22. REPÜLÉS

Demetri a derűsen fényűző recepciónál hagyott minket, ahol a Gianna nevű nő még mindig a fényezett
pultja mögött ült. Vidám, ártalmatlan zene szólt valamelyik rejtett hangszóróból.
"Ne menjetek el, amíg be nem sötétedik," figyelmeztetett minket.
Edward bólintott, és Demetri elsietett.
Gianna nem úgy tűnt, hogy meglepődött a cserén, habár Edward kölcsönzött palástját rosszindulatúan
vizsgálta.
"Jól vagy?"- kérdezte Edward halkan, hogy az a titkárnő emberi fülének hallhatatlan legyen. A hangja
érdes volt—ha a bársony egyáltalán lehet érdes—és aggodalmas. De lehet, hogy csak képzeltem, még
mindig az események hatása alatt állva.
"Jobb, ha leülteted, mielőtt összeesik," mondta Alice. "Darabokra hullik."
Még csak most vettem észre hogy remegek, de nagyon, az egész testem rázkódott és a fogaim
összekoccantak, a szoba forgott körülöttem és elmosódott a szemeim előtt. Egy vad pillanatig, azt
gondoltam, hogy Jacob is így érezhette magát mielőtt vérfarkassá változott.
Hallottam valamilyen hangot, aminek semmi értelme nem volt, egy furcsa akadozó hangot, ami nem
illett bele az egyébként vidám háttérzenébe. A remegéstől összezavarodva nem tudtam megmondani,
hogy honnan jön.
"Shh, Bella, shh," csitított Edward miközben leültetett a kanapéra a lehető legtávolabb a kíváncsi
nőszemély asztalától.
"Azt hiszem, hisztérikus rohama van. Talán pofon kéne vágni," javasolta Alice.
Edward dühös pillantást lövellt felé.
És akkor megértettem. Oh. Én adtam ki ezt a hangot. Az az akadozó hang a mellkasomból feltörő
zokogás hangja volt.
Az elfojtott zokogás rázott engem.
"Semmi baj, biztonságban vagy, most már minden rendben," mondogatta újra és újra. Az ölébe húzott
és betekert a vastag gyapjú köpennyel, hogy megvédjen a hideg bőrétől.
Tudom, hogy ostobán reagáltam erre az egészre. Ki tudja hányszor kellett már szembe néznem a
fajtájukkal?
Ő is megmenekült, én is megmenekültem és rögtön el is hagyhat, amint szabadok leszünk. A szemeim
annyira megteltek könnyel hogy nem láttam tisztán az arcvonásait—de minden perc elvesztegetett idő
volt, amíg nem nézhettem rá.
De a könnyeim mögött, volt egy kép, amit nem tudtam kitörölni az emlékezetemből, még mindig
láttam a rózsafüzéres asszony apró rémült arcát.
"Azok az emberek," zokogtam.
"Tudom," suttogta.
"Borzasztó."
"Igen, az. Bárcsak ne kellett volna látnod."
A fejemet a hideg mellkasára hajtottam, és köpennyel megtörültem a könnyben úszó szemeimet.
Vettem néhány mély lélegzetet, próbáltam lenyugtatni magam.
"Hozhatok valamit?" -kérdezte egy hang udvariasan. Gianna volt, aki áthajolt Edward vállai fölött
egyszerre aggodalmas és hivatalos arckifejezéssel. Nem zavartatta magát, hogy az arca csak pár
centire van egy barátságtalan vámpírtól. Vagy nagyon feledékeny volt, vagy csak nagyon jól végezte
munkáját.
"Nem," válaszolt Edward hidegen.
Bólintott egyet, rám mosolygott és aztán eltűnt.
Megvártam, amíg hallótávolságon kívül van. "Tudja, hogy mi folyik itt?" Kérdeztem halk rekedt
hangon. Kezdtem megnyugodni, és már egyenletesebben lélegeztem.
"Igen. Mindenről tud," mondta Edward.
"Tudja, hogy meg fogják ölni valamikor?"
"Tudja, hogy ez is egy lehetőség," mondta.
Ez meglepett.
Edward arcában nehéz volt olvasni. "Azt reméli, hogy megtartják."
Éreztem, ahogy kiszalad a vér az arcomból. "Ő is közéjük akar tartozni?"
Bólintott egyet, és éles szemekkel nézte a reakciómat.
Megremegtem. "Hogy akarhatja ezt?" suttogtam, inkább csak magamnak, mint válasz után kutatva.
"Hogy tudja nézni egyáltalán, ahogy azok az emberek bemennek abba a förtelmes terembe, és ő része
akar lenni ennek?"
Edward nem válaszolt. Az arckifejezése megváltozott valami miatt, amit mondtam.
Csak bámultam a gyönyörű arcát, megpróbáltam megérteni a változása okát, és akkor hirtelen
rádöbbentem, hogy tényleg itt vagyok, itt vagyok Edward karjaiban habár már nem sokáig, de nem
fenyegetett minket az a veszély—legalábbis ebben a szent pillanatban—hogy megölnek.
"Oh, Edward," zokogtam megint. Olyán ostobán reagáltam. A könnyeim túl sűrűn záporoztak, így már
megint nem láttam az arcát, ami megint megbocsáthatatlan veszteség volt.
Csak naplementéig lehettem biztos benne, hogy itt marad velem. Mint a tündérmesékben, amikor
elérkezik az a pont, ahol megtörik a varázs.
"Mi a baj?" kérdezte még mindig aggodalmasan, miközben gyengéden simogatta a hátam.
Átkaroltam a nyakát—mi a legrosszabb, amit tehet? Maximum félretolhatja a karjaimat—de én még
jobban öleltem volna.
"Elég beteg tőlem, hogy most boldog vagyok?" kérdeztem, miközben a hangom kétszer is elcsuklott.
Nem tolt arrébb. Szorosan a hideg, kemény mellkasához húzott, olyan szorosan ölelt hogy alig tudtam
lélegezni, pedig a tüdőm már teljesen egészséges volt.
"Pontosan tudom, hogy mire gondolsz," suttogta. "De nagyon sok okunk van rá, hogy boldogok
legyünk. Először is, életben vagyunk."
"Igen," helyeseltem. "Ez egy jó ok."
"És együtt vagyunk," lehelte. A lehelete olyan édes volt, hogy teljesen beleszédültem.
Csak bólintottam, mert biztos voltam benne, hogy ez a tényező nála nem nyomott olyan sokat a latba,
mint nálam.
"És, kis szerencsével, még holnap is életben leszünk."
"Remélhetőleg," mondtam szorongva.
"Egész jók a kilátásaink," Alice biztosított. Eddig olyan csendben volt, hogy el is felejtkeztem a
jelenlétéről.
"Kevesebb, mint 24 óra múlva megint láthatom Jaspert," megelégedve hozzátette.
Szerencsés Alice. Ő bízhat a jövőjében.
Nem tudtam levenni a szemem Edward arcáról. Bámultam rá, miközben azt kívántam, hogy bárcsak a
jövő sose történne meg. Azt, hogy ez a pillanat örökké tartson, és ha ez nem lehetséges legalább
szűnjön meg a létezésem is, amikor vége.
Edward is nézett engem, sötét lágy szemekkel, hogy könnyű volt úgy tennem mintha ő is így érezne.
Ez az, amit csináltam. Színleltem, hogy még édesebbé tegyem a pillanatot.
A szemem alatt körözött az ujjbegyeivel. "Fáradtnak tűnsz."
"Te pedig szomjasnak," suttogtam vissza, miközben a lila árnyalatot tanulmányoztam a fekete szeme
alatt.
Meg vonta vállát. "Ez semmiség."
"Biztos? Odaülhetek Alice-hez," ajánlottam vonakodva; inkább öljön meg most, minthogy egy
centivel is odébb kelljen mennem.
"Ne légy nevetséges." Felsóhajtott és az édes lehelete simogatta az arcom.
"Sose tudtam jobban kontrollálni azt az oldalát a természetemnek, mint most."
Millió kérdésem volt. Az egyik szinte feszítette az ajkamat, de tartottam a számat. Nem akartam
elrontani ezt a pillanatot, még ha ilyen hiányos is volt, hogy ebben a szobában kellett ülnöm, amitől
szinte rosszul voltam, és hogy egy majdnem-szörnyeteg fürkésző szemei pillogtak felénk.
Ott a karjaiban, olyan könnyű volt elképzelni, hogy ő is akar engem. Most nem akartam az indokaira
gondolni—hogy vajon csak azért viselkedik így, hogy megnyugtasson miközben még mindig
veszélyben forogtunk, vagy csak bűntudatot érzett a miatt ahol most vagyunk és megkönnyebbült,
hogy nem kellett felelősséget vállalnia a halálomért.
Talán a külön töltött idő miatt ebben a pillanatban nem zavartam őt.
De nem számított. Sokkal boldogabb voltam a színleléssel.
Csendesen feküdtem a karjaiban, az emlékezetembe véstem az arcát, és tetettem, hogy minden
rendben…
Az arcomat nézte, mintha ő is ugyanezt csinálná, miközben megvitatta Alice-val hogy, hogy jussunk
haza. A hangjuk olyan gyors és halk volt, hogy Gianna nem érthette, amit mondanak.
Én magam sem értettem a felét. Úgy hangzott mintha tolvajok beszélnék át a rablás részleteit.
Szórakozottan a sárga Porschéra gondoltam, és arra hogy vajon a tulajdonosa vissza kapta-e már.
"Mi volt az a duma az énekesekről?" Kérdezte Alice.
"La tua cantante," mondta Edward. A hangjától csak még dallamosabban csengtek a szavak.
"Igen, az," mondta Alice miközben koncentrált. Én is ezen tűnődtem akkor, amikor meghallottam.
Éreztem, ahogy Edward megvonja a vállát. "Ezt arra mondják, akinek az illata olyan, mint nekem a
Belláé.
Az énekesemnek hívják—mert a vére énekel nekem."
Alice felnevetett.
Elég fáradt voltam, hogy aludjak, de küzdöttem a kimerültség ellen. Nem akartam egyetlen pillanatot
sem elmulasztani, amit vele tölthetek. Olykor, miközben Alice-val beszélgetett, hirtelen lehajolt és
megcsókolt—a tükörsima ajkai végigszántották a hajamat, a homlokomat, az orrom hegyét. Minden
egyes alkalom olyan volt a szunnyadó szívemnek, mint egy áramütés.
Úgy tűnt a szívdobogásom betölti az egész termet.
Olyan volt, mint a mennyország—pontosan a pokol közepén.
Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgyhogy amikor Edward ölelése szorosabbá vált és, Alice
meg ő is gyanakvóan a terem másik végébe néztek, teljesen bepánikoztam.
Közelebb húztam magam Edward mellkasához, ahogy Alec—akinek a szemei most már rubinvörösek
voltak, de még mindig fakók az uzsonna ellenére is—átsétált a dupla ajtón.
Jó híreket hozott.
"Most már szabadon távozhattok," mondta Alec olyan meleg hangon mintha életre szóló barátok
lettünk volna. "Csak arra kérünk titeket, hogy ne időzzetek sokat a városban."
Edward fagyosan és kelletlenül válaszolt."Semmi akadálya."
Alec mosolyogva bólintott, aztán eltűnt.
"Csak forduljatok be az első sarkon és ott a folyosó, ami a lifthez vezet," mondta Gianna miközben
Edward talpra állított. "Az előcsarnok két emelettel lejjebb van, a kijárat az utcára nyílik. Viszlát,"
tette hozzá mosolyogva.
Azon tűnődtem, hogy vajon a szakképzettsége elég lesz-e hogy megmentse őt.
Alice sötét pillantást lövellt felé.
Megkönnyebbültem, hogy van egy másik út kifelé; nem voltam biztos benne hogy kibírnék még egy
földalatti túrát.
Elhagytuk az épületet egy pompásan feldíszített előcsarnokon keresztül.
Csak én egyedül bámultam vissza a középkori várra, ami kívülről egy irodaháznak nézett ki, innen
nem láttam a megfigyelő tornyot, amiért hálás voltam
A buli még mindig tartott az utcákon. Az utcai lámpákat még csak most kapcsolták fel, ahogy gyorsan
végigsétáltunk a macskaköves mellékutcákon.
Az ég már egészen szürke volt, de az épületek úgy magasodtak felettünk, hogy sokkal sötétebbnek
éreztem.
Most már parti is sötétebb volt. Edward földig érő köpenye nem volt annyira feltűnő, mintha egy
átlagos Voletrra-i este lett volna.
Mások is voltak fekete köpenyben és a műanyag vámpír fogak, amit egy gyereken láttam ma, úgy tűnt,
hogy a felnőttek között is népszerű.
"Nevetséges," motyogta Edward.
Észre sem vettem, hogy Alice eltűnt mellőlem. Oldalra néztem, hogy kérdezzek tőle valamit, de már
nem volt ott.
"Hol van Alice?" Kérdeztem pánikolva.
"Elment, hogy elhozza a táskáitokat onnan, ahova rejtette őket még reggel.
El is felejtettem, hogy van fogkefém is. Nagymértékben javítana a kinézetemen.
"És egy autót is ellop, ugye?" Találgattam.
Vigyorgott. "Csak ha már kint leszünk."
Nagyon hosszú idő volt, amíg elértük a kijáratott. Edward látta, hogy teljesen kimerültem, átkarolta a
derekamat és oldalról támogatott miközben haladtunk.
Megborzongtam, amikor átértünk a sötét kőkapun. A hatalmas, ősi kapu rostély felettünk, olyan volt,
mint egy ketrec ajtó, ami azzal fenyegetett, hogy ránk zuhan és csapdába ejt.
Edward egy sötét autó felé vezetett, ami a kapu mellett húzódott meg az árnyékban; járó motorral.
Nagy meglepetésemre becsusszant velem együtt a hátsó ülésre, ahelyett hogy ragaszkodott volna a
vezetéshez.
Alice bocsánatkérően nézett ránk. "Sajnálom." Intett bizonytalanul a műszerfal felé. "Nem sok közül
lehetett választani."
"Jó lesz ez, Alice." vigyorgott. "Nem lehet mindegyik 911 Turbo."
Felsóhajtott. "Lehet, hogy legálisan is kéne szereznem egy olyat. Csodálatos volt."
"Majd kapsz tőlem egyet Karácsonyra," ígérte Edward.
Alice örömtől ragyogóan hátrafordult, ami egy kicsit aggasztott engem, mert már nagyban
száguldottunk lefelé a kanyargós hegyi úton.
"Sárgát," mondta Edwardnak.
Edward szorosan a karjaiban tartott. A szürke köpeny melegében igazán kényelmesen éreztem magam.
Több mint kényelmesen.
"Most már aludhatsz, Bella," motyogta. "Már vége."
Tudtam, hogy a veszélyre és az ókori város rémálmaira gondol, de nagyot kellett nyelnem mielőtt
válaszolni tudtam.
"Nem akarok aludni. Nem vagyok fáradt." Csak a második rész volt hazugság. Nem voltam annyira
álmos hogy lehunyjam a szemeimet. A kocsiban csak annyi fény derengett, ami homályosan sütött a
műszerfalról, de pont elég volt, hogy lássam az arcát.
A fülem alatti mélyedéshez érintette az ajkát. "Próbáld meg," biztatott.
Megráztam a fejem.
Felsóhajtott. "Még mindig ugyanolyan makacs vagy."
Tényleg makacs voltam; küzdöttem az elnehezedő szemhéjaim ellen, és győzedelmeskedtem felettük.
A sötét úton volt a legnehezebb ébren maradnom; Florenceben a repülőtéri világosság könnyebbé
tette, és lehetőség volt, hogy megmossam a fogam és átöltözzek; Alice hozott ruhát Edwardnak is és a
szürke köpenyt egy szemétkupac tetejére dobta.
A repülőút Rómába olyan rövid volt, hogy a fáradtságnak esélye sem volt felülkerekedni rajtam.
Tudtam, hogy az út Rómából Atlantába már kicsit más tészta lesz, úgyhogy kértem a légi kísérőtől egy
üveg Colát.
"Bella," mondta Edward rosszallóan. Tudta, hogy nem bírom a koffeint.
Alice mögöttünk ült. Hallottam, ahogy halkan motyog a telefonba miközben Jasperrel beszélt.
"Nem akarok aludni," emlékeztettem. És adtam neki egy könnyen elhihető magyarázatot is, azért volt
könnyen hihető, mert történetesen igaz volt.
"Ha most becsukom a szemem, akkor olyan dolgokat fogok látni, amiket nem akarok. Rémálmaim
lesznek."
Ezek után már nem vitatkozott velem.
Ez egy nagyon jó idő lett volna, arra, hogy megszerezzem a válaszokat, amikre szükségem volt—
szükségem volt rájuk ugyan, de nem akartam tudni őket; már a gondolatára is kétségbeestem, hogy
vajon miket hallanék.
Egy nagy utastérben ültünk, nem tudott volna elszökni előlem a repülőn—nos, legalábbis nem
könnyen.
Alice kivételével senki sem hallana minket; már későre járt, az utasok lekapcsolták az olvasólámpákat
és párnákat kértek a légkísérőktől. A beszéd segítene legyőznöm a kimerültséget.
De a nyelvem csökönyösen meggátolt, hogy kérdések árját zúdítsam rá. Valószínűleg ennek is a
fáradtságom volt az oka, de reméltem, hogy e kis megbeszélés elhalasztásával, eltölthetek még pár
órát vele valamikor később—áttehetjük egy másik éjszakára amolyan Scheherazade-stílusban.
Úgyhogy továbbra is szódát ittam és még a pislogás ellen is küzdöttem. Edward teljesen elégedettnek
tűnt, ahogy a karjában feküdtem, és az ujjaival simogatta az arcom. Én is megérintettem az övét. Nem
tudtam megállni, habár sejtettem, hogy ez pokolian fájni fog, amikor megint egyedül leszek.
Megcsókolta a hajam, a homlokom, a csuklóm--- de az ajkam soha, ami jó volt. Elvégre is hányféle
képen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?
Az elmúlt napokban sok minden végezhetett volna velem, de egyiktől sem lettem erősebb. Sőt,
borzasztóan törékenynek éreztem magam, mintha egy szótól is darabokra törnék.
Edward nem beszélt. Talán azt remélte, hogy aludni fogok. Vagy csak nem volt mit mondania.
Megnyertem a csatát az elnehezedő szemhéjaimmal szemben. Ébren voltam, amikor elértük az
Atlantai repteret, és azt is láttam, ahogy a nap lassan előbukkan a Seattle-i felhők mögül, mielőtt
Edward elhúzta a sötétítőt.
Büszke voltam magamra. Egy percet sem szalasztottam el.
Sem Alice sem Edward nem volt meglepve a kis társaságtól, akik minket vártak a Sea-Tac
repülőtéren, de engem teljesen váratlanul ért. Jaspert láttam meg először—de nem úgy tűnt, hogy ő is
észrevett. A szemeivel csak Alice-t kereste.
Alice gyorsan odaszaladt hozzá, de nem ölelte, meg mint ahogy azt a többi párocska teszi, amikor
hosszú idő után meglátják egymást. Csak merően nézték egymást, de a pillanat olyan személyesnek
tűnt, hogy úgy éreztem, félre kell néznem.
Carlisle és Esme egy nyugodt sarkon vártak távol a fémdetektoroktól egy széles oszlop árnyékában.
Esme felém nyúlt, és hevesen, de ügyetlenül megölelt, mert Edward még mindig magához szorított a
karjaival.
"Annyira köszönöm," suttogta a fülembe.
Aztán a karjaival átfonta Edwardot és úgy tűnt, hogy sírna, hogy ha képes lenne rá.
"Soha többé ne tegyél ki minket ennek," zsörtölődött.
Edward bűnbánóan mosolygott. "Bocsi, anyu."
"Köszönöm, Bella," mondta Carlisle. "Tartozunk neked."
"Egyáltalán nem," motyogtam. Az átvirrasztott éjszaka hirtelen felülkerekedett rajtam. Úgy éreztem,
hogy a fejem nem kapcsolódik a testemhez.
"Alig áll a lábán," Esme korholta Edwardot. "Menjünk, vigyük haza."
Nem biztos, hogy ennél a pontnál az otthon volt az, amit akartam, vakon tántorogtam keresztül a
reptéren, miközben Edward és Esme két oldalról támogattak. Nem tudtam, hogy Alice és Jasper
mögöttünk van-e, de túl kimerült voltam hogy megnézzem.
Azt hiszem, hogy már félálomban vánszorogtam, amíg el nem értük a kocsit. Kicsit felébredtem a
meglepetéstől, amikor megláttam a homályos fényben Emmetett és Rosaliet ahogy a fekete Sedannak
dőlve vártak minket.
Edward megfeszült. "Ne," suttogta Esme. "Borzasztóan éri magát."
"Érezze is” mondta Edward, meg se próbáltam halkra fogni a hangját.
"Nem az ő hibája," mondtam lassan a kimerültségtől.
"Hagyd, hogy jóvátegye," kérte Esme. "Majd mi megyünk Alice-szel és Jasperrel."
Edward haragosan nézett a hihetetlenül bájosa szőke vámpírra.
"Kérlek, Edward," mondtam. Egy fikarcnyival sem volt több kedvem Rosaliékkal menni, mint
Edwardnak, de már így is annyi viszályt szítottam ebben a családban.
Felsóhajtott, és a kocsi felé indult.
Emmett és Rosalie szó nélkül beültek az első ülésre, és mi Edwarddal becsusszantunk a hátsókra.
Tudtam, hogy képtelen leszek továbbra is nyitva tartani a szememet, megsemmisülve hajtottam a
fejem a mellkasára majd lecsuktam a szemhéjaimat. Éreztem a motorzúgást.
"Edward," kezdte Rosalie.
"Tudom." Edward nyers hangja nem volt épp barátságos.
"Bella?"szólt Rosalie lágyan.
A szemeim rémülten kinyíltak. Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül hozzám beszélt.
"Igen, Rosalie?" Kérdeztem bizonytalanul.
"Annyira sajnálom, Bella. Olyan rosszul érzem magam az egész dolog miatt, és olyan hálás vagyok,
hogy elég bátor voltál és megmentetted a bátyámat azok után, amit tettem. Kérlek, mond, hogy
megbocsátasz."
A szavai furcsán és magasan hangzottak, ahogy szégyenkezve kimondta őket, de ettől függetlenül úgy
tűnt hogy őszintén gondolja.
"Persze, Rosalie," motyogtam, megragadtam annak az esélyét, hogy egy kicsit kevésbé gyűlöljön.
"Egyáltalán nem a te hibád. Én vagyok az, aki leugrott arról az átkozott szikláról. Persze, hogy
megbocsátok."
A szavak zagyvaságnak hangzottak.
"Az nem számít, amíg nincs tudatánál, Rosalie" kuncogott Emmett.
"Tudatomnál vagyok," mondtam sóhajtva.
"Hagyjátok aludni,"erősködött Edward, de a hangja már lágyabb volt.
Ezután már csend volt, leszámítva a motor enyhe zúgását. Biztos elaludtam, mert úgy tűnt, hogy
másodpercekkel később kinyílt az ajtó és Edward kiemelt az autóból. A szemeim még mindig csukva
voltak. Először azt hittem, hogy még mindig a reptéren vagyunk.
De aztán meghallottam Charliet.
"Bella!" Kiabált távolról.
"Charlie," motyogtam, miközben próbáltam visszanyerni az öntudatom.
"Shh," suttogta Edward "Semmi baj, itthon vagy biztonságban. Csak aludj."
"El sem hiszem, hogy van bőr a képeden idetolakodni." Üvöltötte Charlie Edwardra, a hangja most
már sokkal közelebb volt.
"Elég, apa," nyöszörögtem. De nem hallotta.
"Mi a baja?" Charlie követelte a választ.
"Csak nagyon fáradt, Charlie," Edward bizonygatta csendesen. "Kérlek, hagyd pihenni."
"Ne mond, meg hogy mit tegyek!" Ordibálta Charlie. "Add ide. Vedd le róla a mancsod!"
Edward megpróbált átadni Charlinak de én kitartóan csimpaszkodtam belé. Éreztem, ahogy apa
rángatja a karomat.
"Hagyd abba, apa," mondtam hangosabban. Kinyitottam a szemem és homályosan bámultam rá. "Rám
legyél dühös."
A házunk előtt álltunk. A bejárati ajtó nyitva volt. A felhőréteg túl sűrű volt felettünk, ahhoz hogy
megállapítsam, milyen napszak van.
"Meghiszem azt, majd te is megkapod a magadét" ígérte Charlie. "Befelé.
Tegyél le," sóhajtottam.
Edward talpra állított. Láttam, hogy függőlegesben vagyok, de nem éreztem a lábaimat. Tettem egy
nehézkes lépést, de aztán a járda egyre közelebb került az arcomhoz. Edward elkapott mielőtt a
betonra zuhantam volna.
"Csak hagy vigyem fel," mondta Edward. "Aztán elmegyek."
"Ne," rémülten felkiáltottam. Még nem kaptam meg a válaszaimat. Legalább annyi időre maradnia
kell, nem igaz?
"Nem leszek messze," ígérte Edward, miközben olyan halkan suttogott a fülembe, hogy Charlienak
esélye sem volt meghallani.
Nem hallottam Charlie válaszát, de Edward elindult a ház felé. Amikor elértünk a lépcsőhöz a
szemeim megint lecsukódtak.
Az utolsó dolog, amit éreztem, az volt, ahogy Edward hideg kezei lefeszítik az ujjaimat a pólójáról.