsán nézett rám.
- Nem vagy ideges – suttogta.
- Hát, szerencsétlen volt az időzítés, de minden rendbe jön majd. Mikor legközelebb felhív, valaki
majd megmondja neki… hogy… valójában… - elhallgattam. Alice tekintete belém fojtotta a szót.
Mitől pánikolt be? Miért váltakozik az arca rettegés és sajnálat között? Miről beszélt az imént
Rosalienak a telefonban? Valamiről, amit látott… és Rosaline bűntudata; Rosaline soha semmiért nem
érzett bűntudatot, ami velem történt. De ha bántotta a családját, bántotta a fivérét…
- Bella, - suttogta Alice – Edward nem fog újra hívni. Hitt neki.
- Én. Nem. Értem – a szám minden egyes szót hallgatásba burkolt. Nem tudtam annyi levegőt
kierőltetni magamból, amennyivel ténylegesen megmagyarázhattam volna neki, hogy is értettem.
- Olaszországba megy.
Egy szívdobbanásnyi idő alatt felfogtam.
Mikor felidéztem Edward hangját, az nem volt az eredeti tökéletes másolata. Csak emlékeim egy
gyenge, lapos terméke volt. De a szavak magukban elégnek bizonyultak ahhoz, hogy felszaggassák
mellkasomat és úgy hagyják üresen tátongva. Szavak azokból az időkből, amikor még bármiben
fogadni mertem volna, hogy szeret engem.
Nem akarok nélküled élni, mondta pont ebben a szobában, mikor Rómeó és Júlia halálát néztük. De
nem tudom, hogy csináljam… Tudom, hogy Emmett és Jasper soha sem segítenének… úgyhogy azon
gondolkodom, talán Olaszországba kéne mennem és valamivel felbosszantanom a Volturikat… nem
provokálhatod őket. Nem, ha kedves az életed.
Nem,ha kedves az életed.
- NEM! – ez a félig sikoltott ordítás olyan hangos volt, hogy mindannyian felugrottunk.
Éreztem, ahogy a vér a fejembe szökik, amikor rájöttem, mire gondol Alice. – Nem! Nem,
nem, nem! Nem teheti! Ezt nem teheti meg!
- Azonnal eldöntötte, ahogy a barátod megerősítette abban, hogy már nem menthet meg téged.
- De el… elment! Nem akart engem többé! Mi a különbség most? Tudta, hogy valamikor meg
fogok halni!
- Azt hiszem, sosem tervezte, hogy olyan sokkal túl él téged… - mondta Alice halkan.
- Hogy meri? – sikoltottam. Már a talpamon álltam, Jacob pedig bizonytalanul felállt, hogy
újra Alice és közém álljon.
- Á, menj az útból, Jacob! – lökdöstem arrébb remegő testét kétségbeesett türelmetlenséggel. –
Mit tegyünk? – könyörögtem válaszért Alicnek. Lennie kell megoldásnak. – Nem hívhatnánk
fel? Vagy Carlisle?
Megrázta a fejét.
- Ez volt az első, amit próbáltam. Rio-ban hagyta a telefonját egy szemetesben – valaki
felvette… - suttogta.
- Az előbb azt mondtad, sietnünk kell. Hova sietni? Gyerünk, csináljuk, akármi is az!
- Bella, én… én nem hiszem, hogy megkérhetnélek erre… - mondta határozatlanul.
- Kérj! – parancsoltam.
A vállamra tette a kezét, hogy egy helyben tartson, ujjait ökölbe szorította, hogy ezzel is nyomatékot
adjon a szavainak.
"Már lehet, hogy elkéstünk. Láttam, ahogy elmegy a Volturihoz…..és a haláláért esedezik."
Mindketten összerezzentünk és a szemeim elhomályosultak. Lázasan próbáltam kipislogni az
összegyűlt könnyeket..
"Minden attól függ, hogy mit válaszolnak. Nem látom addig, amíg meg nem hozzák a döntést.
"De ha nemet mondanak, ami elég valószínű—Aro kedveli Carlisle-t és nem akarja megbántani—
Edwardnak van egy B terve is.
Nagyon erősen védelmezik a városukat Edward tenni fog valamit, amivel felborítja a békét, úgy
gondolja hogy mindent elkövetnek majd hogy megállítsák. És igaza lesz. Tényleg mindent elkövetnek
majd."
Reményvesztetten bámultam rá és összeszorítottam az állkapcsomat. Eddig még semmit nem
hallottam, ami megmagyarázná, hogy miért állunk még mindig itt.
"Szóval, ha beleegyeznek, hogy teljesítették a kérését, akkor elkéstünk.. Ha nemet mondanak, és Edward
előrukkol egy tervvel, amivel elég gyorsan fel tudja bőszíteni őket, akkor is elkéstünk. Ha valami
drámaibb hatást akar elérni … akkor még lehet valamennyi időnk."
"Induljunk!"
"Figyelj, Bella! Ha időben vagyunk, ha nem…..a Volturi város központja felé igyekszünk. Ha sikerül
a terve, akkor engem is bűnrészességgel fognak vádolni. Te nem csak egy ember vagy, aki túl sokat
tud, de az illatod is jó. Igen jó esélyünk van rá, hogy elpusztítanak—habár a te esetedben ez nem lenne
akkora büntetés, mint az ebédidő.
"Ez az, ami még itt tart minket?" kérdeztem hitetlenkedve. "Majd egyedül megyek, ha te félsz."
Magamban végiggondoltam, hogy mennyi pénz maradt a bankszámlámon, és azon tűnődtem, hogy
vajon Alice adna-e kölcsön.
"Én csak attól félek, hogy megölnek téged."
Felháborodva horkantottam. "Napi szinten majdnem megöletem magam.! Mond el, hogy mit kell
tennem!"
"Írj egy üzenetet Charlie-nak. Én hívom a repteret."
"Charlie," ziháltam.
Nem arról van szó, hogy a jelenlétem megvédené, de hagyhatom, hogy egyedül nézzen szembe a…
"Nem hagyom, hogy bármi történjen Charlie-val." Jacob halk hangja mérgesen és barátságtalanul
csengett.
"Megkerüljük a szerződést."
Rászegeztem a tekintetem és ő elkomorult a rémült arckifejezésem láttán.
"Siess, Bella," sürgetően szakított félbe Alice.
A konyhába rohantam és kirántottam a fiókokat, mindent szétdobáltam a padlóra miközben egy toll
után kutattam. Egy sima, barna kéz odanyújtott egyet.
"Köszi," motyogtam, miközben a fogammal leszedtem a kupakját. Csendesen átadott egy
jegyzettömböt, amire a telefonüzeneteket szoktuk írni. Letéptem a felső lapot és átdobtam a vállam
fölött.
Apa, én írok. Alice-val vagyok. Edward bajban van. Adhatsz szobafogságot, amikor visszaérek.
Tudom, hogy ez nem a legjobb időzítés. Nagyon szeretelek. Bella.
"Ne menj," suttogta Jacob. Az összes haragja felszívódott, most hogy Alice nem volt a közelben.
Nem akartam arra vesztegetni az időt, hogy vele veszekszem.
"Légyszi, légyszi, légyszi vigyázz Charliera," mondtam miközben visszarohantam a másik szobába.
Alice már az előszobában várt a vállán egy nagy táskával.
"Hozd a pénztárcád—szükséged lesz személyire. Kérlek, mond, hogy van útleveled. Nincs időm
hamisítani egyet.
Bólintottam és felrohantam a lépcsőn, a térdeim elgyengültek, mikor hálásan gondoltam anyára, amiért
egy mexico-i strandon akart hozzámenni Phil-hez. Persze, szerettem a terveit, most hogy már túl
voltam rajtuk. De amikor nekem kellet elrendeznem őket, akkor nem annyira lelkesedtem értük
Berontottam a szobámba. Bedobtam a régi pénztárcámat, egy tiszta pólót és melegítőt a hátizsákomba,
majd a tetejére hajítottam a fogkefémet. Siettem lefele a lépcsőn. A deja vu érzés szinte fullasztó volt
ennél a pontnál.
Legalább, ez most nem olyan, mint legutóbb—akkor azért menekültem el Forksból hogy megszökjek
a szomjas vámpírok elől, nem, azért hogy megkeressem őket—és most nem kellett személyesen
elbúcsúznom Charlie-tól.
Jacob és Alice összekülönböztek az ajtó előtt, de olyan távol álltak egymástól hogy elsőre nem úgy
tűnt mint akik beszélgetést folytatnak. Egyikük sem vette észre a zajos megjelenésemet.
"Talán te tudod kontrollálni magadat alkalomadtán, de azok a piócák, akikhez viszed—" Jacob
mérgesen vádolta Alice-t.
"Igen. Igazad van, kutya." Vicsorogta Alice. "A Volturi a legfőbb képviselője a fajtánknak—ő az oka
annak, hogy feláll a szőr a hátadon, amikor megérzed a szagomat. És ő a legrosszabb rémálmod, a
rettegés az ösztöneid mögött. Nagyon jól tudom."
"És te hozzájuk viszed őt, mint egy üveg bort egy bulira!" kiabálta.
"Azt hiszed jobban járna, ha itt hagynám egyedül, hogy Victoria elkapja?"
"Tudjuk kezelni azt a vöröshajut."
"Akkor miért vadászik még mindig?"
Jacob felmorgott és egy remegés hullám futott végig a felsőtestén.
"Elég!" vad türelmetlenséggel, kiáltottam rájuk. "Majd veszekedtek, ha visszaértünk, indulás!"
Alice az autó felé fordult és sietve eltűnt. Rohantam utána , és automatikusan megálltam, hogy
bezárjam az ajtót.
Jacob remegő kezekkel fogta meg a karom."Kérlek, Bella. Könyörgök."
A sötét szemei megteltek könnyel. Egy gombóc nőtt a torkomba.
"Jake, muszáj—"
"Nem nem muszáj.Tényleg nem. Itt maradhatnál velem. Életben maradhatnál. Chaliért.
És értem."
Carlisle Mercedese felbőgött; az egyenletes zúgás élesebb lett, amikor Alice türelmetlenül mögette a
motort.
Megráztam a fejem, a könnyek lecsorogtak az arcomon. Kiszabadítottam a karomat és ő hagyta.
"Ne halj meg, Bella," mondta elfúlva. "Ne menj. Ne."
Mi van, ha soha többé nem látom?
Ez a gondolat, még több könnyet csalt a szemembe; zokogás tört elő a mellkasomból. Átkaroltam a
derekát és egy hosszú percig magamhoz öleltem, a könnytől maszatos arcomat a mellkasába temettem.
A hatalmas kezét a tarkómra tette, mintha itt akarna tartani.
"Viszlát, Jake." Lefejtettem a kezét a hajamról és megpusziltam a tenyerét. Nem tudtam a szemébe
nézni.
"Sajnálom," suttogtam.
Aztán megfordultam és a kocsihoz futottam. Az utasülés ajtaja nyitva várt. Átdobtam a hátizsákom az
ülés eflett és becsusszantam, majd becsaptam az ajtót magam mögött.
"Vigyázz Charlie-ra!" megfordultam, hogy kiszóljak az ablakon, de Jacob már sehol se volt.
Amint Alice beletaposott a gázba—a kerekek úgy csikorogtak, mintha sikított volna valaki—
megfordultam és kibámultam a szélvédőn, az erdő szélén megpillantottam valami fehér darabkát.
Egy cipő darabját.