4. Természet 

Rossz hetem volt.
Tudtam, hogy lényegében semmi sem változott. Oké, Victoria nem adta fel, de
álmodtam egy percig is, hogy feladta volna?
Azzal, hogy újra feltűnt, csak megerősítette, amit már tudtam. Semmi okom, hogy
újból pánikolni kezdjek.
Elméletben. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Az érettségi csak pár hétre volt, és azon töprengtem, nem őrültség e csak üldögélni
egy helyben, gyengén és ínycsiklandozón, és várni a következő katasztrófára. Túl
veszélyesnek tűnt embernek lenni – csak bajt okoz. Olyasvalakinek, mint én, nem
szabadott embernek lennie. Valakinek, az én szerencsémmel, kicsit kevésbé kéne
védtelennek lennie.
De senki nem hallgatott rám.
Carlisle azt mondta:
„Mi heten vagyunk, Bella. És Alice-el az oldalunkon, nem hiszem, hogy Victoria
váratlanul elkaphatna minket. Szerintem fontos, Charlie szempontjából, hogy az
eredeti tervhez ragaszkodjunk.”
Esme azt mondta:
„Soha nem engedjük, hogy bármi is történjen veled, édesem. Tudod ezt jól. Kérlek
ne aggódj.” Aztán megcsókolta a homlokomat.
Emmet azt mondta:
„Nagyon örülök, hogy Edward nem ölt meg téged. Minden sokkal viccesebb, ha a
közelben vagy.”
Rosalie csak bámult rá.
Alice a szemeit forgatta és azt mondta:
„Engem megvédenek. Nem emiatt aggódsz igazán, igaz?”
„Ha nem olyan nagy ügy, miért rángatott el Edward Floridába?” ellenkeztem.
„Nem tűnt még fel Bella, hogy Edward a legkisebb dolgokat is túlreagálja?”
Jasper csendben eloszlatta a pánikot és feszültséget a testemben érdekes
képességével, mellyel befolyásolni tudta az érzelmeket.
Megnyugtatva éreztem magam, és hagytam magam lebeszélni a határozott
kérésemről.
Természetesen ez a nyugalom rögtön megszűnt, mikor Edward és én kisétáltunk a
szobából.
Szóval a megállapodás szerint el kell felejtenem, hogy egy őrült vámpír akar
becserkészni, azzal a szándékkal, hogy megöljön. Foglalkozzak a saját dolgommal.
Próbáltam. És meglepő módon, voltak más, majdnem olyan stresszes dolgok is,
amellett, hogy a nevem szerepelt a veszélyeztetett fajok listáján, amikkel
foglalkoznom kellett.
De mind közül Edward válasza volt a legfrusztrálóbb.
„Ez a ti dolgotok Carlisle-al.” mondta. „De persze, tudod, hogy azt szeretném, ha
közted és köztem történne meg a dolog, amikor csak szeretnéd. Tudod, mi a
feltételem.” És angyalian elmosolyodott.
Uhhh. Tudtam, mi a feltétele. Edward megígérte, hogy ő maga változtat át, amikor
csak akarom...amint összeházasodunk.
Néha azon gondolkodtam, hogy csak színlelte, hogy nem tud olvasni a
gondolataimban. Különben hogyan ragaszkodhatott ahhoz az egy feltételhez,
aminek elfogadásával bajban voltam?
Az egyetlen feltétel, ami lelassított volna.
Mindent összevetve, nagyon rossz hetem volt. És a mai nap volt a legrosszabb
benne.
Mindig rossz napom volt, ha Edward elment. Alice látta előre, hogy semmi
szokatlan nem lesz a hétvégén, és én ragaszkodtam hozzá, hogy használja ki az
alkalmat és menjen el vadászni a testvéreivel. Tudtam mennyire untatta, ha könnyű,
közeli prédára vadászott.
„Menj, szórakozz.” mondtam neki. „Vadássz le pár hegyi oroszlánt a kedvemért.”
Soha nem említettem neki, mennyire nehéz volt nekem, mikor távol volt – hogyan
tértek vissza a már magam mögött hagyott rémálmok. Ha ezt tudta volna,
borzalmasan érezte volna magát és félt volna elmenni tőlem, még a
legszükségesebb indokkal is. Olyan lett volna, mint mikor visszajött
Olaszországból. Arany szemei feketévé váltak és a szükségesnél sokkal jobban
szenvedett a szomjúságtól. Szóval elővettem a bátor arcomat és kirugdostam őt az
ajtón, mikor Emmett és Jasper menni akart.
De azt hittem, átlátott rajtam. Egy kicsit. Ezen a reggelen egy cetli volt a párnámon.
Olyan hamar visszajövök, hogy nem lesz időd, hogy hiányolni kezdj.
Vigyázz a szívemre- ott hagytam veled.
Tehát előttem állt egy nagy üres szombat, mellyel csak a reggeli műszakom
Newtonék sportruházati boltjukban zavart meg. És persze Alice nagyon
megnyugtató ígérete.
„Közel maradok vadászni. Csak 15 percnyire leszek ha szükséged lenne rám.
Nyitva tartom a szemem.”
Vagyis: Ne próbálj ki semmi viccest, csak azért, mert Edward elment.
Alice pontosan olyan jól szét tudta kapni a furgonomat, mint Edward. Próbáltam
nézni a jó oldalát a dolgoknak. Munka után segíteni fogok Angelának a
meghívókkal, szóval ez majd eltereli a figyelmemet.
És Charlie nagyon jó hangulatban volt Edward távolléte miatt, szóval ezt talán
kiélvezhetném, amíg el nem múlik. Alice velem töltené az éjszakát, ha elég
szánalmas lennék, akkor ha megkérném rá. És holnap Edward itthon lesz. Túl
fogom élni.
Nem akartam nevetségesen korán munkába menni, ezért lassan ettem a reggelimet,
egy Cheerio egyszerre, aztán elmosogattam, tökéletes sorba rendeztem a hűtő
mágneseket. Talán kezdtem kényszerbeteg lenni.
Az utolsó két mágnes- kerek, fekete, hasznos darabok, ezek voltak a kedvenceim,
mert könnyedén megtartottak egyszerre 10 lapot is- nem akartak együtt működni az
elrendezésen.
A pólusaik fel voltak cserélve, akárhányszor próbáltam az utolsót betenni a sorba, a
másik elugrott a helyéről.
Valamilyen oknál fogva- a közelítő mánia jeleként talán- ez nagyon irritált. Miért
nem tudnak szépen játszani?
Makacsul egymáshoz tartottam őket, mintha azt vártam volna, hogy majd egyszer
csak feladják. Megfordíthattam volna az egyiket, de azt vesztésnek éreztem volna.
Végül jobban felhergeltem magam, mint a mágnesek, levettem őket a hűtőről és két
kézzel fogtam őket össze. Kicsit erőlködnöm kellett- elég erősek voltak hozzá,
hogy küzdjenek ellene- de egymás mellé kényszerítettem őket.
„Nézd csak”- szóltam hangosan- élettelen dolgokhoz beszélni soha nem jó jel-
„Nem is olyan szörnyű igaz?”
Egy percig álltam ott, mint egy idióta nem tudtam elfogadni, hogy semmi hatásom
nincs a fizikai törvényekre. Aztán sóhajtva visszatettem a mágneseket a hűtőre,
egy lépés távolságból.
„Nem szükséges ilyen makacsnak lennetek.”- motyogtam. Még mindig túl korán
volt, de eldöntöttem, hogy jobb ha kikerülök a házból, mielőtt az élettelen tárgyak
elkezdenének visszabeszélni.
Mikor odaértem Newtonékhoz, Mike épp felmosta a folyosókat, míg az anyja egy
pultot rendezett el. Egy vita közepén csíptem el őket, nem tudták, hogy már
megérkeztem.
„De Tyler csak, akkor tud menni …”- reklamált Mike.” Azt mondtad, hogy
érettségi után …”
„Várnod kell és kész!”- csattant Mrs. Newton. „Te és Tyler másra is
gondolhatnátok. Nem mész Seattle-be, míg a rendőrség le nem állítja, bármi is
folyik ott. Tudom, hogy Beth Crowley is ugyanezt mondta Tylernek, szóval ne
csinál úgy, mintha én lennék a rossz anya- oh jó reggelt Bella!”- szólt mikor
meglátott, a hangját gyorsan meglágyította.
„Korán van.”- Caren Newton volt az utolsó ember akitől segítséget kértem volna
egy sportszerelés boltban. Tökéletesen fényes, szőke haja, tökéletes fonatba volt
rendezve a nyakánál, a körmét manikűrös ápolta, ahogy a lábkörmeit is- ez
tökéletesen látszott, pántos magas sarkújában, ami nem igazán hasonlított a
Newtonék kínálta egyik hosszú túrára tervezett bakancsra sem.
„Nincs forgalom”- tréfáltam, miközben kivettem a pult alól, a förtelmes,
fluoreszkáló mellényemet.
Meglepett a dolog, hogy Mrs. Newtont ugyanúgy felizgatta az a Seattle dolog, mint
Charliet. Azt hittem csak ő esett túlzásokba.
„Nos, öö …” Mrs. Newton tétovázott egy pillanatig, egy csomag cédulával játszva
kényelmetlenül, amit a nyilvántartó alapján rendezgetett.
Egyik kezemet átdugva a mellényen megálltam. Ismertem ezt a pillantást.
Amikor elmondtam Newtonéknak, hogy ezen a nyáron nem fogok itt dolgoznicserben
hagytam őket a legforgalmasabb évszakban- elkezdték Katie Marshallt
betanítani a helyemre. Nem engedhették meg maguknak, hogy egyszerre
mindkettőnknek fizessenek, tehát mikor ez egy lassú napnak nézett is …
„Hívni készültelek.”- folytatta Mrs. Newton. „nem hiszem, hogy sok munkánk lesz
ma . Mike és én szerintem megoldjuk a dolgot. Sajnálom, hogy fel kellett kelned és
eljönni …”
Egy normális napon örültem volna ennek a fejleménynek. Ma ez … túl sok.
„Oké.”- sóhajtottam. A vállaimat leejtettem. Mit fogok ma csinálni?
„Ez nem fair anya.”- szólt Mike. „Ha Bella dolgozni akar - „
„Nem tényleg minden rendben Mrs. Newton. Tényleg Mike. Tanulnom kell a
vizsgáimra meg ilyenek …”
Nem akartam a családi nézeteltérés oka lenni, mikor már úgyis veszekedtek.
„Köszönöm, Bella. Mike, a négyes folyosót kihagytad. Uh ,Bella, kidobnád ezeket
a szórólapokat a konténerbe miközben ki mész? Mondtam a lánynak, aki ezeket itt
hagyta, hogy majd kiteszem a pultra, de tényleg nincs elég hely.”
„Persze, semmi probléma!”- elvettem a mellényemet a hónom alá csaptam a
lapokat és a szitáló eső felé indultam. A konténer a bolt mellett volt, az
alkalmazottak parkolója mellett.
Már készültem a világossárga papírcsomagot a kukába hajítani, mikor a félkövéren
szedett címen megakad a szemem.
Kifejezetten egy szó keltette fel a figyelmemet .Két kézzel megragadtam a
papírokat és a szöveg alatti képre bámultam. Gombóc növekedett a torkomban.
Mentsük meg az olimpiai farkast!
A szavak alatt egy fenyőfa előtt álló farkas részletes rajza volt, a fejét hátravetette,
ahogy a holdat ugatta. Zavarba ejtő kép volt, szomorú testtartása miatt
magányosnak tűnt. Mintha bánatában vonyított volna.
Aztán a furgonomhoz rohantam, még mindig markolva a szórólapokat.
Tizenöt perc – csak ennyim volt. De elégnek kell lennie. La Push csak tizenöt
percnyire volt és biztosan átjutok a határvonalon tizenöt perc alatt, mielőtt elérem a
várost.
A furgon felhörrent minden gond nélkül.
Alice nem láthatta, hogy ez a tervem, mivel nem terveztem el. Gyors döntés, ez
volt a kulcs! És amíg elég gyorsan mozgok, addig hasznot húzhatok ebből.
Nagy sietségemben eldobtam a szórólapokat, így szétszóródtak az utas ülésen vagy
száznyi egy világos kupacban, száznyi sötét farkas emelkedett ki a sárga háttérből.
Száguldottam a vizes országúton, az ablaktörlőket bekapcsoltam és figyelmen kívül
hagytam az ősrégi motor zörrenéseit. Ötvenöt volt a legtöbb, amit ki tudtam
préselni a furgonból és azért imádkoztam, hogy ez elég legyen.
Fogalmam sem volt, merre volt a határvonal, de biztonságban kezdtem magam
érezni, mikor elhagytam La Push első házait. Ez biztosan a mögött kell lennie, mint
ahova Alice követhetne.
Felhívhatom, mikor Angeláékhoz érek délután, okoskodtam, hogy tudja rendben
vagyok. Semmi oka, hogy felhergelje magát. Nem kell rám haragudnia- Edward
elég mérges lesz helyette is, amikor visszajön.
A furgonom határozottan lihegett mikor megálltam az ismerős fakó vörös színű ház
előtt. A gombóc újra növekedett a torkomban, amikor arra a helyre bámultam, ami
egyszer a menedékem volt.
Nagyon rég voltam itt.
Mielőtt leállíthattam volna a motort Jacob az ajtóban állt arcán rémülettel. A
hirtelen csendben, mikor a motorzúgás elhalt, hallottam, hogy kapkodja a levegőt.
„Bella?”
„Hé, Jake!”
„Bella!”- kiáltott és a mosoly, amire vártam megjelent az arcán, mintha előtűnt
volna a nap a felhők mögül.
A fogai fehéren fénylettek a barna bőre mellett.
„Nem hiszem el!”
„Hogy jöttél ide?”
„Elszöktem!”
„Klassz!”
„Hé, Bella !”- Billy kigurult az ajtón, hogy lássa, mi ez a zűrzavar.
„Szia Bil-!”
Azután elfogyott a levegőm- most Jacob szoros, medve ölelésétől nem kaptam
levegőt és körbeforgott velem.
„Jó látni téged itt!”
„Nem ... kapok ...levegőt”- préseltem ki.
Elnevette magát majd letette.
„isten hozott ismét, Bella!”- szólt vigyorogva És ahogy a szavakat mondta, mintha
azt mondta volna : ’ Isten hozott itthon ’
Túláradó érzelmeink a beszélgetés első néhány témájáig tartottak ki: mi újság
velünk, és mi hozott ide. Amikor tétovázva elmondtam neki a szórólapos dolgot,
bömbölő nevetése visszhangzott a fáktól. De aztán. Amikor végigmentünk a bolt
mögött és átvágtunk a First Beach sűrű bozótos végén, megérkeztünk a nehéz
részekhez. Túl korán kellett beszélnünk a hosszú távollétünk mögött álló okokkal,
és figyeltem, ahogy a barátom arca szigorú maszkká változik, ami szintén túl
ismerős volt már.
„Szóval, mi a történet amúgy?” kérdezte Jacob, túl nagy erővel félrerúgva az útból
egy uszadékfadarabot, Végigpattogott a homokon, majd egy sziklához ütődött.” Így
éltem mikor legutóbb…na, mielőtt… tudod…” Küzdött a szavakkal. Vett egy mély
lélegzetet és újra megpróbálta. „Azt kérdeztem, hogy minden ugyanaz lett, mint
mielőtt ő elment? Megbocsátottál neki mindenért?”
Vettem egy mély levegőt.
„Nem volt amiért meg kellet volna bocsátanom.”
Át akartam ugrani ezt a részt, az árulást, a vádakat, de tudtam, meg kell beszélnünk,
mielőtt rátérhetnénk másra.
Jacob összeráncolta homlokát, mintha citromba harapott volna..
„Bárcsak Sam csinált volna egy képet amikor rád talált azon az éjjel múlt
szeptemberben. Az lenne az első számú bizonyíték.”
„Senki sem áll bíróság előtt.”
„Talán valakinek kellene.”
„Te sem okolnád őt, amiért elment, ha tudnád az okát.”
Pár másodpercig csak bámult rám.
„Oké.” Szólt keserűen.”Nyűgözz le.”
Ellenségessége megviselt – fájt, hogy mérges rám. Egy régi, barátságtalan
délutánra emlékeztetett, mikor -Sam utasítására- azt mondta, nem lehetünk barátok.
Eltartott egy percig, míg összeszedtem magam.
„Edward azért hagyott el múlt szeptemberben, mert nem hitte, hogy vámpírokkal
kéne lógnom. Azt gondolta egészségesebb lenne nekem, ha elmenne.”
Jacob késve reagált.
Bármit is tervezett mondani, nem mondta ki. Örültem, hogy nem tudta, mi volt a
kiváltó ok Edward döntése mögött. Elképzelni sem tudtam, mit gondolna, ha tudná,
hogy Jasper meg akart ölni.
„De visszajött, nem?” dünnyögte. „Nem túl jó, ha nem ragaszkodik a döntéseihez.”
„Ha emlékszel, én mentem el érte.”
Jacob egy percig bámult rám, aztán meghátrált.
Az arca ellazult, a hangja nyugodtabb volt, mikor megszólalt.
„Ez igaz. Tehát soha nem kaptam volna meg a sztorit. Mi történt?”
Vonakodtam, az ajkamat harapdáltam.
„Titok?” kérdezte, a hangjában gúnyos éllel. „Nem mondhatod el nekem?”
„Nem.” csattantam. „Csak tényleg hosszú történet.”
Jacob önelégülten elmosolyodott és a part felé sétált, várta, hogy utána menjek.
Nem lesz túl vicces Jacobbal lenni, ha így fog viselkedni. Automatikusan követtem,
nem voltam biztos benne, hogy nem kéne visszafordulnom és elmennem. És amúgy
is, még szembe kellett néznem Alice-el, mikor hazaérek...Azt hiszem ennyire nem
kellett sietnem.
Jacob egy nagy, ismerős fához sétált – egy egész fa volt, ágakkal meg minden,
kifehéredve, a parti homokra vetve, a mi fánk volt.
Jacob leült a fa kínálta padra és megpaskolta a mellette levő helyet.
„Nem bánom a hossz történeteket. Volt valami harc is benne?”
A szemeimet forgattam, miközben leültem mellé.
„Igen, volt.” ismertem el.
„Nem lenne igazi horror harc nélkül.”
„Horror!” gúnyolódtam. „Figyelnél, vagy csak félbeszakítasz a barátaimra tett
pimasz megjegyzéseiddel?”
Úgy tett, mintha lezárná a száját és a láthatatlan lakatot átdobta a válla fölött.
Próbáltam nem elmosolyodni, de nem sikerült.
„Azzal kell kezdenem, aminél még te is ott voltál.” határoztam el, azon dolgoztam,
hogy elrendezzem a történetrészeket a fejemben, mielőtt belekezdtem volna.
Jacob felemelte a kezét.
„Mondd csak.”
„Rendben.” szólt. „Úgysem értettem belőle sokat, mi folyt akkor.”
„Igen, nos, hát bonyolult lesz, szóval figyelj oda. Tudtad, hogy Alice lát dolgokat?”
Láttam, hogy összevonta a szemöldökét – a farkasokat nem villanyozta fel a tény,
hogy a vámpírok által birtokolt természetfeletti képességekről szóló legendák
igazak voltak- ezt igennek vettem, és folytattam a beszámolót az Olaszországon át
tartó utamról, mikor Edwardot mentem megmenteni.
Próbáltam olyan szűkszavú lenni, amennyire lehetséges volt – kihagytam, ami nem
volt kulcsfontosságú. Próbáltam Jacob reakcióiban olvasni, de az arca titokzatos
volt, miközben magyaráztam, hogy Alice hogyan látta, hogy Edward azt tervezte,
megöli magát, mikor meghallotta, hogy halott vagyok. Néha Jacob úgy tűnt, a
gondolataiba mélyedt, nem voltam benne biztos, hogy figyelt. Csak egyszer
szakított félbe.
„A jövendőmondó vérszívó nem lát minket?” visszahangozta, az arca egyszerre
vad és vidám volt. „Komolyan? Hát ez tök jó!”
Összeszorítottam a fogaimat, némán ültünk, arca várakozó volt, míg arra várt, hogy
folytassam.
Rábámultam, míg észre nem vette a hibát.
„Hoppá.” mondta. „Bocsi.” Majd újra lelakatolta a száját.
Könnyebb volt a reakcióit olvasni, mikor a Volturis
részhez értem. A fogait összeszorította, libabőrös lett a keze és kitágultak az
orrlyukai.
Nem mentem bele a részletekbe, csak elmondtam neki, hogy Edward kidumált
minket a bajból, nem említettem az ígéretet, amit tennünk kellett nekik, és a
várható látogatásukat.
Jacobnak nincs szüksége az én rémálmaimra.
„Most már ismered a teljes sztorit.” összegeztem. „Szóval most te jössz. Mi történt,
amíg én anyával voltam hétvégén?”
Tudtam, hogy Jacob több részletet oszt meg velem, mint Edward. Ő nem félt attól,
hogy megrémiszt.
Jacob előredőlt, azonnal felélénkült.
„Embry és Quil és én járőröztünk szombat este, csak a szokásos dolog, amikor
egyszer csak – bummm!” Széttárta karjait, hogy érzékeltesse a robbanást. „Ott volt
– egy friss nyom, csak tizenöt perces talán. Sam azt akarta, várjuk meg, de nem
tudtam, hogy te elmentél, és nem tudtam, hogy a vérszívód rajtad tartja-e a szemét,
vagy sem.
Szóval utána vetettük magunkat teljes sebességgel, de átlépte a határt, mielőtt
elkaphattuk volna. Szétszóródtunk a vonal mentén, azt remélve, hogy visszajön.
Hogy bevalljam, nagyon frusztráló volt.”
Megcsóválta a fejét és a haja – lassan megnőtt, mióta rövidre vágatta a haját, mikor
csatlakozott a falkához – a szemébe hullott.
„Messze délig lementünk. Néhány mérföldnyire északra tőlünk a Cullenek
visszakergették őt a mi felünkre. Tökéletes rajtaütés lett volna, ha tudtuk volna, hol
várjunk.”
Megrázta a fejét, elfintorodva.
„Ekkor lett rázós a dolog. Sam és a többiek utolérték, mielőtt mi tudtuk volna, de
össze-vissza táncolt a vonalon, és a teljes csapat ott volt a túloldalon. A nagydarab,
nem tudom mi a neve –„
„Emmett.”
„Igen, ő! Hirtelen rátámadt, de a vörös gyorsabb volt. Pont mögötte suhant el és
majdnem összeütközött Paullal.
És hát Paul...tudod milyen.”
„Igen.”
„Elvtévesztette a célt. Nem mondhatom, hogy őt hibáztatom – a nagydarab
vérszívó is jócskán benne volt a dologban.
Ugrott egyet – hé, ne nézz így rám. A vámpír a mi területünkön volt.”
Próbáltam összeszedni az arckifejezésem, hogy tovább folytassa. A körmeimet a
tenyerembe vájtam a sztori feszültsége miatt, hiába tudtam, hogy végül jól alakult.
„Egyébként Paul elhibázta, és a nagydarab visszament az ő oldalára. De azután a,
ööö, izé, a szőke...” Jacob arckifejezése vicces keveréke volt az undornak és a
vonakodva kifejezett csodálatnak, ahogy próbálta megkeresni a megfelelő szavakat,
hogy jellemezze őt.
„Rosalie.”
„Akármi. Nagyon tolakodó lett, szóval én és Sam visszamentünk elkapni Pault.
Aztán a vezetőjük és a másik szőke férfi...”
„Carlisle és Jasper.”
Bosszúsan rám nézett.
„Tudod, hogy nem igazán érdekel. Szóval, Carlisle beszélt Sammel, próbálta
lenyugtatni a dolgokat. Aztán nagyon furcsa dolog történt, mindenki hamar
megnyugodott. Az a másik csinálta, akit mondtál, összezavarta a fejünket. De hiába
tudtuk, hogy ő csinálja, nem tudtunk nem megnyugodni.”
„Igen, tudom milyen érzés.”
„Nagyon bosszantó. De csak később tudsz miatta bosszankodni.” mérgesen
megrázta a fejét.
„Szóval Sam és a vezérvámpír megegyeztek, hogy Victoriáé az elsőbbség, és újra
utána indultunk. Carlisle mutatta a nyomát, így megtaláltuk és követtük a szag
alapján, de aztán elérte a sziklákat Észak-Makah környékén, ahol a határ néhány
mérföldig a tengerpartot éri. Újból belevetette magát a vízbe. A nagydarab és a
minket lenyugtató vámpír engedélyt kért, hogy átjöhessenek a határvonalon, hogy
utána menjenek, de mi persze nemet mondtunk.”
„Jó. Úgy értem hülye voltál, de örülök. Emmett soha nem elég óvatos.
Megsérülhetett volna.”
Jacob horkantott.
„Szóval azt mesélte a vámpírod, hogy ok nélkül támadtunk és az ő teljesen ártatlan
csapata-„
„Nem” Szakítottam félbe. „Edward ugyanígy mesélte, csak kevésbé részletesen.”
„Huh” szólt halkan Jacob, majd felkelt, hogy felvegyen egy követ a sok millió
lábunk alatt lévő kavicsból.
Egy hétköznapi pöccintéssel egy jó száz méterre dobta az öbölben.
„Szóval, azt hiszem vissza fog jönni. Szóval újra megpróbálhatjuk.”
Összerezzentem, persze, hogy visszajött. Edward majd tényleg elmondja
legközelebb? Nem voltam biztos benne. Rajta kell tartanom a szemem Alice-en,
keresni a jeleket, hogy ez újra megismétlődik...
Jacob úgy tűnt, nem vette észre a reakciómat. Arcán elmélyült kifejezéssel bámulta
a hullámokat, telt ajkait összeszorította.
„Mire gondolsz most?” Kérdeztem hosszú csend után.
„Rólad és rólam gondolkodok. Mikor a jövendőmondó látott téged leugrani a
szikláról és azt hitte, öngyilkos lettél, és hogyan szabadult el minden… Eszedbe
jutott, hogyha megvártál volna, ahogy kellett volna, akkor a szőke – Alice – nem
láthatott volna téged leugrani? Semmi sem változott volna. Talán most is a
garázsomban lennénk, mint minden szombaton. Nem lennének vámpírok Forksban,
és te meg én…” hagyta befejezetlenül a mondatot, a gondolataiban elmerülve.
Aggasztott, ahogy ezt mondta, mintha jó dolog lett volna, ha nem lennének
vámpírok Forksban. A szívem szabálytalanul kezdett verni, ha az általa felvázolt
kép ürességére gondoltam.
„Edward amúgy is visszajött volna.”
„Biztos vagy benne?” kérdezte harciasan, amint kimondtam Edward nevét.
„Részben… nem működött jól a dolog egyikünk részéről sem.”
Valamit mondani kezdett, valami dühöset az arckifejezése alapján, de leállította
magát, vett egy mély levegőt és újrakezdte.
„Tudtad, hogy Sam mérges rád?”
„Rám?” Eltartott egy másodpercig a válasz. „Oh, értem. Azt hiszi, távolt maradtak
volna, ha én nem lennék.”
„Nem, nem erről van szó.”
„Akkor mi a probléma?”
Jacob lehajolt, hogy felkapjon egy újabb követ. Forgatta az ujjai között, a szemeit a
fekete kőre szegezte, míg halkan beszélt.
„Mikor Sam látta… hogyan voltál az elején, mikor Billy elmondta nekik, hogy
Charlie aggódik amiatt, mikor leszel jobban, és mikor elkezdtél sziklákról
leugrálni…”
Fintorogtam. Soha nem hagyják, hogy elfelejtsem. Jacob a szemembe nézett.
„Azt hitte neked ugyanannyi okod van a világon, hogy utáld a Culleneket, mint
neki… Sam cserben hagyva érezte magát, hogy visszaengedted őket az életebe,
mintha soha nem bántottak volna.”
Egy percig sem hittem, hogy csak Sam érezte így. És a keserűség a hangomban
mindkettejüknek szólt.
„Elmondhatod Samnek, hogy menjen egyenesen-’’
„Nézd csak” – szakított félbe Jacob, egy sasra mutatva, ahogy épp hihetetlen
magasságból az óceán felé vetődött. Az utolsó pillanatban megállt, csak a karmai
törték át a hullámok felszínét egy pillanatra. Aztán elrepült, a szárnyai
megrándultak az elkapott hatalmas hal súlya alatt. „Ezt látod mindenhol” szólt
Jacob, a hangja hirtelen elhalkult. „A természet teszi a magáét – vadász és préda, az
élet és halál végtelen körforgása…”
Nem értettem, mi volt a lényege annak a kiselőadásnak, azt hittem csak témát
próbált váltani. De aztán sötét humorral a szemében lenézett rám.
„És nem azt látod, hogy a hal próbálja megcsókolni a sast. Ezt soha nem látod.”
Gúnyosan elmosolyodott.
Válaszul én is szélesen elvigyorodtam, de szinte éreztem a számban a keserűséget.
„De talán a hal megpróbálta” szóltam. „Nehéz megmondani, mire gondolhat egy
hal. Tudod, a sasok amúgy is elég jól néznek ki.”
„Szóval ez a lényeg?” A hangja hirtelen élesebb lett. „Jól néz ki?
„Ne legyél hülye, Jacob!”
„Akkor a pénzről van szó?” folytatta.
„Remek” motyogtam felkelve a fáról. „Igazán hízelgő, hogy ezt gondolod rólam.”
Hátat fordítottam neki és elindultam.
„Áh, ne légy mérges.” Mögöttem volt, elkapta a csuklómat és megpördített. „Most
komolyan! Próbálom megérteni, de nem megy!” Szemöldökét mérgesen
összeszorította, a szemei feketék voltak a sötét árnyék miatt.
„Szeretem őt. Nem azért mert gyönyörű, vagy mert gazdag!” vetettem oda
Jacobnak. „Jobban szeretném, ha nem lenne az. Kisebb lenne a szakadék kettőnk
között – mert ettől még ő lenne a legszeretetreméltóbb, önzetlenebb, és legokosabb
és legtisztességesebb személy, akivel valaha találkoztam. Persze, hogy szeretem..
Miért olyan nehéz megérteni?”
„Lehetetlen megérteni.”
„Kérlek, világosíts akkor fel, Jacob” szóltam szarkasztikusan. „Mi az igazi oka
annak, ha valaki szereti a másikat? Mivel nyilvánvalóan én rosszul csinálom.”
„Azt hiszem, a legjobb lenne ott kezdeni, hogy a hozzád hasonlók közt keresgélj.
Ez általában működik.”
„Hát, ez szívás” csattantam fel. „Azt hiszem, végül is Mike Newtonba vagyok
akkor belezúgva.” Jacob hátrahőkölt és a száját harapdálta. Láttam, hogy
megbántottam a szavaimmal, de túl mérges voltam ahhoz, hogy rosszul érezzem
magam emiatt. Elengedte a csuklóimat, a kezeit összekulcsolta a mellkasánál,
elfordult és az óceánt bámulta.
„Én ember is vagyok” motyogta, a hangját alig lehetett hallani.
„Nem vagy olyan ember, mint Mike” folytattam könyörtelenül. „Még mindig azt
hiszed, ez a legfontosabb szempont?”
„Ez nem ugyanaz” Jacob nem vette le a szemét a szürke hullámokról. „Én nem
választottam ezt.” Hitetlenkedve elnevettem magam.
„Azt hiszed, Edward igen? Ugyanúgy nem tudta, mi történik vele, mint te. Nem
teljesen erre jelentkezett.” Jacob a fejét rázta. „Tudod, Jacob, borzalmasan álszent
vagy – figyelembe véve, hogy vérfarkas vagy.”
„Az nem ugyanaz” ismételte rám bámulva.
„Nem látom, miért nem lehetnél egy kicsit megértőbb a Cullenékkel. Fogalmad
sincs, mennyire jók- ízig-vérig, Jacob!” Rám meredt.
„Nem szabadna létezniük. A létezésük természetellenes!” Egy hosszú pillanatig
csak bámultam rá, egyik szemöldököm hitetlenkedve felhúztam. Eltelt egy kis idő,
míg észrevette.
„Mi az?”
„Természetellenesről beszélve”
„Bella.” mondta. A hangja lassú volt, más. Érett. Rájöttem, hogy idősebbnek
hagyott nálam hirtelen – mint egy szülő vagy tanár.
„Ami én vagyok, az velem született. A része annak, aki vagyok, a családom, a
törzsem része – ezért vagyunk még itt. De emellett –szólt lenézve rám, fekete
szemei olvashatatlanok voltak – Még ember vagyok.”
Felemelt a kezem és tűzforró mellkasához szorította. A pólóján át is éreztem a
szívverését a tenyerem alatt.
„A normális emberek nem tudnak úgy motorokat összetenni, mint te.”
Halványan elmosolyodott.
„A normális emberek elmenekülnek a szörnyek elől, Bella. És soha nem mondtam,
hogy normális ember lennék. Csak ember.”
Haragban lenni Jacobbal túl nehéz volt. Elmosolyogtam és elvettem a kezem a
mellkasáról.
„Eléggé embernek tűnsz nekem. Pillanatnyilag”
„Emberként is érzek.” Elnézett mellettem, az alsó ajka megremegett, erősen
beharapta.
„Oh, Jake.” Suttogtam a kezeiért nyúlva.
Emiatt voltam itt. Ezért fogadok el bármit, ami rám várt ha hazaértem. Mert a düh
és a szarkazmus alatt, Jacob szenvedett.
Nem tudtam, hogy segítsek rajta, de tudtam, hogy meg kel próbálnom.
Nem azért, mert tartoztam neki, hanem azért, mert engem is bántott a dolog.
Jacob a részemmé vált, és ezen már nem lehetett változtatni.