3. INDÍTÉKOK

A nap olyan mélyen a felhők mögé bújt, hogy nem lehetett megmondani, hogy már
lenyugodott-e. A hosszú repülőút után –nyugat felé követve a napot, így
mozdulatlannak tűnt az égbolton- különösen zavaró volt; úgy tűnt, az idő furcsán
ingataggá vált. Meglepetésként ért, ahogy az erdő helyét átvették az első épületek,
jelezve, hogy már majdnem hazaértünk.
- Nagyon csendben vagy –jegyezte meg Edward- Rosszul lettél a repüléstől?
- Nem, jól vagyok.
- Szomorú vagy, amiért haza kellett jönnünk?
- Azt hiszem, sokkal inkább megkönnyebbült vagyok, mint szomorú.
Kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy felesleges és –éppannyira utáltam bevallaniszükségtelen
arra kérnem, hogy az utat figyelje.
- Renée bizonyos értelemben sokkal… jobb megfigyelő, mint Charlie. Nagyon
idegessé tett.
Edward felnevetett.
- A mamádnak furcsa észjárása van. Majdnem gyermeteg, ugyanakkor éleslátó is.
Másképp látja a dolgokat, mint a többi ember.
Éleslátó. Jó leírás anyámról – de csak akkor volt érvényben, amikor odafigyelt a
dolgokra. Az ideje nagy részében Renée annyira megzavarodott a saját életétől,
hogy nem igazán vett észre mást maga körül. De ezen a hétvégén elég sok
figyelmet fordított rám.
Phil dolgozott –a középiskolai baseball-csapat, aminek az edzője volt, éppen az
utolsó meccseit játszotta- és az a tény, hogy egyedül lehetett Edward-dal és velem,
csak még jobban élesítette anya látását. És ahogy figyelt minket, széles, kék szemei
először zavart, majd nyugtalanságot kezdtek árasztani.
Ezen a reggelen sétálni mentünk a tengerpartra. Meg akarta mutatni új otthona
minden szépségét, még mindig abban reménykedve, hogy a napsütés talán
elcsábíthat Forks-ból. Négyszemközt akart velem beszélni, és ezt elég könnyen
meg tudtuk oldani. Edward ugyanis kitalált egy határidős munkát magának, mint
kifogást, hogy egész álló nap a házban maradhasson.
A fejemben újra végigjátszottam azt a beszélgetést anyámmal…
Renée és én a járdán baktattunk, és próbáltunk a pálmafák ritkán feltűnő
árnyékában maradni. Habár korán volt, a hőség fojtogatóan hatott. A levegő olyan
párás volt, hogy a légzés egyszerű művelete is rendesen megdolgoztatta a tüdőmet.
- Bella? –kérdezte, miközben a homokot nyaldosó hullámokat nézte.
- Tessék, anya?
Felsóhajtott, de nem nézett a szemembe.
- Aggódom…
- Mi a baj? –kérdeztem türelmetlenül- Tehetek érted valamit?
- Nem rólam van szó –rázta meg a fejét- Azért aggódom, ami közted és… Edward
között van.
Mikor kimondta a nevét, Renée végre rám nézett, az arcán bocsánatkérő
kifejezéssel.
- Ó –nyögtem, tekintetemet egy kocogó párra szegezve, akik épp akkor haladtak el
mellettünk, verejtékben fürödve.
- A kettőtök kapcsolata komolyabb, mint ahogy azt gondoltam –folytatta.
Homlokráncolva gondoltam vissza az elmúlt két napra. Edward és én alig értünk
egymáshoz –vagy legalábbis anyám előtt nem. Kíváncsi voltam, hogy vajon Renéetől
is várhatok-e kiselőadást a felelősségről. Nem voltam annyira visszarettenve az
ilyesmitől, mint Charlie-val. Anyával nem volt kínos erről beszélni. Végül is,
hasonló hegyi beszédeket tartottam én is neki az elmúlt tíz évben.
- Van valami… különös a kapcsolatotokban –dünnyögte, miközben homloka
ráncba szaladt zavart tekintete fölött- Ahogy rád néz –olyan… védelmező a
tekintete. Mintha bármikor kész lenne egy golyó elé vetni magát, hogy megvédjen
téged, vagy ilyesmi.
Felnevettem, bár még mindig nem tudtam a szemébe nézni.
- Ez olyan rossz dolog?
- Nem –még jobban ráncolta a homlokát, miközben küzdött, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat- Csak más. Nagyon hevesek az érzései irántad… és nagyon
óvatosak. Úgy érzem, mintha nem érteném teljes egészében a kapcsolatotokat.
Mintha volna valami titok, amiről nem tudok…
- Szerintem csak beképzeled, anya… -mondtam gyorsan, küzdve, hogy a
hangvételem könnyed legyen. A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől.
Elfelejtettem, hogy az anyám mennyire jól látott. Valami az egyszerű
világszemléletéből átverekedte magát a zavaró tényezőkön, és a dolgok lényegét
ragadta meg. Azelőtt ez sosem okozott gondot. Mostanáig nem volt olyan titkom,
amit ne mondhattam volna el neki.
- Nem csak ő –mondta védekezőn- Bárcsak látnád, hogy mozogsz körülötte.
- Mire gondolsz?
- Ahogy mozogsz –hozzá igazítod magad, anélkül, hogy észrevennéd. Amikor
megmozdul, még ha csak egy kicsit is, a te mozgásod is hozzá alkalmazkodik. Mint
a mágnesek… vagy a gravitáció. Olyan vagy, mint egy… műhold, vagy ilyesmi.
Sosem láttam ehhez foghatót.
Összeszorította az ajkait, és a földet kezdte bámulni.
- Nem mondod komolyan… –piszkálódtam egy erőltetett mosoly kíséretében- Már
megint misztikus sztorikat olvasol, mi? Vagy ezúttal sci-fit?
Renée enyhén elpirult.
- Nem ez a lényeg.
- Találtál valami érdekeset?
- Hát, volt egy –de nem számít. Most rólad beszélünk.
- Szerintem maradnod kéne a romantikus regényeknél, anya. Tudod, mennyire ki
tudsz akadni.
A szája mosolyra görbült.
- Bután viselkedem, nem igaz?
Egy fél pillanatig nem tudtam válaszolni. Renée-t túl könnyen meg lehetett ingatni.
Ez néha jól jött, mert nem minden ötlete volt számára hasznos. De fájt látnom,
hogy milyen gyorsan megadta magát az elterelésemnek, főként mert ebben az
esetben teljes mértékben ráhibázott az igazságra.
Felnézett, én pedig -uralkodva a vonásaimon- azt feleltem:
- Nem viselkedsz hülyén –csak úgy, mint egy normális anya.
Nevetett, majd kitárt karokkal a kék vízbe érő fehér homok felé mutatott.
- És mindez nem elegendő ok arra, hogy visszaköltözz a lökött anyádhoz?
Drámai mozdulattal megtöröltem a homlokomat, majd úgy tettem, mintha
kicsavarnám a hajamból a vizet.
- Hozzá lehet szokni a páratartalomhoz –bizonygatta.
- Az esőhöz is –vitatkoztam.
Játékosan megbökött a könyökével, majd megfogta a kezem, ahogy visszasétáltunk
az autóhoz.
Leszámítva az irántam érzett aggodalmát, eléggé boldognak tűnt. Elégedettnek.
Még mindig meredt tekintettel nézett Phil-re, és ez vigasztalóan hatott rám. Az
élete biztosan teljes és kielégítő volt. Biztosan nem hiányoztam már neki annyira,
még most sem…
Edward jéghideg ujjai végigsimítottak az arcomon. Pislogva néztem fel, ismét a
jelenben találva magam. Lehajolt, és megcsókolta a homlokomat.
- Itthon vagyunk, Csipkerózsika. Ideje felkelni.
Charlie háza előtt álltunk. A tornácon égett a villany, és a cirkáló ott parkolt a
felhajtón. Ahogy megvizsgáltam a házat, láttam elmozdulni a függönyt a
nappaliban, nyomában egy sárga fénysávot felvillantva, mely bevilágította a
pázsitot.
Felsóhajtottam. Persze, Charlie csak arra várt, hogy lecsapjon. Valószínűleg
Edward is hasonlóképpen gondolkodott, mert az arca merevvé vált, a tekintete
pedig távolinak tűnt, ahogy kiszállt, hogy kinyissa nekem a kocsiajtót.
- Mennyire súlyos? –kérdeztem.
- Charlie-val nem lesz gond –ígérte komoly hangsúllyal- Hiányoztál neki.
A szemeim összébb szűkültek a kételkedéstől. Ha így állt a helyzet, miért vált
Edward olyan feszültté, mintha harcra készülne?
A táskám kicsi volt, de Edward ragaszkodott hozzá, hogy bevigye a házba. Charlie
kinyitotta nekünk az ajtót.
- Üdv itthon, kölyök! –kiáltotta, mintha tényleg így érezte volna- Milyen volt
Jacksonville?
- Párás. És bogaras.
- Szóval Renée nem küldött el a Floridai Egyetemre?
- Próbálkozott. De inkább innám a vizet, mint hogy belélegezzem.
Charlie tekintete akaratlanul is Edward-ra siklott.
- Jól szórakoztatok?
- Igen –felelte Edward nyugodt hangon- Renée nagyon vendégszerető volt.
- Hát ez…ööö, jó. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat –Charlie elfordult Edwardtól,
és egy váratlanul jött ölelés keretében a karjaiba zárt.
- Lenyűgöző –súgtam a fülébe.
Kirobbant belőle a nevetés.
- Tényleg hiányoztál, Bells. A kaja tök szívás, ha nem vagy itt.
- Máris rajta leszek az ügyön –mondtam, amint elengedett.
- Előbb felhívnád Jacob-ot? Öt percenként zaklat reggel hat óta. Megígértem neki,
hogy még azelőtt felhívod, mielőtt egyáltalán kipakolnál.
Nem kellett Edward-ra néznem, hogy érezzem, mennyire megkövültté és hideggé
vált mellettem. Szóval ez volt a feszültség oka.
- Jacob beszélni akar velem?
- Túlságosan is, hogy úgy mondjam. Nem mondta meg, miről van szó –csak azt,
hogy fontos.
A telefon megcsörrent, éles és követelőző hangon.
- A következő fizetésem tenném rá, hogy ez ő lesz –motyogta Charlie.
- Felveszem –siettem a konyhába.
Edward követett, míg Charlie eltűnt a nappaliban. Egy újabb csörrenés közepén
vettem fel, és megpördültem, hogy a falat bámulhassam.
- Tessék?
- Visszajöttél –mondta Jacob.
Ismerős, erőteljes hangja hatására végighullámzott rajtam a vágyakozás. Ezernyi
emlékkép cikázott a fejemben, összegabalyodva –egy uszadék fákkal teli sziklás
tengerpart, egy műanyag burkolatú garázs, meleg szódásdobozok egy
papírzacskóban, egy aprócska szoba egyetlen, túl kicsiny, kopottas karosszékkel. A
nevetés mélyen ülő, fekete szemeiben, a láz-meleg keze az enyémen, fehér
fogainak villanása sötét bőre ellen, az arca, ahogy széles mosoly terül szét rajta,
mely mindig olyan volt, mintha kulcsként szolgálna egy olyan titkos ajtóhoz,
melynek küszöbét csak rokon lelkek léphették át.
Úgy éreztem, mintha honvágyam támadt volna, vágyakozás egy olyan hely és egy
olyan személy után, aki legsötétebb éjszakáimon oltalmazott engem.
Leküzdöttem a gombócot a torkomban.
- Igen –feleltem.
- Miért nem hívtál? –követelte.
Mérges hangja azonnal felhergelt.
- Mivel pontosan négy másodperce tartózkodtam a házban, és a hívásod épp
félbeszakította Charlie-t, miközben azt ecsetelte, hogy hívtál.
- Ó. Sajnálom.
- Persze. Nos, miért zaklatod Charlie-t?
- Beszélnem kell veled.
- Igen, a dolognak erre a részére magamtól is rájöttem. Tessék, beszélj.
Rövid szünet következett a vonal másik végén.
- Mész holnap suliba?
Homlokráncolva álltam, és képtelen voltam megfejteni, hogy mire akart ezzel
kilyukadni.
- Persze, hogy megyek. Miért ne mennék?
- Nem tom. Csak kíváncsi voltam.
Újabb szünet.
- Szóval, miről akartál beszélni, Jake?
Habozott.
- Igazából semmiről, asszem. Csak… hallani akartam a hangod.
- Igen, tudom. Annyira örülök, hogy felhívtál, Jake. Én… -de nem tudtam, mit
mondhattam volna még. Azt akartam neki mondani, hogy épp indulni akartam La
Push-ba. És ezt nem mondhattam.
- Mennem kell –mondta hirtelen.
- Mi?
- Hamarosan beszélünk, oké?
- Na de Jake –
Már letette. Hitetlenkedve hallgattam a tárcsahangot.
- Ez gyors volt –dünnyögtem.
- Minden rendben van? –kérdezte Edward. A hangja mély volt és óvatos.
Lassan megfordultam, hogy szembenézhessek vele. Az arca teljesen sima volt –
lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőle.
- Nem tudom. Kíváncsi vagyok, mire ment ki a játék –nem leltem értelmet abban,
hogy Jacob egész nap csak azért bombázta Charlie-t a telefonjaival, hogy
megkérdezhesse tőlem, hogy megyek-e iskolába. És ha csak a hangomat akarta
hallani, miért tette le olyan gyorsan a telefont?
- A te tipped biztosan jobb, mint az enyém –mondta Edward, szája sarkában
bujkáló mosollyal.
- Ühümm –dünnyögtem. Ez igaz volt. Kívül-belül ismertem Jake-et. Nem kellett
volna, hogy ilyen nehéz legyen kitalálni az indítékait.
Mérföldekkel távolabb szárnyaló gondolatokkal –körülbelül tizenöt mérfölddel, a
La Push felé vezető úton- elkezdtem átfésülni a hűtőt, összegyűjtve a hozzávalókat
Charlie vacsorájához. Edward a pultnak dőlve állt, és távolról érzékeltem is, hogy
tekintetével az arcomat vizsgálta, de túlságosan le voltam kötve, hogy azon
aggódjak, amit láthatott rajta.
Úgy tűnt, hogy ez a dolog az iskolával lehetett a kulcs. Ez volt az egyetlen valós
kérdés, amit Jake feltett. És valószínűleg kereste valamire a választ, különben nem
zaklatta volna folyamatosan Charlie-t.
Egyébként is, miért izgatná, hogy jelen vagyok-e a suliban?
Próbáltam logikusan megközelíteni a dolgot. Szóval, ha nem mentem volna
iskolába másnap, mi lenne azzal a baj Jacob szemszögéből nézve? Charlie kicsit
kiakadt, amiért kihagytam egy napot ilyen közel az év végi vizsgákhoz, de
meggyőztem, hogy egyetlen pénteki nap nem fogja lehúzni a tanulmányi átlagomat.
Jake-et ez aligha érdekelné.
Az agyam nem volt hajlandó semmilyen briliáns magyarázattal előállni. Talán nem
vettem számításba egy fontos információt.
Mi változhatott az elmúlt három napban, ami olyan fontos volt, hogy Jacob
megtörte miatta a telefonjaimat elutasító magatartását? Min változtathatna három
nap?
Ledermedtem a konyha közepén állva. A zacskónyi fagyos hamburger kicsúszott
érzéketlen ujjaim közül. Egy lassú másodpercembe telt, mire felfogtam, hogy nem
koppant a földön, mint ahogy azt tennie kellett volna.
Edward elkapta és a pultra dobta. A karjai már összezárultak körülöttem, az ajkai a
fülembe súgtak:
- Mi a baj?
Kábultan ráztam meg a fejem.
Három nap mindent megváltoztathatott volna.
Nem épp azon gondolkoztam, hogy mennyire lehetetlen volt a főiskola? Hogy nem
lehettem emberek közelében, miután túljutottam a három napos, fájdalmas
átalakuláson, ami megszabadított volna a halandóságtól, hogy az örökkévalóságot
Edward-dal tölthessem? Az átalakuláson, mely örökké a saját szomjam rabjává
tenne…
Charlie vajon elmondta Billy-nek, hogy eltűntem három napra? És Billy vajon
levonta a következtetést? Vajon Jacob valójában azt kérdezte, hogy még ember
vagyok-e? És vajon ezzel biztosította, hogy a vérfarkasok egyezsége sértetlen
maradt –hogy egyik Cullen sem mert megharapni egy embert… megharapni, és
nem megölni…?
De vajon komolyan azt gondolta, hogy ha erről lenne szó, hazajönnék Charlie-hoz?
Edward rázogatni kezdett.
- Bella? –kérdezte, most már valóban ideges hangon.
- Azt hiszem… azt hiszem, hogy leellenőrzött –motyogtam- Ellenőrizte, hogy
biztosra menjen. Úgy értem, azzal kapcsolatban, hogy még ember vagyok.
Edward megdermedt, és egy mély, szisszenő hang csapta meg a fülem.
- El kell mennünk –suttogtam- Még azelőtt. Hogy ne sértsük meg az egyezséget.
Soha többé nem jöhetünk majd vissza.
A karjai szorosabban zárultak körém.
- Tudom.
- Khm… -köszörülte Charlie hangosan a torkát mögöttünk.
Megriadtam, majd vörösödő arccal kiszabadítottam magam Edward karjai közül.
Edward ismét nekidőlt a pultnak. A szemei tágra nyíltak. Aggodalmat és haragot
láttam bennük.
- Ha nem akarsz főzni, rendelhetek pizzát is –jegyezte meg Charlie.
- Nem, semmi gáz, már elkezdtem.
- Oké –mondta Charlie. Hátát az ajtófélfának vetve, karba font kézzel álldogált.
Felsóhajtottam, majd visszatértem a főzéshez, miközben próbáltam nem észrevenni
a közönségemet.
- Ha kérnék tőled valamit, megbíznál bennem? –kérdezte Edward, enyhe éllel lágy
hangjában.
Már majdnem a sulinál voltunk. Edward egy perccel ezelőtt még nyugodt volt és
viccelődött, és most hirtelen a kezei szorosan markolták a kormányt, az ujjpercei
pedig teljes erejükkel azon voltak, hogy ne zúzzák darabokra azt.
Csak bámultam az ideges kifejezést az arcán –a tekintete messze járt, mintha távoli
hangokra figyelne.
A pulzusom gyorsulni kezdett válaszul a nyugtalanságára, de óvatosan feleltem.
- Attól függ.
Behajtottunk az iskola parkolójába.
- Féltem, hogy ezt fogod mondani.
- Mit akarsz, mit tegyek, Edward?
- Azt szeretném, ha a kocsiban maradnál –beállt a szokásos helyére és leállította a
motort, miközben beszélt- Azt akarom, hogy várj itt, míg vissza nem jövök érted.
- De… miért?
Ekkor láttam meg. Nehéz lett volna nem észrevenni, ahogy az összes többi tanuló
fölé magasodott, mint általában, még úgy is, hogy fekete motorjának dőlve
ácsorgott, szabálytalanul a járdán parkolva.
- Ó.
Jacob arca olyan nyugalmat árasztott, amit már jól ismertem. Ezt az arckifejezést
használta, mikor eltökélte, hogy ellenőrzés alatt tartja az érzelmeit, hogy
irányíthassa önmagát. Ettől teljesen úgy nézett ki, mint Sam, a farkasok
legidősebbike, és egyben a Quileute falka vezére. De Jacob-nak sohasem sikerült
azt a tökéletes nyugalmat magára erőltetnie, amit Sam mindig sugárzott.
El is felejtettem, mennyire zavart ez az arca. Bár elég jól megismertem Sam-et,
mielőtt a Cullen-ek visszajöttek volna –még meg is kedveltem-, sosem tudtam
lerázni magamról a neheztelés érzését, mikor Jacob Sam arckifejezését utánozta. Ez
egy idegen arca volt számomra. Nem az én Jacob-om volt, mikor ilyen képet
vágott.
- Rossz következtetést vontál le tegnap este –dünnyögte Edward- Azért kérdezett az
iskoláról, mert tudta, hogy én ott leszek, ahol te vagy. Biztonságos helyet keresett,
hogy beszéljen velem. Olyan helyet, ahol szemtanúk is vannak.
Szóval félreértelmeztem Jacob indítékait tegnap este. Hiányzó információ, ez volt a
probléma. Információ arról, hogy vajon mi a fenéért akarna Jacob Edward-dal
beszélni?
- Nem maradok a kocsiban –mondtam.
Edward halkan felnyögött.
- Persze, hogy nem. Na, essünk túl ezen.
Jacob arca ridegebbé vált, ahogy felé lépkedtünk, kéz a kézben.
Más arcokat is felfedeztem –az osztálytársaimét. Feltűnt, mennyire tágra nyílt a
szemük, ahogy végigmérték a két méter magas Jacob nyúlánk testét, mely annyira
izmos volt, amennyire egy normális tizenhat és fél éves fiú aligha lehetett volna.
Láttam, ahogy tekintetük végigpásztázott feszes fekete pólóján –rövid ujjú volt,
dacára az indokolatlan hidegnek-, rongyos, zsírfoltos farmerján, és a fényes fekete
motoron, aminek nekidőlt. A szemük nem időzött el az arcán –valami az
arckifejezésében arra késztette őket, hogy gyorsan elnézzenek róla. És észrevettem
azt is, hogy mennyire nagy ívben elkerülte őt mindenki, megszabva egy széles
határt, amit senki nem mert átlépni.
A megdöbbenés érzetével társítva jöttem rá, hogy Jacob veszélyesnek tűnt a
szemükben. Milyen furcsa.
Edward néhány méterre Jacob-tól állt meg, és láttam, mennyire kényelmetlenül
érezte magát, amiért ilyen közel tartózkodtam egy vérfarkashoz. Kissé hátranyúlt,
félig maga mögé tolva engem.
- Fel is hívhattál volna –mondta Edward acél keménységű hangon.
- Bocs –felelte Jacob gúnyos mosollyal az arcán- Nincs egy pióca száma sem a
gyorshívómban.
- Természetesen Bella házában elérhettél volna.
Jacob összeszorította az állkapcsát, majd összevonta a szemöldökét. Nem felelt.
- Nem ez a megfelelő hely, Jacob. Megbeszélhetnénk ezt később?
- Persze, persze. Majd benézek a kriptátokba suli után –horkant fel Jacob- Most
miért nem jó?
Edward jelentőségteljesen körbenézett, tekintetét a tanúkon nyugtatva, akik éppen
csak hallótávolságon kívül voltak. Néhány ember habozott a járdán, a szemük
várakozással telien csillogott. Mintha azt remélték volna, hogy verekedés fog
kitörni, hogy enyhítse egy újabb hétfő reggel unalmasságát. Láttam Tyler Crowleyt,
amint a könyökével oldalba bökte Austin Marks-t, majd mindketten megálltak
félúton az órájuk felé.
- Már tudom, miért jöttél –emlékeztette Edward Jacob-ot olyan mély hangon, hogy
nekem nehezemre esett megérteni- Az üzenet kézbesítve. Vedd úgy, hogy
figyelmeztetve vagyunk.
Edward egy röpke pillanatra aggodalmas tekintettel nézett rám.
- Figyelmeztetve? –kérdeztem értetlenül- Ti meg miről beszéltek?
- Nem mondtad meg neki? –kérdezte Jacob hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel-
Mi az, félsz, hogy a mi oldalunkra állna?
- Kérlek, hagyd ezt, Jacob –mondta Edward változatlan hangon.
- Miért? –kérdezte kihívóan Jacob.
Zavartan összevontam a szemöldököm.
- Miről nem tudok? Edward?
Edward csak Jacob-ot nézte, mintha nem is hallott volna.
- Jake?
Jacob kérdőn nézett rám.
- Nem mondta el neked, hogy a bazi nagy… bátyja átlépte a vonalat szombat este?
–kérdezte, gúnnyal vastagon átszőtt hangon. A tekintete ezután visszavándorolt
Edward-ra- Paul-nak teljesen igaza volt abban, hogy…
- Senkié nem volt az a terület! –szisszent fel Edward.
Jacob láthatóan füstölgött a dühtől. A kezei remegni kezdtek. Megrázta a fejét,
majd vett két nagyon mély levegőt.
- Emmett és Paul? –suttogtam. Paul volt Jacob leglabilisabb falkabeli bátyja. Ő volt
az, aki aznap elvesztette az önuralmát az erdőben –a vicsorgó, szürke farkas emléke
hirtelen nagyon élénken jelent meg a fejemben- Mi történt? Harcoltak? –a hangom
egyre magasabb lett a pániktól- Miért? Paul megsérült?
- Senki sem harcolt –mondta Edward halkan, hozzám intézve a szavakat- Senki
nem sérült meg. Ne izgasd fel magad.
Jacob hitetlenkedve nézett ránk.
- Te tényleg nem mondtál el neki az ég világon semmit, nem igaz? Ezért vitted el
innen? Hogy meg ne tudja, hogy…
- Menj el –szakította félbe a mondandója közben Edward, hirtelen ijesztővé váló
kifejezéssel az arcán –valóban ijesztővel. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint… mint
egy vámpír. Rosszindulatúan, leplezetlen gyűlölettel nézett Jacob-ra.
Jacob felhúzta a szemöldökét, de nem mozdult.
- Miért nem mondtad el neki?
Egy hosszú percig csak egymást nézték. Egyre több diák gyűlt össze Tyler és
Austin mögött. Láttam Mike-ot, és mellette Ben-t –Mike egyik kezét Ben vállára
tette, mintha egy helyben akarná tartani őt.
A síri csöndben, egyetlen ösztönös lökéssel hirtelen minden egyes részlet a helyére
került a fejemben.
Valami, amit Edward nem akart, hogy tudjak.
Valami, amit Jacob nem hallgatott volna el előlem.
Valami, ami mind a Cullen-eket, mind a farkasokat az erdőbe csalta, veszélyes
közelségbe hozva őket egymáshoz.
Valami, ami arra késztetné Edward-ot, hogy ragaszkodjon ahhoz, hogy átrepüljem
az országot.
Valami, amit Alice a múlt heti víziójában látott –a vízióban, amiről Edward
hazudott nekem.
Valami, amire már egyébként is számítottam. Valami, amiről tudtam, hogy újra
meg fog történni. Pont annyira tudtam, mint amennyire azt akartam, hogy ne
történjen meg. Sosem lesz vége, nem igaz?
Hallottam, ahogyan a levegőt zihálva kapkodom az ajkaimon keresztül, de nem
tudtam megállni. Úgy tűnt, mintha az iskola megremegne, mintha földrengés lett
volna, de tudtam, hogy csak a saját reszketésem okozta az illúziót.
- Visszajött értem –nyögtem, miközben alig kaptam levegőt.
Victoria sosem akarta feladni, míg én halott nem voltam. Újra és újra megismételte
volna ugyanazt a sémát –megtámad, majd elfut, megtámad, majd elfut- addig a
pontig, míg nem talál egy sebezhető pontot a védelmemen.
Talán szerencsém lehetett volna. Talán a Volturi jött volna hamarabb –legalább ők
hamarabban öltek volna meg.
Edward szorosan maga mellett tartott, úgy fordítva a testét, hogy még mindig Jacob
és köztem álljon, majd idegességtől remegő kézzel végigsimított az arcomon.
- Semmi baj –súgta- Semmi baj. Nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzön.
Semmi baj.
Azután Jacob-ra nézett.
- Ez már elegendő válasz a kérdésedre, korcs?
- Nem gondolod, hogy Bella-nak joga van tudni? –kérdezte kihívóan Jacob- Ez az ő
élete.
Edward lehalkította a hangját; még Tyler, aki csak pár méterre állt, sem hallhatta.
- Miért kellene megrémítenem, mikor sosem volt veszélyben?
- Még mindig jobb, ha megijeszted, mint ha hazudsz neki.
Próbáltam összeszedni magam, de a szemeim könnyben úsztak. Láttam a
szemhéjam mögött –láttam Victoria arcát, ahogy az ajkait felhúzza, s láttatni engedi
a fogait, láttam karmazsinvörös szemeit, melyeket a vérbosszú homályosított el;
Edward-ot hibáztatta a társa, James haláláért. Nem állt meg, csak miután már
elvette az ő szerelmét is.
Edward az ujjaival letörölte a könnyeket az arcomról.
- Tényleg azt hiszed, hogy jobb őt bántani, mint megvédeni? –mormogta.
- Keményebb, mint ahogy gondolnád –mondta Jacob- És átélt már rosszabbakat is.
Jacob arca hirtelen megváltozott, és egy különös, tűnődő kifejezéssel kezdte
bámulni Edward-ot. A szemei összehúzódtak, mintha valami bonyolult matek
feladatot próbált volna fejben megoldani.
Éreztem, ahogy Edward összegörnyed. Felnéztem rá, és láttam, amint az arca
eltorzult a fájdalomtól. Egy röpke pillanatra arra az olaszországi délutánra
emlékeztetett a Volturi hátborzongató toronyszobájában, ahol Jane rosszindulatú
ajándékával kínozta Edward-ot, saját gondolataival égetve őt…
Az emlékkép kiragadott a hisztérikushoz közelítő állapotomból, és mindent kellő
megvilágításba helyezett. Mert inkább öljön meg Victoria ezerszer is, mint hogy
még egyszer úgy lássam szenvedni Edward-ot.
- Ez vicces –mondta Jacob, nevetve Edward arckifejezésén.
Edward arca megrándult, de egy kis erőfeszítéssel elsimította a vonásait. A
szenvedést a szemeiben viszont nem tudta teljesen elrejteni.
Tágra nyílt szemekkel néztem Edward grimaszáról Jacob gúnyos mosolyára.
- Mit teszel vele? –kérdeztem követelőzőn.
- Semmiség, Bella –mondta Edward halkan- Jacob-nak csak túl jó memóriája van,
ez minden.
Jacob elvigyorodott, Edward arca pedig ismét megrándult.
- Hagyd abba! Bármit is csinálsz!
- Persze, ha akarod –vonta meg Jacob a vállát- Különben is, az ő hibája, ha nem
tetszik neki, amikre emlékszem.
Ránéztem, ő pedig ördögi mosollyal nézett vissza rám –mint egy gyerek, aki olyat
csinált, amiről tudta, hogy nem szabad, de valaki olyan kapta rajta, akiről tudta,
hogy nem fogja megbüntetni.
- Az igazgató erre tart, hogy eltántorítson az iskola területén való lebzseléstől –
dünnyögte felém Edward- Menj angol órára, Bella, hogy ne keveredj bele.
- Túlságosan védelmező, nem igaz? –kérdezte Jacob, nekem címezve- Egy kis
balhé bulisabbá teszi az életet. Hadd találjam ki: neked nincs megengedve, hogy
bulizz, mi?
Edward arca haragos kifejezést öltött, és kissé megvillantotta a fogait.
- Fogd be, Jake –mondtam.
Jacob nevetett.
- Ez nemnek hangzik. Hé, ha bármikor megint élni akarsz, eljöhetnél meglátogatni.
Még mindig megvan a motorod a garázsban.
Ez a hír kizökkentett.
- Úgy volt, hogy azt eladod. Megígérted Charlie-nak, hogy így lesz.
Ha nem könyörögtem volna Jacob kedvéért –végtére is többhetes munkája volt
mindkét motorban, és ezért megérdemelt egy kis kárpótlást- Charlie már kihajította
volna a motoromat a kukába. Azután valószínűleg fel is gyújtotta volna azt a kukát.
- Ja, persze. Mintha megtenném. A te tulajdonod, nem az enyém. Egyébként is,
addig lesz nálam, míg vissza nem kéred.
A mosolynak, melyet régről ismertem, egy parányi jele kezdett megjelenni a szája
sarka körül.
- Jake…
Előrehajolt, az arca már komoly volt, a keserű gúny kezdett megfakulni.
- Azt hiszem, tévedtem. Tudod, azzal kapcsolatban, hogy nem lehetünk barátok.
Talán megoldhatnánk, legalábbis a határvonal azon részén, ahol én vagyok. Gyere,
látogass meg.
Élénken érzékeltem Edward kővé dermedt alakját, ahogy a karjaival még mindig
védelmezően átölelt. Gyors pillantást küldtem felé –az arca nyugodt volt és
türelmes.
- Én, ööö, nem is tudom, Jake.
Jacob arcáról teljesen eltűnt az ellenségesség. Mintha elfelejtette volna, hogy
Edward ott van, vagy legalábbis eltökélte, hogy úgy fog viselkedni, mintha nem
lenne ott.
- Minden egyes nap hiányzol, Bella. Nélküled semmi sem ugyanolyan.
- Tudom és sajnálom, Jake. Én csak…
Megrázta a fejét, majd sóhajtott.
- Tudom. Nem számít, igaz? Gondolom majd csak túlélem, vagy valami. Kinek
kellenek a barátok? –grimaszolt, megpróbálva elrejteni a fájdalmát egy halovány
hősködési kísérlettel.
Jacob szenvedése mindig kiváltotta belőlem azt az érzést, hogy meg akarjam
védeni. Teljesen ésszerűtlen volt –Jacob híján volt minden fizikai védelemnek, amit
én nyújtani tudtam volna. De a karom, mely Edward-é alá szegeződött, sóvárgott
azután, hogy megérinthesse. Hogy átkarolhassa nagy, meleg derekát, csendesen
elfogadva és vigasztalva őt.
Edward óvó karjai bilincsként tartottak fogva.
- Oké, nyomás az óráitokra! –csendült egy szigorú hang mögülünk- Mozogjon, Mr.
Crowley.
- Menj suliba, Jake –suttogtam, azonnali idegességgel hangomban, amint
meghallottam az igazgató hangját. Jacob a Quileute suliba járt, de biztosan bajba
kerülhetett volna az engedély nélküli átjárásért, vagy valami ezzel egyenértékűért.
Edward elengedett, majd megfogta a kezem, és ismét a háta mögé tolt.
Mr. Greene átverekedte magát a bámészkodók gyűrűjén, a szemöldökei olyan
mélyre süllyedtek, hogy úgy tűntek, mintha baljóslatú viharfelhők lettek volna
keskeny szemei fölött.
- Komolyan mondtam –fenyegetőzött- Bárki, aki még mindig itt ácsorog, mire
ismét megfordulok, elzáráson lesz ma!
A közönség még azelőtt felszívódott, hogy befejezhette volna a mondatot.
- Á, Mr. Cullen. Csak nincs valami gond?
- Semmi a világon, Mr. Greene. Éppen az óráinkra mentünk.
- Kiváló. Nem ismerős a barátja –Mr. Greene haragos pillantást küldött Jacob feléÚj
diák lenne?
Mr. Greene tekintete kutatóan fürkészte Jacob-ot, és láttam, ahogy ugyanarra a
következtetésre jutott, mint mindenki más: veszélyes. Egy bajkeverő.
- Nem –felelte Jacob, félig önelégült mosollyal széles ajkain.
- Akkor azt tanácsolom, hogy hagyja el az iskola területét, fiatalember, mielőtt
hívnám a rendőrséget.
Jacob kis mosolya teljes vigyorrá vált, és tudtam, hogy épp elképzelte, amint
Charlie kijön és letartóztatja. Ez a vigyor túlságosan keserű volt, és túlságosan
gúnnyal teli ahhoz, hogy elégedett lehessek vele. Nem ez volt az a mosoly, amit
vártam.
- Igenis, uram –mondta, majd katonai tisztelgést mímelt, mielőtt felült volna
motorra, és be nem rúgta, hogy beinduljon, ott, a járda közepén. A motor felbőgött,
a kerekek pedig sivítottak, ahogy élesen pörgette őket. Másodperceken belül Jacob
eltűnt a látóterünkből.
Mr. Greene a fogát csikorgatta az előadás közben.
- Mr. Cullen, elvárom, hogy közölje a barátjával, hogy tartózkodjon az újabb
engedély nélküli átjárástól.
- Egyáltalán nem a barátom, Mr. Greene, de majd átadom a figyelmeztetését.
Mr. Greene összeszorította az ajkait. Edward tökéletes jegyei és makulátlan papírjai
szemmel láthatóan nagy szerepet játszottak az incidens Mr. Greene általi
értékelését tekintve.
- Értem. Ha bármi további gond miatt aggódna, örülnék, ha…
- Nem kell aggódnia, Mr. Greene. Nem lesz több gond.
- Remélem is. Nos, akkor. Menjen az óráira. Ön is, Miss Swan.
Edward bólintott, majd gyorsan az angol óra épülete felé tolt.
- Elég jól vagy, hogy részt vegyél az órán? –súgta, miután elhagytuk az igazgatót.
- Igen –súgtam vissza, nem tökéletes bizonyossággal arra nézve, hogy hazudtam-e.
Ha jól éreztem magam, ha nem, ez aligha volt a legfontosabb dolog. Azonnal
beszélnem kellett Edward-dal, és az angol óra nem pont a legmegfelelőbb hely volt
ahhoz a beszélgetéshez, amit terveztem.
De Mr. Greene-nel a sarkunkban nem sok választási lehetőségünk maradt.
Kicsit késve érkeztünk az órára, majd gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Mr. Berty
épp egy Frost-verset szavalt. Nem törődött az érkezésünkkel, mert nem akarta,
hogy megtörjük a ritmust.
Kitéptem egy üres lapot a füzetemből és írni kezdtem, az idegességemnek
köszönhetően a kézírásom még olvashatatlanabb volt, mint általában.
Mi történt? Mondj el mindent. És hagyd a „meg akartalak védeni”-baromságot,
kérlek.
Odacsúsztattam a jegyzetet Edward-nak. Felsóhajtott, majd írni kezdett. Kevesebb
idejébe került, mint nekem, habár egy egész bekezdésnyit írt a saját
gyöngybetűivel, mielőtt visszacsúsztatta volna a papírt.
Alice látta, hogy Victoria visszajött. Nem feltétlenül ezért vittelek el a városból –
nem volt rá esély, hogy bármilyen közel is férkőzhessen hozzád. Emmett és Jasper
már majdnem elkapták, de úgy tűnik, Victoria-nak van valami ösztönös képessége,
hogy ki tudjon keveredni a szorult helyzetekből. Pontosan a Quileute határvonal
mentén menekült, mintha csak térképről olvasná le. Nem sokat segített az sem,
hogy Alice képességei nem működtek a Quileute-ék belekeveredésével. Az igazat
megvallva, a farkasok is elkaphatták volna, ha nem állunk az útjukba. A nagy
szürke úgy vélte, hogy Emmett átlépte a határt, és védekezni kezdett. Persze Rosalie
reagált rá, és mindenki feladta az üldözést, hogy megvédje a társait. Carlisle és
Jasper lenyugtatták a kedélyeket, mielőtt a dolgok kicsúsztak volna az irányításunk
alól. De addigra Victoria már elmenekült. Ennyi történt.
Rosszallóan meredtem a papíron lévő betűkre. Mindenki benne volt –Emmett,
Jasper, Alice, Rosalie és Carlisle. Talán még Esme is, habár Edward őt nem
említette. És még Paul meg a többiek a Quileute falkából. Könnyen harcba
torkollhatott volna, egymásnak ugrasztva a jövendőbeli családomat és a régi
barátaimat. Bármelyikük megsérülhetett volna. Úgy gondoltam, hogy a farkasok
nagyobb veszélyben lettek volna, de kicsi Alice-t elképzelve, ahogy egy hatalmas
farkas mellett áll, és harcol…
Összerázkódtam.
Óvatosan kiradíroztam az egész bekezdést, majd legfelülre azt írtam:
Mi van Charlie-val? Victoria utána mehetett volna.
Edward még azelőtt megrázta a fejét, mielőtt befejeztem volna, nyilvánvalóan
elhárítva a veszélynek bármilyen gondolatát Charlie-ról. Kinyújtotta a kezét, de
nem törődtem vele, hanem újra írni kezdtem.
Nem tudhatod, hogy nem gondolt erre, hisz itt sem voltál. Rossz ötlet volt
Floridába menni.
Elvette a papírt a kezemből.
Nem küldhettelek volna el egyedül. A te szerencséddel még a fekete doboz sem
maradt volna meg a gépből.
Nem erre céloztam; nem is gondoltam rá, hogy nélküle menjek. Úgy értettem, hogy
együtt kellett volna itt maradnunk. De kicsit zavart a válasza, és némileg még
sértett is. Mintha anélkül nem tudtam volna átrepülni egy országot, hogy a repülő
lezuhanjon velem. Nagyon vicces.
Mondjuk, hogy a balszerencsém miatt lezuhant volna a gép. Mégis pontosan mit
tehettél volna ez ellen?
Miért zuhant volna le a gép?
Megpróbált elrejteni egy mosolyt.
A pilóták részegre itták magukat, és beájultak.
Könnyű. Magam vezettem volna el a gépet.
Persze. Összeszorítottam az ajkaimat, és újrapróbáltam.
Mindkét meghajtó felrobbant volna és halálos zuhanásba kezdtünk volna a föld
felé.
Megvártam volna, míg elég közel érünk, majd megragadtalak volna, kirúgtam
volna a repülő oldalát, és ugrottam volna. Aztán visszafutottam volna veled a
baleset helyszínére, és ott botorkáltunk volna a környéken, mint a történelem két
legszerencsésebb túlélője.
Szótlanul meredtem rá.
- Mi az? –suttogta.
Félve ráztam meg a fejem.
- Semmi –tátogtam.
Kiradíroztam a megzavaró beszélgetést, és írtam még egy sort.
Legközelebb mondd meg.
Tudtam, hogy lesz legközelebb. A séma addig folytatódott, míg valaki nem veszít a
végén.
Edward egy percig a szemembe nézett. Kíváncsi voltam, milyen képet vághatok –
hideg volt, így az arcom nem pirosodott ki újból. A szempilláim még mindig
könnyesek voltak.
Sóhajtott, majd bólintott egyet.
Kösz.
A papír eltűnt a kezemből. Felnéztem, meglepetten pislogva, épp mikor Mr. Berty
felénk tartott a padok között.
- Meg szeretne osztani valamit velünk, Mr. Cullen?
Edward ártatlanul nézett fel rá, majd odanyújtotta a papírt a mappája tetejére.
- A jegyzeteim? –kérdezte, zavartnak hangozva.
Mr. Berty átfutotta a jegyzeteket –kétségkívül az előadásának tökéletes leírásamajd
homlokráncolva visszament.
Később, matekon –az egyetlen olyan órán, ami nem volt közös Edward-dalhallottam
meg a pletykát.
- Én a nagy indiánra teszek –mondta valaki.
Felpillantottam, és láttam, amint Tyler, Mike, Austin és Ben összedugták a fejüket,
elmerülve a beszélgetésben.
- Ja –suttogta Mike- Láttátok, hogy mekkora ez a Jacob gyerek? Szerintem le tudná
nyomni Cullen-t –Mike-nak úgy hangzott, hogy tetszene az ötlet.
- Nem hinném –kontrázott Ben- Van valami Edward-ban. Mindig olyan…
magabiztos. Van egy olyan érzésem, hogy tud vigyázni magára.
- Ben-nel vagyok –értett egyet Tyler- Emellett, ha az a másik srác kötekedne
Edward-dal, biztos, hogy a két hatalmas bátyja is belekeveredne.
- Voltatok mostanában La Push-ban? –kérdezte Mike- Lauren és én lementünk a
partra pár hete, és higgyétek el, Jacob barátai pont olyan nagyok, mint ő.
- Hja –mondta Tyler- Kár, hogy nem került sor verekedésre. Asszem, sosem tudjuk
meg, hogy mi lett volna a vége.
- Nekem nem úgy tűnt –mondta Austin- Talán még lesz valami.
Mike elvigyorodott.
- Van kedve valakinek fogadni?
- Tíz dolcsi Jacob-ra –mondta rögtön Austin.
- Tíz Cullen-re –kapcsolódott be Tyler.
- Tíz Edward-ra –értett egyet Ben.
- Jacob –mondta Mike.
- Hé, tudja valaki, hogy mire megy ki az egész? –kíváncsiskodott Austin- Ez talán
változtat az esélyeken.
- Van egy tippem –mondta Mike, majd egyszerre néztek felém Ben-nel és Tylerrel.
Az arckifejezésükből ítélve egyiküknek sem tűnt fel, hogy bőven hallótávolságon
belül ültem. Gyorsan elnéztek, majd a papírjaikat kezdték rendezgetni a padjukon.
- Én még mindig azt mondom, hogy Jacob –motyogta Mike az orra alatt.