6. Svájc

Hazafelé vezettem, Nem figyeltem az útra, ami, ami fényesen csillogott a naptól. A
rengeteg információra gondoltam, amit Jacob osztott meg velem, megpróbáltam
kiszedni, aminek volt értelme. A túlterhelés ellenére világosabban láttam. Látni
Jacob mosolyát, kitárgyalni a titkait… nem tette a dolgokat tökéletessé, de jobbá
igen. Jól tettem, hogy elmentem. Jacobnak szüksége volt rám.
És nyilvánvalóan, gondoltam, ahogy bandzsítottam a fénybe, nem volt veszély.
Sehonnan sem jött senki. Egy percig semmi, csak a fényes országút a
visszapillantóban. A következő percben, a nap megcsillant egy ezüst Volvo hátul a
jobb oldalamon.
-Oh, francba. – nyöszörögtem.
Megfontoltam, hogy félrehúzódjak-e. De túl gyáva voltam szembenézni vele.
Számítottam rá, hogy eljön ez az idő… és itt van Charlie, mint lökhárító. Legalább
kényszerítené őt, hogy hallgasson.
A Volvo centikkel volt mögöttem. Az úton tartottam a szemem. Keresztül-kasul,
egyenesen Angelához mentem, anélkül, hogy hátranéztem volna, éreztem, hogy
egy lyukat éget a tükrömön.
Követett, lehúzódtam a járdaszegélyhez Webers-ék háza elé. Ő nem állt meg, és
nem néztem fel, mikor elment mellettem. Nem akartam látni az arcát. Futottam egy
rövidet Angela házának ajtajához, amint ő látótávolságon kívül volt.
Ben nyitott ajtót, mielőtt én befejeztem volna a kopogást.
-Hé, Bella! - mondta meglepetten.
-Szia Ben. Öh, Angela itt van? - azt hittem Angela elfelejtette a terveinket és
hamarabb hazajött.
-Persze. - mondta Ben, szólt Angelának, és Angela megjelent a lépcső tetején.
Ben kinézett, mikor mindketten meghallottuk egy kocsi hangját a úton; a hang nem
ijesztett meg. A motorja megállt, amit egy utógyújtás hangja követett. Nincs párja a
Volvo dorombolásának.
Ez az a látogató lehetett, akire Ben várt.
-Austin itt van. – mondta Ben majd Angela megkerülte. Dudáltak az utcán.
-Látlak később. – ígérte Ben. – Már most hiányzol.
Átkarolta Angela nyakát és lehajolt, hogy megcsókolhassa. Ebben a másodpercben
Austin megint dudált.
-Viszlát, Ang! Szeretlek! - kiabált Ben, ahogy kifelé rohant.
-Angela intett, az arca kissé rózsaszín volt, majd visszanyerte önmagát és integetett
Ben-nek és Austin-nak, míg azok látótávolságon kívül nem kerültek. Azután
hozzám fordult és bánatosan mosolygott.
-Köszönöm, hogy megtetted ezt, Bella. - mondta. - A szívem legmélyéből. Nem
csak megóvod a kezem az állandó sérülésektől, de éppen két hosszú terv nélküli órát
hagytál nekem, mint egy rosszul szinkronizált harcos filmnél. - sóhajtott
megkönnyebbülten.
-Örülök, hogy segíthettem.
Kicsit pánikba ejtett, kicsit gyorsabban lélegeztem. Annyira megszokott volt.
Angela könnyű emberi drámái furcsán megnyugtatóak voltak. Jó volt tudni, hogy
az élet valahol normális.
Követtem Angelát a lépcsőn át a szobájába. Elrúgta a játékokat az útból. A ház
szokatlanul csendes volt.
-Hol van a családod?
-A szüleim elvitték az ikreket születésnapi partira Port Angeles-be. Nem tudom
elhinni, hogy tényleg segítesz nekem ebben. Ben azt tetteti, hogy tendonitis-e van. -
grimaszolt.
-Egyáltalán nem bánom. - mondtam, majd besétáltam Angela szobájába és láttam a
várakozó borítékok halmait.
-Oh! - ziháltam. Angela bocsánatkérően nézett rám. Tudtam miért tette, és miért
vezette félre Ben.
-Azt hittem, túlzol. - ismertem be.
-Reméltem. Biztos vagy benne, hogy megteszed?
-Fogjunk hozzá. van egy egész napom.
Angela megfelezett egy halmot és letette az anyja címjegyzékével együtt a közénk
az íróasztalára. Egy ideig koncentráltunk és a tollaink hangja hallatszott, amint
csendben karcolják a papírokat.
-Mit csinál Edward? - kérdezte néhány perc múlva.
A tollam beleállt a borítékba, amin dolgoztam.
-Emmet házában van a hétvégén. Azt hiszem, hogy túráznak.
-Úgy mondod, mintha nem lennél benne biztos.
Vállat vontam.
-Szerencsés vagy, hogy Edward-nak vannak testvérei, a túrázásért és
kempingezésért. Nem tudom, mit tennék, ha Ben-nek nem lenne ott Austin.
-Igen, a túrázós dolog nem igazán nekem való. És egyáltalán nem tudnék lépést
tartani.
Angela nevetett.
-Én jobban szeretem a "benti" magamat.
Egy percig a saját halmára koncentrált. Én még egy címet írtam le. Sosem éreztem
késztetést, hogy kitöltsem a szünetet értelmetlen fecsegéssel Angelával. Úgy mint
Charlie, ő is a csöndben érezte jól magát.
De, úgy mint Charlie, ő is túl figyelmes volt néha.
-valami baj van? - kérdezte halkan. - Nyugtalannak látszol.
Szégyenlősen mosolyogtam.
-Ez annyira nyilvánvaló?
-Nem igazán. - valószínűleg meg akart nyugtatni engem, hogy jobban érezzem
magam. - Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz. meghallgatlak, ha azt gondolod,
ez segít.
Megköszöntem, de köszi nem. Végül is túl sok titok volt, ami kötött. Tényleg nem
tudtam megvitatni a problémáimat egy emberrel sem. Ez szabályellenes lenne.
És még, furcsán, hirtelen intenzitással, ennyi amit pontosan akartam. Beszélni
akartam egy normális emberi barátnővel. Egy kicsit siránkozni akartam, mint
bármilyen más tizenéves lány. Azt akartam, hogy a problémáim egyszerűek
legyenek. Jó volt, hogy van valaki odakinn, az egész vámpír-vérfarkas falkán kívül,
hogy kifejtsen dolgokat. Valaki elfogulatlan.
Saját dolgommal fogok foglakozni. - ígérte Angela, mosolygott a címre, amin épp
dolgozott.
-Nem. - mondtam. - Igazad van. Nyugtalan vagyok... - Ez...Ez Edward.
-Mi a baj?
Annyira könnyű volt Angelával beszélni. Amikor feltett egy kérdést, el tudtam neki
mondani, hogy nem érdekel a téma vagy pletykás, míg Jessicánál nem. Törődött
azzal, hogy feldúlt voltam.
-Oh, ő dühös rám.
-Ezt nehéz elképzelni. - mondta. - Miért dühös?
Sóhajtottam.
-Emlékszel Jacob Black-ra?
-Ah. – mondta.
-Igen.
-Féltékeny.
-Nem, nem féltékeny… - csukva kellett volna tartanom a számat. Nincs mód jól
elmagyarázni ezt. De beszélni akartam. Nem jöttem rá, hogy az emberi
beszélgetésre vagyok igazán éhes.
-Edward azt hiszi, Jacob.... rossz hatással van rám, szerintem. Eléggé... veszélyes.
Tudod, sok bajt okoztam néhány nappal ezelőtt... Bár mind nevetséges.
Meglepődtem, hogy Angela megrázza fejét.
-Mi az? – kérdezte.
-Bella, láttam Jacob Black hogy néz rád. A legnagyobb probléma a féltékenység.
-Nem ez van Jacob-bal.
-Nálad talán. De Jacob-nál.
Rosszallón néztem rá.
-Jacob tudja, hogy érzek. Elmondtam neki mindent.
-Edward is ember, Bella. Reagál, mint minden fiú.
Grimaszoltam. Nem tudtam válaszolni. Megpaskolta a kezem.
-Túl fog jutni ezen.
-Nagyon remélem. Jacob nehéz időkön megy keresztül. Szüksége van rám.
-Te és Jacob tényleg közel álltok egymáshoz, nem?
-Mint egy család. – bólintottam.
-És Edwardnak nem tetszik… Nehéz lehet. Kíváncsi vagyok, Ben hogy kezelné ezt.
– mosolygott. Eleresztettem egy fél mosolyt.
-Talán, mint minden fiú.
Vigyorgott.
-Talán. – ezután témát váltott. Angela nem volt egy kíváncsi ember és úgy látszott,
érzi, hogy nem lehet – nem tudok – többet mondani.
-Tegnap megkaptam a koleszszobám. A legmesszebb épület a kampusztól,
természetesen.
-Ben tudja, ő hol lesz?
-A legközelebbi részen a kampusztól. megkapott minden szerencsét. Mi van veled?
Te eldöntötted, hova mész?
Lenéztem, az ügyetlen kézírásomra koncentráltam. Egy másodpercig megzavart
Angela és Ben gondolkodása a Washingtoni egyetemről. Ők csak néhány hónapig
maradnak Seattle-ben. Biztonságos lenne? A fiatal, vad vámpírveszély másutt is
fennáll? Az egy új hely lenne akkorra? Sok más város felkerül majd a horrorfilmek
főcímeibe? Azok a főcímek az én hibáim lennének?
megpróbáltam elhesegetni ezeket, és késve válaszoltam a kérdésére.
-Alaszka, azt hiszem. Az egyetem Juneau-ban van.
hallottam a meglepetést a hangjában.
-Alaszka? Oh, tényleg? Szerintem ez nagyszerű. Én csak azt hittem, valahova
máshova mész…melegebbre.
Egy kicsit nevettem ezen, még mindig a borítékot nézve.
-Igen, Forks tényleg megváltoztatta a nézetemet az életről.
-És Edward?
A neve hallatára pillangók keltek szárnyra a gyomromban, felnéztem rá
grimaszolva.
-Alaszka Edward-nak nem elég hideg.
Visszagrimaszolt rám.
-Persze, hogy nem. – felsóhajtott. – Nagyon messze van. Nem jöhetsz haza
gyakran. Hiányozni fogsz. E-mailezel nekem?
A csendes szomorúság zuhant le körém; talán hiba volt közel kerülni Angelához.
De nem lenne még szomorúbb lemaradni az utolsó lehetőségekről? Leráztam a
bosszantó gondolatokat, hogy válaszolhassak neki.
-ha ezek után még tudok gépelni… - a borítékok felé biccentettem, amiket már
megcsináltam.
Nevettünk és sokkal könnyebb volt beszélni az osztályokról és tantárgyakról, amíg
a többivel végeztünk. Nem gondoltam arra, hogy ezt mindet meg kellett csinálnom.
Egyébként ma több sürgős dolog volt, amiért érdemes volt aggódni.
Segítettem rárakni a bélyegeket is. Féltem elmenni.
-Hogy van a kezed? – kérdezte.
Behajlítottam az ujjaim.
-Szerintem, visszanyerem majd az épségét…. egy nap.
Az ajtó lent becsapódott és mindketten felnéztünk.
-Ang? – szólt Ben.
Próbáltam mosolyogni, de a az ajkaim remegtem.
-Azt hiszem, ez a végszó, hogy távozzam.
-Menned kell. Bár valószínűleg el fogja mesélni a filmet... részletesen.
-Charlie azon fog tűnődni, merre vagyok.
-Köszi a segítséget.
-Jól éreztem magam. Nekünk megint csinálni kellene valamit majd újra. Jó volt ez
a kicsi lányos idő.
-Határozottan.
Kopogtak a hálószoba ajtón.
-Gyere be! - mondta Angela.
-Felkeltem és kinyújtóztam.
-Hé, Bella! Túlélted. - Ben gyorsan üdvözölt, mielőtt leült a helyemre Angela
mellé. Megnézte a munkánkat. - Szép munka! Nagyon rossz, hogy itt hagytalak
titeket, szerettem volna... - elcsuklott a hangja és izgatott lett. - Ang! Nem tudod
mit hagytál ki! Döbbenetes volt. A végső közdelem...a koreográfia hihetetlen volt!
Az egyik srác... szóval neked látnod kell, hogy tudd, miről beszélek...
Angela égnek emelte tekintetét.
-Látlak a suliban. – mondtam egy ideges nevetéssel.
Sóhajtott.
-Szia!
Ideges voltam mikor kimentem az útra a teherautómmal, de az ucta üres volt. Az
egész úton aggódó pillantásokat vetettem a tükrökben, de sosem jelent meg ezüst
autó. Az autója nem volt a ház előtt sem, bár ez semmit sem jelentett.
-Bella? – kérdezte Charlie és kinyitottam a bejárati ajtót.
-Szia, apu. – a nappaliban a tv előtt találtam rá.
-Szóval, milyen volt a napod?
-Jó. – mondtam. Akár el is mondhatnék neki mindent… úgyis hamarosan hallaná
azt Billy-től. Azonkívül örülne neki. – Nem volt rám szükségük a munkánál, így
lementem La Push-ba.
Nem volt meglepettség az arcán. Billy már beszélt vele.
-Hogy van Jacob? – kérdezte Charlie, próbálva közömbös hangon tenni.
-Jól. – mondtam, csak úgy lazán.
-Voltál Weber-éknél?
-Igen. Mi minden közleményt megcímeztünk.
-Szép. – Charli szélesen mosolygott. Erősen koncentrált, tekintve, hogy meccs volt.
– Örülök, hogy a barátaiddal is töltesz egy kis időt.
-Én is.
A konyhába baktattam, hogy elfoglaljam magam. Szerencsétlenségemre, Charlie
már megette az ebédjét. Néhány percig álltam ott, bámultam a nap által bevilágított
részt a padlón. De tudtam, hogy nem halaszthatom örökre.
-Megyek, tanulok. – jelentettem ki rosszkedvűen, mikor felmentem a lépcsőn.
-Szia! – szólt utánam Charlie.
Ha túlélem, gondoltam magamban. Gondosan becsuktam a szobám ajtaját, mielőtt
szembenéztem szobámmal. Persze, ott volt. A falnál állt előttem, az árnyékban a
nyitott ablak mellett. Az arca hideg volt és testtartása feszült. Szótlanul, dühösen
meredt rám. Vártam az özönre, de az nem jött. Csak folyamatosan rám nézett,
lehet, mérges volt beszélni.
-Hello. – mondtam végül.
Az arcát mintha kőből faragták volt. Elszámoltam százig, de változás nem volt.
-öhm… szóval, még élek. – kezdtem.
Egy morgás hallatszott mélyen a mellkasából, de arckifejezése nem változott.
-Nem bántott. - állítottam egy vállrándítással.
Megmozdult. A szemei becsukódtak és becsípte az orra hídját az ujjai között.
-Bella. - suttogta. Van ötleted, milyen közel jártam ahhoz, hogy keresztezzem az
utat? Felbontani a megállapodást és utánad jönni. Tudod, hogy mit jelentett volna?
Ziháltam, és szemei kinyíltak. Olyan ridegek és kemények voltak, mint éjjel.
-Nem tudod! - mondtam túl hangosan. Azon fáradozzam, hogy moduláljam a
hangomat, hogy Charlie ne halljon, de kiabálni akartam a szavakat. - Edward,
bármilyen mentséget kitalálnának a küzdelem ellen. Nem szeretnék. Sosem tudod
felbontani a szabályokat!
-Talán nem ők az egyetlenek, akik élveznének egy harcot.
-Ne kezd… - csattantam fel. – elértél egy megállapodást…élj vele.
-Ha megsebesített volna…
-Elég! – szakítottam félbe. – Ne aggódj emiatt. Jacob nem veszélyes.
-Bella. – forgatta szemeit. – Te nem a legjobb bíró vagy eldönteni, mi veszélyes és
mi nem
-Tudom, de én nem aggódom Jake miatt. És te se tedd.
A fogait csikorgatta. A kezeit ökölbe szorította. Még mindig a falnál állt, és
utáltam az űrt közöttünk. Vettem egy mély lélegzetet és keresztülmentem a szobán.
Nem mozdult, mikor átkaroltam. Az utolsó délutáni napfény melege áramlott be az
ablakon, a bőre különösen jegesnek tűnt. Ő fagyosnak tűnt, ridegnek.
-Sajnálom, hogy nyugtalanná tettelek.- motyogtam.
Sóhajtott és egy kicsit nyugodtabb lett. Karjait átfonta a derekam körül.
-Az aggodalom enyhe kifejezés. – motyogta. – Hosszú nap volt.
-Nem hitték, hogy tudsz erről – emlékeztettem. – Azt hitték vadászol.
Az arcára néztem, a védelmező szemeire; egy pillanatig nyugtalanságot láttam
bennük, de nem voltak túl sötétek. A körök alattuk mély lilák voltak. Helytelenítve
ráncoltam a szemöldököm.
-Mikor Alice látott téged eltűnni, visszajöttem. – magyarázta.
-Nem kellett volna megtenned. – Most mehetek újra el. – ráncoltam a
szemöldököm.
-Nem tudok várni.
-Ez nevetséges. Azt hiszem, tudom miért nem lát Jacobbal, de tudnod kellene…
-De nem tudtam. – szakított félbe. – És nem tudod megmagyarázni, hogy téged…
-Oh, de igen. – szakítottam félbe. – Ez az, amire számítok…
-Nem fog újra megtörténni.
-Ez igaz! Mert nem fogod túlreagálni legközelebb.
-Mert nem lesz legközelebb.
-Megértem, mikor el kell menned, még ha nem is tetszik…
-Ez nem ugyanaz. Nem kockáztatom az életem.
-Én sem.
-A vérfarkasok alkotják a kockázatot.
-Nem értek egyet.
-Nem tárgyalok erről, Bella.
-Én sem.
A kezei megint ökölbe szorultak. Éreztem a hátam mögött. Meggondolatlanul
áradtak belőlem a szavak.
-Ez tényleg csak az én biztonságom miatt van?
-Mire gondolsz? – kérdezte.
-Te nem vagy.. – Angela ötlete, most ostobábbnak tűntek, mint valaha. Nehéz volt
befejezni a mondatot. – Szerintem, jobban tudom, mire légy féltékeny, oké?
Felemelte szemöldökét.
-Mire?
-Légy komoly.
-Az könnyű… Nincs semmi humoros ebben.
A szemöldököm ráncoltam.
-Vagy… valaki mással együtt? Néhány vámpír-és-vérfarkas-mindig-ellenségek? Ez
csak tesztoszteronnal túlfűtött… - bámult. – Ez csak miattad van. Minden amit,
teszek, az a biztonságodért van.
A fekete tűz a szemében hihetetlenül kételkedett.
-„ Rendben.” – sóhajtottam. –„ Elhiszem ezt. De azt akarom , hogy tudj valamit –
ha ez eljön, akkor ez az egész ellenségeskedés ostobaság. Kint vagyok. Én egy
semleges ország vagyok. Én vagyok Svájc. Megtagadom, hogy mitikus lények
közötti területi viták befolyásoljanak. Jacob családtag. Te... nos, nem éppen a
szerelem vagy az életemben, mert azt remélem, hogy sokkal hosszabb ideig
szerethetlek az éltemnél. A szerelem a létezésem. Nem érdekel, hogy ki vérfarkas
és ki vámpír. Ha Angela átváltozik boszorkánnyá, akkor ő is élvezheti a partit.
Összeszűkített szemekkel bámult rám csendesen.
-„ Svájc.” – ismételtem megint hangsúlyosan.
Rosszallóan rám tekintett, majd sóhajtott. –„ Bella … „- kezdte. de szünetet tartott,
és az felhúzta az orrát az undortól.
-„ Most mi lesz?”
-„ Nos … ne sértődj meg, de olyan szagod van, mint egy kutyának.”- mondta.
Aztán csibészesen mosolygott, és tudtam, hogy vége a veszekedésnek. Egyelőre.
Edward pótolta az elszalasztott vadászatot, és így péntek este elment Jasper-rel,
Emmett-tel és Carlisle-lal , hogy néhány fenn maradt hegyi oroszlán problémát
megoldjon Észak- Kaliforniában.
Nem született megállapodás a vérfarkas kérdésben, de nem éreztem bűnösnek
magamat, hogy hívom Jake-t – rövid lehetőségem nyílt miközben Edward hazavitte
a Volvo-t, mielőtt visszamászott az ablakomon keresztül --- hogy megengedjem
neki, hogy következő szombaton újra átjöjjön. Nem volt titok ekörül. Edward
tudta,hogy hogyan éreztem. És ha megint elrontotta volna a teherautómat, akkor
Jacob elvitt volna engem. Forks semleges volt, csakúgy mint Svájc – akárcsak én.
Úgyhogy ahogy végeztem a munkával csütörtökön és Alice várt rám a Volvo
mellett Edward helyett,először nem volt ez gyanús nekem. Az utas ajtó nyitva volt,
és a zene, amit nem ismertem fel, rázta az egész kocsit, ahogy a basszus szólt.
-„ Szia, Alice.” –kiáltottam át a dübörgést, ahogy bemásztam. –„ Hol van a bátyád?
„
Végig énekelte a dalt, a hangja egy oktávval magasabb hangom mint a dallam,
bonyolult harmóniával átszőve. Bólintott, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet
ahogy a zenére koncentrált.
Becsuktam az ajtót és a kezeimet a füleimre tettem. Elvigyorodott, és letekerte a
hangerőt, míg nem volt több, mint háttérzaj. Aztán lenyomta a zárakat és
ugyanabban a pillanatban gázt adott.
-„ Mi folyik itt?” – kérdeztem. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. –„ Hol van
Edward?”
Vállat vont. –„ Korán távoztak.”
-„ Oh.” - Próbáltam irányítani az abszurd csalódást. Ha korán távozott, az azt
jelentette, hogy korábban fog visszajönni, emlékeztettem magamat.
-„ Az összes fiú elment, és rendezünk egy pizsipartit!” – jelentette trillázó, éneklő
hangon.
-„ Egy pizsipartit?” – ismételtem, a gyanú végül eltűnt.
-„ Nem vagy izgatott?”- kiabálta.
Egy hosszú percen keresztül találkoztam a megelevenedett tekintetével.
-„ Elrabolsz engem, ugye?”
Nevetett és bólintott. –„ Szombatig. Esme tisztázta Charlie-val, két éjszakára
velem maradsz, és én foglak holnap elvinni és hozni az iskolából.”
Az arcomat az ablak felé fordítottam, és csikorogtak a fogaim.
-„ Sajnálom”- mondta Alice , legkevésbé sem hangzott bűnbánóan. –„ Kifizetett
engem.”
-„Hogyan?”- sziszegtem a fogaimon keresztül.
-„ A Porsche. Pontosan olyan, mint amilyet Olaszországban loptam.”- boldogan
sóhajtott. –„ Nem gondoltam, hogy Forks körül fogok hajtani, de ha szeretnéd,
megnézhetjük, hogy milyen hosszú az út innen L.A.-ig . Fogadok, hogy éjfélre
visszaérnék.
Vettem egy mély lélegzetet. –„ Azt hiszem, kihagyom.”- sóhajtottam, miközben
elnyomtam egy borzongást.
Kanyarogtunk, mindig túl gyorsan, a hosszú út irányában. Alice a leparkolt
garázsban, és én gyorsan megvizsgáltam az autókat. Emmett nagy dzsipje és
Rosalie piros kabrioletje között ragyogó kanárisárga Porsche volt.
Alice kecsesen kiugrott és ment , hogy megsimogassa kezével a megvesztegetése
tárgyát hosszában. Csinos, ugye?
-„A csinosság csúcs.”- morogtam, hitetlenkedve. -„ Ezt adta neked, hogy két napig
túszként tarts.
Alice pofát vágott.
Egy másodperccel később, felfogtam és rémülten ziháltam. -„Ez lesz minden
alkalommal, amikor ő elmegy,ugye? „
Bólintott.
Becsaptam az ajtót és a ház irányába dobogtam.
Odatáncolt hozzám, bűntudatot nem érzően.
-„Alice, nem gondolod, hogy ezt kicsit kontrollálnod kellene? Csak egy icipicit
elmebeteg, talán?
-„ Nem igazán.” - Szimatolt. -„ Nem úgy tűnik, hogy megérted, hogy egy fiatal
vérfarkas milyen veszélyes lehet. Különösen, amikor nem látom őket. Edwardnak
nincsen módja, hogy tudja, hogy biztonságban vagy. Nem kellene ennyire
vakmerőnek lenned.
A hangom savanyú lett. –„ Igen, mert egy vámpír pizsiparty a biztonságos, tudatos
viselkedés csúcsa.
Alice nevetett. -„ Adok egy pedikűrt és mindent. „- ígérte.
Nem volt olyan rossz, kivéve azt a tényt, hogy ezt nekem fogják felróni. Esme
hozott olasz kaját ----jó anyag, a legjobb Port Angeles-ben --- és Alice a kedvenc
filmjeimmel készült. Még Rosalie is ott volt, csendben a háttérben. Alice
ragaszkodott a pedikűrhöz, és azon töprengtem, hogy kidolgozott-e egy listát—
talán valami, amit ő összeállítana az általa nézett rossz helyzetkomikumokból .
-„ Milyen sokáig akarsz fennmaradni?”- megkérdezte, amikor a lábkörmeim
vérvörösen csillogtak. A lelkesedése a hangulatomtól érintetlen maradt.
-„ Nem akarok fennmaradni. Holnap nekünk iskola van.”
Alice biggyesztette az ajkát.
-„Hol fogok egyáltalán aludni?”- a szemeimmel a kanapét mértem. Egy kicsit rövid
volt. –„ Nem tudnál megfigyelés alatt tartani a saját házamban?”
-„Milyen egy pizsiparti lenne az?” – Alice elkeseredésében rázta a fejét. –„Edward
szobájában alszol.”
Sóhajtottam. Az ő fekete bőrkanapéja hosszabb volt ,mint ez. Igazából, az arany
szőnyeg a szobájában valószínűleg elég vastag volt ahhoz, hogy a padló fele
annyira se lenn rosszabb bármelyiknél.
-„ Visszamehetek a helyemre, hogy a saját dolgaimhoz hozzáférjek, legalább?
Vigyorgott. –„ Már gondoskodtam róla.”
-„Megengeded, hogy használjam a telefonodat?”
-„ Charlie tudja, hogy hol vagy.”
-„ Nem Charlie-t készültem hívni.” –rosszallóan néztem. –„ Nyilvánvalóan ,van
néhány tervem,amit törölnöm kell.”
-„Oh.”- tanakodott.-„ Nem vagyok ebben biztos.”
-„ Alice! ”- hangosan siránkoztam.-„ Gyerünk!”
-„Rendben, rendben”- mondta, mialatt kiröpült a szobából. Fél másodperc alatt
visszajött, mobillal a kezében. -„ Nem kifejezetten tiltotta ezt…” – morogta
magában, mialatt átadta azt nekem.
Tárcsáztam Jacob számát, remélve , hogy ma este nem fut kint a barátaival.
Szerencsém volt – Jacob volt az, aki felvette.
-„ Hallo?”-
-„ Hé, Jake. Én vagyok.”- Alice egy másodpercen keresztül kifejezéstelen
szemekkel nézett engem, mielőtt megfordult és elment leülni Rosalie és Esme közé
a kanapéra.
-„ Szia, Bella”- mondta ,hirtelen óvatosan.-„ Mi újság?”
-„ Semmi jó.Nem tudok átmenni szombaton végül is.”-
Egy percig csend volt.-„ Hülye vérszopók.” Motyogta végül. –„ Azt hittem ,elment.
Akkor sem lehet életed, amikor elmegy? Vagy bezár téged egy koporsóba?”
Nevettem.
-„Nem gondolom azt, hogy ez vicces.”
-„ Csak azért evetek, mert zárkózott vagy.”- mondtam neki.- „ De szombaton itt
lesz, úgyhogy ez nem számít.”
-„ Nem Forks-ban fog enni, ezután?”- Jacob csípősen kérdezte,
-„ Nem.”- Nem engedhetem meg magamnak, hogy felbosszantson. Nem voltam
olyan messze attól, hogy olyan mérges legyek, mint amilyen ő volt. –„ Korán
távozott.”
-„ Oh. Nos, hé, gyere át most, akkor.”- mondta hirtelen lelkesedéssel. –„ Nincs
olyan késő. Vagy én fogok elmenni Charlie-hoz.”
-„ Szeretném. Nem Charlie-nál vagyok „- mondtam savanyúan. –„ Fogva tartott rab
vagyok.”
Elhallgatott, mintha elsüllyedt volna, aztán morgott. –„ Elmegyünk és elhozunk „ –
ígérte lapos hangon, automatikusan többes számban.
A hideg végigfutott a gerincemen, de egy világos és beugrató hangon válaszoltam.
–„ Csábító. Megkínoztak – Alice kifestette a lábujjkörmeimet. „
-„ Komolyan mondom.”-
-„ Ne tedd. Ők csak próbálnak biztonságban tartani engem.”-
Megint morgott.
-„ Tudom, hogy hülyeség, de a szívük a helyén van.”-
-„ A szívük! „- gúnyolódott.
-„ Sajnálom a szombatot.”- kértem bocsánatot. –„ Megyek aludni” – a kanapé,
kijavítottam szellemileg – „ de hamarosan megint hívni foglak.”
-„ Biztos vagy, hogy bérbe fognak adni? „- kérdezte egy csípős hangon.
-„ Nem teljesen.” – sóhajtottam. –„Viszlát, Jake.”
-„ Viszlát.”
Alice hirtelen mellettem állt. A telefon felé nyúlt, de én már tárcsáztam. Látta a
számot.
-„ Nem hiszem, hogy nála van a telefonja”- mondta.
-„ Üzenetet hagyok”
Négyszer csengett, aztán sípolt. Nem volt válasz.
-„ Bajban vagy, „ -mondtam lassan, hangsúlyozva a szavakat. –„Hatalmas
bajban.”- Mérges grizzly medvék megszelídülnek attól, ami itthon vár rád.”
Lecsaptam a telefont és odaadtam a kezébe. –„ Végeztem.”.
Alice vigyorgott-„ Vicces ez a túsz dolog.”
-„Most megyek aludni”- jelentettem ki miközben a lépcsők felé tartottam. Alice
végig nézte.
-„Alice,”- sóhajtottam. –„Nem fogok kisettenkedni. Tudnád, ha terveznék valamit,
és elkapnál, ha megpróbálnám.”
-„Én csak megmutatom, hol vannak a dolgaid- „mondta ártatlanul.
Edward szobája az utolsó a harmadik emeleti folyosón, nehéz elhibázni, még akkor
is, ha a hatalmas ház kevésbé ismerős. De amikor felkapcsoltam a villanyt,
zavaromban megálltam. Rossz ajtót választottam?
Alice kuncogott.
Ez ugyanaz a szoba volt, hamar rájöttem, csak a bútorokat átrendezték. A kanapé
az északi falhoz volt tolva és óriási polcokra tették a cd-ket --- a hatalmas ágya
dominált a szoba közepén.
Az üveg a déli falon visszatükrözi a termet mint egy tükör, duplának látszik és ez
rossz.
Összeillet. Az ágytakaró fakó arany volt, világosabb mint a falak, a gerendák
feketék. Kovácsolt vasból készült és komplikált motívummal. Faragott fém rózsák
tekeredtek fel magasba és rácsos rész alakult ki ez miatt. A pizsamám az ágy
szélén volt, a piperecikkes táskám az egyik oldalon.
-„Mi a pokol ez? „ - Hadartam.
-„ Nem gondolod komolyan , hogy engedi , hogy a kanapén aludj ,ugye?”
Motyogtam értelmetlenül, majd odalopakodtam , hogy lekapjam a dolgaimat az
ágyról.
-„ Magadra hagylak” – nevetett Alice. –„ Reggel találkozunk.”
Később fogat mostam és átöltöztem. Megragadtam egy puffadt tollpárnát az ágyról
és lehúztam az arany takarót a kanapéról. Tudtam, h ostoba voltam, de nem
érdekelt. Porschék csúszópénzekként és extra méretű ágyak olyan házakban, ahol
senki aludt, -- túl zavaró volt. Feloltottam a lámpát és összegömbölyödtem a
kanapén, csodálkoztam, hogy túl bosszús vagyok, hogy aludjak.
A sötétben az üvegfal már nem volt egy fekete tükör, ami megduplázza a szobát. A
hold fénye fényesítette a felhőket az ablakon kívül. Ahogy a szemeim
alkalmazkodtak, láttam a szétáradt izzást, ami kihangsúlyozta a fák tetejét és
megcsillant a folyó egy kis szelete. Néztem az ezüst fényt és vártam, h a szemeim
becsukódjanak.
Finoman kopogtak az ajtón.
-„ Mi az, Alice?”- sziszegtem. Védelemben voltam, elképzeltem mulatságát, amint
meglátja az összetákolt ágyamat.
-„ Én vagyok”- mondta lágyan Rosalie, kinyitva az ajtót eléggé, hogy láthassam,
ahogy az ezüst izzás megérinti az ő tökéletes arcát . –„ Bejöhetek?”