20. VOLTERRA

Felkanyarodtunk az emelkedős útra, ahol már hatalmas volt a torlódás.
Ahogy egyre magasabbra értünk, az autók már túl közel álltak egymáshoz, így Alice nem tudott
elmenni közöttük.
Lassan vánszorogtunk egy kis sárga Peugeot mögött.
"Alice," nyöszörögtem. Az óra a műszerfalon felgyorsult.
"Ez az egyetlen út," próbált megnyugtatni. De a hangja túlfeszült volt.
Az autók haladtak egy keveset és már egy autóhossznyi hely volt előttünk. A nap ragyogóan sütött,
úgy tűnt, hogy már rég elmúlt dél.
Az autók lassan haladtak a város felé. Amint közelebb értünk, láttam az út mellett parkoló autókat,
ahogy az utasok kiszállnak belőlük, és gyalog mennek tovább. Először azt hittem, hogy csak
türelmetlenek—amit könnyen meg tudtam érteni. De ahogy elértük a kanyart észrevettem a teli
parkolót a városfalakon kívül, az emberek tömegével sétáltak be a kapun.
Nem volt szabad autóval behajtani.
"Alice," suttogtam sürgetően.
"Tudom," mondta. Az arca fagyos volt.
Most hogy már olyan lassan haladtunk, hogy volt értelme nézelődnöm, észrevettem, hogy az időjárás
nagyon szeles.
Az emberek, akik a kapunál álltak sorban, kapkodtak a sapkáik után és próbálták kiszedni a hajukat az
arcukból. A ruhájuk hullámzott körülöttük.
Azt is észrevettem, hogy minden tele van vörössel.
Vörös pólók, sapkák, és vörös zászlók lógtak le a kapu oldalain, mint megannyi vörös szalag,
miközben a szél lobogtatta őket—néztem, ahogy egy hirtelen támadt szélroham lefúj egy nő fejéről
egy gyönyörű karmazsin kendőt, amivel bekötötte a haját.
Úgy táncolt a szélben, mintha élne. Utánanyúlt, ugrált, hogy elérje, de csak még magasabbra szállt,
mint egy piros folt az ősi várfalak felett.
"Bella." Szólt Alice halkan, de gyorsan. "Nem látom, hogy az őr hogy fog dönteni—ha nem jön be,
akkor egyedül kell bemenned. Futnod kell majd. Kérdezősködj, hogy merre van a Palazzo dei Priori,
és fuss abba az irányba, amit mutatnak. Ne tévedj el."
"Palazzo dei Priori, Palazzo dei Priori," ismételgettem a nevet, hogy bevéssem az agyamba.
"Vagy 'az óratorony,' ha beszélnek angolul. Én itt fogok körözni, és próbálok találni egy olyan helyet a
város mögött, ahol majd be tudok jutni."
Bólintottam. "Palazzo dei Priori."
"Edward az óratorony alatt lesz, a tér északi oldalán. Van a jobb oldalán egy keskeny sikátor, annak az
árnyékában fog meghúzódni. Magadra kell vonnod a figyelmét mielőtt még, kilépne a napra."
Féktelenül bólogattam.
Alice már majdnem a sor elején volt. Egy kék egyenruhás férfi integetett, hogy visszaterelje az
autókat, mivel a parkoló már betelt. A kocsik megfordultak és elindultak, hogy keressenek egy helyet
az út mellett.
Most Alice-on volt a sor.
Az egyenruhás unottan hadonászott, nem igazán figyelt. Alice felgyorsított, és elszáguldott mellette
egyenesen a kapu felé. Valamit kiabált utánunk, de a helyén maradt, és őrülten integetett, hogy
megakadályozza a következő autót, hogy a mi rossz példánkat kövesse.
A kapunál álló férfinak ugyanolyan egyenruhája volt. Megközelítettük az őrt, miközben elhagytunk
egy csapat turistát, akik járdán tömörültek és kíváncsian bámulták a felvágós, csili-vili Porschénkat.
Az őr kiállt az út közepére. Alice óvatosan irányba állította az autót, mielőtt teljesen megállt volna. A
nap elsütött az ablak felett, így ő árnyékban tudott maradni. Gyorsan hátranyúlt az ülés mögé, és kivett
valamit a táskájából.
Az őr ingerülten megkerülte az autót és mérgesen az ablakhoz lépett.
Alice félig letekerte az ablakot, és láttam, hogy az őr meghátrál, amint meglátja az arcát a sötét üveg
mögött.
"Sajnálom kisasszony, ma csak turista buszok hajthatnak be a városba." mondta angolul, de erős
akcentussal. Mentegetőzően nézett rá, mintha azt kívánná, hogy bárcsak jobb hírekkel szolgálhatott
volna egy ilyen rendkívül gyönyörű nőnek.
"Ez egy magán-túra," mondta Alice miközben kivillantott egy csábító mosolyt. Kinyújtotta a kezét a
napfénybe az ablakon keresztül. Megdermedtem, de csak addig, amíg észre nem vettem, hogy egy
könyékig érő bőrkesztyűt visel. Kinyújtotta a kezét az ablak mellett álldogáló őr felé, aztán
visszahúzta a kocsiba.
Valamit a tenyerébe csúsztatott és ráhajtotta az ujjait.
Az őr arca kábult volt, ahogy kinyitotta a markát és a nagyköteg pénzre bámult, amit a kezében tartott.
Körülbelül ezer dollárt lehetett.
"Ez egy vicc?" Motyogta.
Alice ragyogóan mosolygott. "Csak akkor, ha maga szerint vicces."
Rábámult Alicre és tágra nyíltak a szemei. Idegesen az órára pillantottam. Ha Edward tartja magát a
tervéhez, akkor már csak 5 percünk van.
"Tudja, eléggé sietünk," célozgatott Alice még mindig mosolyogva.
Az őr pislogott kettőt, és aztán becsúsztatta a pénz a belső zsebébe. Hátrébb lépett az ablaktól és intett,
hogy mehetünk.
Úgy tűnt senki sem vette észre a mi kis cserénket. Alice behajtott a városba és mindketten
megkönnyebbülten fellélegeztünk.
Az út nagyon keskeny volt, ugyanolyan fahéjbarna színű macskakővel volt burkolva, mint azok a
hatalmas épületek, amik beárnyékolták az utcát. Olyan érzés volt, mintha egy sikátorban lettünk volna.
Piros zászlók díszítették a falakat, alig pár centi távolságra egymástól és eszeveszetten lobogtak a kis
utcán átfújó szélben.
Nagyon zsúfolt volt, a gyalogosok lassították a haladásunkat.
"Mindjárt ott leszünk," bíztatott Alice; miközben megmarkoltam a kilincset készen, arra hogy
kiugorjak a kocsiból, amikor mondja.
Gyorsított, majd hirtelen fékezett, megint gyorsított majd megint befékezett, és a járókelők az öklüket
rázták felénk, és mérges szavakat kiáltoztak utánunk, amiket örültem, hogy nem értek.
Alice rákanyarodott egy kis ösvényre, ami nem autók számára volt fenntartva, ezért a rémült emberek
bevetődtek a kapualjakba amint elhúztunk előttük. Egy másik utcát találtunk ennek a végén. Az
épületek itt magasabbak voltak; úgy voltak összeépítve, hogy a napfény nem érte a járdát—viszont itt
is minden falat verdeső vörös zászlók borítottak. Itt sokkal nagyobb volt a tömeg, mint bárhol máshol.
Alice megállította az autót. Kinyitottam az ajtót mielőtt teljesen megálltunk volna.
Fényes foltok az irányába mutatott, ahol az utca kiszélesedett.
"Arra—mi most a főtér déli oldalán vagyunk. Egyenesen fuss át az óratorony jobb oldalához. Majd én
is keresek egy utat—"
Hirtelen elakadt a lélegzete, és amikor újra megszólalt már sziszegve mondta:. "Ott vannak
mindenhol?"
Megdermedtem, de ő kitaszigált a kocsiból. "Felejtsd el őket. Két perced van. Indulj, Bella,
Siess!" Kiabálta utánam kihajolva a kocsiból.
Nem álltam meg, hogy visszanézzek Alicre amint beleolvad a homályba. Az ajtót se csaptam be
magam mögött.
Ellöktem egy terebélyes asszonyt az útból és csak futottam lehajtott fejjel, semmire nem figyeltem
csak a göröngyös kövekre a talpam alatt.
Ahogy kiértem a sötét sikátorból, elvakított a ragyogó napfény, ami bevilágította a főteret.
A szél süvített körülöttem és az arcomba fújta hajam, szóval még kevésbé láttam. Nem csoda hogy
nem vettem észre az embertömeget magam előtt, amíg nekik nem ütköztem.
Nem volt semmilyen út, semmilyen rés az emberek között. Őrjöngve löktem odébb őket küzdve a
karokkal, amik vissza akartak rántani. Dühös és fájdalmas kiáltásokat hallottam miközben utat törtem
magamnak, de egyiket sem értettem. Az arcok dühtől és meglepetéstől kipirultan meredtek rám,
mindez körbe véve az amúgy is piros dekorációkkal.
Egy szőke nő mogorván nézett rám, a vörös sál a nyaka körül úgy festett, mint egy borzasztó heg. Egy
kisgyerek, aki az apja vállán ült, lemosolygott rám a műanyag vámpírfogain keresztül.
A tömeg körbevett és rossz irányba sodort. Örültem, hogy az óratorony elég feltűnő különben nem
tudtam volna, hogy merre menjek. De mind a két mutató pontosan a könyörtelen nap irányába állt, és
annak ellenére, hogy erősen lökdöstem arrébb a népet, tudtam, hogy elkéstem.
Még félúton se jártam. Semmi esélyem nem volt. Egy ostoba és lassú ember vagyok, és emiatt
mindannyian meg fogunk halni.
Reméltem, hogy Alice azért kijut élve. Csak abban bizakodtam, hogy néz engem valahonnan az
árnyékból és azt is látja, hogy elbuktam, úgyhogy hazamehet Jasperhez.
Nem érdekeltek a mérges megjegyzések, csak arra figyeltem, hogy meghalljam a lelepleződés
hangjait: a zihálásokat, talán a sikolyokat, amikor valaki végre megpillantja Edwardot.
De volt egy rés a tömegben—láttam egy buborék alakú szabad helyet. Sebesen átnyomakodtam
magam a lyuk irányába és nem vettem észre, amíg be nem vertem a sípcsontomat, hogy egy széles
négyzet alakú szökőkút van a tér közepén.
Sírni tudtam volna megkönnyebbüléstől miközben átemeltem a lábam a szegélyen és térdig gázoltam a
vízben. Fröcskölt körülöttem a víz, ahogy átszeltem a szökőkutat. A szél még ilyen erős napsütésben is
szinte jegesen fújt, és így nedvesen igazán fájdalmas volt ez a hideg levegő. Mindössze néhány
másodperc alatt eljutottam a tér közepére, bár a szökőkút elég széles volt. Nem álltam meg, amikor
elértem a szélét—ugródeszkának használtam az alacsony szegélyt, és belevetettem magam a tömegbe.
Most már készségesen az utamra engedtek, hogy elkerüljék a hideg vizes zuhanyt, ami az átázott
ruháimból csöpögött miközben futottam. Megint felnéztem az órára.
Egy mély kongás visszahangzott a főtéren. A talpam alatt megremegett a talaj. A gyerekek sírtak,
miközben befogták a fülüket. Én pedig elkezdtem sikítozni miközben tovább rohantam.
"Edward!" Ordítottam, habár tudtam, hogy felesleges. A tömeg túl hangos volt és a hangom kifulladt
az erőfeszítéstől. De nem tudtam abbahagyni az ordibálást.
Az óra ütött egyet.
Elfutottam egy gyerek mellett, aki az anyja ölében ült—a haja majdnem fehérnek látszott a ragyogó a
napfényben. Egy csapat magas férfi, mind vörös kabátban, figyelmeztetően meredt rám, ahogy
átszáguldottam köztük
Az óra megint ütött.
A kabátos emberek másik oldalán volt egy rés a tömegben, egy kis hely a turisták között, akik
céltalanul kóboroltak körülöttem. A szemeim a sötét, szűk sikátort keresték a hatalmas építmény jobb
oldalánál az óratorony alatt. Nem láttam az utcát—még mindig túl sok embert állt az útban.
Az óra még egyet ütött.
Alig láttam valamit. A tömeg már nem fogta fel a szelet és az egyenesen az arcomba vágott és égette a
szemeimet. Nem voltam biztos benne, hogy ez okozta a könnyeimet, vagy csak azért sírtam, mert az
óra megint ütött.
Egy négytagú család állt a sikátor bejáratánál. A két lány karmazsin ruhát viselt, összeillő szalagokkal
a sötét hajukban. Az apuka nem volt túl magas. Úgy tűnt mintha látnék valami fényeset a válla fölött
az árnyékban. Elindultam feléjük, megpróbáltam kilátni a csorgó könnyeim közül.
Az óra ütött, és a legkisebb lány a fülére tapasztotta a kezét.
Az idősebbik lány, csak az anyukája derekáig ért, megbökte az anyuka lábát és az árnyékot bámulta
mögöttük. Ahogy néztem őket, megrángatta az anyukája könyökét és a sötétség felé mutogatott.
Az óra megint ütött, és már olyan közel voltam.
Elég közel, ahhoz hogy halljam a kislány magas hangját. Az apuka meglepetten nézett rám, ahogy
keresztül furakodtam rajtuk és Edward nevét kiáltoztam újra és újra.
Az idősebb lány kuncogva mondott valamit az anyjának, miközben türelmetlenül az árnyék felé
mutogatott.
Megkerültem az apukát—elrántotta a gyereket az utamból—és én a homályos rés felé rohantam
miközben az óra megint ütött egyet a fejem fölött.
"Edward, ne!" Sikítottam, de a hangomat elnyomta a harangzúgás.
Most már láttam. És azt is láttam, hogy ő nem lát engem.
Ez tényleg ő volt, most nem egy hallucináció állt előttem. És rájöttem, hogy az illúzióim hiányosabbak
voltak, mint ahogy azt gondoltam; sosem lehet megbízni bennük.
Edward pár lépésre állt a sikátor végétől mozdulatlanul, mint egy szobor. A szemeit behunyta, alatta
ott voltak a lila karikák, a karjai nyugodtan pihentek az oldalánál és tenyerét felfelé fordította.
Az arca nagyon békésnek tűnt, mintha valami kellemes dologról álmodna. A márvány bőre csupasz
volt a mellkasán—egy kis fehér szövetdarab feküdt a lábánál. A járdáról visszaverődő fény halványan
megcsillant a bőrén.
Sose láttam ennél szebbet—még így sikítozva, kifulladva futástól is nagyra értékeltem.
És az elmúlt 7 hónap semmit sem jelentett. És a szavai az erdőben szintén nem jelentettek semmit. És
az sem érdekelt, hogy ha nem akar engem. Én semmit sem akarok, csak őt, nem számít, hogy milyen
sokáig élek.
Az óra ütött, és tett egy nagy lépést a fény felé.
"Ne!" Sikítottam. "Edward, nézz rám!"
Nem figyelt. Halványan mosolygott. Megemelte a lábát, hogy tegyen még egy lépést, ami kiviszi a
napra.
Olyan erővel vetettem rá magam, hogy a földre estem volna, ha nem kap el a karjaival. Alig kaptam
levegőt és bevertem a fejemet.
A sötét szemei lassan kinyíltak, amint az óra megint ütött egyet.
Nyugodt meglehetettséggel nézett le rám.
"Elképesztő," mondta elragadóan csodálkozó hangon, mint aki le van nyűgözve.
"Carlislenak igaza volt."
"Edward," hápogtam, de nem jött ki hang a torkomon. "Vissza kell menned az árnyékba. Mozogj
már!"
Kábultnak tűnt. A kezeivel gyengéden simogatta az arcomat. Nem úgy látszott, mint aki észrevette,
hogy éppen megpróbálom visszataszigálni az árnyékba. Az erőlködésemmel csak annyit értem el,
hogy nekinyomtam a sikátor falának.
Az óra ütött, de ő nem reagált.
Elég furcsa volt, mert tudtam, hogy mindketten halálos veszélyben vagyunk. De ettől függetlenül jól
éreztem magam. Teljesen.
Éreztem, ahogy a szívem ver a mellkasomban, éreztem a vérem gyors és meleg keringését az
ereimben. A tüdőm megtelt a bőre édes illatával.
Olyan volt mintha soha nem is lett volna lyuk a mellkasomban. Tökéletes voltam—nem gyógyult, de
legalább úgy éreztem, mintha soha nem lettek volna sérüléseim.
"El sem tudom hinni, hogy ilyen gyors volt. Nem is éreztem semmit—nagyon jól csinálják,"
eltűnődött, miközben behunyta a szemét és az ajkait a hajamhoz érintette. A hangja olyan volt, mint a
méz és a bársony.
"Lehel mézét kiszívta a Halál, de nincs hatalma a szépségeden.” Motyogta, és felismertem azt a sort,
amit Romeo mondott a kriptában.
Az óra ütött egy utolsót. "Pontosan olyan az illatod, mint mindig," folytatta. "Lehet, hogy ez a pokol.
Nem érdekel, elviselem."
"Nem haltam meg," szóltam közbe. "És te sem! Kérlek Edward, odébb kell mennünk. Már nem
lehetnek messze!"
Megrángattam a karját és összeráncolta a szemöldökét zavarában.
"Mit mondtál?" Kérdezte udvariasan.
"Nem vagyunk halottak, egyelőre! De ki kell jutnunk innen, mielőtt a Volturi—"
Az értelem megjelent az arcán miközben beszéltem. Mielőtt még befejeztem volna, hirtelen elrántott
az árnyék szélétől és erőfeszítés nélkül a fal felé fordított, úgyhogy a hátam nekifeszült a téglafalnak
és ő háttal állt nekem miközben a sikátort kémlelte. A karjait védelmezően elém tárta.
Kilestem a karjai alatt és láttam, hogy két sötét alak tűnik elő a homályból.
"Üdvözletem, uraim," Edward hangja nyugodt és szívélyes volt. "Nem hiszem, hogy igénybe venném
ma a szolgálataikat. Igazán nagyra értékelném, ha megköszönnék a nevemben is a mesterüknek."
"Nem folytathatnánk ezt a beszélgetést kellemesebb körülmények között? Suttogta egy sima hang
vészjóslóan.
"Nem hinném, hogy ez szükséges lenne." Mondta Edward élesebben. "Ismerem a rendeleteiteket,
Felix. Egyetlen szabályt sem szegtem meg."
"Felix csupán a nap közelségére akart célozni," mondta a másik árny csillapítóan.
Mindketten egy füstös szürke földig érő köpenyt viseltek álcázásként, ami hullámzott a szélben.
"Keressünk egy jobb helyet."
"Rendben, csak utánatok," mondta Edward szárazon. "Bella, miért nem mész vissza a térre és élvezed
a fesztivált?"
"Nem, hozd a lányt is," mondta az első árny, sokatmondó suttogással.
"Azt már nem." Az udvariasság látszata is eltűnt. Edward hangja határozott és fagyos volt. A teste
megmerevedett és láttam, hogy harcra készül.
"Ne." suttogtam.
"Shh," morogta felém.
"Felix," a második, jóval megfontoltabb alak figyelmeztette. "Ne itt." Edwardhoz fordult. "Aro
egyszerűen csak beszélni szeretne veled még egyszer, ha már úgy döntöttél, hogy nincs ránk
szükséged."
"Természetesen," értett egyet Edward. '"De a lány szabadon távozik."
"Félek, hogy lehetetlen," mondta az udvarias alak sajnálkozóan. "Vannak szabályok, amiket be kell
tartani."
"Nos, ebben az esetben azt hiszem képtelen, vagyok elfogadni Aro meghívását, Demetri.
"Oké semmi baj," mormogta Felix. A szemem már megszokta a sötétet, és láttam, hogy Felix igen
nagy és magas, és a vállai is nagyon szélesek. A méretei Emmettre emlékeztettek.
"Aro nagyon csalódott lesz,"sóhajtotta Demetri.
"Biztos túlteszi magát rajta,"válaszolta Edward.
Felix és Demetri közelebb lopództak a sikátor bejáratához, enyhén szétváltak, hogy két oldalról
bekerítsék Edwardot. Arra akarták kényszeríteni, hogy húzódjon beljebb, hogy ne kelljen jelenetet
rendezniük. A visszaverődő fény nem érte a bőrüket, biztonságban voltak a köpeny alatt.
Edward egy centit sem mozdult el. Veszélyeztette magát, hogy megvédjen engem.
Hirtelen, Edward a széles sikátor sötétje felél fordította a fejét, Felix és Demetri is ugyanezt tették,
valamilyen hang vagy mozgás hatására, amire az én érzékszerveim nem reagáltak.
"Viselkedjünk úriemberekhez méltóan, oké?" Javasolta egy dallamos hang. "Hölgyek is vannak a
társaságban."
Alice könnyedén Edward mellé sétált, a szokásos kifinomult járásával. Semmilyen nyoma nem volt
feszültségnek. Olyan aprónak és törékenynek nézett ki. A kis karjai mintha csak egy gyerek karjai
lettek volna.
Felix és Demetri mindketten kihúzták magukat és a köpenyük alja enyhén meglibbent a sikátoron át
fúvó széltől. Felix mogorva arcot vágott. Nyilvánvalóan nem örültek a meggyarapodott létszámnak.
"Nem vagyunk egyedül," Alice emlékeztette őket.
Demetri átpillantott a válla felett. Néhány méterre a téren a kis négytagú család, a két piros ruhás
lánnyal, minket bámult. Az anyuka sürgetően beszélt a férjéhez miközben idegesen pillogott felénk.
Hirtelen félrekapta a fejét, amikor a pillantása találkozott Demetriével. A férfi tett néhány lépést a tér
közepe felé, és megkocogtatta az egyik piros kabátos ember vállát.
Demetri megadóan rázta a fejét. "Kérlek, Edward, legyünk ésszerűek," mondta.
"Legyünk,"helyeselt Edward. "Csendben távozunk."
Demetri meghiúsulva sóhajtott. "Legalább hadd vitassuk ezt meg valami csendesebb helyen."
A hat piros kabátos férfi csatlakozott a családhoz, miközben idegesen figyeltek minket. Nagyon is
tudatában voltam Edward védelmező pozíciójának előttem —biztos, hogy ez okozta a riadó
készültséget. Rájuk akartam kiáltani, hogy fussanak.
Edward fogai hallhatóan összekoccantak. "Nem."
Felix elmosolyodott.
"Elég."
Egy magas cérnahang hallatszott mögöttünk.
Kikukucskáltam Edward karja alatt, és láttam, ahogy egy kicsi, sötét alak közeledik felénk.
Ahogy a köpenye széle hullámzott a szélben, biztos voltam benne, hogy ő is egy közülük. Ki más
lehetne?
Először azt hittem, hogy egy fiatal fiú. Az új jövevény olyan kicsi volt, mint Alice és a lenyalt
fakóbarna haja rövidre volt vágva. És a testből a köpeny alatt—ami sötétebb volt, mint a többieké
majdnem fekete—csak annyit láttam, hogy vékony, de nem lehetett megállapítani, hogy fiúhoz vagy
lányhoz tartozik.
De az arca túl csinos volt, ahhoz hogy fiú legyen. Úgy nézett ki, mint egy Botticelli egyik vízköpő
angyala, a széles szemeivel és telt ajkaival. Nem is beszélve a halvány vöröses íriszeiről.
A mérete annyira jelentéktelen volt, hogy meglepett a reakció, amit a megjelenése kiváltott. Felix és
Demetri azonnal lenyugodtak és visszaléptek a támadóállásból, hogy újra a magas falak árnyékába
húzódjanak.
Edward leengedte a karját és sokkal nyugodtabb pozíciót vett fel—megsemmisülve.
"Jane," sóhajtott a felismeréstől.
Alice higgadtan keresztbe tette a karját.
"Kövessetek," szólalt meg Jane gyermeteg hangon. Hátat fordított nekünk és csendesen elindult a
sötétség felé.
Felix önelégülten intett, hogy menjünk előre.
Alice a kis Jane után ment. Edward átölelte a derekam és magához húzott. A sikátor enyhén lefelé
lejtett miközben egyre keskenyedett. Tengernyi kérdéssel a szememben felnéztem rá, de ő csak
megrázta a fejét. Igaz, hogy nem hallottam a többieket mögöttünk, de biztos voltam benne, hogy ott
vannak.
"Nos, Alice," mondta Edward csevegve miközben sétáltunk. "Azt hiszem nem kéne meglepődnöm,
hogy itt látlak."
"Az én hibám volt," válaszolt Alice ugyanolyan stílusban. "Az én feladatom volt, hogy ezt
helyrehozzam."
"Mi történt?" A hangja udvariasan csengett, mintha nem is érdekelné a dolog. Úgy gondoltam, hogy ez
csak figyelő füleknek köszönhető mögöttünk.
"Az egy hosszú történet." Alice felém pillantott. "Röviden: tényleg leugrott egy szikláról, de nem
akarta megölni magát. Bella mostanában nagyon rákattant az extrém sportokra."
Elpirultam és makacsul magam elé néztem, a sötét árnyék felé. El tudtam képzelni, hogy miket hallott
Alice gondolataiban. Majdnem-megfulladások, bosszúszomjas vámpírok, vérfarkas barátok…
"Hm," mondta Edward kurtán, de a megszokott hangszíne eltűnt.
Egy széles kanyar volt a sikátor végén, ami még mindig lefele vitt, ezért nem láttam a négyszögletes
zsákutcát, amíg el nem értük az ablaktalan, puszta téglafalat. A kis Jane nevezetű vámpírt sehol sem
lehetett látni.
Alice nem is habozott, meg se torpant mielőtt elindult a fal irányába. Aztán kecsesen belecsusszant az
utcán tátongó lyukba.
Úgy nézett ki, mint egy csatorna, ami a járda legmélyebb pontjához vezet. Észre sem vettem, amíg
Alice el nem tűnt benne, de a fedő félig el volt húzva. A lyuk kicsi volt és csak a feneketlen mélységet
lehetett látni.
Berezeltem.
"Semmi baj, Bella," mondta Edward halkan. "Alice majd elkap."
Bizonytalanul pislogtam a lyukra. Azt képzeltem, hogy ő menne előbb, ha Felix és Demetri nem
állnának mögöttünk csendben és mogorván.
Leguggoltam és belelógattam a lábaimat a szűk hézagba.
"Alice?" - Suttogtam remegő hangon.
"Itt vagyok, Bella," biztatott. A hangja túl mélyről jött, ahhoz hogy megnyugtasson.
Edward megfogta a csuklómat—a keze olyan hideg volt, mint a kő—és leengedett a sötétségbe.
"Kész vagy?" - Kérdezte.
"Dobhatod," mondta Alice.
Behunytam a szemem, úgyhogy nem láttam a sötétséget; összeszorítottam a számat, hogy ne sikítsak.
Edward elengedett.
Rövid volt és halk. A levegő csak fél másodpercig érte az arcomat, és aztán lassan kilélegeztem, amint
Alice elkapott a kitárt karjaival.
Szereztem néhány zúzódást; a karja nagyon kemény volt.
A lyuk aljában félhomály uralkodott, nem teljes sötétség. A felettünk tátongó lyukból egy kevés fény
szűrődött le, és visszaverődött a nedves köveken a lábam alatt. A fény egy pillanatra eltűnt és Edward
halvány ragyogással landolt mellettem.
Szorosan magához ölelt a karjaival és gyorsan húzott előre. Átfontam a hideg derekát, botorkálva
haladtam az egyenetlen talajon. Fémes kongással került vissza a fedő a csatornára.
A halvány utcai fény teljesen eltűnt a homályban. A támolygó lépéseim zaja visszhangzott és
visszaverődött a falakról, úgy hangzott mintha egészen széles csatornában lennénk, de nem voltam
benne biztos.
Semmilyen más zaj nem hallatszódott a szívverésemen és a cuppogó lépteimen kívül—kivéve egyszer,
amikor egy türelmetlen suttogás jött mögülünk.
Edward szorosan tartott. A szabad kezével átnyúlt és a kezébe vette az arcomat is, a bársonyos ujjaival
körözött az ajkaim körül. Egyszer-egyszer éreztem, hogy az arcát a hajamba temeti. Rájöttem, hogy ez
az egyetlen módja az újraegyesülésünknek, amit remélhetünk, úgyhogy még közelebb húzódtam
hozzá.
Most úgy éreztem, hogy akar engem, és velem szeretne lenni, és ez elég volt, hogy elnyomja a
félelmet, amit ez a földalatti alagút és az utánunk ólálkodó vámpírok miatt éreztem.
Valószínűleg nem volt több mint bűntudat—ugyanaz a bűntudat, ami arra kényszerítette, hogy
idejöjjön meghalni, amikor azt hitte, hogy az ő hibájából öltem meg magam. De éreztem, ahogy az
ajkait csendesen a homlokomhoz érinti, és nem érdekelt, hogy mi volt a motivációja. Legalább megint
vele lehetek, még mielőtt meghalok. Ez jobb, mint egy hosszú élet.
Azt kívántam bárcsak megkérdezhetném, hogy pontosan mi fog most történni. Kétségbeesetten tudni
akartam, hogy, hogy fogunk meghalni—mintha egy fokkal is jobb lenne, hogy előre tudom. De nem
beszélhettem, még csak nem is suttoghattam ilyen körülmények között. A többiek mindent hallanak—
minden lélegzetvételemet, minden szívdobbanásomat.
A talpunk alatt az ösvény egyre csak lejtett, még mélyebbre vezetett minket a föld alá és ettől
klausztrofóbiás lettem. Csak Edward megnyugtató keze tartott vissza, attól hogy hangosan sikítsak.
Nem tudtam megmondani, hogy honnan jön a fény, de a nagy feketeségből lassan szürke félhomály
lett. Egy alacsony boltíves alagútban voltunk. A fekete nedvesség hosszú sávban szivárgott a szürke
kövekből, mintha véreznének, de ez a vér olyan sötét ébenfekete volt, mint a tinta.
Azt hittem a félelemtől remegek. De csak addig, amíg a fogaim is elkezdtek vacogni és rájöttem, hogy
fázok. A ruhám még mindig nedvesen lógott rajtam, és a földalatti hőmérséklet szinte fagyos volt.
Mint Edward bőre.
Ugyanabban a pillanatban ős is észrevette és elengedett, csak a kezemet fogta meg.
"N-n-ee," dideregve átöleltem. Nem érdekel, ha megfagyok. Ki tudja mennyi időnk maradt?
A hideg kezével dörzsölte a karomat, próbált felmelegíteni.
Végig siettünk az alagúton, vagy csak én éreztem úgy, hogy sietünk. A lassú haladásom nagyon zavart
valakit—azt hiszem Felixet—olykor-olykor türelmetlenül felsóhajtott.
Az alagút végén egy rácsos kapu volt—a rozsdás vasrácsok olyan vastagak voltak, mint a karom. Egy
kis vékonyabb rácsokból készült ajtó tárva nyitva várt minket. Edward bement rajta és egy nagyobb,
világosabb kő terembe sietett. A rácsos ajtó megkondult, amikor bezáródott, és lehetett hallani a zár
kattanását is. Túl félelmetes volt, hogy hátranézzek.
A hosszú terem másik oldalán egy nehéz faajtó állt tárva nyitva, ezért láttam, hogy mennyire vastag.
Beléptünk az ajtón, és meglepetten néztem körül.
Edward megfeszült mellettem és összeszorította az állkapcsát.