2. fejezet: Kibúvó

Furcsa vidámságot éreztem, miközben spanyol óráról sétáltam a büfé felé, és ez
nem csak amiatt volt, mert a világ legtökéletesebb emberének a kezét fogtam, habár
ez is közrejátszott benne. Talán azért volt mindez, mert tudtam, hogy vége volt a
szobafogságomnak és újra szabad nő voltam.
Vagy talán nem is volt különösebb ok rá. Talán az egész épületet belengő
szabadságérzés okozta az egészet. Az iskolának lassan vége volt, és feszültség
-különösen a végzős évfolyam körében- szinte tapintható volt a levegőben. A
szabadság már elérhető közelségbe került, minden ezzel volt tele.
A büfé falai tele voltak poszterekkel, a szemetesek túlcsordultak a színes
szórólapoktól; voltak, amik emlékeztetettek, hogy vegyünk évkönyveket,
évfolyamgyűrűket; vagy hirdetmények, melyekből megtudtuk az érettségi talárok,
kalapok és különféle bojtok rendelésének határidejét; neonszínű szórólapokkal
kampányoltak az elsősök az osztálytitkárokért, és rózsakeretes plakátok hirdették
az idei bál napját.
A nagy esemény ezen a héten volt esedékes, de megígértettem Edwarddal, hogy
szó sem lehet róla, hogy újra elmenjünk. Amúgy is, ezt az emberi élményt már
megtapasztaltam.
Nem, mégiscsak a személyes szabadságom miatt voltam ma izgatott. A tanév vége
nem okozott akkora örömöt, mint a többi diáknak. Tulajdonképpen ideges lettem,
ha csak erre gondoltam. De próbáltam nem gondolni rá.
Ami elég nehezen ment egy ilyen hatalmas horderejű eseménynél, mint az
érettségi.
„Elküldted már a meghívókat?” kérdezte Angela, mikor Edward és én leültünk az
asztalhoz. A szokásossal ellentétben ma laza lófarokba fogta a haját, és kicsit
eszelősnek tűnt a tekintete.
Alice és Ben Angela két oldalán ültek. Ben egy képregényben volt elmélyedve, a
szemüvege lecsúszott az orráig. Alice zavarba ejtő módon tanulmányozta a
szokásos farmer-póló összeállításomat. Valószínűleg megint a ruhatáram
átalakításán gondolkodott. Sóhajtottam egyet. A divathoz való közömbös
hozzáállásom bosszantotta. Ha megengedném neki, minden nap felöltöztetne –
néhányszor még napközben is- ,mint egy életnagyságú, háromdimenziós
próbababát.
„Nem.” válaszoltam Angelának. „Teljesen felesleges. Renée tudja, mikor
érettségizek. Ki másnak kellene meghívót küldenem?”
„És te hogy állsz, Alice?”
Alice elmosolyodott.
„Már végeztem.”
„De jó neked.” nyögte Angela. „Anyának vagy ezer unokatesója van, és elvárja
tőlem, hogy mindenkinek kézzel írt meghívót küldjek. Kéztőgyulladást fogok
kapni. Nem halogathatom tovább, de rosszul vagyok, ha rágondolok.”
„Én segítek neked” ajánlottam fel. „Ha nem zavar a borzalmas kézírásom.”
Charlienak tetszeni fog. A szemem sarkából láttam, hogy Edward elmosolyodott.
Neki is tetszett az ötlet- teljesítem Charlie feltételeit, anélkül, hogy vérfarkasokat
kevernék a dologba.
Angela hálásan rám nézett.
„Ez nagyon rendes tőled. Átmegyek majd hozzád, amikor csak szeretnéd.”
„Inkább én mennék át hozzád, ha ez így jó lenne. Már rosszul vagyok a házunktól.
Charlie tegnap feloldotta a szobafogságot.”
Elvigyorodtam, ahogy közöltem velük a jó hírt.
„Nahát, tényleg?” kérdezte Angela. Mindig odafigyelő barna szemében izgatottság
tűnt fel. „Pedig azt mondtad, egész életedre fogva tart.”
„Én még jobban meglepődtem, mint te. Azt hittem még a fősulit is elvégzem,
mielőtt kiengedne.”
„Ez nagyszerű Bella! El kell mennünk megünnepelni!”
„Nem is tudod, milyen jól hangzik.”
„Mit csináljunk?” merengett Alice, arca felderült, ahogy számításba vette a
lehetőségeket.
Alice ötletei általában kicsit nagyszabásúak voltak nekem, és szinte már láttam a
szemében, hogy hajlott afelé, hogy rögtön el is kezdje szervezni a dolgokat.
„Bármire is gondolsz Alice, nem hinném, hogy elég szabad vagyok hozzá.”
„A szabad az szabad, nem?” kérdezte.
„Azért biztos vagyok benne, hogy vannak megkötések- mint például az
országhatárok.”
Angela és Ben nevetni kezdtek, de Alice csalódott képet vágott.
„Tehát akkor, mit csinálunk ma este?” kérdezte továbbra is kitartóan.
„Semmit. Figyelj, adjunk neki pár napot, hogy kiderüljön, tényleg nem csak viccelt.
Amúgy is, holnap iskola van.”
„Akkor megünnepeljük a hétvégén.” Alice lelkesedését képtelenség volt letörni.
„Rendben.” mondtam, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetem.
Tudtam, hogy nem akarok semmi szokatlant csinálni, jobb volt lassabb tempóban
haladni Charlieval. Adni kellett neki egy esélyt, hogy belássa, mennyire
megbízható és érett vagyok, mielőtt szívességet kérnék tőle.
Angela és Alice a lehetőségekről kezdtek beszélgetni, Ben csatlakozott hozzájuk,
félretolva a képregényét.
A figyelmem elkalandozott.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a szabadságom már közel sem tűnt olyan
örömtelinek, mint egy perccel ezelőtt.
Amíg ők arról beszélgettek, mit csinálhatnánk Port Angelesben vagy Hoquiamban,
elégedetlennek kezdtem magam érezni.
Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, miből fakadt a nyugtalanságom.
Mióta elbúcsúztam Jacob Blacktől a ház mögötti erdőben egy, a gondolataimban
újra és újra felbukkanó, kínzó kép gyötört. Bizonyos időközönként bevillant ez a
kép, mintha valami bosszantó ébresztőóra csörgött volna félóránként, és a
gondolataimat Jacob szenvedő arca töltötte ki. Ez volt az utolsó emlékem róla.
Amint a zavaró vízió újból megjelent, pontosan tudtam, miért voltam elégedetlen a
szabadságommal. Mert nem lehetett teljes.
Persze, elmehettem, ahová csak akarta- kivéve La Push-t, bármit megtehettemcsak
Jacobot nem láthattam. Az asztalhoz dermedtem.
Kell lennie valamilyen középútnak.
„Alice?Alice!”
Angela hangja rántott vissza az ábrándozásból.
A kezével Alice üres, távolba révedő szemei előtt integetett. Felismertem Alice
arckifejezését – automatikusan pánik szaladt végig a testemen.
Üres tekintete elárulta, hogy valami teljesen más dolgot látott, nem a minket
körülvevő közönséges ebédlőt, hanem valamit, ami számára szintén ugyanúgy
igazinak tűnt.
Ekkor Edward elnevette magát, nagyon természetes, megnyugtató módon.
Angela és Ben ránézett, de az én pillantásom továbbra is Alice-ra szegeződött.
Hirtelen összerezzent, mintha valaki megrúgta volna az asztal alatt.
„Máris szundikálsz Alice?” ugratta Edward.
Alice ismét önmaga volt.
„Bocsi, azt hiszem, megint álmodoztam.”
„Jobb álmodozni, mint belegondolni, hogy még két óra van hátra a suliból.” szólt
Ben.
Alice ezután még nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a beszélgetésbe- talán
kicsit túl naggyal is.
Egyszer észrevettem, ahogy összenéztek Edwarddal, csupán egy pillanatig tartott az
egész, azután visszanézett Angelára, mielőtt bárki is észrevette volna.
Edward csendben volt, szórakozottan játszott egy tincsemmel. Türelmetlenül
vártam, hogy beszélhessek Edwarddal Alice látomásáról, de a délután további
részében egy percre sem maradtunk kettesben.
Ez furcsának tűnt, már-már szándékosnak.
Ebéd után Edward lassan Ben mellett lépdelt, egy iskolai feladatról beszélgettek,
amiről tudtam, hogy már megcsinálta. Ezután mindig volt valaki mellettünk,
mialatt egyik óráról a másikra mentünk, pedig általában volt pár percünk, amit
egyedül tölthettünk.
Mikor felhangzott az utolsó csengetés is, Edward beszélgetni kezdett Mike
Newtonnal, lépést tartott vele, míg Mike elindult a parkoló felé. Követtem őket,
hagytam, hogy Edward magával húzzon.
Zavartan figyeltem őket, miközben Mike válaszolgatott Edward szokatlanul
barátságos kérdéseire.
Úgy tűnt, Mikenak problémák adódtak a kocsijával.
„...pedig már kicseréltem az aksit,” mesélte Mike maga elé meredve, majd óvatosan
Edwardra pillantott.
Zavarban volt, akárcsak én.
„Talán a vezetékek?” kérdezte Edward.
„Talán. Tényleg nem értek semmit a kocsikhoz.” tette hozzá Mike. „Valakivel át
kéne nézetnem, de most nincs pénzem, hogy levigyem a Dowling's-hoz.”
Már nyitottam a számat, hogy ajánljam neki az én szerelőmet, aztán be is csuktam.
A szerelőm elég elfoglalt volt mostanában- óriásfarkasként rohangálva nem igazán
ért rá ilyesmire...
„Én értek hozzá valamicskét. Átnézhetem, ha szeretnéd,” ajánlotta fel Edward.
„Csak előbb hazaviszem Alice-t és Bellát.”
Mike és én is tátott szájjal bámultunk Edwardra.
„Ööö...köszi,” motyogta magához térve Mike. „De most dolgozni kéne mennem.
Talán máskor.”
„Rendben.”
„Sziasztok.” Mike bemászott az autójába, hitetlenül csóválta a fejét.
Edward Volvo-ja, benne Alice-szel, csak két kocsival állt arrébb.
„Ez még mi volt?” kérdeztem miközben Edward kinyitotta az utasoldali ajtót.
„Csak segítőkész voltam.” válaszolta Edward.
Aztán Alice, miközben a hátsó ülésen várt, gyorsan fecsegni kezdett.
„Annyira azért nem vagy jó szerelő, Edward. Talán vedd rá Rosalie-t, hogy nézze
át ma este majd a kocsit, csak hogy mégis rendben legyen, ha Mike elfogadja a
segítségedet. Na nem mintha nem lenne vicces az arcát látni, mikor Rosalie bukkan
fel, hogy segítsen. De mivel Rosalie-ról mindenki úgy tudja, hogy az ország másik
végében jár egyetemre, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb ötlet. Sőt. Szóval
mégiscsak neked kéne megnézned Mike autóját. Csak egy jó olasz sportkocsi
apróbb tuningjai lenne magas neked. És ha már szóba került Olaszország és a
sportkocsik, és amit ott kötöttem el, még mindig tartozol egy sárga Porsche-vel.
Nem hiszem, hogy várni akarok karácsonyig...”
Egy perc múlva már nem figyeltem rá, hagytam, hogy a hangja csak háttérzaj
legyen, úgy döntöttem türelmes leszek.
Úgy tűnt, Edward próbálta kerülni a kérdéseimet. Rendben. Hamarosan úgyis
egyedül kell lennie velem. Csak idő kérdése.
Ez Edwardnak is megfordult a fejében.
Szokásosan kitette Alice-t a Cullenek kocsifelhajtójánál, habár ekkor már azt
vártam, hogy az ajtóig kísérje és besétál vele.
Mikor kiszállt, Alice éles pillantást vetett felé, de Edward teljesen nyugodtnak tűnt.
„Viszlát később.” szólt. Alig észrevehetően bólintott egyet.
Alice megfordult és eltűnt a fák között.
Edward csendben volt, amíg megfordult az autóval és Forks felé indult.
Vártam, hogy magától előhozza a témát. De nem tette, amitől feszült lettem. Mit
látott ma Alice ebédnél? Valamit, amit nem akart elmondani, és próbáltam okot
találni rá, hogy miért kell titkolóznia előttem.
Talán jobb lett volna, ha felkészülök, mielőtt rákérdezek. Nem akartam kiborulni,
amitől azt hihetné Edward, hogy nem tudom kezelni a dolgot, bármi is volt az.
Így hát néma csendben ültünk mindketten, míg oda nem értünk Charlie házához.
„Van egy kis házi feladat mára.” mondta.
„Ühüm.” helyeseltem.
„Szerinted ma is beenged?”
„Charlie nem volt dühös, amikor hazahoztál a suliból.”
De biztos voltam benne, hogy hamar durcás lenne, ha hazatérve itt találná
Edwardot. Talán valami különlegeset kéne csinálnom vacsorára.
Elindultam fel a lépcsőn, Edward követett. Lehevert az ágyamra és bámult kifelé az
ablakon, úgy tűnt látta, hogy ideges vagyok.
Elpakoltam a táskámat és bekapcsoltam a számítógépet. Még volt egy e-mail
anyutól, amire nem válaszoltam, és rögtön idegeskedni kezdett, ha sokáig
halasztgattam.
Doboltam az ujjaimmal, míg vártam, hogy az ősrégi gép életre keljen, az ujjaim az
asztalon kopogtak, szaggatottan és idegesen.
Aztán az ujjai az enyémeken voltak, lefogva őket.
„Kicsit türelmetlenek vagyunk ma?” mormolta.
Szarkasztikus megjegyzést fogalmazva felnéztem rá, de az arca közelebb volt, mint
amire számítottam.
Arany szemei csak pár centire voltak, hideg leheletét éreztem nyitott ajkaimon.
Szinte az ízét is éreztem a nyelvemen.
Nem emlékeztem, mit akartam mondani. Nem emlékeztem a nevemre sem.
Nem adott esélyt, hogy összeszedjem magam.
Ha én dönthettem volna, az időm nagy részét azzal töltöttem volna, hogy Edwardot
csókolom.
Semmilyen eddig tapasztalt élményem nem volt ahhoz fogható, ahogy hideg,
márványszerű, de mindig nagyon óvatos ajkai az enyémekkel egyszerre mozogtak.
De nem túl gyakran dönthettem én.
Kicsit meg is lepett, mikor az ujjaival a hajamba túrt, és az arcomat az övéhez
húzta.
A kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és azt kívántam, bárcsak erősebb lehetnékelég
erős ahhoz, hogy itt tartsam őt.
Egyik keze lesiklott a hátamon, közelebb vonva kőszerű mellkasához. A pulóvere
ellenére a bőre elég hideg volt ahhoz, hogy megborzongjak – kellemes borzongás
volt, a boldogság miatt, de a kezeivel kezdett távolabb tartani.
Tudtam, hogy úgy három másodpercem volt, mielőtt sóhajt egyet és gyorsan
elfordít magától, és mond valamit arról, hogy erre a délutánra eleget kockáztattuk
az életemet.
Az utolsó másodperceimet kihasználva közelebb vontam magam hozzá, szinte
felvettem a körvonalait.
A nyelvem hegyével megtaláltam alsó ajkának az ívét, hibátlanul sima volt, mintha
polírozva lett volna, és az íze -
Elhúzta a fejem az övétől, könnyedén kibontotta magát az ölelésemből –
valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy minden erőmet beleadtam.
Mély torokhangon kuncogott egyet.
A szemei fénylettek az -annyira szigorúan fegyelmezett -izgatottságtól.
„Ah, Bella.” sóhajtotta.
„Mondanám, hogy sajnálom, de nem.”
„És sajnálnom kellene, hogy nem sajnálod, de nem teszem. Talán vissza kéne
ülnöm az ágyra.”
Kicsit szédülve fújtam ki a levegőt.
„Ha szerinted ez szükséges...”
Féloldalasan elmosolyodott és kiszabadította magát.
Párszor megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon majd visszafordultam a számítógép
felé. Már bemelegedett és zúgott. Nos, inkább nyögdécselve döcögött, mint zúgott.
„Írd Renée-nek, hogy üdvözlöm.”
„Persze.”
Átolvastam Renée e-mailjét, de pár hajmeresztő dolognál a fejemet csóváltam.
Ugyanúgy szórakoztatott és elborzasztott, mint mikor legelőször olvastam.
Annyira jellemző volt anyura, hogy teljesen elfelejtette, mennyire rettegett a
magasságtól, és ez csak akkor jutott eszébe, mikor épp az ejtőernyőhöz, és egy
oktatóhoz szíjazták épp.
Kicsit zavart, hogy Phil, aki már lassan két éve a férje volt, megengedte ezt.
Jobban kellett volna figyelnem anyura. Én sokkal jobban ismertem őt.
Engedned kell, hogy a saját útjukat járják, emlékeztettem magam. Hagynod kell,
hogy éljék a saját életüket.
Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy Renéere figyeltem, türelmesen
lebeszéltem a legőrültebb terveiről, és jóindulatúan beletörődtem abba, amiről nem
sikerült.
Mindig elnéző voltam anyuval, szórakoztatott, talán kicsit leereszkedően is
kezeltem. Láttam a rengeteg hibáját és magamban nevettem rajtuk. Szórakozott
Renée.
Én teljesen más voltam, mint anyu. Elmélyült és elővigyázatos. A megbízható, a
felnőtt. Így láttam magamat. Így ismertem magamat.
Még mindig lüktetett a vér a fejemben Edward csókjától.
Már nem változtathattam meg anya egész életét megváltoztató tévedését. Ostobán,
szerelemtől elvakultan, alighogy kikerült a középiskolából férjhez ment egy olyan
emberhez, akit alig ismert, aztán egy évvel később jöttem én. Mindig azt
mondogatta, hogy semmit sem bánt meg, és én voltam a legszebb ajándék, amit
kaphatott az élettől.
Állandóan arra tanított – az okos emberek komolyan veszik a házasságot. Az érett
emberek előbb egyetemre mennek és karriert építenek, aztán kezdenek bele egy
komoly kapcsolatba. Tudta, hogy soha nem lennék olyan felelőtlen, ostoba és
kisvárosi, mint ő volt annak idején...
Összeszorítottam a fogam és próbáltam koncentrálni, miközben a levélre
válaszoltam.
Aztán elértem a levél búcsúsorához – és eszembe jutott, miért nem írtam előbb.
Jóideje nem mondtál semmit Jacobról, írta. Mi van vele mostanában?
Charlie súgott neki biztos.
Sóhajtottam, majd gyorsan gépelni kezdtem, a választ két kevésbé érdekes
bekezdés közé szorítottam.
Jacob rendben van. Azt hiszem. Nem sokat látom, a legtöbb idejét a barátaival tölti
lent La Pushban mostanában.
Fanyarul elmosolyodtam, majd hozzáírtam Edward üdvözletét és a 'küldés'-re
kattintottam.
Addig, míg ki nem kapcsoltam a gépet és el nem fordultam az asztaltól, nem is
figyeltem, hogy Edward mindvégig csendben mögöttem állt.
Már majdnem elkezdtem volna leszidni, hogy a vállam fölött mindent elolvasott, de
rájöttem, hogy nem is rám figyelt.
Egy lapos fekete dobozt vizsgált, aminek közepéből vezetékek lógtak ki, egyáltalán
nem úgy festett a dolog, mintha még működőképes lenne, bármi is volt az.
Egy másodperccel később beugrott, hogy ez az volt, amit Emmett, Rosalie és
Jasper adott szülinapomra.
Teljesen megfeledkeztem a szülinapi ajándékokról, amik a gardrób padlóján
porosodtak.
„Ezzel meg mit műveltél?” kérdezte halálra rémülten.
„Nem akart kijönni a műszerfalból.”
„Ezért úgy érezted, meg kell kínoznod?”
„Tudod hogyan bánok a szerszámokkal. Nem volt szándékos.”
Arcán tettetett tragikus arckifejezés ült, majd megcsóválta a fejét.
Vállat vontam.
„Hát, ez van.”
„Megbántódnának, ha ezt így meglátnák.” szólt. „Azt hiszem, mégis jobb volt,
hogy házi őrizetben voltál. Szereznem kell egy ugyanilyet, hogy kicseréljem,
mielőtt észreveszik.”
„Kösz, de nincs szükségem drága hifire.”
„Nem a te kedvedért fogom kicserélni.”
Sóhajtottam egyet.
„Nem igazán használtad a múlt évi szülinapi ajándékaidat.” szólt zsémbesen.
Egy téglalap alakú papírral legyezgette magát.
Nem válaszoltam, attól tartottam, remegne a hangom.
A katasztrofális 18. születésnapomra- az összes hosszú távú következményeivel
együtt – nem igazán akartam emlékezni és az is meglepett, hogy ő hozta szóba. Ez
a téma őt még érzékenyebben érintette, mint engem.
„Tudod, hogy ezek nemsokára lejárnak?” kérdezte felém nyújtva a papírt.
Ez egy másik ajándék volt – repülőjegy-utalványok, amit Carlisle és Esme adtak,
hogy meglátogathassam Renée-t Floridában.
Vettem egy mély levegőt és halkan válaszoltam.
„Nem. Teljesen megfeledkeztem róluk.”
Az arckifejezése normális volt, semmi jele nem volt, hogy valami negatív dologra
gondolna miközben folytatta.
„Hát, van egy kis időnk még. Szabad lettél...és úgysincs tervünk a hétvégére, mivel
nem akarsz velem jönni a bálba. Miért nem ezzel ünnepeljük meg a
szabadságodat?”
Tátva maradt a szám.
„Azzal, hogy Floridába megyek?”
„Valami olyasmit mondtál, hogy maradhatunk országhatáron belül.”
Csak bámultam rá, kétkedőn, próbáltam rájönni, honnan jött ez az ötlete.
„Nos?” kérdezte. „Meglátogatjuk Renée-t vagy sem?”
„Charlie nem fogja megengedni.”
„Charlie nem tarthat vissza attól, hogy meglátogasd az édesanyádat. Még mindig az
övé az elsődleges felügyeleti jog feletted.”
„Senkinek sincs felügyeleti joga felettem. Felnőtt vagyok.”
Tökéletes mosolyt villantott fel.
„Pontosan.”
Egy pillanatra átgondoltam a dolgot, mielőtt eldöntöttem volna, hogy nem érdemes
vitatkoznom.
Charlie mérges lesz – nem amiért meglátogatom Renée-t, hanem mert Edward
velem jön. Hónapokig nem fog hozzám szólni és talán megint szobafogság lesz a
vége. Sokkal okosabb lenne nem felhozni a témát. Talán majd pár hét múlva,
ballagási szívességként vagy hasonló.
De az ötletet, hogy most láthatnám anyát, nem pedig hetek múlva, nehéz volt
visszautasítanom. Nagyon rég láttam Renée-t. Nyugodt körülmények között még
régebben.
Legutóbb, mikor vele voltam Phoenixben, egész idő alatt a kórházi ágyban voltam.
Mikor ő volt itt legutóbb, katatóniás állapotban voltam. Nem épp a legjobb
emlékeket hagytam neki. És talán, ha látja, hogy milyen boldog vagyok Edwarddal,
szólna Charlienak, hogy álljon le.
Edward az arcomat fürkésztem, míg fontolgattam a dolgot.
Végül felsóhajtottam.
„Ne ezen a hétvégén.”
„Miért ne?”
„Nem akarok Charlieval vitázni. Nem most, hogy végre megbocsátott.”
Összevonta a szemöldökét.
„Szerintem ez a hétvége tökéletes lenne.” motyogta.
Csóváltam a fejemet.
„Máskor.”
„Tudod, nem csak te voltál az egyetlen, akit ebbe a házba kényszerítettek.” szólt
rosszallón.
Újból rám tört a gyanakvás. Ez a fajta viselkedés nem volt jellemző rá. Mindig
hihetetlenül önzetlen volt, tudtam, hogy ezzel kényeztetett engem.
„Oda mész, ahová csak akarsz.” mondtam.
„Nélküled nincs semmi odakint a világban, ami felkeltené az érdeklődésemet.”
A szemeimet forgattam a túlzásától.
„Komolyan mondtam.” szólt.
„Haladjunk csak lassabban a külvilággal, rendben? Például, kezdhetnénk egy
mozival Port Angelesben...”
Sóhajtott.
„Nem bánom. Majd később beszélünk még erről.”
„Nincs miről beszélnünk.”
Vállat vont.
„Oké, akkor, új téma.” szóltam. Már majdnem megfeledkeztem a délutáni
aggódásomról – ezt akarta?
„Mit látott ma Alice ebédnél?”
A szemeim az arcára tapadtak, amíg beszéltem, figyeltem a reakcióit.
Az arca nyugodt volt, topázszínű szemei csak egy árnyalatnyit lett ridegebb.
„Jaspert látta valami idegen helyen, valahol délnyugatra, Alice szerint az...előző
családjával. De nincs semmi oka arra, hogy visszamenjen.” Felsóhajtott. „Emiatt
aggódik.”
„Oh.”
Közel sem az volt, mint amire számítottam.
De persze érthető volt, hogy Alice Jasper jövőjét is figyelte. A lelkitársa volt, a
másik fele, habár az ő kapcsolatuk nem volt olyan színpadias, mint Rosalié és
Emmetté.
„Miért nem mondtad el korábban?”
„Nem láttam, hogy észrevetted.” szólt. „Talán nem is fontos.”
Teljesen elszabadult a fantáziám. Egy teljesen normális délutánom volt, míg addig
csavartam a dolgot, hogy úgy tűnt, Edward rejteget valamit előlem. Kezelésre
kellene járnom.
Lementünk a földszintre házit írni, arra az esetre, ha Charlie hamarabb bukkanna
fel.
Edward percek alatt végzett, én fáradságosan végigküzdöttem magam a matekon,
míg eldöntöttem, hogy itt az ideje összedobni Charlie vacsoráját.
Edward segített, de a nyers hozzávalók látványától arcokat vágott – az emberi étel
visszataszító volt számára.
Hagymás- tejfölös húst készítettem Swan nagyi receptje szerint, mert hízelegni
akartam Charlienak. Nem ez volt a kedvenc ételem, de Charlie örülni fog.
Úgy tűnt Charlienak már jó kedve volt, mikor hazaért. Még Edwarddal sem volt
szemtelen.
Edward szokás szerint kimentette magát a vacsora alól. Az esti híradó hangjai
beszűrődtek a nappaliból, de nem hittem, hogy Edward tényleg odafigyelt. Charlie,
miután legyűrt három adagot, kijjebb tolta a székét és elégedetten megsimogatta
jókora hasát.
„Ez nagyszerű volt, Bells.”
„Örülök, hogy ízlett. Milyen volt a munka?” Annyira az evésre koncentrált, hogy
nem tudtunk közben beszélgetni.
„Unalmas. Tényleg dögunalom volt. Mark és én tartottunk egy jó kis kártyapartit
délután.” tette hozzá széles vigyorral. „Én nyertem, tizenkilenc a héthez. Aztán egy
kicsit beszéltem Billyvel telefonon.”
Próbáltam tartani a szokásos arckifejezésemet.
„Hogy van?”
„Jól, jól. Az ízületei rosszalkodnak egy kicsit.”
„Oh, az nem jó.”
„Hát igen. Meghívott hozzájuk a hétvégére. A Clearwater-ök és Uley-k is jönnek.
Kis partiszerűség...”
„Huh.” volt az intelligens válaszom. De mit mondhattam volna? Tudtam, hogy nem
mehetek semmi vérfarkasbuliba, még szülői felügyelet mellett sem. Nem hiszem,
hogy Edwardot zavarná ha csak Charlie lógna lent La Pushban. Vagy azt
feltételezte, hogy mivel Charlie Billyvel töltené a legtöbb időt -aki ember, szóval az
apám nem lenne veszélyben?
Felálltam és összeszedtem a tányérokat, anélkül hogy Charliera néztem volna.
Betettem őket a mosogatóba, majd megnyitottam a csapot. Edward csendben
előbukkant és megfogta a konyharuhát.
Charlie sóhajtott, majd felállt abban a percben, úgy tűnt, majd mikor újra kettesben
leszünk, akkor hozza fel ismét a témát. Elindult a tévé felé, mint minden este
szokott.
„Charlie” szólt Edward társalogva.
Charlie megállt a kis konyhája közepén.
„Igen?”
„Mesélte Bella, hogy a szüleimtől repülőjegyeket kapott az előző szülinapjára,
hogy meglátogathassa Renée-t?”
Leejtettem a tálat, amit épp mosogattam. Leesett a konyhapultról és zajosan
landolt a földön. Nem tört el, de telefröcskölte a szobát és mindhármunkat
szappanos vízzel. De Charlie nem úgy tűnt, hogy észrevette volna.
„Bella?” kérdezte döbbenten.
A szememet a visszaszerzett tányérra szegeztem.
„Igen, ezt kaptam tőlük.”
Charlie hangosan nyelt egyet, majd összehúzta a szemöldökét mikor visszafordult
Edwardhoz.
„Nem nem említette.”
„Hmm.” mormolta Edward.
„Van valami okod arra, hogy szóltál?” kérdezte szigorúan.
Edward vállat vont.
„Lassan lejárnak. És szerintem megbántódna Esme, ha Bella nem használja fel az
ajándékát. De persze nem szólt semmit.”
Hitetlenkedve bámultam Edwardra.
Charlie egy percig gondolkodott.
„Talán jó ötlet meglátogatni anyádat, Bella. Örülne neki. Meglep, hogy nem szóltál
erről egy szót sem.”
„Elfelejtettem.” mondtam.
Rám meredt.
„Elfelejtetted, hogy valaki repülőjegyet adott neked?”
„Ühüm.” mormoltam tétován és visszafordultam a mosogatóhoz.
„Viszont azt mondtad, hogy lejárnak, Edward.” folytatta Charlie. „Hány jegyet
adtak a szüleid?”
„Egyet Bellának...és egyet nekem.”
A tányér, amit most ejtettem el a mosogatóban landolt, szóval nem csapott akkora
zajt. Könnyen meghallhattam, ahogy apu élesen kifújta a levegőt. Az ingerültségtől
és bosszúságtól éreztem, ahogy az arcomba futott a vér. Miért műveli ezt Edward?
Pánikba esve bámultam a buborékokat a mosogatóban.
„Erről szó sem lehet!” Charlie iszonyúan dühös lett, üvöltötte a szavakat.
„Miért?” kérdezte ártatlan meglepettséggel Edward. „Azt mondta, hogy jó ötlet,
hogy meglátogassa az édesanyját.”
Charlie nem figyelt rá.
„Te csak nem mész sehova vele, kishölgy!” ordította. Megfordultam, és láttam,
hogy az ujjával felém mutat.
Hirtelen düh öntött el, ösztönös reakcióként a hangsúlyára.
„Már nem vagyok gyerek, apu! És már nem vagyok szobafogságban, emlékszel?”
„Ó dehogynem. Mostantól!”
„De miért?!”
„Mert azt mondtam.”
„Emlékeztesselek rá, hogy már felnőtt vagyok. Charlie?”
„Ez az én házam – és az én szabályaimat kell betartanod!”
Jegesen pillantottam rá.
„Ha így akarod. Még ma este költözzek ki? Vagy adsz pár napot, hogy
összepakoljak?”
Charlie arca vörös lett. Azonnal borzalmasan éreztem magam, hogy kijátszottam a
kiköltözés- kártyát.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam ésszerű lenni.
„Reklamálás nélkül letöltöm a büntetésem, ha valami rosszat tennék, apu, de nem
fogadom el az előre hozott ítéleteidet.”
A szeme szikrákat vetett, de próbált következetes lenni.
„Tudom, hogy tudod, hogy minden jogom megvan ahhoz, hogy láthassam anyát a
hétvégén. Most őszintén, ne mondd, hogy elleneznéd a tervem, ha Alice-szel vagy
Angelával mennék.”
„Lányok.” morogta, majd bólintott.
„Az bosszantana, ha Jacobot vinném?”
Csak azért mondtam őt, mert apu jobban kedveli Jacobot, de azt kívántam, mégse
mondtam volna, Edward jól hallható csattanással összeszorította fogait.
Apu minden erejét megfeszítette, hogy összeszedje magát mielőtt válaszolt volna.
„Igen.” szólt nem túl meggyőzően. „Igenis bosszantana.”
„Nagy hazudozó vagy, apu.”
„Bella...”
„Nem Vegasba akarok menni, hogy táncosnő legyek vagy ilyesmi. Anyát megyek
meglátogatni.” emlékeztettem rá. „Ugyanúgy joga van látni, mint neked.”
Bizonytalanul rám pillantott.
„Arra célzol, hogy anyu nem tud megfelelően gondoskodni rólam?”
Charlie összerezzent a burkolt fenyegetőzésemtől.
„Imádkozhatsz, hogy ezt meg se említem neki.” szóltam.
„Nehogy szólj neki.” figyelmeztetett. „Nem örülök ennek Bella.”
„Semmi okod sincs, hogy ideges legyél.”
Lehunyta a szemét, és tudtam, hogy a kitörésének vége.
A mosogatóhoz fordultam hogy kihúzzam a dugót.
„Szóval, a házim már kész, a a vacsora kész, a mosogatás kész, és nem vagyok
szobafogságban. Tehát most elmegyek. Tíz harmincra visszajövök.”
„Hová mész?” Arca már majdnem normális színű volt, mikor újra elvörösödött.
„Még nem tudom.” tettem hozzá. „Tíz mérföldes körzetben maradok, oké?”
Morgott valamit, ami nem épp beleegyezésnek hangzott, majd kiment a konyhából.
Amint megnyertem a vitát, bűnősnek kezdtem magam érezni.
„Elmegyünk?” kérdezte lelkesen Edward.
Felé fordultam, és fenyegetően rá néztem.
„Igen. Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül beszélek veled.”
Nem úgy tűnt, mintha aggódni kezdett volna, pedig lett volna miért.
Megvártam, míg az autóban ültünk.
„Ez meg mi volt?” kérdeztem.
„Tudom, hogy látni akarod az édesanyádat, Bella- róla beszélsz alvás közben.
Aggódsz érte.”
„Tényleg?”
Bólintott.
„De túlságosan gyáva voltál ahhoz, hogy alkudni kezdj Charlieval, szóval
közbenjártam az érdekedben.”
„Közbenjártál? A cápák elé vetettél!”
„Nem hiszem, hogy veszélyben lettél volna.”
„Mondtam, hogy nem akarok vitázni Charlieval.”
„Senki nem mondta, hogy kell.”
Rábámultam.
„Nem tudok uralkodni magamon, mikor elkezd főnökösködni - a természetes
tinédzser ösztöneim felülkerekednek rajtam.”
Kuncogni kezdett.
„Nos, ez nem az én hibám.”
Töprengtem, miközben figyeltem őt. Úgy tűnt nem vette észre. Az arca nyugodt
volt, miközben a szélvédőre meredt. Valami volt vele, de nem tudtam mi az. Vagy
csak megint képzelődtem, mint délután.
„Ennek a hirtelen floridai látogatásnak van valami köze Billy hétvégi partijához?”
Az állkapcsa megfeszült.
„Semmi köze hozzá. Nem számítana, ha itt lennél, vagy a világ másik felén,
úgysem mehetnél el rá.”
Teljesen ugyanaz volt a helyzet, mint előbb Charlieval – mintha csak egy
neveletlen kölyök lennék, akit fegyelmezni kell. Összeszorítottam a fogaim, hogy
ne kezdjek el kiabálni. Nem akartam Edwarddal is veszekedni.
Edward sóhajtott egyet, majd mikor megszólalt a hangja ismét meleg és bársonyos
volt.
„Tehát, mit szeretnél ma este csinálni?” kérdezte.
„Elmehetnénk hozzátok? Rég láttam már Esmét.”
Elmosolyodott.
„Örülni fog. Főleg ha meghallja, mit csinálunk a hétvégén.”
Legyőzötten mordultam egyet.
Nem maradtunk sokáig,a hogy megígértem. Nem lepett meg, hogy még égett a
villany mikor kiszálltunk a ház előtt – tudtam, hogy Charlie rám vár, hogy még
ordibáljon kicsit.
„Jobb, ha nem jössz be.” szóltam. „Csak tovább rontana a dolgokon.”
„Egész nyugodtak a gondolatai.” mondta. Az arckifejezése láttán felmerült
bennem, hogy lemaradtam valami rejtett poénról. A szája széle remegett, próbált
elfojtani egy mosolyt.
„Később találkozunk.” motyogtam komoran.
Elnevette magát és megcsókolta a fejem tetejét.
„Amint Charlie horkolni kezd, visszajövök.”
Hangosan szólt a tévé mikor beléptem. Belegondoltam, hogy óvatosan
elosonhatnék mögötte.
„Bejönnél, Bella?” szólt ki Charlie, meghiúsítva a tervemet.
Az öt legszükségesebb lépés után lecövekeltem.
„Mi az apu?”
„Jó estéd volt?” kérdezte. Betegnek tűnt. Próbáltam valami rejtett jelentést keresni
a kérdésben, mielőtt válaszoltam.
„Igen.” szóltam tétovázva.
„Mit csináltatok?”
Vállat vontam.
„Alice-szel és Jasperrel lógtunk. Edward megverte Alice-t sakkban, aztán én
játszottam egyet Jasperrel. Tönkrevert.”
Elmosolyodtam. Edward és Alice játéka volt a legviccesebb dolog, amit valaha
láttam. Majdnem teljesen mozdulatlanul ültek a sakktáblát bámulva, amíg Alice
előre látta, mit lép majd Edward, ő meg Alice gondolatait olvasva kitalálta, mit lép
erre Alice. A játékot nagyrészt fejben játszották. Csak két gyalogot mozdítottak
mindketten, míg Alice át nem pöccintette a király és feladta a játékot. Csak három
percig tartott az egész.
Charlie lenémította a tévét- mint általában szokta.
„Figyelj, valamit el kell mondanom.” Nagyon kényelmetlenül érezte magát.
Csendben leültem és vártam. Egy másodperc erejéig a szemembe nézett, aztán a
padlót pásztázta. Nem mondott többet.
„Mi az apu?”
Sóhajtott egyet.
„Nos, nem igazán vagyok jó az ilyen dolgokban. Nem tudom, hol is kezdjem...”
Újra vártam.
„Oké, Bella. Itt van ez a dolog.” Felállt a kanapéról és elkezdett fel alá járkálni a
szobában, a lábát bámulva. „Te és Edward elég komolynak tűntök, és van pár dolog
amivel nagyon óvatosnak kell lenned. Tudom, hogy már felnőttél, de még mindig
nagyon fiatal vagy, Bella, és rengeteg nagyon fontos dolog van, amiről tudnod kell,
mielőtt...nos, mielőtt fizikailag is érintett leszel -”
„Oh, oh, kérlek, ne!” könyörögtem talpra ugorva. „Kérlek, mondd, hogy nem fel
akarsz világosítani, Charlie!”
A padlót bámulta.
„Az apád vagyok. Felelősségem van irántad. Ne felejtsd el, én is ugyanolyan
zavarban vagyok, mint te.”
„Tényleg nem hiszem, hogy ez szükséges. És amúgy is, anya már úgy tíz évvel
megelőzött. Nem kell elmondanod.”
„Tíz éve még nem volt barátod.” motyogta akaratlanul. Erősen küzdött a vággyal,
hogy ejtse a témát. Mindketten álltunk, a padlót bámulva, egymástól elfordulva.
„Nem hiszem, hogy a lényeg azóta sokat változott volna.” mormoltam és olyan
vörös lettem, mint ő. A pokol hetedik, legmélyebb bugyrában éreztem magam, és
ez csak egyre rosszabb lett, mikor belegondoltam, hogy Edward tudta, hogy ez lesz.
Semmi kétség, hogy ezért volt olyan önelégült az autóban.
„Csak mondd, hogy megbízhatóak vagytok.” kérte Charlie. Valószínűleg azt
kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld és eltűnhetne.
„Ne aggódj emiatt, apu, szó sincs ilyesmiről.”
„Nem azért, hogy nem bízok benned Bella, és tudom, hogy nem akarsz nekem erről
mesélni, és tudod, nem is szívesen szeretnék hallani róla. Csak próbálok nyitott
lenni, tudom hogy változnak az idők.”
Félszegen nevetni kezdtem.
„Talán az idők igen, de Edward nagyon régimódi. Nem kell aggódnod.”
Charlie sóhajtott.
„Igen, az.” motyogta.
„Uhh.” nyögtem. „Tényleg azt kívánom, bárcsak ne kényszerítenél arra, hogy ezt
hangosan kimondjam, apu. Tényleg. De...szűz vagyok...és nincsenek olyan terveim,
hogy a közeljövőben megváltozna ez az állapot.”
Mindketten kínosan éreztük magunkat, de Charlie arca lecsillapodott. Úgy tűnt,
hisz nekem.
„Elmehetek már aludni? Kérlek.”
„Egy perc.” szólt.
„Aw, kérlek, apu! Könyörgöm.”
„A kellemetlen részének már vége, ígérem.” mondta.
Rápillantottam, és hálás voltam, hogy már nyugodtnak tűnt, az arca visszanyerte a
normál színét. A kanapéba süppedt és hálásan sóhajtozott, hogy már túl volt a szextémán.
„Mi az?”
„Csak kíváncsi vagyok, hogy haladsz az egyensúly dologgal.”
„Oh. Jól, azt hiszem. Angelával megbeszéltünk valamit ma. Majd átmegyek hozzá
ballagási meghívókat írni. Csak mi lányok.”
„Rendben. És mi van Jake-kel?”
Sóhajtottam.
„Ezt még nem igazán találtam ki, apu.”
„Csak próbálkozz, Bella. Tudom, hogy majd a helyes dolgot teszed. Jó ember
vagy.”
Remek. Szóval, ha nem találok ki valamit a Jacob dologgal kapcsolatban, akkor
rossz ember leszek? Ez övön aluli volt.
„Persze, persze.” bólogattam. Elmosolyodtam az automatikus válaszon- Jacobtól
vettem át. Ugyanazt a leereszkedő hangsúlyt is használtam, amit ő szokott az
apjával.
Charlie mordult egyet majd visszakapcsolta a hangot. Lerogyott a párnákra,
elégedett volt a mai munkájával. Most egy darabig el lesz a meccsel majd.
„Jó éjt Bella!”
„Reggel találkozunk!” Felrohantam a lépcsőn.
Edward már elég rég elment, és addig nem is jött vissza, míg Charlie el nem aludt
– valószínűleg vadászni volt vagy hasonló, hogy elüsse valamivel az időt – szóval
nem kellett sietnem az öltözéssel. Nem voltam olyan hangulatban, hogy egyedül
legyek, de persze nem is akartam lemenni Charlieval együtt lógni, már a
gondolattól is összeborzongtam, hogy felhozhat pár olyan kimerítetlen témát a szex
dologgal kapcsolatban, amit nem említett.
Szóval Charlienak köszönhetően türelmetlen voltam, és felhúztam magam. A
házim már kész volt, nem éreztem magam olyan lazának, hogy zenét hallgassak,
vagy olvassak valamit. Belegondoltam, hogy felhívhatnám Renéet, hogy szóljak a
látogatásomról, de aztán eszembe jutott, hogy Kaliforniában már három órával
később van, már biztos alszik.
Felhívhatnám Angelát.
De aztán eszembe jutott, hogy nem Angelával akartam most beszélni.
Az üres, sötét ablakra pillantottam az ajkaimat harapdálva. Nem tudtam, mennyi
ideig állhattam ott, a lehetőségeimet mérlegelve – tegyem-e a helyes dolgot
Jacobbal, és látogassam meg a legjobb barátomat, hogy jó ember legyek, és Edward
dühös legyen rám. Talán tíz percig. Elég ideig ahhoz, hogy az előnyök
megalapozottabbak voltak, mint a hátrányok. Edwardot csak a biztonságom
érdekelte, és én tudtam, hogy ez egyáltalán nem volt probléma.
A telefon nem segített volna- Jacob nem válaszolt egyik hívásomra sem, mióta
Edward visszatért. Látnom kellett őt- hogy újra lássam a megszokott mosolyát. Ki
kellett cserélnem azt a borzalmas utolsó emlékemet róla, mikor az arcán szenvedés
tükröződött.
Talán egy órám volt. Gyorsan le tudnék menni La Pushba és vissza, mielőtt
Edwardnak feltűnne, hogy elmentem. Már elmúlt a takarodó, de érdekelné ez
igazán Charlie, ha Edward nincs a dologban? Itt volt az ideje kideríteni.
Megragadtam a kabátomat és gyorsan átbújtam az ujjain, miközben lefelé rohantam
a lépcsőn.
Charlie hirtelen gyanakodva felnézett a meccsből.
„Nem bánod, ha meglátogatom ma este Jacobot?” kérdeztem kifulladva. „Nem
maradok sokáig.”
Amint megemlítettem Jake nevét, Charlie arcát nyugodt mosoly öntötte el.
Nem tűnt meglepettnek, hogy a prédikációja ilyen gyorsan hatást ért el.
„Persze kölyök. Nem probléma. Maradj, ameddig csak akarsz.”
„Kösz apu.” mondtam és megcéloztam az ajtót.
Mint valami szökevény pillantgattam hátra a vállam fölött miközben az autómhoz
rohantam, de olyan sötét volt, hogy ennek nem volt sok értelme. Végigtapogattam a
kocsi oldalát, hogy megtaláljam a kilincset.
A szemeim épphogy hozzászoktak a sötéthez, mikor a kulcsot a gyújtásba löktem.
Erősen balra fordítottam, de ahelyett, hogy fültépően felzúgott volna, csak kattant
egyet. Megpróbáltam még egyszer, de ugyan az volt az eredmény.
Aztán a perifériás látássommal érzékeltem egy kis mozgást mellettem és ugrottam
egyet.
„Gahh” nyögtem rémülten, mikor láttam, hogy nem vagyok egyedül a kocsiban.
Edward nagyon csendben ült, kis világos folt a nagy sötétségben, csak a kezei
mozogtak, ahogy valami titokzatos tárgyat forgatott.
„Alice hívott.” motyogta.
Alice! A fenébe. Elfelejtettem beleszámítani őt is a tervembe. Biztosan szólt neki,
hogy figyeljen rám.
„Ideges lett, mikor a jövőd hirtelen eltűnt úgy öt perccel ezelőtt.”
A meglepetéstől tágra nyílt szemeim tovább tágultak.
„Mivel, tudod, nem látja a farkasokat,” magyarázta továbbra is halkan mormolva.
„Elfelejtetted? Mikor eldöntöd, hogy összehozod a jövődet az övékével, te is
eltűnsz...Most már rájöttem, hogy erről nem tudtál. De érted, miért leszek ettől
kicsit...nyugtalan? Alice látta, ahogy eltűnsz, és nem tudta elmondani, hogy
hazajössz e vagy sem. Elveszett a jövőd, mint az övék...
„Nem tudjuk, miért van ez. Valami velük született természetes védelem?” Úgy
beszélt, mintha magához beszélt volna, a kocsim motorját forgatva a kezei között.
„Ez nem teljesen valószínű, mivel a gondolataik olvasásával nincs problémám. A
Blackek-ével semmiképp. Carlisle teóriája szerint ez azért lehet, mert az életüket
annyira szabályozza az átváltozásuk. Ez inkább önkéntelen reakció, mintsem
elhatározás. Teljesen kiszámíthatatlan, és ez megváltoztat mindent körülöttük.
Abban a percben, mikor egyik alakból a másikba váltanak, nem léteznek igazából.
A jövő nem befolyásolja őket...”
Kővé dermedten hallgattam a történetét.
„Összerakom majd az autódat suli előtt, arra az esetre, ha egyedül szeretnél menni
reggel.” ajánlotta fel egy perc múlva.
Az ajkaimat összeszorítva kivettem a kulcsot és kimásztam a kocsiból.
„Csukd be az ablakodat, ha nem akarod, hogy maradjak ma estére. Meg fogom
érteni.” suttogta miután becsaptam az ajtót.
Betrappoltam a házba, becsapva a bejárati ajtót is.
„Mi a baj?” kérdezte Charlie a kanapéról.
„Nem indult a kocsi.” morogtam.
„Akarod, hogy megnézzem?”
„Nem, majd reggel megpróbálom.”
„El akarod vinni az enyémet?”
Nem vezethettem a rendőrségi autóját. Charlie eltökélten akarta, hogy La Pushba
menjek, majdnem annyira, mint én magam.
„Nem. Fáradt vagyok.” morogtam. „Jó éjt.”
Felmentem az emeletre, megálltam az ablak előtt.
Meglöktem a fém keretet- becsukódott az ablak, az üveg is megremegett.
Egy percig a remegő ablaküveget bámultam, amíg abba nem hagyta a remegést.
Aztán sóhajtottam és olyan tágra nyitottam az ablakot, amennyire csak tudtam.