21. ÍTÉLET

ÉPPEN EGY JÓL MEGVILÁGÍTOTT, DE NEM ANNYIRA emlékezetes előcsarnokban voltunk. A
falak piszkosfehérek voltak, a padlót szürke szőnyeg borította. Egyforma szögletes lámpák voltak
elhelyezve a plafonon egyforma távolságra. Itt melegebb volt, aminek erőteljesen örültem. Ez a
csarnok kifejezetten takaros és kellemes volt a szikla katakombák hátborzongató sötétjéhez képest.
Edward nem nagyon értett egyet az észrevételemmel. Morcosan bámult a lába elé végig a csarnokban,
míg a felvonó mellett álló könnyed, letakart alak felé tartottunk.
Engem valósággal vonszolt maga után, Alice pedig a másik oldalamon lépdelt. A nehéz ajtó
csikorgott, ahogy bezárult mögöttünk, és hallottuk a tompa puffanást, amivel eltolták a reteszt az ajtón.
Jane a felvonónál várt, egyik kezével nyitva tartva az ajtót nekünk. Arcáról egykedvű fásultság
sugárzott.
A felvonóban a három volturi vámpír távolabb pihent. Hátradobták álcájukat, csuklyájuk a vállukra
omlott. Felixnek és Demetrinek enyhén olíva színű volt az arca – furcsa volt, ahogy ez a krétaporos
sápadtságukkal keveredett. Felix fekete haja rövidre volt vágva, de Demetri tincsei a vállait súrolták.
Szivárványhártyáik mélyvörösek voltak a szélek körül és egyre sötétebbek befelé, míg belevesztek a
pupilla feketéjébe. Leplük alatt a ruhájuk modern volt, sápadt és leírhatatlan. Én a sarokba kucorodtam
Edwardnak támaszkodva. Karja a kezemnek dörzsölődött. Egy pillanatra sem vette le a szemét Janeről.
A felvonó-út rövid volt; kiléptünk egy helyre, ami leginkább egy elegáns hivatal recepciójának tűnt.
Faborítás volt a falakon és vastag, mélyzöld padlószőnyeg. Ablakok nem voltak, ehelyett mindenütt
nagy, jól megvilágított, a toszkánai tájat ábrázoló festmények lógtak. Halvány bőrkanapék voltak
elrendezve barátságos kis csoportokban, a fényes asztalok pedig kristályvázákat tartottak telis-tele
élénkszínű csokrokkal. A virágok illata egy temetésre emlékeztetett.
A terem közepén egy nagy, fényes felületű pult állt. Meglepetésemben szájtátva bámultam a mögötte
álló nőt.
Magas volt, sötétbőrű és zöldszemű. Bárhol máshol igen csinos lett volna – de nem itt. Hiszen minden
porcikájában ember volt, mint én. El sem tudtam képzelni, hogy egy embernőstény mi a francot csinál
itt; marhára nyugodt volt ahhoz képest, hogy vámpírok vették körül.
Udvarias mosollyal üdvözölt minket.
- Jó napot, Jane – mondta. Nem tűnt meglepettnek, ahogy Jane társaságára pillantott. Nem lepte meg
sem Edward csupaszon csillogó mellkasa, vagy akár az én ziláltságom és középszerű csúnyaságom.
Jane bólintott.
- Gianna. – Majd folytatta útját a terem végében álló duplaszárnyú ajtó felé, mi pedig követtük.
Mikor Felix elballagott a pult mellett, Giannára kacsintott, aki ezen kuncogott.
A faajtó túloldalán egy másféle recepció foglalt helyet. A sápadt fiú a gyöngyszínű öltönyben akár
Jane ikertestvére is lehetett volna. A haja sötétebb volt, és az ajkai nem voltak annyira teltek, de
ugyanolyan aranyos volt. Elénk jött és mosolygott, ahogy odaért a lányhoz.
- Jane.
- Alec – felelt megölelve a fiút. Arcon csókolták egymást, mindkét oldalról, majd felénk fordultak.
- Kiküldenek egyért és visszajössz kettő… és féllel – jegyezte meg engem nézve – szép munka.
Jane nevetett, hangja pedig kellemesen pezsgett, mint egy kisbaba gőgicsélése.
- Üdv ismét, Edward – köszöntötte Alec. – Most jobbkedvűnek tűnsz.
- Egy csöppet – értett egyet Edward színtelen hangon. Edward kemény arcára pillantottam és azon
gondolkodtam, hogy lehetett még ennél is rosszabb kedvű.
Alec kuncogott és engem tanulmányozott, ahogy Edward oldalán lógtam.
- És ez itt pedig minden baj okozója? – kérdezte szkeptikusan.
Edward csak elengedett egy megvető mosolyt, majd megfagyott.
- Stip-stop – mondta Felix hátulról.
Edward megfordult, egy mély morgás keletkezett bent a mellkasában. Felix mosolygott – kezei a
magasban voltak tenyérrel felfelé; két kört rajzolt az ujjaival mintegy gúnyosan Edwardot hívogatva.
Alice megérintette Edward karját.
- Türelem – intette óvatosságra.
Hosszú pillantást váltottak, én meg azt kívántam, bár én is hallhatnám mit mondott neki Alice.
Nyilvánvalóan valami olyasmit, ami szoros kapcsolatban állt Felix meg- nem-támadásával, mert
Edward vett egy mély lélegzetet és visszafordult Alechez.
- Aro bizonyára örülni fog, hogy viszontláthat – mondta Alec, mintha mi se történt volna.
- Ne várakoztassuk meg – javasolta Jane.
Edward bólintott egyet.
Alec és Jane a kezüket tartva mutatták az utat lefelé egy másik, széles és túldíszített csarnokba – van
ennek a helynek egyáltalán vége?
Figyelmen kívül hagyták az ajtókat a terem végében – arannyal burkolt ajtókat – megálltak félúton a
faburkolat egy részét eltávolítva pedig láthatóvá tettek egy teljesen sima faajtót. Alec kinyitotta Jane
előtt.
Kedvem lett volna felnyögni, mikor Edward betaszított az ajtó a túloldalára. Ugyanaz az ősi szikla
volt, mint a tér, a sikátor vagy a katakombák. És persze ismét hideg lett és sötét.
A kő előszoba nem volt túl nagy. Egy fényesebb, kivájt, tökéletesen kör alakú szobába vezetett, olyan
volt, mint egy kastély toronyszobája… mert tulajdonképpen az is volt.
Az ablakok hosszúkásak voltak, amik a napfényből hasított vékony négyzeteket vetítettek a kőpadlóra.
Nem voltak mesterséges fények. A bútorozást sem vitték túlzásba, csak néhány masszív, trónszerű fa
szék volt itt-ott, különböző távolságokban a görbe fal mentén. A kör kellős közepén egy vízelvezető
volt. Kíváncsi voltam, hogy kijáratként használják-e, mint a lyukat az utcán.
A szoba nem volt üres. Egy maréknyi ember vett részt egy láthatóan nyugodt beszélgetésben. A mély,
sima hangok moraja kellemes zümmögéssel töltötték meg a levegőt. Ahogy bámultam, két nyári ruhás
sápadt nő pihent az egyik fényfoltban és mint élő prizmák, a bőrük szivárványos szikrákat szórt az ősi
falakra.
Az összes finom arc a mi kompániánk felé fordult, ahogy beléptünk a szobába. A legtöbb halhatatlan
egyszerű nadrágot és inget viselt – cuccokat, melyek egyáltalán nem tűntek volna fel odalent az
utcákon. De a férfi, aki először beszélt, hosszú díszpalástot hordott. Koromfekete volt és a földig ért.
Egy pillanatra összetévesztettem hosszú, fekete haját a csuklyájával.
- Jane, drágám. Hát visszatértél – mondta egyértelmű jókedvvel. Hangja csak egy könnyed sóhaj volt.
Felénk fordult egy annyira szürreálisan kecses mozdulattal, hogy csak néztem. A szám is tátva maradt.
Még Alice – akinek pedig minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna – még Alice sem
versenyezhetett volna vele.
Csak jobban meglepődtem, mikor közelebb jött és megpillanthattam az arcát. Nem olyan
természetellenesen vonzó arc volt, mint amilyenek körülvették (merthogy nem egyedül közeledett
felénk; az egész csoport köré gyűlt, némelyek követték mások, pedig előtte lépdeltek, mint a testőrök).
Nem tudtam eldönteni, hogy szép-e az arca, vagy sem. Azt hiszem, az arcvonásai tökéletesek voltak.
De legalább annyira különbözött az őt körülvevő vámpíroktól, mint én. Bőre áttetszően fehér volt,
mint a hagymahéj, és olyan lágynak is tűnt – elképesztő kontrasztot alkotott az arcát keretező fekete
hajjal. Furcsa és félelmetes késztetést éreztem, hogy megérintsem az arcát, hogy kiderítsem, vajon
lágyabb-e Edward vagy Alice arcánál vagy olyan krétaszerűen porhanyós-e. Szemei vörösek voltak,
mint a többieknek körülötte, de felhősebb volt, mintha tejszín fedte volna; kíváncsi voltam, vajon
befolyásolja-e a látását.
Odasuhant Jane-hez, és papír-kezével megérintette az arcát, lágy csókot nyomott telt ajkaira, majd
visszalépett.
- Igen, Mester – mosolygott Jane, olyan arckifejezéssel, mint egy angyali kisgyerek. – Visszahoztam
élve, ahogy kívántad.
- Óh, Jane – mosolygott ő is. – Olyan jó, hogy vagy nekem.
Felénk fordította ködös szemét, és mosolya egyre inkább szétterült arcán – már-már extázisba került.
- És Alicet és Bellát is! – örvendezett, vidáman tapsikolva. – Ez aztán a boldog meglepetés!
Csodálatos!
Sokkos állapotban néztem ki a fejemből, ahogy a keresztneveinken szólított minket, mintha csak régi
barátok lennénk, akik beugrottak meglepetésszerűen.
Otromba kíséretünk felé fordult.
- Felix, légy olyan jó, és mesélj a testvéreimnek a mi kis látogatóinkról. Biztos vagyok benne, hogy a
világért sem hagynák ki.
- Igen, Mester – bólintott Felix és eltűnt az úton, ahonnan jöttünk.
- Látod, Edward? – fordult a furcsa vámpír Edward felé, mint egy szerető, de szigorú nagypapa. – Mit
mondtam neked? Nem örülsz, hogy nem adtam meg neked, amit tegnap kértél?
- De igen, Aro. Ürülök – értett egyet szorosabbra fonva ölelését a derekam körül.
- Szeretem a Happy Endet – sóhajtott Aro. – Olyan ritka. De az egész mesét hallani akarom. Hogy
történt mindez? Alice? – Alice felé fordult és kíváncsi, ködös szemekkel bámulta a lányt. – Úgy tűnik,
a bratyód tévedhetetlennek hisz, de egyértelműen volt valami kis hiba, nem?
- Oh, messze vagyok én a tévedhetetlenségtől – válaszolt vakító vigyorral. Teljesen nyugodtnak tűnt,
leszámítva, hogy a kezei kemény kis öklökké gömbölyödtek. – Ahogy most is láthatod, olyan gyakran
okozok bajt, mint amilyen gyakran orvosolom őket.
- Túl szerény vagy – dorgálta Aro. – Láttam jó néhány elképesztő hőstetted, és be kell vallanom, eddig
semmit nem tapasztaltam, ami a képességedhez lenne fogható. Csodálatos!
Alice lőtt egy pillantást Edward felé, nem kerülte el Aro figyelmét.
- Sajnálom, hiszen még be sem mutattak minket, nem igaz? Csak az van, hogy úgy érzem, mintha már
ismernélek, és kicsit előre szaladtam. A bátyád bemutatott minket tegnap… egy sajátságos módon.
Látod, valamilyen szinten én is részese vagyok a bátyád adottságának, csak persze jóval kevésbé. –
Aro megrázta a fejét, hangjában irigység csengett.
- És sokkal erősebben – tette hozzá Edward szárazon. Alicere nézett, ahogy gyorsan magyarázott. –
Aronak fizikai kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy hallja a gondolatainkat, de sokkal jobban hall,
mint én. Tudod, én csak azt hallom, ami éppen átsuhan az ember elméjén. Aro hall minden egyes
gondolatot, ami valaha az eszünkbe jutott.
Alice felemelte finom szemöldökeit, Edward pedig előrébb hajtotta a fejét.
Aro erről sem maradt le.
- De távolból hallani… - sóhajtotta, kettejük felé gesztikulálva és a rejtett kommunikáció felé, ami épp
az imént zajlott le – Az annyira kényelmes volna!
Aro elnézett a vállunk felett. Az összes többi fej felvette az adott irányt, beleértve Janet, Alecet és
Demetrit, aki csendben ácsorgott mögöttünk.
Én voltam a leglassabb, aki odafordult. Felix visszatért és két másik fekete lepelbe burkolózott férfi
követte. Mindketten nagyon hasonlítottak Aro-ra, egyiküknek még hosszú fekete haja is pont olyan
volt. A másiknak kócos hófehér haja volt – ugyanolyan, mint az arca – ami a vállát súrolta. Arcukat
egyedi, papírvékony bőr borította.
A Carlisle festményén szereplő trió immár teljes volt, és teljesen változatlan az elmúlt háromszáz
évben, mióta a kép készült.
- Marcus, Caius, nézzétek! – dúdolta Aro. – Bella végül is életben van, és itt van vele Alice is! Hát
nem csodálatos?
Nem úgy tűnt, hogy bármelyiküknek is a csodálatos szó jutott volna eszébe először a helyzettel
kapcsolatban. A feketehajú férfi végképp unottnak tűnt, mintha már túl sok évezrednyit látott volna
Aro lelkesedéséből. A másik képe meg elég savanyú volt fehér haja alatt.
De a lelkesedésük teljes hiánya nem rontotta el Aro kedvét.
- Halljuk a történetet – Aro majdnem énekelt pihekönnyű hangján.
A fehérhajú vén vámpír elfordult és az egyik fatrón felé suhant. A másik megállapodott Aro mellett és
felé nyújtotta a kezét. Először azt hittem, azért, hogy megfogja Aroét, de csak megérintette gyorsan
Aro tenyerét, majd visszaejtette a karját maga mellé. Aro felhúzta egyik szemöldökét. Csodálkoztam,
hogy a papír-bőr nem gyűrődött össze ennek hatására.
Edward horkantott egy csendeset, Alice pedig kíváncsian nézett rá.
- Köszönöm, Marcus – mondta Aro. – Ez elég érdekes.
Egy másodperccel később rádöbbentem, hogy Marcus gyakorlatilag átadta a gondolatait Aronak.
Marcus nem tűnt izgatottnak. Elsuhant Aro mellől, és csatlakozott a fal mellett a másikhoz, aki minden
valószínűség szerint Caius volt. Két jelenlévő vámpír csúszott oda csendesen Aro mögé – testőrök,
ahogy korábban gondoltam. Láttam, hogy a nyári ruhás nő Caius mellett állt, valószínűleg hasonló
okból kifolyólag. Az ötlet, hogy a vámpíroknak testőrre van szükségük, elég nevetségesnek tűnt
számomra, de a vének talán olyan törékenyek voltak, ahogy azt az ember a bőrük alapján gondolná.
Aro a fejét rázta.
- Elképesztő – mondta. – Teljességgel elképesztő.
Alice frusztrált arcot vágott. Edward felé fordult és egy pillantással, halkan elmagyarázta a helyzetet.
- Marcus kapcsolatokat lát. Meglepte a miénk erőssége.
Aro mosolygott.
- Olyan kényelmes – ismételte csak magának. Aztán hozzánk szólt. – Nem könnyű meglepni Marcust,
biztosíthatlak titeket.
Marcus halott arcára néztem, és elhittem a dolgot.
- Csak annyira bonyolult megérteni, még most is – tűnődött Aro, miközben Edward körém font karját
bámulta. Elég nehéz volt Aro kaotikus gondolatmenetét követni. Küzdöttem, hogy sikerüljön. – Hogy
állhattok ennyire közel egymáshoz?
- Dolgozni kell érte – válaszolt Edward nyugodtan.
- Akkor is – la tua cantante! Micsoda pazarlás!
Edward kuncogott egyet a humor minden szikrája nélkül.
- Árként tekintek rá.
- Elég magas ár – Aro szkeptikus volt.
- A lehetőség ára.
Aro nevetett.
- Ha nem szagoltam volna meg az emlékeiden keresztül, egyszerűen nem hittem volna el, hogy bárki
vére lehet ennyire hívogató. Még csak hasonlót sem éreztem soha életemben. A legtöbben közülünk
bármit megadnának egy ilyen ajándékért, erre te meg…
- Elpazarolom – fejezte be Edward a mondatot szarkasztikus éllel a hangjában.
Aro megint nevetett.
- Hjaj, hogy hiányzik Carlisle barátom! Rá emlékeztetsz – csak ő nem volt ennyire dühös.
- Carlisle más tekintetben is túltesz rajtam.
- Tényleg sosem hittem, hogy Carlislenek ennyi önuralma van, de te szégyenbe hozod.
- Aligha – mondta Edward türelmetlen hangon. Mintha át akarta volna ugrani a bevezetőt. Ez egyre
inkább aggasztott; nem tehettem róla, de próbáltam elképzelni, mi következhet még.
- Örömömre szolgálnak a sikerei – tűnődött Aro. – A róla szóló emlékeid igazi ajándékok voltak
nekem, bár szerfelett különösnek találtam őket. Meglepődtem, mennyire… örvendetes a sikere azon a
szokatlan módon, amit választott. Arra számítottam, hogy csak időpazarlás. Gúnyolódtam a tervén,
hogy másokat is rá akar venni, hogy kövessék a sajátságos álomképében. Mégis, örülök, hogy
tévedtem.
Edward nem válaszolt.
- De a te szelídséged! – sóhajtott Aro. – Nem is gondoltam, hogy ilyen mértékű önuralom is
lehetséges. Hogy hozzászoktasd magad egy ilyen csábító dologhoz, és nem csak egyszer, hanem újra
és újra… ha nem éreztem volna saját magam, el sem hinném.
Edward visszanézett Arora, kifejezéstelen arccal. Tudtam, hogy az arca is elegendő – az idő ezen mit
sem változtatott -, hogy a felszín mögé lássak. Igyekeztem egyenletesen tartani a légzésem.
- Ha csak arra gondolok, hogy fordul feléd… - kuncogott Aro – Már attól szomjas leszek.
Edward megfeszült.
- Ne zavartasd magad – nyugtatta meg Aro. – Nem szándékozom ártani neki. De annyira kíváncsi
vagyok egy dologra. – Egyértelmű érdeklődéssel szemezett velem. – Szabad? – kérdezte buzgón,
felemelve egyik kezét.
- Őt kérdezd – javasolta Edward színtelen hangon.
- Hát persze, milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel Aro. – Bella, - címezte most közvetlenül
hozzám – Le vagyok nyűgözve, hogy te vagy az egyetlen kivétel Edward lenyűgöző képessége alól.
Annyira érdekes, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet. És azon gondolkodtam, hogy mivel a mi
adottságaink nagyrészt hasonlóak, ha lennél annyira kedves, hogy megengedd nekem, hogy
kipróbáljam… kiderülne, hogy nekem is kivétel vagy-e.
Szemeim ijedten meredtek Edwardra. Aro nyilvánvaló udvariassága ellenére sem hittem, hogy tényleg
van választásom. Rettegtem a gondolattól is, hogy hagyjam, hogy megérintsen és – a perverz
kíváncsiság ellenére – a bőre érintésétől.
Edward bátorítólag bólintott – vagy azért, mert biztos volt benne, hogy Aro nem fog bántani, vagy
azért, mert tényleg nem volt más választásom. Nem tudtam volna megmondani, melyik az igaz.
Visszafordultam Aro felé és lassan felemeltem az egyik kezem velem szemben. Remegett.
Aro közelebb csúszott, és azt hiszem, hogy az arckifejezése bátorítás akart lenni. De a papírszerűsége
túl furcsa volt, túl idegen és ijesztő a bátorításhoz. Az arca még magabiztosabb volt, mint a szavai.
Aro felém nyúlt, mintha csak kezet akarna fogni velem, és nem létező bőrét az enyémhez szorította.
Durva volt, de törékenynek éreztem – palás, mint a gránit – és még hidegebb, mint ahogy előre
gondoltam.
Ködös szemei lemosolyogtak az enyémekre, és lehetetlen volt másfelé nézni. Jóformán hipnotizáltak,
furcsa és kellemetlen módon.
Aro arca megváltozott, ahogy néztem. A magabiztosság hullámzott, először kétség lett belőle, majd
kétkedés, mielőtt barátságos maszkká nyugodott volna.
- Ez annyira érdekes – mondta, és eleresztette a kezem, majd hátrébb lépett.
Edwardra néztem, és bár az arca alapvetően nyugodt volt, mintha kicsit önelégült lett volna.
Aro elgondolkodó képet vágott. Pillanatnyilag csendben volt, szemét pedig hármunkon pihentette.
Aztán hirtelen megrázta a fejét.
- Először is – dünnyögte csak úgy magának – kíváncsi vagyok, vajon a többi képességünkre is
immunis-e… Jane, kedves?
- Nem! – morogta Edward. Alice fékezőleg ragadta meg a karját, de Edward lerázta magáról. A kis
Jane boldogan mosolygott Arora.
- Igen, Mester?
Edward most már tényleg morgott, a hangok kínzóan szakadtak fel belsejéből, miközben vészjósló
szemekkel bámulta Arot. A teremben csend lett, mindenki döbbent hitetlenséggel figyelte az
eseményeket, mintha Aro éppen valami zavarbaejtő szociális faux pas-t követne el. Láttam, ahogy
Felix reménykedve vigyorog és lép közelebb. Aro rápillantott, mire a fiú megfagyott ott, ahol volt,
vigyorából duzzogás lett.
Majd Janehez szólt.
- Azon tűnődöm, kedvesem, hogy Bella vajon rád is, immunis-e.
Alig hallottam Aro hangját Edward félelmetes dörmögése mellett. Elengedett és maga mögé húzott,
hogy elrejtsen a többiek elől. Caius felénk siklott a kíséretével együtt, hogy jobban lásson. Jane
üdvözült mosollyal fordult felénk.
- Ne! – sikoltotta Alice, ahogy Edward a kicsi lányra támadt.
Mielőtt reagálhattam volna, mielőtt bárki közéjük ugorhatott volna, mielőtt Aro testőrei akár
felfoghatták volna, mi történik, Edward már a földön volt.
Senki sem ért hozzá, de a kőpadlón fetrengett, nyilvánvaló kínok között, én meg csak bámultam
rettegve.
Jane csak rá mosolygott és mindenki köré gyűlt. Amit Alice mondott a félelmetes adottságokról,
amiért mindenki olyan nagyfokú tisztelettel bánt Jane-nel, és amiért Edward útját állta a lánynak, aki
ugyanezt megtehette volna velem is.
- Állj! – visítottam, a hangom visszhangzott a csendben, közéjük akartam vetni magam. De Alice
elkapott és karjai kioldhatatlan béklyójába zárt, mit sem törődve a szabadulásra irányuló
próbálkozásaimmal. Egyetlen hang sem hagyta el Edward ajkait, csak a kövön fetrengett. Úgy
éreztem, felrobban a fejem a fájdalomtól, ha ezt tovább kell néznem.
- Jane – állította le Aro nyugodt, csendes hangon. Jane gyorsan felnézett kérdő szemekkel, még mindig
mosolyogva. Amint Jane máshova nézett, Edward teste megnyugodott.
Aro felém bökött a fejével.
Jane felém fordította a mosolyát. Eddig még nem is néztem a szemeibe. Edwardot néztem Alice
karjainak börtönéből, még mindig értelmetlenül küszködve.
- Semmi baja – suttogta Alice csendesen. Miközben ezt mondta, Edward már fel is ült és könnyedén
talpra ugrott. Szemeink találkoztak, az övéi tele voltak rettegéssel. Először azt hittem, hogy a miatt,
amit épp az imént szenvedett el. De aztán gyorsan Jane-re nézett, majd megint rám – arca megenyhült.
Én is Jane-re néztem, aki már nem vigyorgott. Engem bámult, állkapcsa megfeszült az erős
összpontosítástól. Visszasüllyedtem, várva a fájdalmat.
Semmi sem történt.
Edward újra mellettem állt. Megérintette Alice karját, aki eleresztett.
Aro nevetni kezdett.
- Ha-ha-ha – kacagott. – Ez csodálatos!
Jane frusztráltan szuszogott, letámasztva a lábait, mintha ugrani készülne.
- Ne ragadtasd el magad, kedvesem – mondta Aro lágy hangon, és a kislány vállára tette a kezét –
Bella megszégyenít mindannyiunkat.
Jane ajkai ismét felfelé görbültek, még a fogait is láthattam, úgy mosolygott rám.
- Ha ha ha – kuncogott megint Aro. – Nagyon bátor vagy, Edward, hogy csendben viselted. Egyszer
megkértem Janet, hogy csinálja velem is… csak kíváncsiságból. – Elismerően rázta a fejét.
Edward undorodva bámulta.
- Szóval mit csináljunk most veled? – sóhajtotta Aro.
Alice és Edward megmerevedtek. Ez volt a rész, amire vártak. Remegni kezdtem.
- Gondolom, semmi esély arra, hogy meggondold magad? – kérdezte reménykedve Aro Edwardtól. –
A te képességed nagyszerű ajándék lenne kis társaságunk számára.
Edward hezitált. A szemem sarkából láttam Felix és Jane grimaszát.
Úgy tűnt, Edward külön mérlegelt minden egyes szót, mielőtt kimondta őket.
- Én… inkább… nem… szeretnék.
- Alice? – kérdezte Aro, még mindig reménykedve. – Van némi esély arra, hogy belépj közénk?
- Köszönöm szépen, de nem – mondta Alice.
- És mi a helyzet veled, Bella? – húzta fel egyik szemöldökét.
Edward a fülembe pisszegett, én pedig zavartan bámultam Arot. Viccelődik? Vagy tényleg azt
szeretné, ha maradnék vacsorára? A fehérhajú Caius törte meg a csendet.
- Mi!? – kérdezte Arot; hangja annak ellenére, hogy nem volt több egy suttogásnál, félelmetes volt.
- Caius, biztosra veszem, hogy látod a benne rejlő lehetőségeket – dorgálta Aro. – Nem láttam ennyire
ígéretes adottságot, mióta megtaláltuk Janet és Alecet. El tudod képzelni a lehetőségeket, mi lenne, ha
ő is egy lenne közülünk?
Caius elfordult, maró kifejezéssel hófehér buksiján. Jane szemei felháborodástól szikráztak a méltatlan
összehasonlítás hallatán.
Edward mellettem gőzölgött. Szinte hallottam, ahogy újabb, erősebb morgás keletkezik a mellkasában.
Nem hagyhattam, hogy a vérmérsékletével ártson saját magának.
- Nem, köszönöm – mondtam, alig hangosabban egy sóhajnál, a félelem csomót kötött a nyelvemre.
- Milyen kár. Micsoda pazarlás – sóhajtotta Aro.
Edward felszisszent.
- Belépsz vagy meghalsz, ugye? Sejtettem, amint ebbe a szobába hoztatok minket. Ennyit a
törvényeitekről.
A hangszíne meglepett. Dühös volt, de volt valami megfontoltság a hangjában – mintha remek
gonddal válogatta volna meg a szavait.
- Erről szó sincs, természetesen – pislogott Aro csodálkozva. – Azért gyűltünk itt össze, mert Heidi
visszatértét vártuk, nem a ti jöveteleteket.
- Aro, - sziszegett Caius – a törvény elítéli őket.
- Hogyhogy? – bámult Edward Caiusra. Biztos tudta, hogy Caius mire gondol, de el akarta érni, hogy
kimondja hangosan is. Caius csontos ujjával rám mutatott.
- Túl sokat tud. Felfedted a titkainkat. – hangja papírvékony volt, akárcsak a bőre.
- Néhány ember itt is szolgál a te kis intézményedben – emlékeztette Edward, nekem meg eszembe
jutott a csinos recepciós odalent.
- Igaz – értett egyet. – De amikor már nincsenek hasznunkra, jóllakunk belőlük. Te nem ezt tervezed
ezzel itt. Ha elárulja a titkunkat, kész vagy elpusztítani őt? Nem hiszem – gúnyolódott.
- Én soha… - kezdtem, még mindig suttogva, de Caius elhallgattatott egyetlen jeges tekintettel.
- Sőt, még csak nem is akarod közénk valóvá tenni – folytatta Caius. – Éppen ezért ő csak egy gyenge
láncszem. És minthogy ez így van, csak az ő életét kérjük. Ti szabadon távozhattok.
Edward vicsorított.
- Én is pont így gondoltam – mondta Caius valami perverz örömmel. Felix mohón előrébb lépett.
- Ha csak… - vágott közbe Aro. Nem tűnt boldognak a párbeszéd alakulását illetően. – Hacsak nem
szándékozol őt is halhatatlanná tenni.
Edward összeszorította ajkait, egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna.
- És ha szándékozom?
Aro megint boldogan mosolygott.
- Nos, akkor szabadon hazamehettek mindannyian, és átadhatjátok üdvözletemet a jó öreg Carlislenek,
- az arckifejezése valamivel bizonytalanabbá vált – de attól tartok, komolyan is kell gondolnod a
dolgot.
Aro felemelte a kezét.
Caius, aki mogorván bámult maga elé, egy kicsit megnyugodott.
Edward ajkai éles vonallá egyesültek. Mélyen a szemembe nézett, én pedig vissza rá.
- Tedd meg, - suttogtam – légyszi’.
Tényleg olyan hülye ötlet lett volna? Inkább meghalt volna, minthogy átalakítson? Úgy éreztem
magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Edward lenézett rám megkínzott arckifejezéssel.
Aztán Alice arrébb lépett tőlünk, Aro felé. Odafordultunk, hogy lássuk, mi a fészkes fenét művel.
Felemelte a kezét, akárcsak Aro.
Nem mondott semmit, Aro pedig intett a zord testőröknek, akik már azon voltak, hogy
megakadályozzák a lány közeledését. Aro félúton találkozott Aliceszel és mohón megragadta a kezét,
kapzsi fénnyel a szemében. Fejét az összeérő kezeik felé hajtotta, és becsukta a szemét is, úgy
koncentrált. Alice mozdulatlanul állt, az arca sima volt. Hallottam, hogy Edward a fogait csikorgatja.
Senki sem mozdult. Aro, mint aki megfagyott bámulta Alice kezét. A másodpercek egymás után
múltak, én pedig egyre idegesebb lettem. Azon tűnődtem, hogy mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt túl
sok telne el. Mielőtt az azt jelentette volna, hogy valami rosszul megy – rosszabbul, mint már eleve.
Eltelt még egy kínosan lassú pillanat, mikor Aro hangja megtörte a csendet.
- Ha-ha-ha – nevetett, még mindig lehajtott fejjel. Lassan felnézett, szemeiben izgatottság csillogott. –
Ez… elképesztő volt!
Alice szárazon mosolygott.
- Örülök, hogy élvezted.
- Látni a dolgokat, amiket te láttál… főleg azokat, amik még meg sem történtek! – csodálkozva
csóválta a fejét.
- De meg fognak – emlékeztette Alice nyugodtan.
- Igen, igen… határozottan úgy tűnik. Lényeg a lényeg, semmi probléma.
Caius keserűen csalódottnak tűnt. Ebben az érzésben osztozott Felixszel és Jane-nel.
- Aro, - kezdte panaszosan.- Kedves Caius, - mosolygott Aro. – Ne izgulj! Gondolj a lehetőségekre!
Nem csatlakoznak hozzánk ma, de mindig reménykedhetünk egy szebb jövőben. Képzeld csak el az
örömet… a fiatal Alice egymaga elbírna a mi kis háztartásunkkal… és mellesleg annyira kíváncsi
vagyok, hogy alakul majd a dolog Bellának.
Arot láthatóan meggyőzték a látottak. Nem vette észre, mennyire szubjektív Alice látása? Hogy úgy
tehet ma, mintha át akarna változtatni, de holnap meg is gondolhatja magát! Milliónyi apró döntés, az
övéi és másokéi is – Edwardéi például – megváltoztathatják a jövő útjait.
És számítana egyáltalán, hogy Alice hajlandó lett volna, jelentene bármilyen különbséget, ha vámpírrá
váltam volna, mikor az ötlet annyira visszataszító Edward számára? Ha a halál kecsegtetőbb lehetőség
volt neki, minthogy örökké a lába alatt legyek… egy halhatatlan kis kellemetlenség. Annyira kétségbe
voltam esve, hogy éreztem, ahogy depresszióba süllyedek, és megfulladok benne…
- Akkor mehetünk? – kérdezte Edward egyenletes hangon.
- Persze, persze – mondta Aro kedvesen. – De kérlek, majd ugorjatok be valamikor. Igazán
lebilincselő volt a látogatásotok.
- És persze majd mi is meglátogatunk titeket – ígérte Caius. – Csak hogy biztosak lehessünk, hogy
teljesíted a rád eső részt. Ha a helyedben lennék, nem halogatnám sokáig a dolgot. Nem lesz második
lehetőséged.
Edward állkapcsa összeszorult, de bólintott egyet.
Caius vigyorgott egy jóízűt, majd visszafordult oda, ahol Marcus ücsörgött, mozdulatlanul és unottan.
Felix horkantott.
- Ugyan, Felix – mosolygott jókedvűen Aro. – Heidi bármelyik pillanatban itt lehet. Türelem.
- Hmm – Edward hangjában újszerű él csendült. – Akkor talán jobb is, ha minél hamarabb távozunk.
- Igen – értett egyet Aro. – Ez jó ötlet. Balesetek történnek. Kérlek, várjátok meg odalenn az est
leszálltat, de ahogy gondoljátok végülis…
- Természetesen – egyezett bele Edward, miközben én megrezzentem a gondolatra, hogy estig kell
várnunk, mielőtt leléphetnénk.
- És addig is… - tette hozzá Aro, egy ujjal intve Felixnek. Felix már ment is eléje, Aro pedig
kigombolta a szürke leplet, amit a hatalmas vámpír viselt, és oda dobta Edwardnak. – Tessék, vedd fel.
Kicsit feltűnő vagy.
Edward felvette a hosszú palástot, csuklyája a hátán lógott. Aro sóhajtott.
- Jól áll neked.
Edwardból hirtelen kacagás tört fel, miközben visszapillantott a válla felett.
- Köszi, Aro. Majd lent várakozunk.
- Viszontlátásra, ifjú barátaim – mondta Aro, szemei fényesen csillogtak.
- Menjünk – mondta Edward sürgetően.
Demetri intett, hogy kövessük, majd megindultunk kifelé pont azon az úton, ahonnan jöttünk. Edward
lassan maga elé húzott. Alice kemény arccal haladt közel hozzám.
- Nem elég gyors… - dünnyögte.
Félve néztem fel rá, de csak csalódottságot láttam. Ekkor hallottam először az előszobából érkező
durva és hangos hangokat.
- Nos, ez szokatlan – dörmögte egy durva férfihang.
- Olyan középkori – válaszolt egy kellemetlenül éles női sipákolás.
Egy nagy tömeg közeledett a kicsiny ajtó felé, megtöltve a kis sziklaüreget. Demetri igyekezett úgy
irányítani minket, hogy helyet szorítsunk az érkezőknek. A hideg falhoz szorultunk, hogy
elengedhessük őket.
Az elől érkező pár, a hangjukból ítélve amerikaiak, előre mentek.
- Üdvözöllek titeket, vendégek! Üdvözlet Volterrában! – hallottam Aro énekét a nagy toronyszobából.
A többi, lehettek úgy negyvenen, vagy még többen az első pár után battyogtak. Némelyikük úgy nézte
a környezetet, mintha turisták lennének. Mások zavarban voltak, mintha a dolog, ami végül ebbe a
szobába hozta őket, már elveszítette volna minden értelmét. Észrevettem egy kicsi, sötét nőt a
tömegben. A nyakában egy rózsafüzér lógott, a keresztet szorosan a markában tartotta. Lassabban
mozgott, mint a többiek, meg-megérintve másokat és kérdéseket feltéve egy ismeretlen nyelven. Úgy
tűnt, senki sem érti meg, a pánik egyre nőtt a hangjában.
Edward a mellkasához szorította a fejemet, de már késő volt. Már megértettem.
Ahogy az első kis lyuk megjelent, Edward gyorsan az ajtó felé tolt. Éreztem a rettegő kifejezést az
arcomon és könnyek patakzottak végig arcomon.
A giccses aranycsarnok csendes volt és üres, leszámítva egy gyönyörű, szoborszerű nőt. Kíváncsian
figyelt minket, különösen engem.
- Üdv itthon, Heidi – köszöntötte Demetri mögülünk.
Heidi szórakozottan mosolygott. Rosaliere emlékeztetett, még ha nem is volt a külsejükben semmi
közös – csak a szépsége. Olyan kivételes és felejthetetlen. Nem tudtam nem ránézni.
Úgy volt öltözve, hogy kihangsúlyozza ezt a szépséget. Elképesztő, hosszú lábai harisnyában
feketéllettek, szabadon a legrövidebb miniszoknya alatt. Felül hosszú ujjú, magas nyakú, hihetetlenül
feszes műanyag topot viselt. Hosszú mahagóni-haja fényes volt, a szeme pedig a legkülönösebb ibolya
színnel rendelkezett – egy színnel, ami valószínűleg kék kontaktlencséből és vörös íriszből származott.
- Demetri, - válaszolt selymes hangon, a szeme az arcom és Edward szürke leple között ingázott.
- Szép fogás – bókolt Demetri, én meg hirtelen megértettem a vonzó ruházatot… ő nem csak a halász
volt, hanem a csali is.
- Köszi, – válaszolt elragadó mosollyal – te nem jössz?
- Egy percen belül. Hagyj nekem is egy keveset.
Heidi bólintott és még egy utolsó kíváncsi pillantást lőtt felém az ajtón túlról.
Edward olyan tempót diktált, hogy futnom kellet, ha lépést akartam tartani vele. De még így sem értük
el a giccses ajtót a csarnok végében, mielőtt a sikoltozás kezdetét vette volna.