19. UTÁLAT

Pár perc múlva, már a gépen ültünk és az igazi megpróbáltatás még csak most kezdődött.
A gép még mindig a kifutópályán időzött miközben az utaskísérők —párszor—fel alá járkáltak a
folyosón, és felpakolták a csomagokat felső rekeszekbe, hogy megbizonyosadjanak afelől, hogy
minden a helyén van. A pilóták kihajoltak a fülkéjükből és csevegtek a kísérőkkel, amikor azok éppen
ott haladtak el.
Alice keze mereven nyomta a vállamat, hogy az ülésben tartson, mert olyan ideges voltam, hogy
eszeveszetten fészkelődtem.
"Gyorsabb, mint a futás" emlékeztetett halkan.
Csak bólogattam továbbra is mocorogva a székben.
Végre valahára a gép könnyedén felszállt a pályáról, fokozatosan nőtt a sebessége és végül
egyenletesen repült New York felé, ami még jobban próbára tette a türelmemet.
Valamiféle megkönnyebülést vártam a felszállástól de a féktelen türelmetlenségem nem mérséklődött.
Mielött még teljesen felszálltunk volna Alice az elötte levő ülés támlájához hajolt telefonnal a kezében
és hátat fordított a légikisasszonynak, aki rosszalóan nézte, hogy mire készül. De nem jött ide
ellenkezni, mert az arckifejezésem óvatosságra intette.
Megpróbáltam nem odafigyelni arra, amit Alice motyogott Jaspernek; nem akartam újra hallani azokat
a szavakat, de néhány mondatfoszlány megütötte a fülemet.
"Nem vagyok biztos benne, mindig mást látok, folyton meggondolja magát … egy vérfürdő a
városban, megtámadni az őröket, kocsit egyensúlyozni a feje felett a főtéren … leginkább olyan
dolgok amik lelepleznék—tudja hogy ez a leggyorsabb módja, hogy reagálásra bírja őket …"
"Nem, nem teheted." Alice lehalkította a hangját, szinte nem is hallottam, annak ellenére, hogy pár
centire ültem tőle.
Ezzel szemben, csak még jobban füleltem. "Mond meg Emett-nek hogy ne… oké, akkor menj Emett
és Rosalie után és hozd őket vissza…..Gondolkozz már, Jasper. Ha meglátja valamelyikünket, mit
gondolsz mit fog tenni?
Bólogatott. "Pontosan. Azt hiszem Bella az egyetelen esélyünk—ha egyáltalán még van esélyünk…
Mindent megteszek, amit lehet, de azért készítsd fel Carlisle-t; nem túl jók a kilátásaink."
Aztán felnevetett, és volt egy kis megtévesztés a hangjában. "Gondoltam erre is… Igen, megigérem."
A hangja könyörgőre váltott. "Ne kövess. Megígérem, Jasper. Így vagy úgy, de kijutok…..és
szeretlek."
Letette a telefont és behunyt szemekkel hátradölt. "Utálok hazudni neki."
"Mondj el mindent, Alice," könyörögtem. "Nem értem. Miért mondtad Japernek hogy, állítsa meg
Emmettet, miért nem jöhetnek ők is segíteni?"
"Két okból," suttogta csukott szemmel.
"Először is, mert én azt mondtam. Magunktól is megpróbálhatjuk megállítani Edwardot—ha Emmett
letudná fogni, talán megtudnánk állítani annyi időre amig meggyőzzük hogy életben vagy. De nem
tudunk Edward közelébe férkőzni. És ha látja, hogy jövünk, akkor csak gyorsabban fog cselekedni.
Átdob a falon egy autót, vagy valami és akkor a Volturi elkapja.
"Ez a másik ok, az ok, amit nem mondhattam el Jaspernek.. Mert ha ők is ott vannak és a Volturi
megöli Edwardot, akkor harcolni fognak.
Bella." Kinyitotta a szemét és bocsánatkérően bámult rám. "Ha lenne bármekkora esélye, hogy
nyerjünk… ha lenne valami módja, hogy mi négyen megmentsük a bátyámat, azzal hogy harcolunk,
akkor talán más lenne a helyzet. De nincs, és, Bella, nem veszíthetem el Jaspert így."
Rájöttem, hogy a szemei miért könyörögtek a megértésemért.
Jaspert védte, a saját kárunkra és talán Edwardéra is. Megértettem, és nem haragudtam rá ezért.
Bólintottam.
"De Edward nem hallhatna téged?'" kérdeztem. "Nem jönne rá, hogy nincs értelme ezt csinálnia, amint
meghallja a gondolataidat és megtudná, hogy életben vagyok?"
Vagy ha bármilyen más módon bebizonyítanánk neki. Még mindig nem tudtam elhinni, képes így
reagálni erre.
Ennek semmi értelme!
Fájdalmasan tisztán emlékeztem a szavaira, amit akkor mondott, amikor a kanapén ülve néztük,
Romeo és Júlia halálát, egyikét a másik után. Nem fogok nélküled tovább élni, mondta, mintha ez csak
valami nyilvánvaló következtetés lenne.
De a szavai, amiket az erdőben mondott, mikor elment kitörölték ez előzőeket—erőszakkal.
"Ha meg is hallgatná," magyarázta. "Ha hiszed, ha nem, lehetséges, hogy a gondolatainkkal
hazudjunk. Ha meghaltál volna, akkor is megpróbálnám megállítani. És arra gondolnék, hogy: életben
van, életben van” olyan erősen, ahogy csak tudnék.
Ezt ő is tudja."
Összekocogtattam a fogaimat a csendes csalódottságomban.
"Ha lenne bármilyen mód, hogy ezt nélküled csináljuk, Bella, nem kockáztatnám az életedet. Nem
helyes, amit csinálok."
"Ne hülyéskedj. Én vagyok az utolsó dolog, ami miatt aggódnod kéne." Türelmetlenül megráztam a
fejem. "Mondd el, hogy mit értettél azalatt, hogy nem szeretsz hazudni Jaspernek.
Gyászosan mosolygott.
"Megígértem neki, hogy kijutok mielőtt még engem is megölnének. És ez nem olyasmi, amit
garantálni tudok—legalábbis nem hosszú ideig.
" Összehúzta a szemöldökét, mintha azt akarná, hogy vegyem komolyabban a ránk leselkedő veszélyt.
"Kik ezek a Volturik?" kérdeztem suttogva. "Mi teszi őket veszélyesebbé, mint Emmett, Jasper,
Rosalie, és te?" Nehéz volt elképzelnem valami veszélyesebbet, mint ők így együtt.
Vett egy mély lélegzetet, aztán gyorsan körbenézett a vállam felett..Épp idejében fordultam meg, hogy
lássam, ahogy a másik sorban egy férfi gyorsan félrenéz, mintha nem minket bámult volna. A sötét
öltönyében, drága nyakkendőjével és a laptoppal a térdén úgy festett, mint egy üzletember. Miközben
ingerülten bámultam rá, ő kinyitotta a laptopot és feltűnően felhelyezte a fejhallgatóját.
Közelebb hajoltam Aliceh-oz. Az ajkai majdnem hozzáértek a fülemhez miközben elsuttogta a
történetet.
"Meglepődtem, amikor felismerted a nevet," mondta. "Hogy ilyen hirtelen megértetted, hogy mit
jelent—amikor azt mondtam, hogy Olaszországba megy. Azt hittem, el kell majd magyaráznom.
Mennyit mondott el Edward?"
"Csak annyit mondott, hogy ők egy hatalmas, régi család—mint egy királyi család. És azt, hogy csak
akkor haragítsd magadra őket, ha meg akarsz….halni," suttogtam. Az utolsó szót nehezen ejtettem ki.
"Meg kell értened," mondta halkan és kimérten.
"Mi Cullenek több szempontból is kívülállók vagyunk, mint amennyiről tudsz. Az természetellenes,
hogy ilyen sokan a fajtánkból békében élünk együtt. Ez Tanya családjára is vonatkozik fenn északon,
és Carlsile kitalálta, hogy az önmegtartóztatás megkönnyíti a beilleszkedést, és az ilyen csoportok
alakítását, amik a szereteten alapulnak és nem a túlélésen meg a kényelmen.
Még James háromtagú kis bandája is szokatlanul nagy volt—és láttad, hogy Laurent milyen könnyen
hagyta el őket.. A mi fajtánk mindig egyedül, vagy párban utazik, ez egy általános szabály. Carlisle
családja a létező legnagyobb, amit eddig ismerek, kivéve egyet. A Volturi.
"Eredetileg hárman voltak, Aro, Caius, és Marcus."
"Láttam őket," motyogtam. "A képen Carlsile dolgozószobájában."
Alice bólintott. "A két nőstény csak később csatlakozott hozzájuk, és ők így öten alkotják a családot.
Nem biztos, de azt hiszem, hogy az életkoruk teszi lehetővé, hogy ilyen békésen éljenek egymás
mellett. Már elmúltak 300 évesek. Vagy lehet, hogy a képességük ad nekik ekkora türelmet.
Mint Edwardnak és nekem, Aronak és Marcusnak is van különleges adottságuk."
Folytatta mielőtt kérdezhettem volna. "Vagy lehet, hogy csak a szerelem ereje tartja őket össze.
Királyi család tényleg megfelelő jelző."
"De ha ők csak öten vannak—"
"Öten alkotják a családot," helyesbített. "Ez nem tartalmazza a testőreiket."
Vettem egy mély lélegzetet. "Ez elég… komolyan hangzik."
"Ó az is," biztosított. "Kilenc állandó tagja volt a testőrségnek, amikor utoljára hallottunk felőlük. A
többiek inkább… ideiglenesek. Váltják egymást. És soknak van valamilyen tehetsége—rettenetes,
ijesztő képességek, az olyan képesség ami nekem van csak egy bűvész trükk az övéikhez képest. A
Volturi a képességeik alapján választja őket, fizikai vagy másféle."
Kinyitottam a számat, majd bezártam. Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy milyen rosszak a
kilátásaink.
Megint bólogatott, mintha pontosan tudná, hogy mire gondolok.
"Nem sok összeütközésben vesznek részt. Senki nem olyan ostoba, hogy kikezdjen velük. Mindig a
városukban tartózkodnak, csak akkor hagyják el amikor hívja őket a kötelesség."
"Kötelesség?" csodálkoztam.
"Edward nem mondta el, hogy mit csinálnak?"
"Nem," mondtam és éreztem az üres kifejezést az arcomon.
Alice megint körbe nézett, elnézett az üzletember felé, majd a hűvös ajkait megint a fülemhez emelte.
"Van egy oka annak, hogy királyi családnak hívjuk őket … ők az uralkodó osztály. Az ezredforduló
után, felvették egy társadalmi tisztséget a szabályok betartatása érdekében—ami igazából, azt jelenti,
hogy megbüntetik a törvényszegőket. Ellentmondást nem tűrően teljesítik a kötelességüket."
A szemeimet tágra nyitottam rémületemben. "vannak szabályok?" kérdeztem hangosan.
"Shh!"
"Valaki nem említette volna ezt korábban? Suttogtam mérgesen.
"Úgy értem, én olyan … olyan akartam lenni, mint ti! Nem kellet, volna valakinek elmagyaráznia a
szabályokat?"
Alice nevetett a reakciómon. "Nem olyan bonyolult, Bella. Csak egy aranyszabály van—és ha
belegondolsz, magadtól is ki tudod találni, hogy mi az."
Belegondoltam. "Nincs ötletem."
Csalódottan megrázta a fejét. "Talán túl nyilvánvaló. Csak titokban kell tartanunk a létezésünket."
"Ó," motyogtam. Ez nyilvánvaló.
"Ennek van értelme, és a legtöbbünknek nincs szüksége rendszabályozásra," folytatta. "De néhány
száz év után, némelyek elkezdenek unatkozni. Vagy megőrülnek. Nem tudom. És akkor a Volturi
közbelép mielőtt veszélyeztetnék őket, vagy bárki mást."
"Szóval Edward…"
"Azt tervezi, hogy semmibe veszi a szabályt, a saját városukban—abban, a városban, ahol az elmúlt
300 évüket töltötték, az Etruszkok kora óta. Annyira védik a városukat, hogy nem engedélyezik a
vadászatot, a falakon belül.
Volterra valószínűleg a legbiztonságosabb város a világon—legalábbis vámpírtámadásoktól mentes.
"De azt mondtad, hogy soha nem mennek el. Akkor hogy esznek?"
"Nem hagyják el a várost. Kívülről hozzák az ételt, néha nagyon messziről. Ez ad egy kis
elfoglaltságot a testőreiknek, amikor nem kint semmisítik meg az ellenségeiket. Vagy védelmezik
Volterrát a lelepleződéstől …"
"Mint a mostani állapot, Edwarddal" fejeztem be a mondatát. Elképesztően könnyű volt kimondani a
nevét. Nem voltam biztos benne, hogy miért. Talán azért, mert nem szándékoztam sokáig élni, anélkül
hogy láthatnám. Vagy azért mert már elkéstünk. Olyan megnyugtató volt tudni, hogy könnyű halálom
lesz.
"Lefogadom, hogy még nem sok ilyen esettel álltak szemben," motyogta utálattal a hangjában. "Nem
sok öngyilkos hajlamú vámpírt láthatsz."
A hang, ami kijött a számon, elég halk volt, de úgy tűnt Alice megértette, hogy ez a fájdalom sikolya
volt. A vékony, erős karjaival átölelte a vállamat.
"Mindent megteszünk, amit lehet, Bella. Még nincs minden veszve."
"Még." Hagytam, hogy vigasztaljon, bár tudtam, hogy igen rosszak az esélyeink.
"És a Volturi megöl minket, ha kudarcot vallunk.."
Alice megdermedt. "Úgy mondod, ezt mintha valami jó dolog lenne."
Összerezzentem.
"Ne csináld ezt, Bella, vagy most azonnal megfordulunk és visszamegyünk Forksba."
"Mi van?"
"Tudod, hogy mi van. Ha túl későn érünk oda, hogy megmentsük Edwardot, akkor minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy visszajuttassalak Charliehoz, nem akarom, hogy bármi butaságot tegyél.
Megértetted?"
"Igen, Alice."
Kissé hátrébb húzott, hogy a szemembe nézhessen. "Semmi ostobaság."
"Cserkész becsszóra," motyogtam.
Forgatta a szemét.
"Most hagyj koncentrálni. Próbálom kideríteni, hogy mit tervez."
A karjaival még mindig a vállamat ölelte, de a fejét hátradöntötte az ülésre és becsukta a szemét. A
szabad kezével a halántékát masszírozta.
Elbűvölten néztem egy darabig. Végül teljesen mozdulatlanná vált és az arca olyan volt, mint egy
szoboré. A percek csak múltak, és ha nem ismerném jobban, azt hittem volna, hogy elaludt.
Nem mertem megzavarni, hogy érdeklődjek a dolgok állása felől.
Azt kívántam, hogy bárcsak lenne valami biztonságos, amire gondolhatnék. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy mérlegeljem a borzalmat, ami felé tartottunk,vagy a még rettenetesebbet esélyét
annak, hogy esetleg elkésünk—nem tehettem, ha magamban akartam tartani egy hangos sikolyt.
Nem mertem előre gondolkodni. Talán, ha nagyon nagyon nagyon szerencsés lennék, akkor valahogy
megmenthetném Edwardot. De nem vagyok olyan ostoba, hogy azt gondoljam, hogy ha megmentem,
akkor majd vele maradhatok.
Nem vagyok másabb, vagy különlegesebb, mint amilyen voltam. Semmi új oka nem lenne rá, hogy
velem akarjon maradni. Látni és elveszíteni őt megint …
Megint le kéne győznöm a fájdalmat. Ez az ára az élete megmentésének. Megfizetném.
Egy film ment a gépen és a szomszédom kapott fejhallgatót. Néha felnéztem a képernyőn mozgó
figurákra, de nem tudtam volna megmondani hogy romantikus vagy horror filmet játszanak.
Egy örökkévalóság után a gép megkezdte a leszállást New York-ban. Alice még mindig transzban
volt. Remegő kézzel nyúltam felé, de aztán visszarántottam a karom. Vagy tucatszor akartam
felébreszteni mielőtt a gép fülsiketítően landolt.
"Alice," mondtam végül. "Alice, mennünk kell."
Megérintettem a karját.
Lassan kinyitotta a szemét. Majd megrázta a fejét.
"Valami új fejlemény?" kérdeztem halkan, mert tudtam, hogy a férfi a másik oldalon nagyon fülel.
"Nem igazán," lehelte a szavakat, hogy szinte alig hallottam. "Egyre közelebb van már. Éppen azon
gondolkodik, hogy hogyan kérje meg őket."
Futnunk kellett, hogy elérjük a csatlakozásunkat, de ez csak jó volt—jobb mintha várnunk kellett
volna. Amint a gép már a levegőben volt, Alice behunyta a szemét és hátradőlt majd ugyanolyan
kábulatba esett, mint az előbb. Olyan türelmesen vártam, ahogy csak tudtam.
Amikor besötétedett, kinyitottam az ablakot, hogy kibámuljak a végtelen éjszakába, ami egy fokkal
sem volt jobb, mint az ablak sötétítő bámulása….
Hálás voltam, hogy annyi hónapom volt, hogy megtanuljam kontrollálni a gondolataimat.
Ahelyett hogy az ijesztő eshetőségeken elmélkedtem volna – nem számít Alice mit, mond, nem
szándékoztam túlélni – inkább kisebb problémákra koncentráltam. Olyanokra, mint, hogy mit fogok
mondani Charlienak amikor visszaérek: ez épp elég kényes téma volt úgyhogy eltöltöttem vele pár
órát.
És Jacob? Megígérte, hogy várni fog rám, de ez az ígéret még mindig áll? Egyedül fogom végezni
Forksban, úgyhogy egyáltalán senkim sincs a világon?
Talán tényleg nem is akarom túlélni, nem számít hogy mi történik.
Néhány másodperc múlva éreztem, ahogy Alice megrázta a vállamat—észre se vettem, hogy
elaludtam.
"Bella," sziszegte kissé hangosabban, mint azt egy sötét alvó emberekkel teli repülőn kellett volna.
Nem voltam összezavarodva, tudtam hogy hol vagyok—azért olyan mélyen nem aludtam.
"Mi a baj?"
Alice szeme felvillant a halvány fényben, ami a mögöttünk levő sor egyik olvasólámpájából szűrődött
ki.
"Nincs baj." Mosolygott izgatottan. "Ez most jó. Gondolkodási időt kértek, de már eldöntötték, hogy
nemet fognak mondani."
"A Volturik?" motyogtam, megrészegülve a jó hírtől.
"Persze, Bella, ki más. Látom, hogy mit fognak mondani."
"Mond el."
Egy légkísérő lábujjhegyen oda osont hozzánk. "Hozhatok a hölgyeknek egy kis párnát?" A csendes
suttogása lepipálta a mi viszonylag hangos beszélgetésünket.
"Nem, köszönjük." Alice ragyogó mosollyal nézett fel rá. A légkísérő arckifejezése szinte kába volt,
amint megfordult és tovább folytatta az útját.
"Mond el," leheltem majdnem hallhatatlanul.
A fülembe suttogott. "Érdeklődnek iránta—úgy gondolják, hogy a képessége hasznos lehet. Ajánlani
fognak neki egy helyet maguk között.
"Mit fog válaszolni?"
"Azt még nem látom, de lefogadom, hogy elég cifra lesz." vigyorgott. "Ezek az első jó hírek—az első
rés a terven.
Cselt szőnek; tényleg nem akarják őt elpusztítani—'pazarlás,' ezt a szót fogja Aro használni—és ez
talán elég, hogy kreativitásra ösztönözzék Edwardot. Minél több időt tölt a tervezéssel, annál jobb
nekünk."
De ez nem volt elég számomra, hogy megkönnyebbüljek, és bizakodóan nézzek a jövőbe, ahogy ő
tette.
Még mindig, túl sokféle képen késhetünk el. És ha nem jutok át a városfalakon, akkor nem leszek
képes megakadályozni, hogy Alice hazavigyen.
"Alice?"
"Tessék?"
"Én összezavarodtam. Hogy hogy ennyire tisztán látod ezt? És a többi dolog, amik még messze
vannak—azok nem történnek meg?"
A szemei összeszűkültek. Azon töprengtem, hogy vajon tudja-e mire gondolok.
"Azért ilyen tiszta, mert ez közeli és sürgős, és nagyon erősen koncentrálok. A távoli dolgok csak úgy
jönnek maguktól—azok csak sejtések, bizonytalan talánok.
Plusz, a saját fajtámat sokkal világosabban látom, mint a tiédet. Edward sokkal könnyebb eset, mert
összhangban vagyok vele."
"De engem is látsz néha," emlékeztettem.
Megrázta a fejét. "Nem annyira tisztán."
Felsóhajtottam. "Bárcsak igazad lett volna velem kapcsolatban. Az elején, amikor először láttál
dolgokat rólam, még mielőtt egyáltalán találkoztunk volna…"
"Ezt hogy érted?"
"Láttad, hogy én is olyanná változok, mint ti." alig nyitottam ki a számat, miközben ezeket mondtam.
Sóhajtott egyet. "Akkoriban ez is egy lehetőség volt."
"Akkoriban," ismételtem.
"Igazából, Bella…" habozott, úgy tűnt mint aki meghoz egy döntést. ". Őszintén szólva, szerintem ez
már egy kicsit nevetséges. Azon gondolkodom, hogy én magam foglak átváltoztatni."
Sokkoltan bámultam rá. Az agyam ellenállt a szavainak. Nem engedhettem meg magamnak ezt a
reményt, ha meggondolja magát.
"Megijesztettelek?" csodálkozott. "Azt hittem ez az, amit akarsz."
"Igen ez az!" ziháltam. "Ó, Alice, tedd meg most! Annyit segíthetnék neked—és nem, hátráltatnálak
ennyire. Harapj meg!
"Shh," figyelmeztetett. Az utaskísérő a mi irányukba pislogott. "Próbálj ésszerűen gondolkozni,"
suttogta."Nincs elég időnk. Holnap be kell jutnunk Volterrába. Napokig szenvednél a fájdalomtól."
Grimaszolt. "És nem hiszem, hogy a többi utas jól kezelné a helyzetet."
Megharaptam az ajkamat. "De ha nem teszed meg most, akkor meg fogod gondolni magad.
"Nem." Gondterhelten összehúzta a szemöldökét. "Nem hiszem, hogy meggondolnám magam.
Nagyon mérges lesz, de mit tud majd tenni ellene??"
A szívem szaporábban kezdett el verni. „Az égvilágon semmit."
Csendesen nevetett, aztán felsóhajtott. "Túlságosan bízol bennem, Bella. Nem vagyok biztos benne,
hogy megtudom tenni. Valószínűleg az lenne a vége, hogy megöllek."
"Kockáztatok."
"Olyan furcsa vagy, még ember létedre is."
"Köszi."
"Nos ez még úgy is csak a jövő zenéje. Először túl kell élnünk a holnapi napot."
"Jó ötlet." De legalább lesz mit remélnem, ha túléljük.
Ha Alice betartja a szavát—és ha nem öl meg—akkor Edward követheti az őrültségeit, én meg
követhetem őt. Nem hagynám, hogy nyugtalankodjon. Talán, amikor majd erős leszek és gyönyörű,
akkor majd nem is akar elmenni.
"Aludj csak tovább," bíztatott. "Felébresztelek, ha látok valami újat."
"Oké," morogtam, biztos, hogy ez az alvás már eleve reménytelen. Alice felhúzta a lábait az ülésre és
átkarolta a térdeit majd, lehajtotta a fejét. Előre hátra dülöngélt, miközben koncentrált.
Az ülésen pihentettem a fejemet és néztem őt, és a következő pillanatban hirtelen felhúzta a sötétítőt
hogy a világos napsugarak beszűrődhessenek az ablakon.
"Mi történik?" motyogtam.
"Nemet mondtak neki," mondta csendesen. Észrevettem, hogy már nem lelkesedik annyira.
A pánik szorongatta a torkomat. "Most mit fog tenni?"
"Elég zavaros volt elsőre. Csak töredékeket láttam, nagyon gyorsan váltogatja a terveit."
"Milyen tervek?" préseltem a fogaim között.
"Volt egy rosszabb órája," suttogta. "Eldöntötte, hogy elmegy vadászni."
Nézte az arcom, hogy megértem –e miről van szó.
"A városban," magyarázta. "Már nagyon közel járt hozzá. Az utolsó percben gondolta meg magát."
"Nem akar csalódást okozni Carlisle-nak," motyogtam. Nem most így utoljára.
"Valószínűleg," értett egyet.
"Elég időnk lesz?" miközben beszéltem, megváltozott a nyomás a gépen. Éreztem, hogy lejjebb
ereszkedünk.
"Remélem—hogyha az utolsó döntésnél marad.."
"Az mi?"
"Egyszerűen letudja. Csak szimplán kimegy a napra."
Kimegy a napra. Ennyi az egész?
Pont elég lesz. Edward képe megjelent előttem, ahogy a mezőn állva—csillogott és szikrázott mintha
bőrét milliónyi gyémánt borítaná—ez a kép beleégett az emlékezetembe. Aki egyszer már látta, az
soha többé nem felejti el.
A Volturi valószínűleg nem engedné, hogy ez történjen. Nem, hogyha titokban akarják tartani a
városukat.
A szürkés napsugarakra néztem, ahogy halványan beszűrődtek a nyitott ablakon. "El fogunk késni,"
suttogtam pánikolva.
Megrázta a fejét. "Most éppen, a drámaiság felé hajlik. Nagyobb közönséget szeretne, úgyhogy az
óratorony alatt elterülő főteret fogja választani... Ott magasak a falak. Addig vár amíg a nap a
legmagasabban lesz."
"Szóval délig van időnk?"
"Ha szerencsénk van. És ha nem gondolja meg magát."
A pilóta hangját lehetett hallani a hangszórókból, először franciául majd angolul, közölte, hogy
hamarosan landolunk. Mindenhol a biztonsági övek kattanását lehetett hallani.
"Milyen messze van Florrence-től Volterra?"
"Attól függ, hogy milyen gyorsan vezetsz… Bella?"
"Igen?"
Ravaszul rámnézett. "Mennyire vagy az autólopás ellen?"
Egy világos sárga Porsche nyikorogva állt meg előttem, a hátán ezüstösen csillogott a szó: TURBO
A zsúfolt reptéren mindenki, beleértve engem is a kocsit bámultuk.
"Siess, Bella!" türelmetlenül kiáltott ki Alice az ablakon.
Az ajtóhoz futottam és beültem a kocsiba, majdnem úgy éreztem mintha egy fekete harisnya lenne a
fejemen, hogy eltakarja az arcom.
"Jajj, Alice," panaszkodtam. "Nem tudtál volna egy kevésbé feltűnő autót ellopni?"
A kocsi belseje fekete bőrrel volt borítva és az ablakok, mint sötétítettek voltak. Biztonságban éreztem
magam benne, mintha este lenne.
Alice már padlógázzal hajtott a sűrű reptéri forgalomban—icipici helyeken cikázott át az autók között,
miközben én összehúztam magam, és ügyetlenül matattam a biztonságiövért.
"A fontosabb kérdés az," javított ki, "hogy nem tudtam volna inkább egy gyorsabb autót ellopni, és a
válaszom: nem hinném.
Így is szerencsém volt."
"Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon megnyugtató lesz majd egy útakadálynál."
Felnevetett. "Bízz bennem, Bella. Ha valaki útakadályt tesz ki, akkor az már rég mögöttünk lesz, mire
észrevesszük." Beletaposott a gázba, hogy bizonyítsa az igazát.
Valószínűleg inkább nézelődnöm kellett volna az ablakon, miközben elképesztő sebességgel
elhagytuk Florence városát és már Toscana tájai bukkantak fel előttünk. Ez volt az első alkalom, hogy
ilyen messzire utaztam, és talán az utolsó is.De Alice vezetési stílusa halálra rémített, annak ellenére is
hogy tudtam, hogy bízhatok benne. És túlságosan is meggyötört és izgatott voltam, ahhoz hogy igazán
meglássam a hegyeket és a fallal körülvett városokat, amik ilyen távolságból kastélyoknak tűntek.
"Látsz valami mást is?"
"Valami éppen van a városban," motyogta Alice. "Valamilyen fesztivál. Minden tele van emberekkel,
és az utcák vörös zászlókkal vannak díszítve. Milyen nap van ma?"
Nem voltam egészen biztos. "Talán 19-e?"
"Nos hát ez enyhén ironikus. Szent Marcus napja van."
"Ami mit is jelent?"
Sötéten kuncogott. "A város minden évben megünnepeli ezt a napot. A legenda szerint, egy keresztény
hittérítő, Marcus Atya— valójában Volturi-i Marcus—1500 évvel ezelőtt kitiltatta a vámpírokat
Volterrából. A történet azt állítja, hogy Romániában halt mártírhalált miközben megpróbálta
megállítani a vámpírokat.
Persze ez badarság—soha sem hagyta el a várost. De innen származnak a keresztekről meg
fokhagymáról szóló babonák. Macus Atya nagy sikerrel használta őket. És mivel Volterában nem
élnek vámpírok, biztos, hogy működnek ezek a módszerek." Mosolygott gúnyosan.
"Ez az egész a várost ünnepli, és elismeri a rendőrség befolyását—elvégre is Volterra egy
elképesztően biztonságos város.
A rendőröknek köszönhetően persze."
Rájöttem, hogy mit értett irónia alatt. "Nem igazán fogja feldobni őket, ha Edward mindent
összekutyul Szent Marcus napján, vagy igen?"
Mosolyogva megrázta a fejét. "Nem. Nagyon gyorsan fognak reagálni."
Félrenéztem és küzdöttem a fogaimmal, amik éppen megpróbálták átharapni az alsó ajkamat. A vérzés
most nem lenne a legjobb ötlet.
A nap már félelem mentesen magasan járt a fakó égbolton.
"Még mindig azt tervezi, hogy délben csinálja?" ellenőriztem.
"Igen. Eldöntötte, hogy vár. És ők is várnak rá."
"Mond el, hogy mit kell tennem."
A kanyargós úton tartotta a szemét—a sebességmérőn a pöcök már az utolsó fokozaton állt.
"Nem kell tenned semmit. Csak látnia kell téged, mielött kimenne a napra.Az a lényeg, hogy téged
elöbb lásson meg mint engem."
"És ezt hogy fogjuk csinálni?"
Úgy tűnt, hogy kis piros autó rákapcsolt, miután Alice megelőzte.
"Olyan közel viszlek, amennyire csak tudlak, és neked csak abba az írányba kell futnod amerre én
mondom."
Bólintottam.
"Csak ne tévedj el," adta hozzá. "Nincs időnk ilyesmire."
Felnyögtem. Ez nagyon is jellemző rám—romba dönteni mindent, elpusztítani a világot egyetlen
pillanat alatt.
A nap még magasabbra emelkedett az égen, miközben Alice versenyezett vele. Túlságosan fényesen
sütött, és ettől bepánikoltam. Így talán nem várja meg a delet.
"Ott van," mondta Alice hirtelen, miközben a hegy tetején lévő városra mutatott.
Bámultam a várost, miközben egy teljesen újfajta félelem lett urrá rajtam.
Tegnap reggel óta—bár már úgy tűnt mintha egy hete lett volna—amikor Alice kimondta nevét a
lépcső aljánál; azóta csak egy félelem létezett számomra.
És most, ahogy az ősi vörösesbarna falakat és tornyokat bámultam, ahogy kiemelkednek a hegyek
közül, most egy másik félelemet is éreztem, egy sokkal önzőbb rémület szállt meg.
A város gyönyörű volt. Teljesen megrémített.
"Volterra," mondta Alice sima fagyos hangon.