10. A Szag

OLYAN GYEREKES VOLT EZ AZ EGÉSZ. MI AZ ÖRDÖGÉRT kell
Edwardnak elmenni ahhoz, hogy Jacob idejöjjön? Nem vagyunk még túl ezen az
éretlenségen?
„Nem arról van szó, hogy valami feloldhatatlan ellentétet éreznék vele szemben,
Bella, egyszerűen így a könnyebb mindkettőnknek." - mondta nekem Edward az
ajtóban. - „Nem leszek messze. Biztonságban leszel."
„Nem amiatt aggódom."
Elmosolyodott, tekintete csalafintává vált. Közel húzott magához, arcát a hajamba
temette. Éreztem, ahogy hűvös lélegzete meglebbenti a hajszálaimat, libabőrös lett
tőle a nyakam.
„Hamarosan visszajövök." - mondta, aztán hangosan felnevetett, mintha valami jó
viccet mondtam volna.
„Mi olyan vicces?"
De Edward csak vigyorgott és válasz nélkül elfutott a fák felé.
Magamban morogva bementem kitakarítani a konyhát. Mielőtt még a mosogató
megtelt volna vízzel, már csengettek. Nehéz volt hozzászokni, hogy Jacob ennyivel
gyorsabb, amikor nincs autóval. Hogy mindenki annyival gyorsabbnak tűnt
nálam...
„Gyere be, Jake" - kiáltottam.
Arra figyeltem, hogy az edényeket belerakjam a habzó vízbe és elfeledkeztem róla,
hogy Jacob újabban úgy mozog, mint valami szellem. Ezért ugrottam is egyet,
mikor hangja hirtelen mögöttem szólalt meg.
„Biztos jó, ha az ajtót így nyitva hagyjátok? Jaj,
bocs." Ijedtemben lefröcsköltem magam a
mosogatólével.
„Nem aggódom senki miatt, akit egy bezárt ajtó is elriaszt." - mondtam, miközben
a pólóm elejét egy konyharuhával dörgöltem.
„Ebben igazad van." - értett velem egyet.
Felé fordultam és kritikus szemmel méricskéltem. - „Tényleg olyan képtelen dolog
ruhát hordani, Jacob?" - kérdeztem. Jacob már megint félmeztelen volt, csak egy
levágott szárú farmer volt rajta. Titokban azon tűnődtem, vajon nem újonnan
megnőtt izomzata tölti-e el olyan büszkeséggel, hogy nem akarja elfedni. El kellett
ismernem, lenyűgöző volt - de sosem találtam Jacobot hiúnak. - „Úgy értem,
tudom, hogy úgysem fázol meg, de mégis."
Szemébe lógó nedves haját hátrasimította.
„Könnyebb így." - magyarázkodott.
Leereszkedően elmosolyodott. - „Épp elég gond a rövidnadrágot magammal
cipelni, nemhogy egy teljes öltözéket. Mi vagyok én, teherhordó öszvér?"
„Miről beszélsz, Jacob?" - ráncoltam homlokomat.
Arckifejezése felsőbbrendű volt, mintha valami nyilvánvalóról feledkeznék el. - „A
ruhám nem válik csak úgy semmivé és jelenik meg újra, mikor átváltozom - futás
közben magammal kell vinnem. Bocs, hogy könnyítek a terhemen."
Elsápadtam. - „Azt hiszem, erre nem gondoltam." - motyogtam.
Felnevetett és egy fonalvékonyságú bőrcsíkra mutatott, amit bal vádlija alatt
háromszor körbetekerve hordott, mint egy bokaláncot. Eddig azt sem vettem észre,
hogy a lábán sem hordott semmit. - „Ez sem divatból van itt - elég gáz a farmert
szájban cipelni."
Nem tudtam, mit mondjak erre.
Vigyorgott. - „Zavar, hogy félmeztelen vagyok?"
„Nem."
Jacob megint felnevetett, hátat fordítottam neki, hogy megint az edényekre
figyeljek. Reméltem, érti, hogy saját ostobaságom miatti zavaromban pirultam el,
és semmiképp nem a kérdése miatt.
„Hát, azt hiszem, jobb ha munkához látok." - sóhajtotta. - „Nem akarok okot adni
rá, hogy azt mondhassa, én csak lazsáltam."
„Jacob, ez nem a te dolgod.
Felemelte a kezét, hogy félbeszakítson. - „Önkéntes alapon dolgozom itt. Na most,
hol a legerősebb a behatoló szaga?"
„A hálószobámban, azt hiszem."
Összeszűkültek a szemei. Ez neki sem tetszett jobban, mint
Edwardnak. „Csak egy perc."
Módszeresen súroltam a kezemben tartott tányért. Az egyetlen hang a kefe
műanyag sertéinek sercegése volt a porcelánon körbe-körbe. Felfelé hallgatóztam,
hátha hallok valamit - a padló reccsenését, az ajtó nyikorgását. Semmi. Rájöttem,
hogy a szükségesnél sokkal hosszabb ideje tisztítom ugyanazt a tányért, úgyhogy
megpróbáltam arra figyelni, amivel foglalkozom.
„Hu!" - mondta Jacob pár centivel mögöttem - megint megijesztett.
„Jaj, Jaké, hagyd ezt abba!"
„Bocs. Tessék." - Jacob fogta a konyharuhát és felitatta, amit megint
kifröccsentettem. -„Jóváteszem neked. Te mosogatsz, én meg törölgetem és
szárítom."
„Jó." - adtam oda a tányért.
„Hát elég könnyű volt a szagát megérezni. Egyébként meg bűzlik a szobád."
„Majd veszek légfrissítőt."
Nevetett.
Egy pár percig barátságos csendben mosogattam, ő pedig
törölgetett. „Kérdezhetek valamit?"
A kezébe nyomtam egy másik tányért. - „Az attól függ, mit szeretnél tudni."
„Nem szemétkedni akarok vagy ilyesmi - tényleg kíváncsi vagyok." - biztosított
róla Jacob.
„Jó. Mondjad."
Egy pillanatig hallgatott. - „Milyen érzés - hogy vámpír a
barátod?" A szememet forgattam. - „A legjobb."
„Komolyan kérdezem. Nem aggaszt a gondolat - soha nem rémít
meg?" „Soha."
Hallgatva vette el kezemből a tálat. Felpillantottam arcára - a homlokát ráncolta és
alsó ajkát előrenyomta.
„Még valami?" - kérdeztem.
Megint fintorgott. - „Öööö... azon gondolkodtam... hogy... hát tudod... meg is
szoktad csókolni?"
Felnevettem. - „Igen."
Összeborzadt. - „Huhh."
„Mindenki a magának valót." - morogtam.
„Nem félsz a szemfogaitól?"
Megpaskoltam a karját, mosogatólét fröcsköltem rá. - „Fogd be, Jacob! Te is tudod,
hogy nem nagyok a szemfogai!"
„Csak majdnem." - dünnyögte.
A fogamat csikorgattam és szükségesnél nagyobb erővel dörzsöltem a csontozó
kést.
„Kérdezhetek még egyet?" - kérdezte puha hangon, mikor átadtam neki a kést. -
„Megint csak kíváncsiságból."
„Jó." - mondtam élesen.
Megforgatta egy párszor a kezében tartott kést a folyóvízben. Mikor megszólalt,
épp csak suttogott. - „Azt mondtad, pár hét... Mikor pontosan... ?" - nem tudta
befejezni a kérdést.
„Az érettségi után." - suttogtam én is, miközben aggódva néztem az arcát. Ettől
megint ki fog borulni?
„Nagyon hamar." - lehelte behunyt szemmel. Nem kérdésnek hangzott. Inkább
panasznak. Izmai megfeszültek a karját, vállát mereven tartotta.
„Au!" - kiabálta; előtte olyan csend volt a szobában, hogy magasra szökkentem a
levegőbe a kiáltásától.
Jobb kezét ugyanis szorosan összezárta a kés pengéje körül - kinyitotta a kezét és a
kés csattant a pulton. Tenyerén egy hosszú és mély vágás éktelenkedett. Vére
lefolyt az ujjai között és a földre csöpögött.
„Afrancba! Jaj!" - panaszkodott.
Fejem megszédült, a gyomrom felkavarodott. Egyik kezemmel a pultba
kapaszkodtam, vettem egy mély levegőt és kényszerítettem magamat az
önuralomra, hogy elláthassam.
„Jaj, ne, Jacob! A fenébe! Tessék, tekerd rá!" - odanyújtottam a konyharuhát és a
kezéért nyúltam. Elhúzódott tőlem.
„Semmiség, Bella, ne aggódj."
A szoba falai kicsit úgy látszott, remegni kezdenek.
Még egy nagy levegőt vettem. - „Ne aggódjak? Szétvágtad a kezed!"
Rá se nézett a ruhára, amit feléje nyújtottam. A csap alá tartotta a kezét és a vízzel
átmosta a sebet. Vöröslött a víz. A fejem zsongott.
„Bella." - mondta.
Elfordítottam szememet a sebről és a szemébe néztem. Összehúzta a szemöldökét,
de az arca nyugodt volt.
„Mi az?"
„Úgy nézel ki, mintha mindjárt hánynál és elharapnád a szájadat. Hagyd ezt abba.
Nyugalom. Lélegezz mélyeket. Jól vagyok."
Vettem egy levegőt és fogaimmal elengedtem az alsó ajkamat. - „Ne hősködj."
A szemét forgatta.
„Gyerünk. Elviszlek kocsival az ügyeletre." - Úgy éreztem, nem lesz gond a
vezetéssel. A falak legalábbis egyenesen álltak.
„Felesleges." - Jake elzárta a vizet és elvette tőlem a törülközőt. Lazán a tenyere
köré csavarta.
„Várj!" - tiltakoztam. - „Hadd nézzem meg." - Erősebben kapaszkodtam a pultba,
hogy egyenesen tartsam magam, ha a sebtől megint rosszul lennék.
„Orvosi diplomád van, csak nem szóltál róla?"
„Csak add meg a lehetőséget, hogy eldöntsem, kapjak-e idegrohamot, amíg
beviszlek a kórházba."
Megjátszott rémülettel válaszolt. - „Jaj, csak idegrohamot ne!"
„Ha nem engeded, hogy megnézzem a kezedet, garantált az idegroham."
Vett egy mély levegőt és hangosan sóhajtott. - „Na jó."
Letekerte a kendőt a kezéről és mikor el akartam venni tőle, kezembe fektette a
kezét.
Eltartott nekem pár másodpercig. Még meg is fordítottam a kezét, pedig biztos
voltam benne, hogy a tenyerét vágta meg. Visszafordítottam a kezét és végül
rájöttem, hogy a sebéből csak az a sötét rózsaszín, ráncos vonal maradt.
„De... annyira erősen... vérzett."
Visszahúzta kezét, komoly tekintetét rajtam tartotta.
„Gyorsan gyógyulok."
„Az biztos." - tátogtam.
Tisztán láttam a hosszú vágást és a mosogatóba csöpögő vért. Majdnem összeestem
attól a sós, rozsdás szagtól. Ezt elvileg össze kellett volna varrni. Napokig kellett
volna tartania, míg var képződik rajta, aztán hetekig, hogy olyan élénk rózsaszín
heggé halványodjon, ami most volt a bőrén.
Száját félmosolyra húzta és ököllel a mellkasára vert. - „Vérfarkas,
emlékszel?" Tekintete egy rövid pillanatig fogva tartotta az enyémet.
„Igen." - mondtam végül.
Arcomat látva felnevetett. - „Megmondtam. Láttad Paul sebhelyét."
Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim. -„Egy kicsit más a saját
szememmel látni."
Letérdeltem és előkotortam a fertőtlenítőt a mosogató alatti szekrényből. Öntöttem
belőle egy keveset a törlőrongyra és nekiálltam felmosni a padlót. A
fertőtlenítőszer égető szaga a kábultság utolsó foszlányát is elűzte a fejemből.
„Hadd töröljem fel én." - mondta Jacob.
„Már kész. Bedobnád azt a kendőt a mosógépbe?"
Mikor már biztos voltam benne, hogy csak a fertőtlenítő szaga maradt a padlón,
semmi más, felkeltem és a mosogató jobb szélét is letöröltem vele. Aztán az
éléskamra melletti mosókonyhába mentem és öntöttem egy kupaknyit a
mosógépbe, mielőtt beindítottam. Jacob rosszallóan figyelt.
„Kényszeres megszállottságban szenvedsz?" - kérdezte, mikor befejeztem.
Hű. Talán. De ezúttal legalább volt rá ürügyem. - „Egy kicsit érzékenyek vagyunk
a vérre errefelé. Biztos megérted."
„0" - fintorodott el megint.
„Miért ne tehetném könnyebbé neki, amennyire lehet? Elég nehéz, amit
kiáll." „Persze, persze. Miért is ne."
Kihúztam a dugót és leengedtem a mosogatóból a használt vizet.
„Kérdezhetek valamit, Bella?"
Felsóhajtottam.
„Milyen érzés - hogy vérfarkas a legjobb barátod?"
Váratlanul ért a kérdés. Hangosan felnevettem.
„Megrémít?" - tette hozzá, mielőtt válaszolhattam volna.
„Nem. Ha a vérfarkas rendesen viselkedik" - tettem hozzá - „akkor a legjobb."
Szélesen vigyorgott, fogának fehérsége elütött bronzszínű bőrétől. - „Koszi, Bella."
-mondta, megfogta a kezemet és abba a csontropogtató ölelésébe szorított.
Mielőtt még reagálhattam volna, leengedte karját és arrébb lépett.
„Fúj." - fintorgott - „A hajad még jobban bűzlik, mint a szobád."
„Bocs." - motyogtam. Hirtelen rájöttem, min nevetett korábban Edward, mikor rám
lehelt. „Egyike annak a sok veszélynek, ha az ember vámpírokkal barátkozik." -
vonta meg a vállát
Jacob. - „Rossz lesz tőlük a szagod. Ez egy viszonylag kisebb
veszély." Ránéztem. - „Csak a te orrodnak rossz a szagom."
Elvigyorodott. - „Majd gyere el hozzám, Bella." „Elmész?"
„Arra vár, hogy elmenjek. Hallom
odakintről." „Aha."
„A hátsó kijáraton megyek ki" - mondta, aztán elhallgatott. - „Várj egy pillanatra -
figyelj, szerinted el tudsz ma este jönni a La Pushba? Tábortüzes buli lesz. Ott lesz
Emily, találkozhatsz Kimmel... Tudom, hogy Quil is szeretne látni. Eléggé
bosszantja, hogy te hamarabb megtudtad, mint ő."
Ezen mosolyognom kellett. Pontosan el tudtam képzelni, mennyire idegesíthette ez
Quilt -Jacob kis emberi haverja, akinek sejtelme sem volt róla, hogy vérfarkasokkal
lóg. Aztán felsóhajtottam. - „Hát nem is tudom, Jake. Tudod, kicsit veszélyes most
a helyzet.
„Ne már, azt hiszed, valaki el tud bánni az összes - mind a hatunkkal?"
Egy pillanatra furán elhallgatott, mielőtt kinyögte a kérdés végét. Azon
gondolkodtam, vajon neki is olyan nehezére esik-e kimondani, hogy „vérfarkas",
mint ahogy sokszor nekem azt, hogy „vámpír".
Sötét szemeiben világosan látszott a
könyörgés. „Majd megkérdezem." -
mondtam kételkedve.
Torka mélyéből morgás szakadt fel. - „Már övé a felügyeleti jog is feletted? Múlt
héten volt szó a hírekben az irányításról, a helytelen tinédzser kapcsolatokról és.
„Na jó!" - szakítottam félbe és megfogtam a karját. - „Ideje, hogy a vérfarkas
lelépjen!"
Rám vigyorgott. - „Beils, Bells. Mindenképp kérj rá engedélyt."
Kiugrott a hátsó ajtón, mielőtt még találtam volna valamit, amit hozzávágok.
Összefüggéstelenül morogtam az üres szobára.
Pár másodperccel azután, hogy kilépett, Edward jött be lassan a konyhába, az
esőcseppek mint gyémántdarabok csillogtak bronzszínű hajában. Tekintetében
aggodalom volt.
„Összevesztetek Jacobbal?" - kérdezte.
„Edward!" - kiáltottam fel és karjába vetettem magam.
„Szia." - nevetett és karját körém fonta. - „El akarod terelni a figyelmemet?
Sikerült."
„Nem, nem veszekedtem Jacobbal. Sokat. Miért?"
„Csak azon gondolkodtam, miért szúrtad bele. Az a tárgy kimaradt." - állával a
pulton fekvő kés felé intett.
„Pff! Azt hittem, mindent elintéztem."
Elhúztam magam tőle és sietve bedobtam a kést a mosogatóba, mielőtt leönteném
fertőtlenítővel.
„Nem szúrtam bele." - magyaráztam munka közben. - „Elfeledkezett róla, hogy kés
van a kezében."
„Akkor már nem olyan jó, mint ahogy elképzeltem." -
kuncogott. „Viselkedj rendesen."
Kabátzsebéből egy vaskos borítékot húzott elő és a pultra dobta. - „Kivettem a
leveleidet." „Van benne érdekes?" „Azt hiszem."
Gyanakvóan húztam össze a szememet a hangsúly hallatán. Odamentem megnézni.
A szokás méretű borítékot már félbehajtotta. Kinyitottam, meglepődve a drága
papír súlyától és megnéztem a feladót.
„Dartmouth? Ez vicc?"
„Szerintem biztos, hogy felvettek. Ugyanolyan, mint az enyém."
„Te jó ég, Edward - mit csináltál?"
„Csak elküldtem a jelentkezési lapodat, ez minden."
„Lehet, hogy nem vagyok a Dartmouthba való, de annyira nem vagyok ostoba,
hogy ezt elhiggyem."
„Úgy tűnik, a Dartmouth viszont úgy gondolja, hogy oda való vagy."
Vettem egy mély lélegzetet és lassan elszámoltam tízig. - „Ez igazán kedves tőlük."
-mondtam végül. - „Viszont akár felvettek, akár nem, a tandíj mellékes kérdése
még felmerül. Én nem tudom kifizetni, azt pedig nem engedem, hogy kidobj az
ablakon még egy sportkocsira való pénzt, csak hogy úgy tegyek, mintha a
Dartmouthba járnék."
„Nekem nem kell még egy sportkocsi. Neked pedig semmit nem kell tettetni" -
mormogta -„Nem halsz bele egy főiskolai évbe. Talán még tetszene is. Gondold
csak meg, Bella. Képzeld el, milyen boldog lenne Charlie és Renée..."
Bársonyos hangja szemeim elé vetítette a képet, mielőtt még tehettem volna ellene.
Charlie-t nyilván majd' szétvetné a büszkeség - Forks városában pedig feltétlenül
mindenkinek tudnia kellene az öröméről. Renée pedig hisztérikus lenne a sikerem
feletti boldogságtól - de megesküdne, hogy egyáltalán nem lepődött meg...
Próbáltam elhessegetni a képet magam elől. - „Edward. Abban sem vagyok biztos,
hogy megérem az érettségit - nemhogy a nyarat és aztán a jövő őszt."
Karjai megint körém fonódtak. - „Senki sem fog bántani. Tiéd minden idő a
világon."
Felsóhajtottam. - „Holnap átutalom Alaszkába, ami a bankszámlámon van. Csak az
alibire van szükségem. Elég messze van ahhoz, hogy Charlie ne is számítson a
látogatásomra legalább karácsonyig. Azután pedig biztos találok még valami
kifogást. Tudod," - vicceltem kényszeredetten - „ez az egész titkolózás és
félrevezetés elég fájdalmas dolog."
Esward arckifejezése megkeményedett. - „Egyre könnyebb lesz. Pár évtized
elteltével mindenki, akit ismersz, már halott lesz. Megoldódik a probléma."
Összerezzentem.
„Ne haragudj, ez kemény volt."
A nagy fehér borítékot bámultam, de nem láttam. - „Attól még igaz."
„Ha találok megoldást, bármiről is van szó, megtennéd, hogy vársz - kérlek?"
„Nem."
„Mindig ez a makacsság."
„Igen."
A mosógép kattogott, aztán döcögve megállt.
„Ez a vacak ócskavas!" - morogtam és elhúzódtam tőle. Megmozgattam az egy szál
törlőt, ami miatt nem volt egyensúlyban az egyébként üres gép, aztán
újraindítottam.
„Erről jut eszembe." - mondtam - „Megkérdeznéd Alice-t, hova tette a holmimat,
mikor kitakarította a szobámat? Sehol sem találom."
Zavartan nézett rám. - „Alice kitakarította a szobádat?"
„Igen, azt hiszem. Mikor eljött a pizsamámért, a párnámért meg pár dologért, hogy
fogságban tartson." - gyorsan rápillantottam - „Mindent összeszedett, ami ott
hevert, a blúzomat, a zoknimat és nem tudom, hova tette."
Egy rövid pillanatig Edward továbbra is zavartnak tűnt, aztán
megmerevedett. „Mikor vetted észre, hogy hiányoznak a dolgaid?"
„Mikor visszajöttem az ál-pizsamapartiról. Miért?"
„Szerintem Alice nem vett el semmit. Sem a ruhádat, sem a párnádat. Azok a
dolgok, amik eltűntek... azokat te hordtad... megérintetted... aludtál rajtuk?"
„Igen. Mi az, Edward?"
Arca megfeszült. - „Az illatodat hordozó
dolgok." Ól"
Egy hosszú pillanatig egymás szemébe
néztünk. „A látogatóm." - makogtam.
„Nyomokat... bizonyítékokat gyűjtött. Talán, hogy bizonyítsa,
megtalált?" „Miért?" - suttogtam.
„Nem tudom. De ki fogom deríteni, Bella. Ki fogom deríteni."
„Tudom." - mondtam és mellkasára hajtottam a fejemet. Ahogy odahajoltam,
éreztem, hogy rezeg a zsebében a mobilja.
Elővette a telefont és megnézte a számot. - „Épp akivel beszélnem kell." -
mormolta és kinyitotta a mobilt. - „Carlisle, én..." - Félbeszakította mondandóját és
hallgatott, arca pár percig megfeszült a figyelemtől. - „Majd utána nézek. Figyelj..."
Beszámolt neki hiányzó tárgyaimról, de amennyire én hallottam, úgy tűnt, Carlislenak
sem volt észrevétele számunkra.
„Lehet, hogy odamegyek..." - mondta Edward, aztán másképp folytatta, ahogy rám
pillantott. - „Lehet, hogy nem. Ne hagyd, hogy Emmett egyedül menjen, tudod,
milyen. Legalábbis kérd meg Alice-t, hogy figyeljen. A többit majd később
kigondoljuk."
Összecsukta a telefont. - „Hol van az újság?" - kérdezte.
„Ööö, fogalmam sincs. Miért?"
„Valamit meg kell néznem. Charlie már kidobta?"
„Lehet..."
Edward eltűnt.
Fél másodperccel később megint ott volt, hajában újabb gyémántokkal, a nyirkos
újságot a kezében tartotta. Kiterítette az asztalon, tekintetével átfutotta a fő híreket.
Előrehajolt, hogy valamit elolvasson, ujjával követte a számára legérdekesebb
bekezdéseket.
„Igaza van Carlisle-nak... igen... nagyon érzelgős. Ifjú és bolond? Vagy meg akar
halni?" mormogta magában. Válla fölött odahajoltam.
A Seattle Times címlapján ez állt: „A gyilkosságok járványszerűen folytatódnak - a
rendőrség nem akadt új nyomra."
Majdnem ugyanaz a történet volt, amiről Charlie panaszkodott pár héttel ezelőtt - a
nagyvárosi erőszak, ami Seattle városát magasabbra helyezte az ország gyilkossági
ranglistáján. De nem egészen ugyanarról volt szó. Sokkal nagyobb számokat
emlegettek.
„Ez egyre rosszabb" - dünnyögtem.
Homlokár ráncolta: - „Már nem ura magának. Ezt nem tehette egyetlen új vámpír.
Mi folyik itt? Olyan, mintha sosem hallottak volna a Voltunkról. Ami, azt hiszem,
lehetséges. Senki nem magyarázta el nekik a szabályokat... de akkor ki teremti
őket?"
„A Volturik?" - ismételtem megborzongva.
„Ez pontosan olyasvalami, aminek mindig véget vetnek - olyan halhatatlanok, akik
lelepleznek minket. Egy hasonló hullámot állítottak meg pár évvel ezelőtt
Atlantában és ott messze nem nőtt ekkorára az ügy. Hamarosan, nagyon hamarosan
közbe fognak lépni, hacsak nem találjuk meg a módját, hogy megoldjuk a
helyzetet. Tényleg sokkal jobban örülnék, ha nem jönnének Seattle-be éppen most.
Ha már ilyen közel vannak... könnyen dönthetnek úgy, hogy ellenőriznek téged."
Megint összerázkódtam. - „Mit tehetünk?"
„Többet kell megtudnunk, mielőtt eldöntjük. Talán ha tudunk az újakkal beszélni és
elmagyarázzuk a szabályokat, békésen is meg lehet oldani." - Összehúzta
szemöldökét, mint aki nem hiszi, hogy erre jó esély lenne. - „Várunk, amíg Alice
valami képet kap róla, mi történik... Nem akarunk közbelépni, amíg feltétlenül
szükségessé nem válik. Végülis ez nem a mi felelősségünk. De jó, hogy velünk van
Jasper." - tette hozzá, szinte csak magának. - „Ha újakkal foglalkozunk, sokat tud
segíteni."
„Jasper? Miért?"
Edward sötéten elmosolyodott. - „Jasper úgymond szakértője a fiatal
vámpíroknak." „Hogy érted azt, hogy szakértője?"
„Ezt a kérdést neked kell feltenned neki - bonyolult
történet." „Micsoda zűrzavar." - motyogtam.
„Tényleg olyan érzés, ugye? Mintha minden összejönne most." - felsóhajtott. -
„Nem gondolsz arra néha, hogy könnyebb lenne az életed, ha nem szeretnél?"
„Lehet. De az nem is lenne igazi élet."
„Számomra." - egészítette ki csendesen. - „És most, azt hiszem," - folytatta
kényszeredett mosollyal - „kérni szeretnél tőlem valamit."
Értetlenül néztem rá. - „Igen?"
„Vagy talán nem." - vigyorgott. - „Volt egy olyan érzésem, hogy tettél egy ígéretet,
hogy engedélyt kérsz, hogy elmehess valami vérfarkas estélyre ma este."
„Megint hallgatóztál?"
Vigyorgott. - „Csak egy kicsit, a legvégén."
„Mindenesetre nem akartalak rá megkérni. Úgy gondoltam, van épp elég okod az
idegeskedésre."
Kezét az állam alá tette és felemelte arcomat, hogy a szemembe nézhessen. - „El
szeretnél menni?"
„Nem nagy ügy. Ne izgasd magad."
„Nem kell az engedélyemet kérned, Bella. Nem vagyok az apád - hála az égnek. De
Charlie-t lehet, hogy meg kellene kérdezned."
„De te is tudod, hogy ő igent fog mondani."
„Az igaz, hogy a legtöbb embernél kicsit több rálátásom van arra, mit fog
valószínűleg válaszolni."
Csak néztem rá és próbáltam megérteni, mit akar, miközben igyekeztem kizárni
tudatomból a sóvárgást, hogy elmenjek La Pushba, hogy ne a saját vágyaim
befolyásoljanak. Ostobaság volt arra vágyni, hogy egy csomó idétlen, hatalmas
farkaskölyökkel szórakozzam éppen most, mikor annyi minden ijesztő és
megmagyarázhatatlan történik. Persze éppen ez volt az oka, hogy el akartam
menni. El akartam szökni az életveszély elől legalább egy pár órára... egy
éretlenebb, nemtörődöm Bella akartam lenni, aki csak nevetgél Jacobbal legalább
egy rövid időre. De nem ez számított.
„Bella" - mondta Edward - „Mondtam már, hogy megértő leszek és megbízom az
ítéletedben. Komolyan gondoltam. Ha megbízol a vérfarkasokban, akkor nem
fogok miattuk aggódni."
„Hűha." - mondtam csakúgy, mint tegnap éjjel.
„Jacobnak pedig igaza van - egyvalamiben mindenesetre -: egy csapat vérfarkasnak
elegendőek kell lennie ahhoz, hogy egy éjszaka megvédjenek."
„Biztos vagy benne?"
„Persze. Csak..."
Próbáltam felkészülni rá.
„Remélem, nem baj, ha pár óvintézkedést teszünk? Először is, hogy megengeded,
hogy a határvonalig én vigyelek autóval. Aztán hogy legyen nálad mobiltelefon,
hogy tudjam, mikor menjek érted."
„Ez nagyon... ésszerűnek
hangzik." „Nagyszerű."
Rám mosolygott én pedig nem láttam semmi nyomát ellenérzésnek drágakőre
emlékeztető szemében.
Mint ahogy várható volt, Charlie-nak semmi baja nem volt azzal, ha La Pushba
menjek a tábortűzhöz. Jacob leplezetlenül ujjongott a telefonban a jó hír hallatán és
úgy tűnt, szívesen veszi Edward biztonsági intézkedéseit. Megígérte, hogy ott lesz
a területek határvonalán hatkor.
Némi önmagamban vívott tusa után úgy döntöttem, nem adom el a
motorbiciklimet. Vissza akartam vinni La Pushba, ahol a helye volt, és hogy ha már
nem lesz rá szükségem... nos akkor ragaszkodni fogok hozzá, hogy Jacob valahogy
hasznát lássa a munkájának. Eladhatja vagy egy barátjának ajándékozhatja. Nekem
mindegy.
Úgy tűnt, a ma este jó alkalom arra, hogy visszavigyem a motort Jacob garázsába.
Amilyen nyomott hangulatban voltam az utóbbi időben, minden nap az utolsó
esélynek tűnt. Nem volt időm semmilyen feladatot sem halogatni, bármilyen
csekélységről volt is szó.
Edward csak bólintott, mikor elmagyaráztam, mit akarok, bár azt hiszem, láttam
egy kis meghökkenést a szemében, és tudtam, akárcsak Charlie-t, őt sem teszi
boldoggá az a gondolat, hogy motororra üljek.
Visszamentem vele a házhoz, a garázsba, ahol a motoromat hagytam. Amíg ki nem
álltam onnan a furgonnal és ki nem szálltam, nem is jöttem rá, hogy
meghökkenésének ezúttal semmi köze nem volt a biztonságomhoz.
Egy másik jármű állt kicsit régimódi motorom mellett, beárnyékolva azt. Aligha
lett volna igazságos ezt a másik járművet is motorbiciklinek nevezni, mert nem
ugyanabba az osztályba tartozott, mint az én hirtelen ütött-kopottnak tűnő
motorom.
Nagy volt, fényes és ezüstszínű és - bár mozdulatlanul állt - gyorsnak tűnt.
„Ez meg mi?"
„Semmi." - mormogta Edward.
„Nem úgy tűnik, mintha semmi
lenne."
Edward arca közönyös volt, úgy tűnt, már letett róla. - „Nos, nem tudtam, meg
fogsz-e bocsátani a barátodnak vagy ő neked, és felmerült bennem, hogy talán így
is, úgy is akarsz még motorozni. Nekem úgy hangzott, ebben örömödet leled. Arra
gondoltam, veled tarthatnék, ha szeretnéd." - Vállat vont.
A gyönyörű gépet néztem. Az én motorom egy törött háromkerekűnek tűnt
mellette. Hirtelen szomorúsággal töltött el, hogy ez nem is rossz összehasonlítás
annak érzékeltetésére, ahogyan valószínűleg én festhettem Edward mellett.
„Nem tudok majd lépést tartani veled." - suttogtam.
Állam alá tette a kezét és úgy fordította az arcomat, hogy egyenesen belenézhessen.
Egyik ujjával megpróbálta felfelé görbíteni a szájamat.
„Én fogok lépést tartani veled, Bella."
„Úgy nem lesz egy nagy élmény neked."
„De még mennyire, hogy az lesz, ha egyszer együtt vagyunk."
Összeharaptam a számat és egy pillanatra elképzeltem. - „Edward, ha úgy éreznéd,
túl gyorsan megyek, vagy hogy elveszítem az uralmamat a motor felett, mit
tennél?"
Kicsit tétovázott, nyilvánvalóan a jó választ kereste. Tudtam az igazságot;
valahogyan megmentene, mielőtt még összezúznám magamat.
Aztán elmosolyodott. Úgy tűnt, könnyedén, csak egy kis védekezés csillant a
szemében. „Ezt olyasmi, amit Jacobbal szoktál csinálni. Már értem."
„Csak arról van szó, hogy, érted, őt nem lassítom le annyira. Azt hiszem,
megpróbálhatjuk. Kétkedően pillantottam az ezüstszínű motorra.
„Ne izgasd magad." - mondta Edward aztán finoman felnevetett. - „Láttam, ahogy
Jasper megcsodálja. Talán itt az ideje, hogy felfedezzen egy új utazási módot.
Végülis Alice-nek meg van egy új Porsche-ja."
„Edward, én..."
Egy gyors csókkal félbeszakított. - „Mondtam, hogy ne izgasd magad. De
megtennél valamit a kedvemért?"
„Amit csak akarsz." - ígértem gyorsan.
Elengedte az arcomat és áthajolt a nagy motor túloldalára, hogy elővegyen valamit,
amit ott rejtett el.
Mikor visszafordult, volt nála egy fekete és alaktalan tárgy, és egy másik, ami piros
és könnyen felismerhető volt.
„Kérlek." - mondta, rám villantva azt a ravasz mosolyát, ami mindig megtörte az
ellenállásomat.
Elvettem a piros bukósisakot, kezemben méricskéltem a súlyát. - „Ostobán fogok
kinézni."
„Nem, nagyon is okosnak fogsz kinézni. Elég okosnak ahhoz, hogy ne sérülj meg."
- A fekete tárgyat, bármi volt is az, átdobta karján és arcomat a keze közé vette. -
„Van most valami a kezemben, ami nélkül nem élhetek. Vigyázhatnál rá."
„Jó, rendben. És mi az a másik dolog?" - kérdeztem gyanakvóan.
Felnevetett és valami bélelt kabátot hajtogatott szét. - „Ez egy motoros dzseki. Úgy
hallottam, a menetszél nem valami kellemes, nem mintha én tudnám."
Odaadta nekem. Nagy sóhajjal hátradobtam a hajamat és fejemre húztam a
bukósisakot. Aztán karjaimmal belebújtam a kabát ujjaiba. Becipzárazta, szája
sarkában kis mosoly bujkált, aztán hátralépett.
Kövérnek éreztem magamat. „Őszintén,
mennyire festek szörnyen?" Még egyet
lépett hátra és a száját biggyesztette. „Hát
ennyire rossz?" - mormogtam.
„Nem, nem, Bella. Igazából..." - úgy tűnt, nem találja a megfelelő kifejezést. -
„Szexi vagy." Hangosan felnevettem. - „Na persze." „Nagyon szexi, komolyan."
„Csak azért mondod, hogy felvegyem." - mondtam. - „De rendben van. Igazad van,
így okosabb."
Karjaival átölelt és mellkasához szorított. - „Butáskodsz. Azt hiszem, ez is bájos
benned. Bár el kell ismernem, a bukósisaknak tényleg vannak hátrányai."
Levette rólam a sisakot, hogy megcsókoljon.
Miközben valamivel később Edward a La Push felé hajtott velem, észrevettem,
hogy ez a lehetetlen helyzet furcsán ismerős. Kellett egy pillanat, hogy
megállapítsam, mi is a déja vu oka.
„Tudod, mire emlékeztet ez engem?" - kérdeztem. - „Pont olyan most, mikor
kisgyerek voltam és Renée elvitt engem Charlie-hoz a nyári szünetre. Hétévesnek
érzem magam."
Edward nevetett.
Hangosan nem mondtam ki, de a két helyzet között a legnagyobb különbség az
volt, hogy Renée és Charlie jobb kapcsolatban voltak.
La Push felé nagyjából félúton, ahogy befordultunk egy sarkon, ott találtuk
Jacobot, amint afölé a piros Volkswagen fölé hajol, amit roncsdarabokból rakott
össze magának. Jacob gondosan semleges arckifejezése mosolyra váltott, mikor
felé integettem az első ülésből.
Edward harminc méterrel arrébb állt meg a Volvóval.
„Hívj bármikor, amikor már haza akarsz jönni." - mondta - „Itt leszek."
„Nem maradok sokáig." - ígértem.
Edward kivette a motoromat és új felszerelésemet autója csomagtartójából - eléggé
meglepett, hogy mindez belefért. De nem lehetett olyan nehéz elhelyezni, ha valaki
olyan erős, hogy egész furgonokkal, nemhogy kis motorokkal bűvészkedjen.
Jacob csak figyelt, nem közelített felénk, mosolya eltűnt, sötét szeme
kifürkészhetetlenek volt. Karom alá fogtam a bukósisakot, a kabátot pedig
rádobtam az ülésre. „Nálad van minden?" - kérdezte Edward. „Persze." -
biztosítottam.
Felsóhajtottam és felé hajoltam. Az arcomat fordítottam felé pusziért, de Edward
meglepett, szorosan átfogott karjaival és olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint
korábban a garázsban -nemsokára már levegőért kapkodtam.
Edward halkan felnevetett valamin, aztán eleresztett.
„Szia." - mondta - „Tényleg tetszik a dzseki."
Miközben elfordultam, láttam valamit megvillanni a szemében, amit nem kellett
volna meglátnom. Nem tudnám megmondani pontosan, mi volt az. Talán
aggodalom. Egy másodpercre azt hittem, félelem. De valószínűleg csak szokás
szerint a bolhából csináltam elefántot.
A hátamon éreztem tekintetét, miközben motoromat a vámpír-vérfarkas
megállapodás szerinti láthatatlan határvonal felé toltam, hogy Jacobbal
találkozzam.
„Mik ezek?" - szólt hozzám Jacob, hangjában gyanakvással, miközben a motort
vizslatta rejtélyes arckifejezéssel.
„Gondoltam, vissza kéne vinnünk oda, ahol a helye van." -
mondtam neki. Egy rövid másodpercig eltűnődött, aztán széles
mosoly terült el arcán.
Pontosan tudtam, mikor léptem át a vérfarkasok területére, mert Jacob ellökte
magát az autójától és felém indult, három hosszú lépéssel átszelve a távolságot.
Átvette tőlem a motort, lábát kihajtva megtámasztotta és megint satuszerű ölelésébe
fogott.
Hallottam, amint a Volvo motorja elindul és igyekeztem kiszabadulni.
„Eressz el, Jake" - tátogtam levegőtlenül.
Felnevetett és elengedett. Megfordultam, hogy búcsút intsek, de az ezüstszínű kocsi
már távolodott a kanyar felé.
„Kedves!" - mondtam kicsit csípős hangon.
Szemei hamis ártatlansággal nyíltak tágra. - „Mi az?"
„Átkozottul rendesen viseli az egészet, nem kellene visszaélni a szerencséddel."
Megint nevetett, a korábbinál is hangosabban - komolyan nagyon viccesnek találta,
amit mondtam. Próbáltam megérteni, mi ebben a vicc, miközben megkerülte a
Rabbitet, hogy kinyissa nekem az ajtót.
„Bella" - mondta végül még mindig nevetgélve, miközben kinyitotta mögöttem az
ajtót - „az ember nem élhet vissza azzal, amije nincs."