11. Legendák

„MEGESZED MÉG AZT A HOT-DOGOT?" KÉRDEZTE PAUL Jacobtól, és
szemét le nem vette a vérfarkasok által elfogyasztott hatalmas mennyiségű étel
utolsó maradékáról.
Jacob hátradőlve a térdemnek támaszkodott és a kiegyenesített drótkampóra szúrt
hot-dogot piszkálta; a tábortűz szélének lángjai körbenyaldosták a felhólyagosodott
bőrt. Nagyot sóhajtott és megtapogatta hasát. Valahogy még mindig lapos volt,
pedig a tizedik után már nem is számoltam tovább, hány hot-dogot evett meg. Nem
beszélve az extra nagy zacskó csipszről és a két liter üdítőről.
„Azt hiszem," - mondta lassan Jacob - „annyira tele vagyok, hogy mindjárt hányok,
de úgy gondolom, ezt még legyűröm. De egyáltalán nem fogom élvezni." -
sóhajtott megint szomorúan.
Bár Paul legalább annyit evett már, mint Jacob, dühösen nézett és keze ökölbe
szorult. „Ssss-hehe" - nevetett Jacob. - „Csak vicceltem, Paul. Tessék."
Athajította a házilag készített nyársat a kör túloldalára. Azt hittem, a hot-doggal
lefelé a homokba esik, de Paul minden nehézség nélkül elegánsan elkapta a
megfelelő végét.
Kezdett komplexusom lenni tőle, hogy mindig csak rendkívüli ügyességű
emberekkel töltöm az időt.
„Kösz, haver" - mondta Paul, rövid kis dührohama már el is illant.
A tűz összeroskadt, a homokhoz közelebb tömörült. Egy hirtelen, fényes
narancssárga sistergésből szikrák pattogtak a fekete ég felé. Észre sem vettem,
hogy már lement a nap. Most először csodálkoztam el, mennyire későre jár.
Teljesen elveszítettem időérzékemet.
Könnyebb volt Quileute barátaimmal lenni, mint gondoltam.
Korábban, mikor Jacobbal letettük a motoromat a garázsnál - szomorúan ismerte el,
hogy a bukósisak jó ötlet volt és neki is eszébe juthatott volna -, ekkor kezdett
aggasztani, hogy megjelenek vele a tábortűznél, és azon gondolkodtam, a
vérfarkasok most árulónak fognak-e tartani. Haragudni fognak-e Jacobra, amiért
elhívott? Tönkreteszem-e a bulit?
De mikor Jacob kihúzott az erdőből a sziklacsúcsnál lévő találkozóhelyre, ahol a
tűz már fényesebben ropogott, mint a nap a felhők mögül, minden olyan hétköznapi
és könnyed volt.
„Szia, vámpírlány!" - üdvözölt hangosan Embry. Quil felugrott, hogy feltartott
tenyerébe csapjak és megpusziljon. Emily megszorította a kezemet, mikor leültünk
ő és Sam mellé a hűvös kőre.
Néhány - többnyire Paultól eredő - csipkelődő megjegyzéstől eltekintve, miszerint
jobb lenne a vérszopó bűzét szélirányban tartani, úgy kezeltek, mint közéjük
tartozót.
Nemcsak a gyerekek jöttek el. Itt volt Billy is, tolószéke, úgy tűnt, a tűz mellett a
főhelyen áll. Mellette egy összehajtható kempingszéken ült törékenyen Quil
nagyon öreg, ősz hajú nagyapja, az Öreg Quil. Charlie barátjának, Harry-nek az
özvegye, Sue Clearwater a másik oldalán ült, két gyermeke, Leah és Seth szintén
ott voltak - ők a többiekhez hasonlóan a földön ültek. Meglepett, de nyilvánvalóan
mindhármukat beavatták már a titokba. Abból, ahogy Sue-hoz szólt Bili és az Öreg
Quil, számomra úgy tűnt, ő vette át Harry helyét a tanácsban. Ezzel vajon
gyermekei is automatikusan a La Push legtitkosabb társaságának tagjai közé
léptek?
Azon gondolkodtam, mennyire volt szörnyű vajon Leah számára, hogy a kör
túloldalán, Samtől és Emilytől távol ült. Gyönyörű arca nem árult el érzelmeket, de
soha nem nézett máshova, csak a lángokba. Leah vonásainak tökéletességét nézve
önkéntelenül is összehasonlítottam Emily elcsúfított arcával. Mit gondolt Leah
Emily sebhelyeiről, most, hogy ismerte a mögöttük rejlő igazságot? Igazságosnak
tűnt-e számára?
A kis Seth Clearwater már nem volt kicsi. Hatalmas és boldog mosolya, magas és
bivalyerős felépítése kimondottan a fiatalabb Jacobra emlékeztetett. A hasonlóság
láttán elmosolyodtam, majd felsóhajtottam. Vajon Seth sorsa is az, hogy élete olyan
gyökeres fordulatot vegyen, mint a többi fiúé? Mit rejtett a jövő, ami miatt ő és
családja itt lehettek?
Az egész csapat ott volt: Sam és Emily, Paul, Embry, Quil és Jared Kimmel, azzal a
lánnyal, akivel a bevésődése történt.
Első benyomásom Kimről az volt, hogy kedves lány, egy kicsit szégyellős és egy
kicsit csúnyácska. Széles arca volt, főleg arccsontja miatt, szemei pedig túl kicsik
voltak ahhoz, hogy ezt ellensúlyozzák. Orra és szája is kissé túl széles volt ahhoz,
hogy hagyományos szépség legyen. Sima fekete haja vékony volt és könnyű a
szélben, ami úgy tűnt, sosem áll el a szikla tetején.
Ez volt az első benyomásom. De miután néhány órán át azt figyeltem, ahogy Jared
ránéz, többé már semmi csúnyát nem találtam rajta.
Ahogyan ránézett! Mint a vak ember, aki először pillantja meg a napot. Mint a
műgyűjtő, aki egy még ismeretlen Da Vinci műre akad; mint az anya, aki újszülött
gyermekének arcát nézi.
Jared csodálattal teli szemei új dolgokat láttattak meg velem - hogy Kim bőre a tűz
fényében rozsdabarna selyemnek tűnt, hogy ajkainak vonala tökéletesen
kanyarodott, hogy milyen fehérnek tűntek mellette fogai és hogy mennyire
hosszúak a szempillái - ha lefelé pillantott, az arcát súrolták.
Kim bőre néha sötétebbre váltott, mikor összetalálkozott pillantása Jared áhítatos
tekintetével, szemét ilyenkor úgy sütötte le, mint aki zavarban van, de ugyanakkor
nehéz volt bármilyen rövid időre is elfordítani tekintetét.
Ahogy néztem őket, úgy éreztem, már jobban értettem, amit Jacob mesélt nekem a
bevésődésről - nehéz ilyen erős elkötelezettségnek és imádatnak ellenállni.
Kim ekkor fejét Jared mellkasára hajtotta, aki átölelte. Elképzeltem, milyen melege
lehet a karjaiban.
„Későre jár az idő." - mormogtam Jacobnak.
„Ne kezdd ezt máris" - súgta vissza Jacob - bár a csapat fele úgyis biztosan
meghallotta érzékeny füleivel - „Még csak most jön a legjobb része."
„Mi a legjobb része? Egyben le fogsz nyelni egy egész marhát?"
Jacob torkából halk nevetés hangzott fel. - „Nem. Az a finálé lesz. Nem csak azért
gyűltünk össze, hogy egy egész hétre való mennyiséget megegyünk. Ez
technikailag egy tanácsgyűlés. Quil most van itt először és ő még nem hallotta a
történeteket. Illetve hallott róluk korábban, de most először hallja majd úgy, hogy
tudatában van annak, mind igaz. Ettől az ember jobban odafigyel. Kim, Seth és
Leah is először vannak itt."
„Történetek?"
Jacob mögém sietett ahhoz a kőrakáshoz, aminek a hátamat támasztottam. Karját a
vállamra tette és még halkabban suttogott a fülembe.
„A történelmünkről mindig azt hittük, csak legendák." - mondta - „A történetekről,
hogy miként jöttünk létre. Az első történet a szellemharcosokról szól."
Szinte olyan volt, mintha Jacob szavai játszották volna a bevezetés szerepét. A már
csak lent lángoló tűz körül hirtelen megváltozott a légkör. Paul és Embry kihúzták
magukat ültükben. Jared oldalba bökte Kimet és gyengéden magához húzta.
Emily spirálkötésű füzetet és tollat vett elő, éppen olyan volt, mint a diák, aki egy
fontos előadásra készül. Sam egy kicsit elfordult mellette, hogy ugyanabba az
irányba nézzen, mint a mellette ülő Öreg Quil, én pedig hirtelen észrevettem, hogy
a tanács öregjei már nem hárman, hanem négyen vannak.
Leah Clearwater, akinek arca továbbra is gyönyörű, érzelemmentes maszknak tűnt,
lehunyta szemét - nem úgy, mint aki fáradt, hanem mint aki jobban figyel. Bátyja
buzgón az idősebbek felé hajolt.
A tűz még jobban összeroskadt és megint szikrákat lőtt az ég felé.
Billy megköszörülte a torkát, bevezetésként nem mondott többet, mint fia, aztán
belekezdett a történetmesélésbe telt, mély hangján. Ömlöttek belőle a szavak -
pontosan, mint aki már fejből tudja, de ugyanakkor volt bennük érzés és valami
finom ritmus. Mint a költő, aki saját versét adja elő.
„A Quileute-ok kezdettől fogva kis nép volt." - mondta Billy - „És még mindig kis
nép vagyunk, de sosem tűntünk el. Ez azért van, mert vérünkben mindig is ott folyt
a varázslat. Ez nem mindig jelentette az alakváltást - az csak később következett.
Eleinte szellemharcosok voltunk."
Korábban sosem ismertem fel Billy Black hangjában az uralkodói tónust, bár
rájöttem, hogy a tekintély mindig ott csengett benne.
Emily tolla száguldott a papíron, amint próbálta tartani az ütemet.
„Kezdetben a törzs ebben a kikötőben telepedett le és tagjai kitűnő hajóáccsá és
halásszá váltak. Nincs róla emlékünk, ki fedezte fel először ezt a hatalmat, vagy
hogyan használták ezt korábban, ha válságos idők jártak. Kaheleha volt
történelmünkben az első Szellem Törzsfőnökünk. Ebben a vészhelyzetben
Kaheleha azért használta a varázslatot, hogy megvédje földünket."
„Ő és harcosai elhagyták a hajót - a testük nem, csak a szellemük. Asszonyaik
figyelték a testeket és a hullámokat, a férfiak pedig szellemükkel visszatértek a
kikötőbe."
„Fizikailag nem tudtak az ellenséges törzshöz nyúlni, de más módon igen. A
történetek úgy szólnak, hogy dühöngő szelet tudtak ellenségük táboraira küldeni,
rettenetes üvöltés hangját tudták a szélben kelteni, ami megrémítette az ellenséget.
A történetek szerint az állatok látták és értették is a szellemharcosokat és
engedelmeskedtek parancsaiknak."
„Kaheleha szellemseregével bosszúból pusztítást vitt végbe a betolakodók között.
Ennek a betolakodó törzsnek volt egy csapat nagy, vastagszőrű kutyája, amelyek
szánjaikat húzták a fagyos északon. A szellemharcosok a kutyákat gazdáik ellen
fordították, és hatalmas denevérrajokat küldtek a sziklák üregeiből. A kutyákat az
üvöltő széllel segítették abban, hogy az embereket megzavarják. A kutyák és a
denevérek győzelmet arattak. A túlélők szétszéledtek és kikötőnket elátkozott
helynek nevezték. A kutyák elvadultak, mikor a szellemharcosok szabadjára
engedték őket. A Quileute-ok győzedelmesen tértek vissza testükbe és
asszonyaikhoz."
„Más, a közelben élő törzsek, mint a Hoh és a Makah törzsek, egyezséget kötöttek
a Quileute-okkal. Nekik semmi közük nem volt a varázserőnkhöz. Békében éltünk
egymás mellett. Ha ellenség közelített, a szellemharcosok elűzték őket."
„A nemzedékek váltották egymást. Ekkor jött el utolsó nagy Szellem
Törzsfőnökünk, Taha Aki. Ismert volt bölcsességéről és hogy a békére törekedett.
Az ő gondoskodása alatt az emberek jól és elégedetten éltek."
„De volt egy ember, Utlapa, aki nem volt elégedett."
A tűz körül ülők közül valaki halkan felszisszent. Túl lassú voltam, nem vettem
észre, kitől jött. Billy sem vett róla tudomást és folytatta a legendát.
„Utlapa egyike volt Taha Aki Törzsfőnök legerősebb szellemharcosainak - erős
ember volt, de nagyravágyó is. Úgy gondolta, az embereknek arra kellene
használniuk varázserejüket, hogy kiterjesszék területüket, hogy leigázzák a Hoh és
Makah törzset és birodalmat építsenek."
„Na most, amikor a harcosok szellemalakban voltak, ismerték egymás gondolatait.
Taha Aki látta, miről álmodozik Utlapa és megharagudott rá. Megparancsolta
Utlapának, hogy hagyja el népét és soha többé ne használja szellem alakját. Utlapa
erős ember volt, de a törzsfőnök harcosai túlerőben voltak. Nem volt más
választása, mint elmenni. A kitaszított haraggal a szívében rejtőzött el a közeli
erdőben és a lehetőséget leste, amikor bosszút állhat a törzsfőnökön."
„A Szellem Törzsfőnök még békés időkben is éberen őrködött népe fölött. Gyakran
ellátogatott egy titkos, szent helyre a hegyekben. Ilyenkor testét hátrahagyva
átfésülte az erdőt és a partvonalat, hogy megbizonyosodjon róla, nem közelít
fenyegetés."
„Egy napon, mikor Taha Aki elment ellátni feladatát, Utlapa követte. Először
Utlapa egyszerűen meg akarta ölni a törzsfőnököt, de ennek a tervnek voltak
hátrányai. A szellemharcosok biztosan megkeresték volna, hogy végezzenek vele
és gyorsabban tudták volna követni, mint ahogy ő menekül. Miközben elrejtőzött a
sziklák között és azt figyelte, ahogyan a törzsfőnök arra készül, hogy elhagyja
testét, másik terv jutott az eszébe."
„Taha Aki elhagyta testét a szent helyen és a szelek szárnyán szállt, hogy népére
vigyázzon. Utlapa kivárta, míg biztos lehetett benne, hogy a törzsfőnök szellem
alakjában már elég messze jár."
„Taha Aki amint átlépett a szellemvilágba, látta, hogy Utlapa követte őt oda és látta
Utlapa gyilkos tervét is. Száguldott vissza a szent hely felé, de még a szelek sem
voltak elég gyorsan ahhoz, hogy megmentsék. Mire visszaért, teste már eltűnt.
Utlapa teste is elhagyatott volt, de nem hagyott visszautat Taha Aki számára - saját
testének torkát Taha Aki kezével vágta át."
„Taha Aki követte testét a hegyoldalán lefelé. Rákiáltott Utlapára, de ő semmibe
vette, mintha csak a puszta szél lenne."
„Taha Aki kétségbeesetten nézte, amint Utlapa törzsfőnökként átveszi helyét a
Quileute-ok élén. Pár hétig Utlapa semmi mást nem tett, csak arról gondoskodott,
hogy mindenki elhiggye, ő Taha Aki. Aztán megkezdődtek a változások - Utlapa
első rendelete az volt, hogy megtiltotta minden harcosának, hogy a szellemvilágába
lépjen. Azt állította, veszélyt látott, de valójában félt. Tudta, hogy Taha Aki várja a
lehetőséget, hogy elmondhassa a történetét. Utlapa maga is félt átlépni a
szellemvilágba, mivel tudta, hogy Taha Aki azonnal visszavenné testét. így álmai,
hogy a szellemharcosok seregével hódít majd, szertefoszlottak és abban keresett
elégedettséget, hogy uralkodik törzse fölött. Teherré vált - olyan előjogokra tartott
igényt, melyekre Taha Aki korábban sosem, kivonta magát a harcosaival közös
munka alól, feleségül vett még egy fiatal nőt, aztán egy harmadikat is, miközben
Taha Aki felesége tovább élt - ilyesmiről még csak nem is hallottak addig a
törzsben. Taha Aki pedig mindezt tehetetlen haraggal figyelte."
„Végül aztán Taha Aki megpróbálta megölni önnön testét, hogy megvédje törzsét
Utlapa mértéktelenségétől. Egy vérszomjas farkast hozott le a hegyekből, de Utlapa
elrejtőzött harcosai mögött. Mikor a farkas végzett egy fiatal harcossal, aki a hamis
törzsfőnököt védte, Taha Aki rettenetes bánatot érzett. Elküldte a farkast."
„Minden történet beszámol róla, hogy nem volt könnyű szellemharcosnak lenni.
Inkább ijesztő, mint boldog érzés volt elhagyni az embernek a testét. Ezért
használták ezt a varázslatos képességet csak szükség esetén. A törzsfőnök
magányos útjai, melyek során őrködött, terhet és önfeláldozást jelentettek. A
testnélküliség felkavaró, kényelmetlen és félelmetes volt. Taha Aki ekkor már
annyi időt töltött testén kívül, hogy rettenetesen szenvedett. Úgy érezte, elátkozták
- sosem tud átlépni az örök vadászmezőkre, ahol ősei várták, hanem örökre a kínzó
semmiségben ragad."
„A hatalmas farkas követte Taha Aki szellemét, amint fájdalmában tekergett és
kínlódott az erdőn át. A farkas hatalmas volt fajtársaihoz képest és gyönyörű. Taha
Aki hirtelen irigyelni kezdte az egyszerű állatot. Neki legalább volt teste. Neki
legalább volt élete. Még állatként is jobb élni, mint ebben a szörnyű, üres
tudatállapotban."
„Ekkor támadt Taha Akinak az a gondolata, ami mindent megváltoztatott. Taha Aki
megkérte a hatalmas farkast, hogy adjon neki helyet, hogy osztozzanak meg testén.
A farkas beleegyezett. Taha Aki megkönnyebbüléssel és hálával lépett be a farkas
testébe. Nem az emberi testében volt, de mégis jobb volt, mint a szellemvilág
üressége."
„Az ember és a farkas mint egyetlen lény visszatértek a faluba a kikötőben. Az
emberek rémületükben elrohantak és a harcosokért kiáltottak. A harcosok
lándzsákkal siettek a farkas elé. Utlapa persze biztonságban elrejtőzött."
„Taha Aki nem támadt harcosaira. Lassan hátrált előlük, a tekintetével beszélt és
próbálta a törzsi dalokat vonyítani. A harcosok lassan rájöttek, hogy a farkas nem
hétköznapi állat, hogy egy szellem hatása alatt áll. Egyik öreg harcos, a neve Yut
volt, úgy döntött, megszegi a törzsfőnök parancsát és megpróbál a farkassal
kapcsolatba lépni."
„Amint Yut átlépett a szellemvilágba, Taha Aki elhagyta a farkast, hogy beszéljen
vele - az állat szelíden várta, hogy visszatérjen. Yut egy pillanat alatt megtudott
mindent az igazságról és üdvözölte a valódi törzsfőnököt."
„Ekkor jött Utlapa, hogy megnézze, legyőzték-e már a farkast. Mikor meglátta Yut
élettelenül földön fekvő testét, melyet védelmezőén vettek körbe a harcosok, rájött,
mi történt. Előkapta kését és Yut felé rontott, hogy végezzen testével, mielőtt még
visszatérne belé."
„Áruló!" - ordította és a harcosok nem tudták, mitévők legyenek. A törzsfőnök
tiltotta meg az utazásokat a szellemvilágba és a törzsfőnök döntött arról, mi legyen
a büntetése annak, aki ellenszegül."
„Yut visszatért testébe, de Utlapa már a torkának nyomta a kést, és száját befogta
kezével. Taha Aki teste erős volt, Yut pedig már legyengült a kortól. Yut egyetlen
szóval sem tudta figyelmeztetni társait, mert Utlapa örökre elhallgattatta."
„Taha Aki figyelte, amint Yut szelleme elszáll az örök vadászmezőkre, ahonnan
Taha Aki örökre ki volt zárva. Iszonyú haragot érzett, erősebbet, mint korábban
bármikor. Ismét a nagy farkas testébe lépett, hogy elharapja Utlapa torkát. Viszont
amint a farkas testébe lépett, megtörtént a legnagyobb varázslat."
„Taha Aki haragja egy ember haragja volt. A népe iránt érzett szeretete és az
elnyomójuk iránti gyűlölete túl erős volt a farkas testének, túl emberi. A farkas
összerázkódott és rémült harcosai és Utlapa szeme láttára emberré alakult át."
„Az új ember nem hasonlított Taha Aki testére. Sokkal pompásabb volt. Taha Aki
szellemének testi megfelelője volt. A harcosok mégis azonnal felismerték, mert
Taha Aki szellemével együtt szálltak.
„Utlapa megpróbált elmenekülni, de Taha Aki már a farkas erejével rendelkezett új
testében. Elkapta a tolvajt és kipusztította belőle szellemét, mielőtt az még
elmenekült volna a lopott testből."
„A nép ünnepelte, mikor megértették, mi történt. Taha Aki mindent gyorsan
rendbetett, megint együtt dolgozott az emberekkel és visszaadta az ifjú feleségeket
a családjaiknak. Az egyetlen változás, amit megtartott, a szellemi utazások vége
volt. Tudta, hogy túl veszélyes lenne, mert már felmerült a gondolat, hogy más
élete ellopható. A szellemharcosok nem léteztek többé."
„Ettől kezdve Taha Aki több volt az embernél és a farkasnál is. Vagy úgy nevezték:
Taha Aki a Nagy Farkas, vagy úgy, hogy Taha Aki a Szellem Ember. Hosszú,
hosszú éveken keresztül vezette törzsét, mivel nem öregedett. Ha veszély
fenyegetett, újra farkas-mivoltába alakult, hogy legyőzze vagy megfélemlítse az
ellenséget. Népe békében élt. Taha Aki sok fiat nemzett, akik közül páran, mikor
átléptek a férfikorba, kiderült, szintén farkassá tudnak alakulni. A farkasok
különböztek, mert szellemfarkasok voltak és a bennük rejlő embert tükrözték."
„Akkor hát ezért teljesen fekete Sam" - dünnyögte maga elé Quil vigyorogva -
„Fekete szív, fekete szőr."
Annyira belemerültem a történetbe, hogy megrázó volt visszatérni a jelenbe, a
kihunyó tüzet övező körbe. Egy másik megrázkódtatás az volt, hogy rájöttem, a
kört Taha Aki ük-ük... (ki tudja, hanyadfokú) -ükfiai alkotják.
A tűz egy sor remegő és táncoló szikrát hányt az ég felé, melyek majdhogynem
kivehető alakokká álltak össze.
„És a te csokiszínű szőröd mit tükröz?" - súgta vissza Sam Quilnek - „Hogy milyen
édes vagy?"
Billy nem vett tudomást a gúnyolódókról. - „A fiak közül néhányan harcosokká
váltak Taha Aki mellett és nem öregedtek tovább. Mások, akik nem szerettek
átalakulni, nem akartak a farkasemberek csapatához csatlakozni. Ok megint
idősödni kezdtek, így a törzs felfedezte, hogy a farkasemberek is megöregedhetnek,
mint bárki más, ha lemondanak farkas szellemükről. Taha Aki annyit élt, mint
három idős ember együttvéve. Harmadszorra is megnősült, miután első két felesége
meghalt és benne találta meg valódi szellem feleségét. Bár a korábbiakat is szerette,
ez más volt. Úgy döntött, lemond szellem farkasáról, hogy akkor halhasson meg,
amikor felesége."
„így jutott el hozzánk a varázslat, de a történet itt még nem ér véget.
Az Öreg Quil Aterára nézett, aki megigazította székét és kihúzta gyenge vállait.
Billy ivott egy üveg vízből és megtörölte homlokát. Emily tolla egy pillanatra sem
állt meg, mintha mérgében folyamatosan firkált volna a papírra.
„Ez volt a szellemharcosok története." - kezdte az Öreg Quil vékony tenor hangján
- „Most pedig a harmadik feleség önfeláldozásának története következik."
„Sok évvel azután, hogy Taha Aki lemondott szellem farkasáról és már öregember
volt, gondok kezdődtek északon, a Makah törzzsel. Sok fiatal nő tűnt el a törzsből
és ők a szomszédos farkasokat hibáztatták, akiktől féltek és akikben nem bíztak. A
farkasemberek továbbra is tudtak egymás gondolataiban olvasni, amíg farkas
formájában voltak, mint ahogy őseik is képesek voltak rá szellemalakjukban.
Tudták, hogy közülük senki nem hibás. Taha Aki próbálta megbékíteni a Makah
törzsfőnököt, de azok túlságosan féltek. Taha Aki nem akarta, hogy háború törjön
ki vezetése alatt. Már nem volt harcos, aki vezethetné népét. Megbízta legidősebb
fiát, Taha Wi-t, hogy találja meg az igazi bűnöst, mielőtt a viszály kitörne."
„Taha Wi a csapatába tartozó öt másik farkassal együtt keresésre indult a hegyekbe,
hogy valamiféle bizonyítékot találjanak az eltűnt Makahok nyomában. Valami
olyasmivel találkoztak, amivel korábban sosem - egy különös, édes illattal az
erdőben, amely annyira égette orrukat, hogy már fájt."
Egy kicsit közelebb húzódtam Jacob oldalához. Láttam, hogy szája sarkában
mosoly bujkál, karjával szorosan átfogott.
„Nem tudták, miféle teremtmény hagyhat ilyen illatnyomot maga után, de
követték." -Folytatta az Öreg Quil. Remegő hangjában nem volt olyan uralkodói
csengés, mint Billy-ében, volt benne azonban valami különös, félelemkeltő él. A
szívem gyorsabban vert, ahogy a szavak gyorsabban követték egymást.
„Emberi illat és emberi vér halvány nyomait találták, ahogy követték a nyomokat.
Biztosak voltak benne, hogy az általuk keresett ellenség volt az."
„Útjuk oly távolra vitte őket északra, hogy Taha Wi a csapat felét, a fiatalabbakat
visszaküldte a kikötőbe, hogy beszámoljanak Taha Akinak."
„Taha Wi és két testvére nem tértek vissza."
„A fiatalabb testvérek kutatni kezdtek idősebb testvéreik után, de csak a csendet
találták. Taha Aki fiait gyászolta. Meg kívánta bosszulni fiainak halálát, de öreg
volt már. Gyászruhát viselve elment a Makah törzsfőnökhöz és elmondott neki
mindent, ami történt. A Makah törzsfőnök hitt gyászának és a feszültség a két törzs
között véget ért."
„Egy évvel később, ugyanazon éjszaka alatt két Makah lány tűnt el otthonából. A
Makahok azonnal hívták a Quileute-okat, akik ugyanazt az édes bűzt találták az
egész faluban. A farkasok megint vadászatra indultak."
„Csak egyikük tért vissza. Yaha Uta volt az, Taha Aki harmadik feleségének
legidősebb fia, a csapat legifjabb tagja. Hozott magával valamit, amit a Quileute-ok
még sosem láttak - egy különös, hideg, kőszerű holttestet, melyet darabokban
hozott. Taha Aki családjából mindenki, még azok is, akik sosem voltak farkasok,
érezték a halott lény átható szagát. A Makahok ellensége volt az."
„Yaha Uta beszámolt róla, mi történt: ő és testvérei megtalálták a lényt, aki olyan
volt, mint az ember, de kemény volt a teste, mint a gránit - vele volt a két Makah
lány is. Az egyik lány már halott volt, fehéren és vértelenül hevert a földön. A
másikat a lény a karjában tartotta, szája a lány torkára tapadt. 0 talán még életben
volt, mikor megtalálták a rejtekhelyen, de a lény gyorsan eltörte a nyakát és a
földre lökte élettelen testét, mikor megközelítették. Fehér ajkait vér borította,
szemei vörösen izzottak."
„Yaha Uta leírta a lény kegyetlen erejét és sebességét. Egyik testvére hamar
áldozatává vált, mikor alábecsülte ez az erőt. A lény úgy tépte szét, mint valami
játékbabát. Yaha Uta és másik testvére óvatosabbak voltak. Összedolgoztak, két
oldalról közelítették meg a lényt, a manőverrel kijátszották. Farkas erejük és
gyorsaságuk határáig el kellett menniük, amire addig még sosem kényszerültek. A
lény teste kemény volt, mint a kő és hideg, mint a jég. Kiderült, hogy csak
fogaikkal tudják elpusztítani. Kis darabokat kezdtek kihasítani a lényből, miközben
harcoltak."
„De a lény gyorsan tanult és hamarosan kivédte manővereiket. Yaha Uta testvére a
kezébe került. Yaha Uta meglátta, hogy a lény torka védtelen és előre lendült.
Fogaival letépte a lény fejét, annak kezei azonban továbbra is szorították testvérét."
„Yaha Uta felismerhetetlen cafatokra szaggatta a lényt, kétségbeesett
igyekezetében tépte ki a darabokat, hogy megmentse testvérét. Elkésett, bár végül a
lény elpusztult."
„Legalábbis azt hitték. Yaha Uta kiterítette a bűzlő darabokat, hogy az idősebbek
megvizsgálhassák. Az egyik letépett kéz a lény gránitkemény karja mellett feküdt.
A két testrész összeért, mikor az idősebbek megpiszkálták egy bottal, a kéz pedig
kinyúlt a kardarabért, hogy megpróbálja összerakni magát."
„Az idősebbek elborzadva vetették tűzre a maradványokat. A levegőt ekkor nagy
felhőnyi fullasztó, gonosz füst szennyezte be. Mikor már semmi nem maradt, csak
hamu, kis zsákokba osztották a hamvakat és messze, nagy területen szórták szét -
egy részét az óceánba, egy részét az erdőbe, másik részét a sziklák üregeibe. Taha
Aki egy zacskót a nyakára kötve tartott, hogy megtudja, ha a lény bármikor is
megpróbálná összerakni önmagát.
„Az Öreg Quil szünetet tartott és Billyre nézett. Billy egy keskeny bőrszíjat tekert
le a nyaka körül. Ennek a végén egy kis zacskó lógott, mely az időtől már
megfeketedett. Páran levegőért kapkodtak. Talán én is közöttük voltam.
„Úgy nevezték, a Hideg, a Vérivó és abban a félelemben éltek, hogy nem volt
egyedül. Már csak egy farkas védelmezőjük volt, a fiatal Yaha Uta."
„Nem kellett sokáig várniuk. A lénynek volt egy társa, egy másik vérivó, aki
bosszút keresve eljött a Quileute-okhoz."
„A történetek úgy szólnak, hogy a Hideg Nő volt a leggyönyörűbb lény, amit
emberi szem valaha látott. Olyan volt, mint a hajnal istennője, mikor belépett a
faluba akkor reggel; a nap egyszerre kisütött és csillogva verődött vissza fehér
bőréről, térdéig érő aranyszín haja lángolt. Arca varázslatosan gyönyörű volt,
szemei feketék fehér arcában. Páran térdre hullottak előtte, hogy imádkozzanak
hozzá."
„Magas, átható hangján olyan nyelven kérdezett valamit, amit senki nem értett. Az
emberek megdöbbentek, nem tudták, hogyan válaszoljanak neki. Taha Aki
vérvonalából senki nem volt a szemtanúk között, csak egy kisfiú. Édesanyjába
kapaszkodott és sikoltott, hogy orrát bántja a szag. Az idősek közül az egyik, aki
épp a tanácsba tartott, meghallotta a kisfiút és rájött, mi jött közéjük. Rákiáltott az
emberekre, hogy meneküljenek. Őt ölte meg először."
„Húsz tanú látta a Hideg Nő érkezését. Ketten élték túl, de csak azért, mert a vér
elterelte a nő figyelmét és az megállt csillapítani szomját. Taha Akihoz rohantak,
aki a tanácsban ült más idősekkel, fiaival és harmadik feleségével."
„Yaha Uta szellemfarkas alakját vette fel, amint meghallotta a híreket. Egyedül
indult a vérivó elpusztítására. Taha Aki, harmadik felesége, fiai és az idősek
mögötte jöttek."
„Először még nem látták meg a lényt, csak támadásának nyomait. Széttépett testek,
páran vérbe borulva, szétdobálva az úton, ahol a nő feltűnt. Aztán meghallották a
sikolyokat és a kikötőbe siettek."
„A Quileute-ok közül páran már a hajókhoz futottak, hogy meneküljenek. Cápaként
úszott utánuk, hihetetlen erejével áttörte a hajó orrát. Mikor a hajó elsüllyedt,
elkapta azokat, akik megpróbáltak elúszni és őket is széttépte."
„Mikor meglátta a parton a hatalmas farkast, elfeledkezett az úszva menekülőkről.
Olyan gyorsan úszott, hogy elhomályosult, és egyszerre ott volt, hogy víztől
csöpögőn és ragyogón álljon Yaha Uta elé. Rámutatott egy ujjával és megint
kérdezett valamit érthetetlen nyelvén. Yaha Uta várt."
„Kemény küzdelem volt. A nő nem olyan harcos volt, mint korábban a társa. De
Yaha Uta egyedül volt - és a nő dühét senki sem terelte el róla."
„Mikor Yaha Uta veszített, Taha Aki kihívást kiáltott. Előre bicegett és egy öreg,
fehér orrú farkassá alakult. A farkas öreg volt, de ő volt Taha Aki a Szellem Ember,
akit haragja erőssé tett. Megint elkezdődött a harc."
„Taha Aki harmadik felesége éppen előtte látta saját fiát meghalni a nőtől. Most
pedig a férje küzdött, és nem remélte, hogy győzhet. Korábban minden szót hallott,
amit a mészárlás tanúi elmondtak a tanácsnak. Hallott már Yaha Uta első
győzelméről és tudta, hogy testvérét az átalakulás mentette meg."
„A harmadik feleség előhúzott egy kést egyik, mellette álló fiának övéből. Mind
fiatal fiúk voltak, még nem férfiak, és az asszony tudta, meghalnak ők is, ha apjuk
elbukik."
„A harmadik feleség magasra emelt tőrrel rohant a Hideg Nő felé. A Hideg Nő
mosolygott, nem fordította el figyelmét az öreg farkassal vívott küzdelemről. Nem
félt sem a gyenge emberi nőtől, sem a késtől, amely meg sem tudná karcolni bőrét
és már a halálos csapásra készült Taha Aki ellen."
„Ekkor a harmadik feleség olyasmit tett, amire a Hideg Nő nem számított. Térdére
hullott a vérivó előtt és a kést saját szívébe döfte."
„Vér lövellt ki a harmadik feleség ujjai közül és ráfröccsent a Hideg Nőre. A vérivó
nem tudott ellenállni a friss vér csábításának, ami a harmadik feleség testéből folyt.
Ösztönösen a haldokló nő felé fordult, egy másodpercre teljesen úrrá lett rajta a
szomj."
„Taha Aki fogai összezárultak nyaka körül."
„A harc még nem ért véget, de Taha Aki már nem volt egyedül. Két fiatal fia, akik
végignézték anyjuk halálát, olyan haragot éreztek, hogy szellemfarkas alakban
ugrottak előre, pedig még nem értek férfivá. Apjukkal együtt végeztek a lénnyel."
„Taha Aki soha többé nem tért vissza a törzshöz. Nem változott már vissza
emberré. Egy napig még ott feküdt harmadik felesége teste mellett, morgott, ha
bárki megpróbálta az asszonyhoz nyúlni, aztán az erdőbe ment és soha többet nem
tért vissza."
„A hidegekkel onnantól fogva ritkán volt baj. Taha Aki fiai vigyáztak a törzsre,
amíg az ő fiaik is elég idősek nem lettek ahhoz, hogy átvegyék helyüket. Akkortól
kezdve soha nem volt egyszerre háromnál több farkas. Ennyi elegendő volt.
Időnként egy-egy vérivó áthaladt a területükön, de meglepték őket, mert nem
számítottak a farkasokra. Előfordult, hogy egy-egy farkas meghalt, de soha többé
nem tizedelték meg őket annyira, mint akkor először. Megtanulták, hogyan
harcoljanak a hidegek ellen, és a tudást továbbadták, farkas ész a farkas észnek,
szellem a szellemnek, apa a fiának."
„Telt az idő és Taha Aki leszármazottai már nem váltak farkassá a férfikor
elérésekor. Csak hosszú idő elteltével, ha egy hideg a közelben járt, akkor tértek
vissza a farkasok. A hidegek egyedül vagy párban jöttek és a csapat kicsi maradt."
„Jött egy nagyobb csapat és a ti dédnagyapáitok felkészültek rá, hogy
leszámoljanak velük. De vezetőjük úgy beszélt Ephraim Black-kel, mintha ember
lenne, és megígérte, hogy nem bántja a Quileute-okat. Különös sárga szemei némi
bizonyítékul szolgáltak arra, amit állított, hogy ők nem olyanok, mint más vérivók.
Többen voltak, mint a farkasok; a hidegeknek nem lett volna szükségük arra, hogy
megállapodást kössenek, ha le akarták volna győzni a farkasokat. Ephraim
beleegyezett. Azok betartották ígéretüket, bár jelenlétük kezd másokat is
idevonzani."
„Számuk pedig nagyobb csapatot hívott életre, mint amit a törzs valaha látott." -
mondta az Öreg Quil, és egy pillanatra fekete, ráncok között megbúvó szeme
mintha megpihent volna rajtam. - „Kivéve persze Taha Aki időszakát" - mondta,
aztán felsóhajtott. - „így aztán fiaink megint hordozzák a terhet és megosztják az
áldozatot, amit apáik viseltek előttük."
Egy hosszú pillanatig mindenki hallgatott. A varázs és a legenda leszármazottai a
tűz fölött egymásra bámultak, szemükben szomorúsággal. Mindegyikük, egyet
kivéve.
„Teher." - gúnyolódott halkan. - „Szerintem klassz." - Quil alsó ajkát egy kicsit
lebiggyesztette.
Az elalvó tűz túloldalán Seth Clearwater egyetértőleg bólintott, szemében
csodálattal a törzs védelmezőinek testvérisége felé.
Billy felnevetett, halkan és hosszan, és úgy tűnt, a varázs fénylő parázsdarabokká
halványul. Hirtelen megint csak egy baráti kör ült a tűz körül. Jared egy kis
kődarabot dobott Quilre, és mindenki nevetett, mikor az felugrott. Halk beszélgetés
mormogása hallatszott körülöttünk, hétköznapin és viccelődve.
Leah Clearwater nem nyitotta ki szemét. Azt hittem, látok valami csillogást az
állán, mint egy könnycsepp, de egy pillanattal később, mikor odanéztem, már nem
volt ott.
Sem Jacob, sem én nem szólaltunk meg. Olyan csendes volt mellettem, lélegzete
mély és egyenletes, hogy azt hittem, közel állhat az alváshoz.
Gondolataim ezer év távolságában jártak. Nem Yaha Útára vagy a többi farkasra
gondoltam, nem is a gyönyörű Hideg Nőre - őt nagyon is könnyen magam elé
tudtam képzelni. Nem, olyasvalakire gondoltam, aki az egész varázslaton kívül
volt. Próbáltam elképzelni a névtelen nőnek az arcát, aki az egész törzset
megmentette - a harmadik feleségre.
Csak egy emberi nő, akinek nem volt semmi különös tehetsége vagy hatalma.
Fizikailag gyengébb és lassabb is, mint a történetben szereplő bármelyik szörny. De
ő volt a kulcs, a megoldás. Megmentette férjét, fiait, a törzset. Bárcsak
emlékeznének a nevére... Valami megrázta a karomat.
„Gyerünk, Bells." - mondta Jacob a fülembe. - „Megérkeztünk."
Megzavarodva pislogtam, mert úgy tűnt, a tűz kialudt. Bámultam a váratlan
sötétségbe, próbáltam érzékelni a környezetemet. Kellett egy perc, mire felfogtam,
hogy már nem a sziklán vagyok. Jacob és én egyedül voltunk. Még mindig a karja
alatt voltam, de már nem a földön ültem.
Hogy kerültem én Jacob autójába?
„0, a fenébe!" - sóhajtottam, mivel rájöttem, hogy elaludtam. - „Mennyire van
késő? A francba, hol az a hülye telefon?" - Dühösen tapogattam zsebeimet - üresek
voltak.
„Nyugi. Még éjfél sincs. És már elhívtam őt érted. Nézd - ott vár."
„Éjfél?" - ismételtem ostobán, még mindig megzavarodva. A sötétségbe bámultam
és szívdobogásom felgyorsult, mikor szemmel ki tudtam venni a Volvo alakját 30
méterrel arrébb. Az ajtó kilincse felé nyúltam.
„Tessék" - mondta Jacob és egy kis tárgyat adott a kezembe. A
telefont. „Te hívtad fel Edwardot helyettem?"
Szemem már eléggé hozzászokott a sötéthez, hogy meglássam felvillanó mosolyát.
-„Rájöttem, hogy hajói viselkedem, több időttölthetek veled."
„Koszi, Jake." - mondtam meghatottan. - „Komolyan köszönöm. És koszi a
meghívást az estére. Ez olyan..." - Nem találtam a szavakat. - „Hú. Ez nagyon más
volt."
„És még azért sem maradtál fenn, hogy megnézd, amint lenyelek egy marhát." -
Nevetett. -„Nem, én örülök, hogy tetszett. Nekem... jó volt. Hogy ott vagy velem."
Valami mozgás volt a sötét távolban - valami halványan a fekete fák előtt. Valaki
járt ott?
„Hát igen, nem is olyan türelmes, ugye?" - mondta Jacob, mikor észrevette, hogy
másfelé nézek. - „Menj csak. De gyere vissza hamarosan, jó?"
„Persze, Jake" - ígértem és kinyitottam a kocsi ajtaját. A hideg levegő körbefolyt
lábaim körül és megremegtem.
„Aludj jól, Bells. Ne aggódj semmit - ma én őrködöm feletted."
Megálltam, fél lábbal már kilépve a földre. - „Nem, Jake. Pihenj csak, én jól
leszek."
„Persze, persze" - mondta, de inkább hangzott leereszkedőnek, mint egyetértőnek.
„Jó éjt, Jake. Köszönöm."
„Jó éjt, Bella." - suttogta, ahogy elsiettem a
sötétbe. Edward a határvonalon ért el.
„Bella!" - mondta komoly megkönnyebbüléssel hangjában, karjaival szorosan
átölelt. „Szia, Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök. Elaludtam és.
„Tudom. Jacob elmondta." - Elindult az autó felé, én mereven támolyogtam
mellette. -„Fáradt vagy? Vihetlek is."
„Jól vagyok."
„Menjünk csak haza és feküdj le. Jól érezted magad?"
„Igen - elképesztő volt, Edward. Bárcsak eljöhettél volna. El sem tudom mondani.
Jake apja a régi legendákat mesélte el és olyan volt... mint a varázslat."
„Mesélj majd el mindent. Miután már aludtál."
„Én nem tudom majd úgy." - mondtam és egy hatalmasat ásítottam.
Edward kuncogott. Kinyitotta nekem az ajtót, beemelt és bekapcsolta rajtam a
biztonsági övet.
A fényszórók villantak fel és söpörtek át rajtunk. Intettem egyet Jacob fényszórói
felé, de nem tudom, látta-e a mozdulatomat.
Miután Charlie-n is túljutottam, akivel nem volt annyi gondom, mint vártam, mert
Jacob őt is felhívta, akkor éjjel ahelyett, hogy rögtön bezuhantam volna az ágyba,
kihajoltam a nyitott ablakon, míg Edward visszatérésére vártam. Az éjszaka
meglepően hideg volt, majdnem télies. A szeles sziklákon ez egyáltalán nem tűnt
fel; úgy gondoltam, ez nem annyira a tűztől, mint attól van, hogy Jacob mellett
ültem.
Jeges cseppek csapódtak arcomnak, amint esni kezdett az eső.
Túl sötét volt ahhoz, hogy a fenyőfák szélben hajlongó és rázkódó háromszögein
hívül sokkal többet lehessen látni. De erőltettem a szememet, más alakok után
kutattam a viharban. Egy halvány sziluett, amint szellemként vág át a sötéten...
vagy talán egy hatalmas farkas árnyékos körvonala... Szemeim túl gyengék voltak.
Aztán közvetlenül mellettem mozdult valami az éjszakában. Edward csusszant be
az ablakon, keze hűvösebb volt, mint az eső.
„Jacob van ott kint valahol?" - kérdeztem, borzongtam, amint Edward karjaiba zárt.
„Igen... valahol. Esme pedig hazafelé tart."
Felsóhajtottam. - „Hideg és esős idő van. Ez olyan ostobaság." - megint
megborzongtam. „Csak neked van hideg, Bella." - nevetgélt.
Almomban is hideg volt aznap éjjel, talán mert Edward karjaiban aludtam. De azt
álmodtam, kint vagyok a viharban, a széltől lobog a hajam és nem látok semmit. A
First Beach sziklás körívén álltam és próbáltam kivenni a gyorsan mozgó alakokat,
akiket csak halványan láttam a sötétben a part szélén. Először nem volt ott semmi,
csak egy fekete és egy fehér villanás, amint egymásnak ugranak, majd eltáncolnak.
Aztán, mintha a hold hirtelen áttört volna a felhőkön, már mindent láttam.
Rosalie volt az, nedves haja nyirkosán és aranyszínűn lengett hátul a térdéig és egy
óriási farkasnak támadt - a farkas pofája ezüstös volt, és ösztönösen Billy Blacket
ismertem fel benne.
Futásnak eredtem, de ez az álmokban látott idegesítően lassú mozgás volt.
Próbáltam kiáltani feléjük, hogy megmondjam, hagyják abba, de kiáltásomat elvitte
a szél és nem tudtam hangot kiadni. Karjaimmal hadonásztam, hátha felhívom
magamra figyelmüket. Valami megvillant a kezemben és akkor először vettem
észre, hogy jobb kezem nem üres.
Egy hosszú és éles pengét tartottam, mely ősi volt és ezüstszínű, bevonatot formált
rajta a rászáradt, megfeketedett vér.
Eltávolodtam a késtől és szemeim tágra nyíltak hálószobám nyugodt sötétjében.
Először azt fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül és oldalra fordultam, hogy
arcomat Edward mellkasának szorítsam, mivel tudtam, hogy bőrének édes illata
jobban elűzi a rémálmot, mint bármi más.
„Felébresztettelek?" - suttogta. Papír hangját lehetett hallani, az oldalak susogását,
aztán egy könnyű puffanást, mint amikor valami leesik a fapadlóra.
„Nem." - motyogtam és elégedetten felsóhajtottam, amint karjai szorosabbra
fonódtak körülöttem. - „Rosszat álmodtam."
„El akarod mesélni?"
Megráztam a fejemet. - „Túl fáradt vagyok. Talán majd reggel, ha nem felejtem el."
Ereztem, ahogy a csendes nevetéstől rázkódik.
„Akkor reggel." - egyezett bele.
„Mit olvastál?" - motyogtam félálomban.
„Az Üvöltő szeleket." - mondta.
Álmosan ráncoltam a homlokomat. - „Azt hittem, nem szereted azt a könyvet."
„Elöl hagytad." - dünnyögte és lágy hangja az öntudatlanság felé sodort engem. -
„Azonkívül... Minél több időt töltök veled, annál több emberi érzés válik számomra
érthetővé. Azt vettem észre, hogy jobban együtt tudok érezni Heathcliffel, mint azt
eddig lehetségesnek gondoltam."
„Mmmm." - sóhajtottam.
Mondott még valamit, valamit halkan, de már aludtam.
A következő reggel gyöngyszürke és csendes világosodással érkezett. Edward az
álmomról kérdezett, de nem tudtam rá visszaemlékezni. Csak arra emlékeztem,
hogy fáztam és hogy örültem, hogy ott van, mikor felébredtem. Megcsókolt, elég
hosszan ahhoz, hogy szívem szaporán verjen, aztán hazaindult átöltözni és elhozni
a kocsiját.
Gyorsan felöltöztem, nem sokat válogathattam. Bárki is fosztotta ki a
szennyesemet, alaposan megrövidítette a ruhatáramat. Ez nem annyira volt ijesztő,
viszont komolyan bosszantó volt. Mikor épp reggelizni indultam volna, felfedeztem
rongyos könyvemet, az Üvöltő szeleket a földön nyitva, ahova Edward dobta le
éjjel - ott maradt nyitva, ahol Edward tartott, mint ahogy nálam is ott szokott nyitva
maradni a tönkrement kötésnek köszönhetően. Kíváncsian emeltem fel, próbáltam
visszaemlékezni rá, mit is mondott. Valami olyasmit, hogy együtt érez Heathcliffel,
mindenkivel. Ez nem lehetett igaz, ez a része biztos csak álom volt.
A nyitott oldalon megakadt a szemem három szón, közelebb hajtottam fejemet,
hogy alaposabban elolvassam a bekezdést. Heathcliff beszélt, ezt a részletet jól
ismertem.
És itt láthatja, mennyire különböznek egymástól érzéseink: ha Linton volna az én
helyemben és én az övében, noha úgy gyűlölöm, hogy ez a gyűlölet egész életemet
megmérgezte, sohasem emelnék kezet rá. Hiába vág hitetlen arcot! Sohasem
fosztottam volna meg Catherine-t a társaságától, ha ö, Catherine, ragaszkodott
volna hozzá. De abban a percben, mihelyt Catherine érdeklődése megszűnt volna
iránta, kitéptem volna a szívét, és felittam volna a vérét. Addig is azonban, nem
ismer, ha nem hisz most nekem, addig is inkább engedtem volna, hogy lassú tűzön
süssenek meg, mint hogy csak egy haja szálát is meggörbítsem.
A szavak, melyeken megakadt a szemem: felittam volna a
vérét. Megborzongtam.
Igen, azt biztosan csak álmodtam, hogy Edward bármi jót mondott volna
Heathcliffről. Ez az oldal pedig valószínűleg nem az volt, amit épp olvasott.
Bármelyik oldalnál kinyílhatott a könyv, mikor leesett.