1. Ultimátum 

Bella,
Nem tudom, miért íratsz Charlie-val üzeneteket Billy-nek, mintha másodikosok
lennénk,- ha beszélni akarnék veled, akkor válaszolnék a...
A te döntésed volt, oké? Nem követheted mindkét utat, mikor...
A „halálos ellenségek” melyik része túl bonyolult neked, hogy...
Tudom, hogy hülyén viselkedek, de nincs más mód, hogy...
Nem lehetünk barátok, ha az összes idődet egy rakás...
Azzal csak rosszabb, ha túl sokat gondolok rád, szóval kérlek, ne írj többet...
Igen, nekem is hiányzol. Nagyon. Semmi sem változott. Sajnálom...
Jacob

Végigfuttattam az ujjaim a papíron, éreztem a mélyedéseket, ahogy a tollat olyan
erősen nyomták a papírra, hogy majdnem átszakította azt. El tudtam képzelni,
miközben ezt írta - ahogy a durva kézírásával körmölte a mérges hangvételű
levelet, egymás után áthúzgálva a sorokat, mikor nem találta a megfelelő szavakat,
talán a tollat is eltörte azzal a hatalmas kezével, ez megmagyarázná a tintapacákat
is. Elképzeltem, ahogy az erőlködés közben összehúzta a szemöldökét és ráncolta a
homlokát. Ha ott lettem volna, talán nevettem volna rajta. Agyvérzést ne kapj,
Jacob – mondtam volna neki. Csak bökd már ki, mit akarsz!
A nevetés volt az utolsó dolog, amit most szerettem volna, újraolvasva a szavakat,
amiket szinte már kívülről tudtam. A válasza a könyörgő levelemre – amit Charlien
keresztül juttattam el Billy-hez, mint a másodikosok, tényleg ahogy rámutatott -
nem lepett meg. A lényeget már akkor tudtam, mielőtt kinyitottam volna a levelet.
A legmeglepőbb az volt, ahogy minden egyes áthúzott sor sebeket okozott bennemmintha
a levél minden egyes pontján pengeélek lettek volna. Sőt, sokkal több ennél,
minden dühös kezdésben hatalmas szenvedés bújt meg, Jacob fájdalma mélyebben
érintett, mint a sajátom.
Míg ezen gondolkoztam, megéreztem a füstölő főzőlap félreismerhetetlen szagát,
ami a konyha irányából jött. Egy másik házban, a tény, hogy rajtam kívül valaki
más főzött volna, nem lett volna ok a pánikra. Begyömöszöltem az összegyűrt
papírt a hátsó zsebembe és futottam, egy szempillantás alatt a földszinten voltam.
A spagettiszószos üveg, amit Charlie tett a mikróba még csak egyet fordult, amikor
feltéptem az ajtaját és kivettem.
- Mit csináltam rosszul? - kérdezte Charlie.
- A tetejét levehetted volna először, apu. A fémet nem igazán szereti a mikró.
Gyorsan levettem a tetejét, miközben beszéltem, a szósz felét kiöntöttem egy tálba
és azt tettem vissza a mikróba, az üveget meg a hűtőbe, beállítottam az időt és
megnyomtam a start gombot.
Charlie összeszorított szájjal figyelte az intézkedésemet.
- A tésztát jól csináltam?
Belenéztem a tűzhelyen álló lábasba – ez volt a szag forrása, ami riasztott.
- Egy kis keverés segítene. - válaszoltam megenyhülten. Találtam egy kanalat és
próbáltam felszedni a pépes nagy kupacot, ami le volt tapadva az edény aljára.
Charlie sóhajtott.
- Szóval, mi ez az egész? - kérdeztem.
Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és az ablakon át a szakadó esőt bámulta.
- Nem tudom, miről beszélsz. - morogta.
Zavarba ejtett. Charlie amint főz? És mi volt ez a barátságtalan viselkedés? Edward
nem volt itt, általában ezt a fajta magatartást a barátom számára tartogatta, mindent
megtett azért, hogy a minden szóval és mozdulattal megfelelően demonstrálja,
hogy „nem szívesen látott” vendég nálunk. Charlie erőlködése teljesen felesleges
volt – Edward pontosan tudta a show nélkül is, hogy mire gondolt épp apu.
A szón - barátom – töprengtem ismerős izgalommal, miközben kavargattam a
tésztát.
Ez egyáltalán nem volt a megfelelő szó. Egy sokkal kifejezőbb dolog kellett volna,
amivel ki tudtam volna fejezni az örökké szóló elkötelezettségemet... De a szavak,
mint például végzet és sors, csöpögősen hangzottak hétköznapi használatban.
Edward fejében teljesen más szó járt, és ez volt az izgalmam forrása. A nyelvem
hegyén ízlelgettem a szót, csak hogy elgondolkodjak rajta.
Menyasszony…
Uhh. Megborzongtam a gondolattól.
- Lemaradtam valamiről? Mióta csinálsz te vacsorát? - kérdeztem Charlie-t. A
tésztagubanc egyre kisebb lett, ahogy piszkálgattam.
- Vagyis, akarom mondani, próbálsz vacsorát csinálni?
Charlie vállat vont.
- Nincs olyan szabály, ami azt mondaná, hogy nem főzhetek a saját házamban.
- Te tudnál róla. - válaszoltam vigyorogva, miközben a bőrkabátjára tűzött
jelvényre néztem.
- Hahh. Jól mondod. - Kibújt a dzsekijéből, mintha a pillantásom emlékeztette
volna, hogy még mindig rajta van, és felakasztotta az erre a célra szolgáló fogasra.
A pisztolytáskája már fel volt akasztva – egy pár hete már nem volt rá szüksége
bent a hivatalban. Nem volt több zavaró eltűnési eset, ami felfordulást okozott
volna a washingtoni kisvárosban, Forks-ban, a hatalmas, titokzatos farkasok sem
bukkantak fel többet a mindig esős erdőben...
Csendben bökdöstem a tésztát, azon gondolkodtam, hogyan vehetném rá Charlie-t,
hogy elmondja, mi miatt bosszankodik a szabadidejében. Az apám nem volt a
szavak embere, és az erőfeszítései, hogy egy leülős, beszélgetős vacsorát
celebráljon világossá tette számomra, hogy rá nem jellemző módon rengeteg szó
kavaroghatott a fejében.
Szokásomhoz híven az órára pillantottam – ezt megtettem mindig párszor ilyentájt.
Már csak fél óra.
A délutánok voltak a legnehezebben elviselhetőek a napban. Mióta az előző
legjobb barátom (mellesleg vérfarkas ), Jacob Black beárult, hogy titokban
motoroztam – mindezt azért csinálta, hogy szobafogságra ítéljenek, és így ne tudjak
a barátommal (aki mellesleg vámpír) lenni, Edward Cullen-nel – Edward csak este
héttől 9:30-ig látogathatott meg engem, mindig szigorúan a házunk keretei között
és apu felügyelete alatt, csalhatatlanul mogorva tekintete kereszttüzében.
Ez a korábbi, kevésbé szigorú szobafogság kiterjesztése volt, amit a magyarázat
nélküli háromnapos eltűnésemért, és a sziklaugrás említéséért érdemeltem ki.
De természetesen Edward-ot láthattam az iskolában, és ez ellen Charlie semmit
sem tehetett. Ezen kívül Edward majdnem minden éjszakát a szobámban töltött,
amiről persze Charle-nak fogalma sem volt. Edward képessége, aminek
segítségével könnyedén és halkan mászott át a második emeleti ablakomon,
majdnem annyira hasznos volt, mint amivel képes volt Charlie gondolataiban
olvasni.
Habár csak a délutánt kellett Edwardtól távol töltenem, elég volt ahhoz, hogy
nyugtalan legyek, és az órák mindig nagyon lassan teltek. De mégis ellenkezés
nélkül tűrtem a büntetésem, mert – egyrészt - tudtam, hogy megérdemlemmásrészt
pedig - nem bírtam elviselni, hogy megbántom aput azzal, hogy azonnal
elköltözzek, mikor egy sokkal tartósabb elválás közeledett számomra ás Charlie
számára láthatatlanul.
Apu morogván leült az asztalhoz és kihajtotta a nyirkos újságot, majd perceken
múlva rosszallóan csettintgetett a nyelvével.
- Nem tudom, miért olvasod el a híreket, apu. Csak felidegesíted magad.
Nem figyelt rám, az újsággal a kezében mérgelődött.
- Na ezért akar mindenki kisvárosban élni. Nevetséges!
- Mi baj van a nagyvárosokkal?
- Seattle vezeti a gyilkossági statisztikákat az országban. Két megoldatlan
gyilkosság az elmúlt két hétben. El tudnád így képzelni ott az életed?
- Azt hiszem, Phoenix előrébb áll a gyilkosságok számát tekintve, apu. És én ott
éltem.
És ott soha nem voltam olyan közel ahhoz, hogy megöljenek, mint miután az ő
békés kisvárosába költöztem. Nézzük a tényeket, jó pár listán rajta vagyok már... A
kanál remegett a kezemben, hullámokat vetett a víz a tálban.
- Nos, nincs az a pénz amiért oda költöznék. - mondta Charlie.
Feladtam a vacsora megmentésére tett kísérleteimet és elkezdtem tálalni, a steakhez
használt késsel kellett vágnom adagokat a tésztából Charlie-nak és magamnak,
miközben ő tétován figyelt. Charlie mártást tett az adagjára majd nekilátott az
evésnek. Amennyire csak tudtam, befedtem szósszal saját összeragadt
tésztaadagomat, és lelkesedés nélkül követtem a példáját. Egy percig némán ettünk,
Charlie még mindig a híreket olvasta, szóval elővettem az elég rossz állapotú
Üvöltő szelek példányomat onnan, ahol reggelizés közben hagytam, és próbáltam
belemerülni a századfordulós Angliába, amíg apura vártam, hogy elkezdjen
beszélni.
Annál a résznél tartottam épp, ahol Heathcliff visszatér, mikor Charlie
megköszörülte a torkát és ledobta az újságot a földre.
- Igazad volt. - mondta Charlie. - Volt okom, hogy ezt csináljam. - A villájával a
ragacsos tésztára bökött. - Beszélni akartam veled.
Félretettem a könyvet, a kötés már annyira szétfoszlott, hogy hirtelen leesett az
asztalra.
- Csak szólnod kellett volna. -
Bólintott, szemöldökét összehúzta.
- Igen. Majd legközelebb nem felejtem el. Csak azt gondoltam, hogy azzal, hogy én
csinálok vacsorát, megpuhíthatlak.
Nevettem.
- Működött. A főzési képességeid hatására olyan puha lettem, mint a vaj. Mit
szeretnél, apu?
- Nos, Jacob-ról lenne szó.
Éreztem, hogy megmerevedik az arckifejezésem.
- Mi van vele? - kérdeztem hűvösen.
- Nyugi, Bells. Tudom, hogy még mindig mérges vagy, amiért feldobott, de ez volt
a helyes dolog. Csak felelősségteljesen viselkedett.
- Felelősségteljesen. - ismételtem metszőn, szemeimet forgatva. – Jól van. Szóval,
mi van Jacobbal?
Az óvatlanul kicsúszott kérdés visszhangzott a fejemben. Mi van Jacobbal? Mit
fogok tenni vele? Az előző legjobb barátom, aki most... nos mi is? Az ellenségem?
Elszégyelltem magam.
Charlie arca hirtelen óvatos lett.
- Ne légy rám mérges, oké?
- Mérges?
- Nos, Edwardról is szó lenne.
Összevontam a szemöldököm.
Charlie hangja mogorvább lett.
- Beengedem a házba, nem igaz?
- Persze, be. - tettem hozzá. - Rövid időre. Na persze, akár engem is kiengedhetnél
a házból rövid időre néha. - folytattam csupán viccelve. Tudtam, hogy lakat alatt
leszek ebben a tanévben. - Az utóbbi időben egész jól viselkedek.
- Nos, ez is része a mondandómnak...
Ekkor Charlie arcán váratlan, füligérő mosoly jelent meg, egy pillanatra húsz évvel
fiatalabbnak tűnt.
Egy halvány reménysugarat láttam ebben a mosolyban, de óvatosan folytattam.
- Most összezavartál. Akkor Jacobról, Edwardról, vagy a szobafogságomról van
szó?
Újból felvillantotta a vigyort.
- Mindháromról.
- És milyen arányban? - kérdeztem.
- Oké. - sóhajtott, majd megadásra készen felemelte a kezét. - Szóval arra
gondoltam, hogy talán feloldom a szobafogságot, bizonyos feltételekkel a jó
viselkedésedért. Lenyűgöző, hogy a többi tinédzserhez képest mennyire nem
nyafogtál.
Felvontam a szemöldököm.
- Komolyan? Szabad vagyok?
Ez most honnan jött? Teljesen biztos voltam abban, hogy házi őrizetben leszek,
amíg el nem költözök, és Edward sem vett észre semmi megingást Charlie
gondolataiban.
Charlie feltartotta egy ujját.
- Bizonyos feltételekkel.
A lelkesedésem azonnal szertefoszlott.
- Fantasztikus. - sóhajtottam.
- Bella, ez inkább kérés, mint követelés, oké? Szabad vagy. De remélem jól
használod ezt a szabadságot..., megfontoltan.
- Ez mit jelent?
Újból sóhajtott.
- Tudom, hogy elégedett vagy azzal, hogy minden idődet Edwarddal töltheted...
- Alice-szel is szoktam lógni. - szóltam közbe. Edward nővérének nem volt kijelölt
látogatási ideje, akkor jött és ment, amikor akart. Charlie teljesen a hatása alatt volt.
- Ez igaz. – mondta - De a Culleneken kívül vannak más barátaid is, Bella. Vagy
legalábbis voltak.
Egy pillanatig csak bámultunk egymásra.
- Mikor beszéltél utoljára Angela Weberrel? - bökte ki végül.
- Pénteken ebédnél. - válaszoltam rögtön.
Edward visszatérése előtt a sulis barátaim két csoportra szakadtak. Tetszett a
gondolat, hogy úgy gondoljak rájuk, mint jó vs. gonosz. Vagy mondjuk mi és ők.
A jó fiúk között volt Angela, a barátja, Ben Cheney és Mike Newton, ők
nagylelkűen megbocsátották nekem az őrült viselkedésemet, mikor Edward
elhagyott.
Lauren Mallory volt a gonosz csoport magja az ők oldalon, mint majdnem
mindenki az első barátaim közül Forksban, Jessica Stanley is elégedettnek tűnt az
anti-Bella programmal.
Edward visszatérésének megvolt az ára, Mike barátsága nem volt már olyan, mint
azelőtt, de Angela megingathatatlanul hű maradt, Ben pedig követte őt.
A természetes idegenkedés ellenére - amit a legtöbb ember érzett a Cullenekkel
szemben - Angela minden nap szófogadóan Alice mellett ült ebédnél. Nehéz volt
nem elbűvölődni a Cullenektől- csak adni kellett nekik esélyt arra, hogy
elbűvöljenek.
- Az iskolán kívül? - kérdezte Charlie, újból magára vonva a figyelmemet.
- Senkit sem láttam az iskolán kívül, apa. Szobafogság, emlékszel? És Angelának is
van barátja. Mindig Bennel van. Ha tényleg szabad vagyok- tettem hozzá még
mindig erősen kétkedve, - talán összefuthatunk.
- Oké. De akkor... - kezdte vonakodva - Te és Jake annyit lógtatok együtt, mintha
összenőttetek volna, most meg…
Közbevágtam.
- Rátérnél a lényegre, apu? Mik a feltételeid – pontosan?
- Nem hiszem, hogy az összes barátodat ott kéne hagynod a fiúd miatt, Bella. -
mondta keményen - Nem szép dolog, és szerintem az életed kiegyensúlyozottabb
lenne, ha pár embert megtartanál benne. Ami múlt szeptemberben történt...
Megborzongtam.
- Nos - folytatta magyarázva - Ha Edward Cullenen kívül másról is szólt volna az
életed, talán nem történt volna ez meg.
- Pontosan ugyan ez történt volna. - morogtam.
- Talán, talán nem.
- A lényeg? - emlékeztettem.
- Arra használd az újonnan kapott szabadságodat, hogy meglátogatod a barátaidat
is. Tarts egyensúlyt.
Lassan bólintottam.
- Az egyensúly jó dolog. Esetleg ehhez is van megszabott időkeret, amit
teljesítenem kell?
Megrázta a fejét.
- Nem akarom túlbonyolítani. Csak ne feledkezz meg a barátaidról…
Már régóta küzdöttem ezzel a dilemmával. A barátaim. Emberek, akiket – a saját
biztonságuk érdekében- soha többé nem láthatok az érettségi után.
Akkor most mi lenne a helyes? Töltsek velük annyi időt, amennyit csak lehet, amíg
tudok? Vagy már most kezdjem az elválást, hogy fokozatos legyen?
Megremegtem a második lehetőség gondolatától.
- ...különösen Jacobról ne. - tette hozzá Charlie mielőtt jobban átgondolhattam
volna a dolgokat.
Ez nagyobb dilemma, mint az előző. Beletelt egy percbe, hogy megtaláljam a
helyes szavakat.
- Jacobbal kicsit...bonyolultabb a helyzet.
- A Blackek szinte a családhoz tartoznak, Bella, - mondta ismét apai szigorral. - És
Jacob nagyon, nagyon jó barátod volt.
- Tudom.
- Egyáltalán nem is hiányzik? - kérdezte Charlie zavartan.
Hirtelen úgy éreztem, megdagadt a torkom, kétszer is torkot kellett köszörülnöm,
mielőtt válaszoltam.
- De, hiányzik. - mondtam lesütött szemmel - Nagyon is.
- Akkor mi ebben a bonyolult?
Ez volt az, amit nem volt szabad elmondanom. A szabályok tiltották, hogy normális
emberek – emberi lények, mint én vagy Charlie – tudjanak a titkos, rejtélyekkel és
a titokban köztünk élő szörnyetegekkel teli világról.
Én mindent tudtam erről a világról- ennek eredményeként nem kis bajba is
kerültem. Nem akartam Charliet is veszélybe sodorni.
- Jacobbal van egy kis konfliktusunk - kezdtem lassan. - A barátság dologról. Nem
mindig tűnik elégnek a barátság Jacob számára.
Ezt mondtam okként, ami igaz volt, bár teljesen lényegtelen, olyan részletek nélkül
ez kevésbé olyan borzalmas, mint a tény, hogy Jacob vérfarkas falkája teljes
szívből gyűlölte Edward vámpírcsaládját – és engem is, mivel azt terveztem, hogy
csatlakozok ehhez a családhoz.
Ezt nem igazán lehetett Jacobnak hagyott üzenetekkel megoldani, pláne úgy, ha
nem válaszolt a hívásaimra. A tervet pedig – hogy személyesen találkozzak egy
vérfarkassal- a vámpírok nem fogadták kitörő lelkesedéssel.
- Edward nem áll készen egy kis versenyre? - Charlie hangja már szarkasztikus
volt.
Sötét pillantást lövelltem felé.
- Nincs verseny.
- Azzal csak megbántod Jaket, ha így kerülöd őt. Inkább lenne csak a barátod,
minthogy ne találkozzatok.
Oh, remek, most már én kerülöm őt?
- Egészen biztos vagyok benne, hogy Jake nem akar a barátom lenni egyáltalán.
A szavak szinte égették a számat.
- Egyáltalán honnan jött ez az ötleted?
Charlie úgy tűnt, hirtelen zavarba jött.
- Csak a minap jött szóba a téma Billy-vel...
- Te és Billy pletykásabbak vagytok, mint a vénasszonyok.
A villámmal mérgesen szurkáltam a dermedt tésztát a tányéromon.
- Billy aggódik Jake miatt - mondta Charlie. - Nehéz idők járnak Jake-re...szomorú
mostanában.
Összerezzentem, de a szememet továbbra is a tányérra szegeztem.
- És te is olyan boldog voltál mindig, mikor az egész napot Jake-kel töltötted. -
sóhajtotta.
- Most is boldog vagyok. - Szűrtem ki morogva a fogaim közt.
A szavaim és a hangsúlyom közti ellentmondás megtörte a feszültséget. Charlie
nevetésben tört ki - nekem is nevetnem kellett.
- Oké, oké. - mentem bele végül. - Egyensúly.
- És Jacob! - emelte ki.
- Megpróbálom.
- Helyes. Találd meg az egyensúlyt Bella. És, oh, igen..., jött pár leveled. - mondta,
különösebb bonyolítás nélkül lezárva a témát. - A tűzhely mellett vannak.
Nem mozdultam, a gondolataim Jacob körül jártak, ahogy rá gondoltam, mérges
lettem.
Úgy tűnt, csak valami reklámlevél az, anyutól tegnap kaptam egy csomagot, mást
levelet nem vártam.
Charlie eltolta a székét az asztaltól és felállt. A mosogatóhoz vitte a tálját, de
mielőtt megnyitotta volna a csapot megállt, és felém lökött egy vastag borítékot.
A levél átsiklott az asztalon és a könyökömnél állt meg.
- Ööö...köszi. - motyogtam.
Aztán észrevettem a címzést – a levél a Délkelet- alaszkai Egyetemről jött.
- Ez gyors volt. Azt hittem, ennél lekéstem a határidőt.
Charlie kuncogott.
Megfordítottam a borítékot és kérdőn rá néztem.
- Ez nyitva van.
- Csak kíváncsi voltam.
- Megrémiszt, sheriff. Ez már szövetségi bűntény.
- Áh, csak olvasd el.
Kivettem a levelet és egy összehajtogatott papírt a kurzusok időbeosztásáról.
- Gratulálok! - mondta, mielőtt bármit is el tudtam volna olvasni. - Az első hely,
ahova felvettek.
- Köszi apu.
- Beszélnünk kellene a tandíjról. Félretettem egy kis pénzt…
- Hé, hé, semmi ilyesmiről hallani sem akarok. Nem akarom, hogy a nyugdíjas
éveidre tartogatott pénzhez kelljen nyúlni apu. Van már alaptőkém.
Vagyis ami megmaradt belőle - és ezzel nem igazán lehetett sok mindent kezdeni.
Charlie összehúzta a szemöldökét.
- Néhány hely elég drága, Bells. Segíteni akarok. Nem kell mindenáron Alaszkába
menned, csak azért, mert az olcsóbb.
Egyáltalán nem volt olcsóbb. De messze volt, és Juneauban évente 365 napból
átlagosan 321-en felhős az ég. Az első az én feltételem volt, a második Edwardé.
- Már elintéztem. És amúgy is, nagy az ösztöndíj összege és könnyű hitelhez jutni.
Reméltem nem volt túl nyilvánvaló, hogy blöffölök. Nem igazán néztem még utána
ezeknek a dolgoknak.
- Akkor.. - kezdte Charlie, aztán összeszorította a száját és félrefordult.
- Akkor mi?
- Semmi. Csak... - Charlie összevonta a szemöldökét. - Csak kíváncsi vagyok...mik
Edward tervei a következő évre?
- Oh.
- Nos?
Három gyors kopogás mentett meg. Charlie a szemét forgatta, én viszont
felpattantam.
- Jövök! – kiáltottam, míg Charlie valami olyasmit motyogott, hogy „Tűnj már el.”.
Nem vettem róla tudomást és mentem, hogy beengedjem Edwardot.
Szinte nevetségesen lelkesen kitéptem az ajtót, és ott volt ő, az én személyes
csodám.
Az eltelt idő alatt sem lettem immunis az arca tökéletességére, és biztos voltam
benne, hogy soha nem fogok hozzászokni.
Végigfutottam szemeimmel sápadt, fehér vonásain, szögletes állkapcsán, lágy
hullámot formázó telt ajkain – amik most épp mosolyra görbültek, az orra egyenes
vonalán, erőteljes arccsontján, sima, márványos homloka ívén- melyet részben
eltakart kusza, az esőtől sötétebb árnyalatú, bronzszínű haja...
A szemeit a végére tartogattam, tudva, hogy ha belenézek, nagy valószínűséggel
elveszítem a gondolataim fonalát. A szeme tág volt, meleg, olvadt aranyszínű,
vastag fekete szempillák keretezték.
Akárhányszor a szemébe néztem, furcsán éreztem magam – mintha szivacsból
lettek volna a csontjaim. Kicsit szédültem is, de ez attól lehetett, hogy nem vettem
levegőt. Megint.
Ezért az arcért a világ bármelyik modellje a lelkét is odaadná. És igen, talán
pontosan ez lenne az ára: egy lélek.
Nem, nem hittem ebben. Már a gondolattól is bűnösnek éreztem magam, ennek a
gondolatától is, és hálás voltam – mint mindig - hogy én voltam az egyetlen, akinek
a gondolata rejtély volt Edward előtt.
A kezei után nyúltam és sóhajtottam, mikor hideg ujjai megtalálták az enyémeket.
Az érintésével furcsa megkönnyebbülést éreztem - mintha eddig fájdalmaim lettek
volna, de ez hirtelen megszűnt.
- Szia. - mondtam mosolyogva, hogy visszatérjek a normál köszönéshez.
Felemelte összefűzött ujjainkat és a kézfejével lágyan megsimogatta az arcomat.
- Hogy telt a délutánod?
- Lassan.
- Akárcsak nekem.
A csuklómat az arcához húzta, ujjaink még mindig össze voltak fűzve. Lehunyta a
szemét, és orrával megérintette a bőrt, majd gyengéden elmosolyodott. Csak
élvezte az illatot, miközben ellenállt a bornak – ahogy egyszer említette.
Tudtam, hogy a vérem illata – ami neki sokkal édesebb volt bárki másénál, tényleg
akár a bor a sok víz mellett, egy alkoholista számára- égető szomjúságot, fájdalmat
okozott neki. De nem úgy tűnt, hogy ettől megfutamodna most, mint ahogy egyszer
régen tette. Csupán homályos elképzeléseim voltak arról, mekkora erőfeszítések
lehetettek ezen egyszerű gesztusa mögött.
Elszomorított, hogy ilyen erősen kell kontrollálnia magát. Azzal nyugtattam
magamat, hogy már nem kell sokáig fájdalmat okoznom neki.
Meghallottam, hogy közeledett Charlie, hangosan lépdelve, hogy kifejezze
szokásos nemtetszését a vendég felé.
Edward kinyitotta a szemét és leengedte a kezünket, ami még mindig össze volt
kulcsolva.
- Jó estét, Charlie. - Edward mindig tökéletesen udvarias volt, annak ellenére, hogy
Charlie nem érdemelte meg.
Charlie csak mordult egyet, és megállt, karjait a mellkasa előtt összefonva.
Mostanában a szülői felügyeletet túlságosan komolyan vette.
- Újabb adag felvételis levelet hoztam. - szólt Edward, és felemelt egy vaskos
borítékot. A kisujján egy tekercs bélyeg volt, mintha gyűrűt viselt volna.
Sóhajtottam egyet. Mennyi egyetem volt még hátra, amire nem kényszerített még,
hogy jelentkezzek? És hogyan talált még kibúvót a határidők alól? Már közeledett a
tanév vége.
Elmosolyodott, mintha csak a gondolataimban olvasna, biztosan nyilvánvaló volt
az arckifejezésem alapján, mire gondolhatok.
- Van még néhány nyitott határidő. Pár hely pedig gyakran tesz kivételeket.
Csak elképzelni tudtam, mi motiválná a kivételeket. Jelentős összegek
szerepelhetett benne.
Edward elnevette magát az arckifejezésem láttán.
- Mehetünk?- kérdezte, a konyhaasztal felé terelve engem.
Charlie fújtatott egyet, majd követett minket, holott aligha lehetett volna kifogása a
mai napi programunkkal szemben. Szinte napi szinten piszkált az egyetemi felvételi
miatt.
Gyorsan leszedtem az asztalt, míg Edward egy félelmetes rakást halmozott fel a
jelentkezési lapokból.
Mikor a pultra tettem az Üvöltő szelek-et Edward felhúzta egyik szemöldökét.
Pontosan tudtam, mi jár a fejében, de Charlie közbevágott, mielőtt Edward
szólhatott volna.
- Ha már az egyetemi felvételikről van szó Edward, - mondta Charlie, a hangja
egyre barátságtalanabb volt – próbálta elkerülni, hogy közvetlenül kelljen
megszólítania, de amikor muszáj volt, akkor emiatt még mérgesebb lett. - Bella és
én a jövő évről beszélgettünk. Te eldöntötted már, hogy hova mész iskolába?
Edward elmosolyodott és barátságosan válaszolt.
- Még nem. Kaptam már pár felvételi válaszlevelet, de még mérlegelem a
lehetőségeimet.
- Hova vettek fel?
- Syracuse...Harvard...Dartmouth...és ma kaptam meg a Délekelt-alaszkai Egyetem
levelét.
Edward kissé elfordította a fejét és rám kacsintott. Elfojtottam a kuncogásom.
- Harvard?...Dartmouth?” - motyogta Charlie, nem tudta elrejteni tiszteletét.
- Nos ez igazán...ez már valami. Igen, de az Alaszkai Egyetem..nos, nem
gondolhatod komolyan, ha akár az IVY League- ra is járhatsz. Úgy értem, az apád
biztosan azt akarná, hogy...
- Carlisle elégedett, akármit is választok. - válaszolta neki Edward higgadtan.
- Hmph.
- Képzeld Edward! – szóltam hirtelen, tovább folytatva a játékot.
- Mi az Bella?
Rámutattam a vastag borítékra a pulton.
- Én is épp ma kaptam meg a felvételimet az Alaszkai Egyetemről!
- Gratulálok! - szólt vigyorogva. - Micsoda véletlen egybeesés.
Charlie szemöldökét ráncolva bámult ránk.
- Remek. - motyogta egy perc után. - Megyek nézem a meccset Bella. Kilenc
harminc!
Ez volt a szokásos látogatási időpont vége.
- Ööö...apu?Emlékszel, hogy a szabadságomról beszélgettünk nem is olyan
régen...?
Sóhajtott.
- Rendben. Oké. Akkor tíz harminc. Hét közben az iskola miatt még életben van a
szabály.
- Bella nincs többé szobafogságra ítélve? - kérdezte Edward. Habár tudtam, hogy
nem volt igazán meglepve, nem tudtam mitől lett hirtelen olyan izgatott a hangja.
- Feltételesen. - javította ki Charlie. - Miért fontos ez neked?
Helytelenítő tekintettel Charlie-ra meredtem, de nem vette észre.
- Csak jó tudni. - válaszolta Edward. - Alice már majd meghal, hogy találjon
valakit, aki elmegy vele vásárolni, és biztos vagyok benne, hogy Bella szívesen
látna már városi fényeket. - mondta rám mosolyogva.
Charlie hirtelen felmordult.
- Nem! - Arca hirtelen lilába váltott.
- Apu! Mi a baj?
Komoly erőbe telt neki, hogy ne szorítsa össze a fogait.
- Nem akarom, hogy most Seattle-be menj.
- Mi?
- Meséltem, mit írt az újság – valami banda gyilkolászik Seattle-ben és szeretném,
ha kimaradnál ebből, oké?
A szemeimet forgattam.
- Apu, nagyobb esély van arra, hogy fényes nappal leütnek, minthogy azon az
egyetlen napon Seattle-ben...
- Nem, így van Charlie. - mondta Edward közbevágva. - Én sem Seattle-re
gondoltam, hanem Portlandra. Én sem engedném Bellát Seattle-be, persze, hogy
nem.
Hitetlenül néztem rá, de ő közben elővette Charlie újságját és elmélyülten olvasta
az első oldalt.
Biztosan csak aput akarta lecsillapítani. A gondolat, hogy veszélyben lennék akár a
legveszélyesebb emberi lények mellet is, míg Alice vagy Edward velem van
határozottan nevetségnek tűnt.
Működött. Charlie egy percig némán meredt Edwardra, majd vállat vont.
- Helyes.
Elindult a nappali felé – kicsit már sietett, biztos nem akart lemaradni a kezdő
dobásról.
Megvártam, míg bekapcsolta a tévét, hogy ne halljon meg minket.
- Mi a...? - kezdtem a kérdést.
- Várj egy kicsit. - szólt Edward, fel sem nézve az újságból. A szemeit az első
cikkre szegezte, majd felém lökte az első jelentkezési lapot. - Szerintem ennél is
használhatod az eddigi esszéidet. Ugyanazok a kérdések.
Charlie még biztos hallgatózott. Sóhajtottam, majd elkezdtem kitölteni az
ismétlődő kérdéseket: név, cím, családi állapot... Pár perc múlva felnéztem, Edward
töprengve bámult ki az ablakon. Mikor visszafordultam a papírokhoz, először tűnt
fel az iskola neve. Felhorkantottam és félrelöktem a papírt.
- Bella?
- Most komolyan, Edward. Dartmouth?
Edward felemelte a félig kitöltött papírt és finoman elém tette megint.
- Szerintem, tetszene neked New Hampshire. - mondta. - Vannak kiegészítő
éjszakai képzések is nekem, és az erdők igazán megfelelőek a mohó kirándulók
számára. Gazdag vadállomány. - Felvillantotta a féloldalas mosolyát, amiről tudta,
hogy nem tudok neki ellenállni.
Vettem egy mély levegőt.
- Visszafizetheted majd, ha ez boldoggá tesz. - ígérte. - Ha akarod, kamatot is
számolok fel.
- Mintha különösebb megvesztegetés nélkül bekerülnék. Vagy ez is a kölcsön része
lenne? Az új Cullen-szárny a könyvtárban? Uhh. Miért ez a téma még mindig?
- Kitöltenéd csak a jelentkezési lapot, Bella, kérlek? Csupán a jelentkezéstől nem
lesz semmi bajod.
Megfeszült az állkapcsom.
- Tudod mit? Inkább mégsem.
Kinyújtottam a kezem a papírok felé, hogy összegyűrjem és a szemétbe dobjam
őket, de már nem voltak ott. Egy pillanatig az üres asztalra bámultam, majd
Edwardra.
Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy megmozdult volna, de a jelentkezési lapok már a
kabátzsebében voltak.
- Mit csinálsz?
- Jobban írom alá a neved, mint te magad. És a lényeget már kitöltötted.
- Ugye tudod, hogy ezzel már túl messzire mentél? - suttogtam, hátha még sincs
úgy elmerülve a meccsben Charlie. - Sehova máshova nem kell jelentkeznem. Már
felvettek Alaszkába. Az első szemeszter tandíját ki is tudom fizetni. Ez a legjobb
alibi. Semmi szükség kidobni egy rakás pénzt, akárkié is.
Fájdalom tükröződött az arcán.
- Bella...
- Ne kezdd megint, beleegyeztem , hogy Charlie kedvéért végigcsinálom ezt, de
mindketten tudjuk, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy elkezdjem az iskolát
ősszel. Hogy emberek közelében legyek.
Csupán nagy vonalakban tudtam ezekről a kezdeti évekről. Edward soha nem tért
ki a részletekre - nem ez volt a kedvenc témája - de tudtam, hogy nem lesz túl
kellemes. Az önkontroll kétségtelenül szerzett képesség volt. Bármi más ezen felül
az iskolával kapcsolatban nem volt napirenden.
- Úgy tudtam, még nincs eldöntve az időpont. - emlékeztetett Edward lágyan. -
Élveznél egy vagy két szemesztert az egyetemen. Rengeteg olyan emberi
tapasztalatot szerezhetnél, amit még soha.
- Majd utána megtapasztalom.
- Utána azok nem emberi tapasztalatok lennének. Nincs még egy esélyed arra, hogy
ember légy, Bella.
Sóhajtottam.
- Edward, ésszerűnek kell lenned az időponttal kapcsolatban. Túl veszélyes tovább
halasztani.
- Még nincsen veszély. - mondta.
Rábámultam. Nincs veszély? Persze. Csak egy szadista vámpír akarja a halálommal
megbosszulni a társának halálát, és lehetőleg lassú, kínzó módszerrel akarja ezt
véghezvinni. Ugyan már, ki aggódik itt Victoria miatt? Oh, és igen, a Volturik- a
fejedelmi vámpírcsalád egy kisebb vámpírharcosokból álló sereggel - akik
kijelentették, hogy a szívem hamarosan megszűnik dobogni, így vagy úgy, mivel az
emberek nem tudhattak a létezésükről. Helyes. Semmi ok a pánikra.
Hiába figyelt Alice folyamatosan - Edward megbízott hátborzongatóan pontos
látomásaiban, hogy figyelmeztetnek minket a veszélyről-, ostobaság volt esélyeket
latolgatni.
Mellesleg, már megnyertem ezt a vitát. Az átváltozásom dátuma az érettségim
utánra lett kitűzve, már csak pár hét volt addig.
Egy hirtelen, kényelmetlen rándulást éreztem a gyomromban, mikor
belegondoltam, milyen kevés idő is van hátra.
Persze, az átváltozás muszáj volt – és ez volt a kulcs ahhoz, hogy amit a világon a
legjobban akartam, végre megvalósuljon- de tudatában voltam annak, hogy Charlie
ott ült a másik szobában és meccset nézet, mint akármelyik másik este. És anyu,
messze a napsütötte Floridában, aki kérlelt, hogy töltsem vele és a férjével a nyarat
a tengerparton. És Jacob, a szüleimmel ellentétben pontosan tudta volna, mi
történt, ha eltűnök egy távoli iskolába. Ha a szüleim egy jó ideig nem is
gyanakodnának, ha a látogatásokat a drága út, vagy az iskolai kölcsön vagy
betegség miatt lemondhatnám, Jacob tudná az igazat.
Egy pillanatra, a gondolat, hogy Jacob biztos elutasítása elhomályosított minden
más fájdalmat.
- Bella - mormolta Edward, megrándult az arca mikor észrevette, hogy aggódok. -
Nem kell sietni. Nem engedem, hogy bárki is bántson téged. Annyi időd van,
amennyit csak szeretnél.
- De én sietni akarok. - suttogtam, halványan elmosolyodtam, próbáltam viccet
csinálni az egészből. - Én is szörny akarok lenni végre.
Összeszorította a fogait, úgy préselte ki a szavakat.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz. - Majd hirtelen az asztalra hajította az újságot, az
ujjával az első oldal szalagcímére mutatott.
NŐ A HALÁLOS ÁLDOZATOK SZÁMA, A RENDŐRSÉG
BANDATEVÉKENYSÉGTŐL TART
- Miért kell ezzel foglalkozni?
- A szörnyetegnek lenni nem vicc, Bella.
Újból a címre néztem, aztán megkeményedett arcvonásait fürkésztem.
- Egy...egy vámpír csinálja ezt? - suttogtam.
Humortalanul elmosolyodott. A hangja halk és hideg volt.
- Meglepődnél, ha tudnád, hogy a híreitekben mennyi borzalmas ügy mögött az én
fajtám áll. Könnyű felismerni, ha tudod, mit keress. Az információk alapján egy
újszülött vámpír jár Seattle-ben. Vérszomjas, vad és irányíthatatlan. Ahogy
mindannyian kezdjük.
Az újságra pillantottam, kerülve a tekintetét.
- Egy pár hete követjük figyelemmel az eseményeket. Az összes jel megvan – a
valószínűtlen eltűnések, mindig éjszaka, a hanyagul otthagyott holttestek, más
bizonyítékok hiánya... igen, valaki új. És úgy tűnik senki sem vállal felelősséget az
újoncért... - vett egy mély levegőt. - Nos, ez nem a mi problémánk. Nem is
figyeltünk volna fel rá, ha nem ilyen közel történik az ügy. Ahogy mondtam, ez
történik mindig. A szörnyek létezésének rettenetes következményei vannak.
Próbáltam nem a nevekre nézni a lapon, de annyira kitűntek a szövegből, mintha
vérrel írták volna őket. Öt ember, akinek az élete véget ért, akiknek most gyászol a
családja. Más volt elvont fogalomként gyilkosságnak tekinteni az eseteket, miután
az ember elolvasta ezeket a neveket. Maureen Gardiner, Geoffrey Campbell, Grace
Razi, Michelle O’Connell, Ronald Albrook. Emberek, akiknek voltak szülei,
gyerekei, barátai, háziállatuk, munkájuk, reményeik és terveik, emlékeik és
jövőjük...
- Velem nem ugyanez fog történni. - suttogtam, félig-meddig magamnak. - Nem
engedem, hogy ez legyen belőlem. Az Antarktiszon élünk majd.
Edward felhorkant, megtörve a feszültséget.
- Pingvinek. Nagyszerű.
Erőtlenül nevettem, levertem az újságot az asztalról, hogy ne kelljen látnom a
neveket, halkan pottyant le a linóleumra.
Persze, Edward számításba veszi a vadászati lehetőségeket is. Ő és „vegetariánus”
családja – mindannyian elkötelezettek az emberi életek megvédésére - inkább a
nagy ragadozókat szerették az étlapjukon látni.
- Alaszka akkor, a terv szerint. Csak valahova, sokkal messzebb, mint Juneau - oda
ahol már bőven van grizli is.
- Jobban hangzik. - mondta. - Vannak jegesmedvék is. Nagyon hevesek. És a
farkasok is nagyobbra nőnek.
Eltátottam a számat, hirtelen kifújtam a levegőt.
- Mi a baj? - kérdezte. Mielőtt visszanyertem volna az önkontrollt, megdöbbenés
tűnt fel az arcán, egész teste megmerevedett.
- Oh. Felejtsd el a farkasokat, ha sértőnek találod a gondolatát.
A hangja hűvös, hivatalos volt, a vállai merevek.
- A legjobb barátom volt, Edward. - motyogtam. Fájt, hogy múlt időben kellett
mondanom. - Persze, hogy sértő a gondolat is.
- Kérlek bocsásd meg a meggondolatlanságomat. - mondta, még mindig
hivatalosan. - Nem kellett volna megemlítenem.
- Ne aggódj emiatt.
A kezeimet bámultam, ahogy ökölbe szorítottam őket az asztalon.
Egy percig mindketten csendben voltunk, aztán éreztem, hogy hideg ujjai az állam
alatt voltak, hogy felemeljem a fejemet. Az arckifejezése sokkal gyengédebb volt
most.
- Sajnálom. Tényleg.
- Tudom. És tudom, hogy az nem ugyanaz. Nem kellett volna így viselkednem.
Csak hát... épp Jacobon gondolkoztam, mielőtt megjöttél. - tétováztam.
Homokszínű szemei akárhányszor Jacob nevét szóba hoztam, mintha sötétebbek
lettek volna. A hangom kérlelő lett.
- Charlie azt mondja, Jakere nehéz idők járnak... Megbántottam...ez az én hibám.
- Semmi rosszat nem tettél Bella.
Mély levegőt vettem.
- Valamit tennem kell, hogy jobb legyen, ennyivel tartozom neki. És ez Charlie
egyik feltétele...
Az arca ismét merev, szoborszerű lett, miközben beszéltem.
- Tudod, hogy szó sem lehet róla, hogy védelem nélkül egy vérfarkas közelébe
menj, Bella. És az meg megtörné a megállapodást, ha valamelyikünk átmenne az ő
földjükre. Háborút akarsz kezdeni?
- Persze, hogy nem!
- Akkor meg nincs tovább értelme erről vitázni.
Elvette a kezét és elfordult, új témát keresett. Körbenézett, majd a tekintete megállt
valamin mögöttem, majd elmosolyodott, habár szeme továbbra is óvatos volt.
- Örülök, hogy Charlie végre kienged – el kéne már jutnod egy könyvesboltba.
Nem hiszem el, hogy megint az Üvöltő szeleket olvasod. Nem tudod még fejből az
egészet?
- Nem mindenkinek van fényképezőszerű memóriája. - mondtam röviden.
- Fényképezőszerű memória vagy sem, nem értem, miért szereted. A szereplők
szörnyű emberek, akik tönkreteszik egymás életét. Nem tudom, Heathcliff és Cathy
miként végezné, ha Rómeó és Júlia, Elizabeth Bennet és Mr. Darcy jellegű párok
sorába kellene állítani őket. Ez nem egy szerelmi történet, ez egy gyűlölet története.
- Van pár komoly példányod a klasszikusokból. - csattantam.
- Talán mert az antikvitás nem nyűgöz le. - mondta mosolyogva, láthatóan
elégedetten, hogy sikerült kizökkentenie.
- Most őszintén, miért olvasod el újra és újra? - A szemeiben most már élénk
kíváncsiság tűnt fel, próbálta – újra - megfejteni furcsa agyműködésemet.
Átnyúlt az asztal fölött és kezébe vette az arcomat.
- Mi vonz annyira benne?
Őszinte kíváncsisága lefegyverző volt.
- Nem vagyok biztos benne, - kezdtem, próbáltam összefüggő lenni, míg tekintete
egyáltalán nem szándékosan összezavarta a gondolataimat. - Valamiért az
elkerülhetetlenség miatt. Hogy semmi sem választhatja őket szét- sem a nő
önzősége, vagy a férfi gonoszsága, vagy végül a halál...
Arca elmélyültnek tűnt, amíg a szavaimon töprengett. Egy pillanat múlva
elmosolyodott.
- Még mindig azt gondolom, jobb történet lenne, ha egyiküknek lenne valami
tulajdonsága, ami mindent helyrehozna.
- Ez egyfajta nézőpont. - válaszoltam ellenkezve. - A szerelmük az egyetlen
megváltó dolog számukra.
- Remélem neked jobb érzéked van ehhez – szerelembe esni egy ...veszélyes
alakkal.
- Kicsit késő már amiatt aggódnom, hogy kivel esek szerelembe, - mutattam rá a
lényegre - de figyelmeztetés nélkül is, úgy tűnik, egész jól boldogulok.
Halkan nevetni kezdett.
- Örülök, hogy te így látod.
- Nos, én meg remélem, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy elkerülj egy ilyen önző
alakot. Catherine minden baj forrása, nem Heatchliff.
- Figyelni fogok. - ígérte.
Sóhajtottam egyet. Nagyon jó volt a figyelemelterelésben.
A kezeimet a kezére tettem és az arcomhoz húztam.
- Látnom kell Jacobot.
Lehunyta a szemét.
- Nem.
- Nem veszélyes, tényleg. - mondtam, ismét kérlelve. - Egész napokat töltöttem
velük La Push-on és soha semmi nem történt.
De hibát vétettem, a hangom megbicsaklott a mondat végén, mert rájöttem, hogy ez
így nem teljesen igaz. Nem igaz, hogy soha nem történt semmi.
Felvillant egy apró régi emlék – egy hatalmas szürke farkas ugrani készült,
pengeéles fogait rám villantotta-, a tenyerem izzadni kezdett, ahogy eszembe jutott,
mennyire féltem.
Edward meghallotta, ahogy felgyorsult a szívverésem, bólintott, mintha hangosan
bevallottam volna, hogy hazudok.
- A vérfarkasok eléggé labilisak. Néha megsérülnek a közelükben az emberek.
Vagy meghalnak.
Ellenkezni akartam, de egy újabb bevillanó kép belém fojtotta a szót.
Emily Young gyönyörű arca jelent meg a fejemben, akinek arcán három sötét seb
éktelenkedett, a jobb szeme sarkától egészen a szájáig, örökké féloldalas grimasszá
torzítva mosolyát.
Diadalmas arckifejezéssel várta, hogy megtaláljam a hangomat.
- Nem ismered őket. - suttogtam.
- Jobban ismerem őket, mint gondolnád, Bella. Legutóbb én is ott voltam.
- Legutóbb?
- Olyan hetven évvel ezelőtt kereszteztük egymás útját a farkasokkal... Hoquiam
mellett éltünk. Ez még azelőtt volt, hogy Alice és Jasper csatlakozott volna
hozzánk. Létszámfölényben voltunk velük szemben, de ez nem tántorította volna el
őket attól, hogy megtámadjanak, ha nincs Carlisle. Megpróbálta meggyőzni
Ephraim Blacket, hogy tudunk békében egymás mellett létezni, és akkor kötöttük a
megállapodást.
Jacob ükapjának nevének említésére felkaptam a fejem.
- Azt hittük Ephraim halálával együtt a vérvonal is kihalt... - mormolta Edward,
úgy tűnt, mintha inkább magához beszélt volna - „...hogy az a genetikai eltérés, ami
a mutációt okozta, eltűnt... - félbeszakította magát, majd szinte vádlón rám nézett.
- A balszerencséd napról napra meggyőzőbbnek hangzik. Észrevetted, hogy
mágnesként vonzod a bajt, olyannyira, hogy ez elég erős volt ahhoz, hogy egy
csapat mutáns kutya visszatért a kihalás széléről? Ha a balszerencsédet palackozni
tudnánk, tömegpusztító fegyver lenne a kezünkben...
Elengedtem a fülem mellett a tréfálkozását, figyelmemet a feltételezése ragadta
meg – ezt komolyan mondta?
- De nem én támasztottam fel őket. Nem érted?
- Mit nem értek?
- Nem a balszerencsém az ok. A vérfarkasok azért tértek vissza, mert ti, a vámpírok
is visszatértetek.
Edward meglepődöttségtől dermedten bámult rám.
- Jacob azt mondta, az indította el a dolgokat, hogy itt van a családod. Azt hittem,
hogy ezt már tudtad...
Összevonta a szemöldökét.
- Tehát ezt gondolják?
- Edward, nézd a tényeket. Hetven évvel ezelőtt ide jöttetek és megjelentek a
vérfarkasok. Visszatértetek, és a vérfarkasok ismét feltűntek. Szerinted ez csupán
véletlen egybeesés?
Szeme összeszűkült, tekintete révedező lett.
- Carlisle-t érdekelni fogja ez a teória.
- Teória... - mondtam gúnyosan.
Egy percig némán bámulta a szakadó esőt az ablakon keresztül, belegondoltam,
ahogy azon elmélkedik, hogy a családja jelenlétének hatására a helyiek
óriáskutyákká változnak.
- Érdekes, de nem igazán fontos részlet. - motyogta egy perccel később. - A helyzet
a régi.
Ezt könnyedén lefordíthattam: csak semmi vérfarkas barát.
Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem Edwarddal. Nem arról volt szó, hogy
indokolatlan lett volna a félelme, csak egyszerűen nem értette meg. Fogalma sem
volt róla, milyen sokat köszönhetek Jacob Blacknek – sokkal többet, mint az
életem, talán a józan eszemet is. Nem szívesen beszéltem erről a sivár időszakról
senkivel, pláne nem Edwarddal.
Csak védeni próbált azzal, hogy elment, próbálta megmenteni a lelkemet.
Nem tartottam felelősnek azokért a dolgokért, amiket csináltam, amíg távol volt,
vagy az elszenvedett fájdalomért.
Ő viszont magát okolta.
Tehát nagyon óvatosan kellett előadnom a mondandómat.
Felálltam, és megkerültem az asztalt. Kinyújtotta a kezeit felém, az ölébe ültem és
elfészkeltem magam hideg, dermedt ölelésében.
A kezeit figyeltem, amíg beszéltem.
- Kérlek, csak figyelj egy percre. Ez sokkal fontosabb, ez nem egy régi barát
pillanatnyi szeszélye. Jacob szenved. - A hangom elcsuklott ennél a szónál. - Nem
tudok nem segíteni neki. Csak azért, mert nem mindig ember... Figyelj, ő itt volt
nekem, amikor én... nem igazán voltam emberi saját magamhoz. Nem tudhatod,
milyen is volt...
Tétovázni kezdtem. Edward karjai mereven öleltek, kezeit ökölbe szorította, az
inak is tisztán látszódtak.
- Ha Jacob nem segített volna...nem tudom, mire jöttél volna haza. Ennél sokkal
többel tartozok neki, Edward.
Óvatosan az arcára pillantottam.
A szemeit lehunyta, az álla megfeszült.
- Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy elhagytalak. - suttogta. - Soha,
ha százezer évig élek se.
A kezeim közé fogtam az arcát és vártam, végül sóhajtott és kinyitotta a szemét.
- Csak a helyes dolgot próbáltad tenni. És biztos vagyok benne, hogy bárki mással
– aki nem olyan dilis, mint én- működött volna a dolog. És amúgy is, már itt vagy.
Csak ez számít.
- Ha nem hagytalak volna el, most nem éreznél késztetést arra, hogy az életedet
kockáztasd, hogy megnyugtass egy kutyát.
Összerezzentem.
Már hozzászoktam Jacob lekicsinylő megjegyzéseihez - vérszívó, pióca,
parazita...Valahogy sokkal keményebben hangzott Edward bársonyos hangján.
- Nem tudom, hogyan tudnám helyesen megfogalmazni. - szólt ridegen Edward. -
Kegyetlenül fog hangzani. De a múltban túlságosan közel voltam ahhoz, hogy
elveszítselek. Tudom, milyen érzés arra gondolni, hogy tényleg el is veszítettelek.
Nem viselnék el több veszélyes dolgot.
- Bíznod kell bennem. Rendben leszek.
Az arcára megint kiült a fájdalom.
- Kérlek, Bella. - suttogta.
Hirtelen lángoló arany szemeibe néztem.
- Mire kérsz?
- Kérlek, tedd meg értem. Próbálj biztonságban maradni. Én megteszem, amit
tudok, de nagyra értékelném, ha segítenél egy kicsit.
- Meglátom, mit tehetek. - motyogtam.
- Van fogalmad arról, mennyire fontos vagy nekem? Bármi fogalmad arról,
mennyire szeretlek?
Szorosan a kemény mellkasához szorított, az állát a fejemre támasztotta.
Ajkaimat jéghideg nyakához szorítottam.
- Én tudom, mennyire szeretlek téged. - válaszoltam.
- Egy apró fácskát hasonlítasz egy teljes erdőhöz.
A szemeimet forgattam, de nem vette észre.
- Lehetetlen.
Megcsókolta a fejem tetejét, majd sóhajtott.
- Nincsen semmi vérfarkas.
- Nem kezdem elölről a vitát. Látnom kell Jacobot.
- Akkor meg kell, hogy állítsalak.
Teljesen biztos volt benne, hogy ez nem lehet probléma. És biztos voltam benne,
hogy igaza van ebben.
- Majd meglátjuk. - blöfföltem azért. - Ő még mindig a barátom.
Megéreztem Jacob üzenetét a zsebemben, mintha hirtelen tíz kilót nyomott volna.
Szinte hallottam a hangját, és úgy tűnt, egyetért Edwarddal – ami a valóságban
sosem történt volna meg.
Semmi sem változott. Sajnálom...