13. Az újszülött

„Ugyanaz, mint a te kezeddel" - mondta Jasper halkan. - „Ezerszer egymás után." - szomorúan nevetett egy kicsit. - „A mérgünk az egyetlen, ami sebhelyet hagy."
„Miért?" - leheltem elszörnyedve. Tapintatlannak éreztem magamat, mégsem tudtam tekintetemet elfordítani hegekkel tönkretett bőréről.
„Nem éppen ugyanabban a... neveltetésben volt részem, mint itt a fogadott testvéreimnek. Velem egészen másképp kezdődött minden." - hangja keménnyé vált, ahogy befejezte.
Szájtátva néztem rá a borzalomtól.
„Mielőtt elmesélném neked a történetemet," - mondta Jasper - „meg kell értened, Bella, hogy vannak olyan területek a mi világunkban, ahol az örökifjak élettartamát hetekben mérik, nem évszázadokban."
A többiek már hallották ezt korábban. Carlisle és Emmett figyelmét megint a tévé felé fordította. Alice halkan odaült Esme lábaihoz. Edward figyelme azonban éppolyan éber volt, mint az enyém - éreztem tekintetét az arcomon, amint az érzelmek minden nyomát leolvassa róla.
„Hogy valóban megértsd, miért, más megvilágításban kell a világra tekintened. El kell képzelned, milyennek látják, akik erősek, akik mohók... és akik szüntelenül szomjaznak."
„Tudod, vannak helyek a világon, melyek kívánatosabbak számunkra, mint mások. Olyan helyek, ahol kevésbé kell fékeznünk magunkat, és mégis elkerülhetjük a lelepleződést."
„Képzeld magad elé például a nyugati félteke térképét. Jelölj meg rajta minden emberi életet egy piros ponttal. Minél sűrűbben vannak piros pontok, annál könnyebb számunkra - illetve azok számára, akik így léteznek - táplálkozni anélkül, hogy a figyelmet felhívnánk magunkra."
A fejemben megjelenő képtől és a „táplálkozni" szótól megborzongtam. De Jaspert nem aggasztotta, hogy megrémít, nem vitte túlzásba a kíméletességet velem szemben úgy, ahogy Edward. Szünet nélkül folytatta.
„Nem mintha a déliek csoportját különösebben foglalkoztatná, mire figyelnek fel az emberek és mire nem. A Volturik azok, akik féken tartják őket. A déliek senki mástól nem félnek. A Volturik nélkül a többiek igen hamar lelepleződnének."
Homlokomat ráncoltam annak hallatán, ahogy kiejtette ezt a nevet - tisztelettel, szinte már hálával. Nehéz volt elfogadni azt a gondolatot, hogy a Volturik bármilyen értelemben is pozitív szereplők lennének.
„Az észak ehhez képest nagyon civilizált. Legtöbbünk itt olyan nomád, aki nappal és éjjel is aktív, aki megengedi, hogy a gyanútlan emberek kapcsolatba kerüljenek velünk - az
anonimitás nagyon fontos itt mindnyájunk számára."
„Délen egészen más világ van. Ott a halhatatlanok csak éjszaka jönnek elő. A nappalt azzal töltik, hogy eltervezik következő lépésüket, illetve elképzelik az ellenség lépését. Délen ugyanis háború van, már évszázadok óta állandó háború, egy pillanatnyi fegyverszünet nélkül. Az ottani csapatok alig vesznek tudomást az emberek létezéséről - illetve csak annyira, amennyire a katonák az útmenti tehéncsordáról: élelem, ami elvehető. Csak a Volturik miatt rejtőznek el a csorda szeme elől."
„De miért harcolnak?" - kérdeztem.
Jasper elmosolyodott: - „Emlékszel a térképre a piros pontokkal?"
Várt, így hát bólintottam.
„Azért harcolnak, hogy a legsűrűbb piros pontokkal jelölt területet uralmuk alá hajtsák."
„Tudod, egyszer valakinek eszébe jutott, hogy ha ő lenne az egyetlen vámpír, mondjuk, Mexikóvárosban, akkor minden éjjel ehetne kétszer vagy háromszor is és soha senki nem venné észre. Terveket szőtt, miként tudna a megszabadulni riválisaitól."
„Ez másnak is eszébe jutott. Egyesek hatékonyabb taktikát dolgoztak ki, mint mások. De a leghatékonyabb taktikát egy fiatal vámpír találta fel, akit Benitonak hívtak. Amit először hallott felőle bárki is, az volt, hogy valahonnan Dallas északi részéről jött és lemészárolt két olyan csoportot, akik a Houstonhoz közeli terület felett osztoztak. Két éjszakával később rátámadt arra a sokkal erősebb, szövetségbe tömörült klánra, amely Monterrey-re tartott igényt Észak-Mexikóban. Ismét ő győzött."
„Hogyan győzött?" - kérdeztem óvatos kíváncsisággal.
„Benito az újszülött vámpírokból hozott létre egy sereget. Ez neki jutott először eszébe és kezdetben megállíthatatlan volt. A nagyon fiatal vámpírok instabilak, vadak és csaknem irányíthatatlanok. Egy újszülöttre még lehet észérvekkel hatni, meg lehet tanítani az önuralomra, de tíz vagy tizenöt együtt, az egy rémálom. Éppolyan könnyen fordulnak egymás ellen, mint a kijelölt ellenség ellen. Benitonak mindig újabbakat kellett létrehoznia, mert egymás között is harcoltak és mert az általa megtizedelt csapatok, mielőtt elveszítették a csatát, elpusztították haderejének több, mint a felét."
„Hogy értsd, bár az újszülöttek veszélyesek, le lehet őket győzni, ha az ember tudja, mit tesz. Nagyjából egy évig hihetetlen fizikai erővel rendelkeznek, és ha engedik, hogy az erő legyen a döntő, akkor könnyedén legyőznek egy idősebb vámpírt. Ugyanakkor azonban az ösztöneik rabjai, így kiszámíthatóak. Általában nem rendelkeznek harci képzettséggel, csak az izmokkal és kegyetlenségükkel. És ebben az esetben, elsöprő túlerővel."
„A Dél-Mexikói vámpírok tudták, mi vár rájuk és azt tették, amire Benito ellen egyedül gondolni tudtak. Maguk is hadsereget teremtettek..."
„Elszabadult a pokol - és ezt én sokkal inkább értem szó szerint, mint azt te valószínűleg el tudnád képzelni. Nekünk, halhatatlanoknak is van történelmünk és erre a bizonyos háborúra mindig emlékezni fogunk. Persze ebben az időszakban nem volt jó embernek sem lenni Mexikóban."
Összerázkódtam.
„Mikor aztán az áldozatok száma járványos méreteket öltött - és valóban, a ti történelmetek egy betegség rovására írja a népesség zuhanását - a Volturik végre közbeléptek. A teljes őrség összegyűlt és minden egyes újszülöttet felkutattak Észak-Amerika alsó felében. Benitot Pueblában vették körül, ő azon igyekezett, hogy a tőle telhető leggyorsabban hadsereget hozzon létre, hogy övé legyen a fődíj: Mexikóváros. A Volturik vele kezdték, aztán folytatták a többiekkel."
„Bárkit, akit az újszülöttekkel együtt találtak, azonnal kivégeztek, és mivel mindenki próbálta magát Benitotól megvédeni, Mexikóvárosból egy időre eltűntek a vámpírok."
„A Volturik csaknem egy éven át takarítottak. Ez szintén olyan fejezete történelmünknek, mely sohasem fog feledésbe merülni, bár már csak nagyon kevés tanú maradt, aki elmondhatná, milyen volt. Egyszer beszéltem valakivel, aki távolról figyelte, mi történt, mikor Culiacánba látogattak."
Jasper megborzongott. Ráébredtem, hogy még sohasem láttam őt sem félni, sem elborzadni. Ez volt az első alkalom.
„Elég az hozzá, hogy a hódítási láz nem terjedt tovább délről. A világ többi része józan maradt. Tartozunk a Voltunknak azért, hogy jelenlegi életmódunkat élhetjük."
„Miután azonban a Volturik visszatértek Olaszországba, a túlélők gyorsan kijelölték igényeiket délen."
„Nem telt bele sok idő és a csoportok között megint viták alakultak ki. Nagyon sok rossz vér volt, ha szabad így kifejeznem. Vérbosszú vérbosszút követett. Az újszülöttek ötlete már ismert volt és páran nem tudtak ellenállni. A Volturikat ugyanakkor nem felejtették el, a déli csoportok pedig ezúttal óvatosabban jártak el. Nagyobb körültekintéssel válogatták ki az emberek közül, ki legyen újszülött, és több képzést is kaptak. Körültekintőbben használták fel őket és az emberek többnyire gyanútlanok maradtak. Teremtőik nem adtak okot a Voltunknak a visszatérésre."
„Újjáéledtek a harcok, de kisebb mértékben. Időnként volt, aki túl messzire ment, ilyenkor találgatások jelentek meg az emberi újságokban, aztán a Volturik visszatértek és kitakarították a várost. Másoknak viszont, akik óvatosabbak voltak, engedték, hogy folytassák.
Jasper a levegőbe bámult.
„így változtattak át téged." - suttogtam a felismerést.
„Igen." - ismerte el. - „Míg ember voltam, Houstonban, Texas államban éltem. Majdnem betöltöttem a tizenhetet, mikor 1861-ben csatlakoztam a Szövetséges Haderőkhöz. A toborzóknak hazudtam, azt mondtam, húsz éves vagyok. Elég magas voltam hozzá, hogy megússzam."
„Katonai pályafutásom rövid volt, de nagyon ígéretes. Az emberek mindig... kedveltek engem, meghallgatták a mondandómat. Édesapám ezt karizmának nevezte. Persze most már tudom, hogy valószínűleg több volt ez annál. De, bármi legyen is az oka, gyorsan haladtam
előre a ranglétrán, túlhaladtam idősebb, tapasztaltabb férfiakon is. A Szövetséges Haderő még új volt és azzal küszködött, hogy megszervezze önmagát, ami lehetőségeket is rejtett magában. Az első galvestoni csata idejére - mely valójában csak egy összetűzés volt - már én voltam a legfiatalabb őrnagy Texasban, és még valós életkoromat sem ismertem el."
„Mikor az Egyesült Államok ágyúnaszádja elérte a kikötőt, engem bíztak meg azzal, hogy kimenekítsem a nőket és a gyerekeket a városból. Egy napba telt felkészíteni őket, aztán elindultam az első civil csoporttal, hogy Houstonba kísérjem őket."
„Arra az éjszakára nagyon tisztán emlékszem."
„Sötétedés után értük el a várost. Csak addig maradtam, amíg megbizonyosodtam róla, hogy a teljes csoport biztonságban elhelyezkedett. Amint ezzel végeztem, új lóra ültem és visszaindultam Galvestonba. Pihenésre nem volt idő."
„Alig egy mérföldre a városon kívül három gyalogos nőt találtam. Feltételeztem, hogy elmaradtak a csoporttól és azonnal leszálltam a lóról, hogy segítségemet ajánljam nekik. Ám amikor megláttam arcukat a hold sápadt fényében, megnémultam a döbbenettől. Minden kétséget kizáróan ez volt a három leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam."
„Emlékszem, elámultam, milyen sápadt bőrük van. Még annak a kis fekete hajú lány is, aki egyértelműen mexikói vonásokkal rendelkezett, porcelánszínű volt a holdfényben. Mind fiatalnak tűntek, elég fiatalnak ahhoz, hogy lánynak nevezhessük őket. Tudtam, hogy nem a mi csoportunk eltévedt tagjai. Emlékeztem volna, ha őket hárman látom."
„Egy szava sincsen" - mondta a legmagasabb lány gyönyörű, finom hangján - mintha a szél és csengettyűk szóltak volna. Szőke haja volt, a bőre pedig hófehér."
„A másik még szőkébb volt, bőre éppolyan krétafehér. Arca mint egy angyalé. Félig lehunyt szemmel felém hajolt és egy mélyet lélegzett."
„Mmmm - sóhajtotta - Nagyon finom."
„A kisebbik, az apró barna hajú megfogta a lány karját és gyorsan beszélni kezdett. Hangja túl
puha és dallamos volt ahhoz, hogy szigorú legyen, de úgy tűnt, szándékosan ilyen."
„Koncentrálj, Nettie. - mondta."
„Mindig is jó érzékem volt ahhoz, hogy megállapítsam, hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek és rögtön világossá vált, hogy valahogy a barna hajú volt felelős a másik kettőért. Ha katonák lettek volna, úgy mondanám, rangban felettük állt."
„'Megfelelőnek tűnik - fiatal, erős, tiszt...' - A barna hajú elhallgatott én pedig sikertelenül próbáltam megszólalni. - 'És van itt még valami... érzitek?' - kérdezte a másik kettőt. -'Valahogy... lenyűgöző.'"
„'Igen, igen' - értett egyet vele gyorsan Nettie, miközben felém hajolt."
„'Türelem' - figyelmeztette a barna hajú. - 'Őt meg akarom tartani.'"
„Netti a homlokát ráncolta, úgy tűnt, bosszús."
„'Jobb lenne, ha te tennéd meg, Maria.' - szólt megint a magasabbik szőke. - 'Ha fontos a számodra. Én kétszer olyan gyakran ölöm meg őket, mint ahogy életben tartom.'"
„'Igen, megteszem én." - egyezett bele Maria. - 'Ez tényleg tetszik. Elvinnéd innen Nettie-t? Nem akarom, hogy a hátamat is figyelnem kelljen, miközben koncentrálni próbálok.'"
„Felállt a szőr a hátamon, bár semmit nem értettem abból, amit a gyönyörű teremtmények beszéltek. Ösztöneim azt súgták, veszélyben vagyok, hogy az angyal komolyan gondolta, mikor ölésről beszélt, de józan eszem felülbírálta az ösztöneimet. Nem arra tanítottak, hogy féljek a nőktől, hanem hogy megvédjem őket."
„'Gyerünk vadászni!' - egyezett bele lelkesen Nettie, és megfogta a lány kezét. Sarkon fordultak - annyira kecsesen mozogtak! - és a város felé siettek. Majdhogynem repültek, olyan gyorsak voltak - fehér ruhájuk szárnyként lebegett mögöttük. Pislogtam egyet megdöbbenésemben, mire már el is tűntek."
„Megfordultam és Maria felé néztem, aki kíváncsian figyelt."
„Soha életemben nem voltam babonás. Addig a másodpercig sohasem hittem a szellemekben vagy hasonló ostobaságokban. Akkor hirtelen elbizonytalanodtam."
„'Mi a neved, katona?' - kérdezte Maria."
,,'Jasper Whitlock őrnagy, hölgyem.' - dadogtam. Képtelen voltam udvariatlan lenni egy nővel, még ha szellem is."
„'Őszintén remélem, túléled, Jasper.' - mondta kedves hangon. - 'Jó érzéseim vannak veled kapcsolatban.'"
„Egy lépéssel közelebb jött, fejét félrehajtotta, mintha meg akarna csókolni. Kővé dermedten álltam, bár ösztöneim azt sikították, hogy meneküljek."
Jasper eltűnődve elhallgatott. - „Pár nappal később," - mondta végül, és nem tudtam eldönteni, az én kedvemért vette rövidebbre a történetet, vagy az Edwardból áradó feszültség miatt, amit még én is érzékeltem. - „megkezdődött új életem."
„Maria, Nettie és Lucy volt a nevük. Nemrégen voltak együtt - Maria gyűjtötte össze a másik kettőt - mindhárman elveszített csaták túlélői voltak. Kényelemből fogtak össze."
„Maria bosszút akart állni és vissza akarta szerezni a területeit. A másik kettő mohón növelni akarta... a legelőiket, mondhatjuk így, azt hiszem. Hadsereget állítottak össze és a szokásosnál óvatosabban bántak vele. Maria ötlete volt. Különb haderőt akart, így olyan embereket választott ki, akikben volt lehetőség. Aztán sokkal több figyelmet fordított ránk és sokkal többet képzett bennünket, mint bárki más tette volna. Megtanított bennünket harcolni, láthatatlanná válni az emberek szemei számára. Ha jók voltunk, megjutalmazott bennünket..."
Megint elhallgatott, ismét részleteket ugrott át.
„Ugyanakkor sietett is. Maria tudta, hogy az újszülöttek hatalmas ereje az egy éves időtartam elteltével gyengülni kezd, így addig akart cselekedni, amíg még erősek voltunk."
„Hatan voltunk, mikor Maria csapatához csatlakoztam. Két hét alatt még négy főt hozott. Mind férfiak voltunk - Maria katonákat akart - és ez némileg megnehezítette a belső harcok elkerülését. Első harcaimat új fegyvertársaimmal vívtam. Gyorsabb voltam másoknál és jobban értettem a harchoz. Maria elégedett volt velem, bár zavarta, hogy pótolnia kellett azokat, akiket elpusztítottam. Gyakran jutalmazott és ez megerősített."
„Maria jó emberismerő volt. Úgy döntött, engem bíz meg a többiek vezetésével - mintha előléptettek volna. Pontosan ez volt a természetemnek való. Az áldozatok száma drasztikusan csökkent, számunk pedig húsz körülire duzzadt."
„Ez figyelemre méltó volt abban az időben, amikor óvatosan kellett élnünk. Meghatározatlan képességem arra, hogy a körülöttem lévő érzelmek légkörét irányítsam, életbevágóan hatékonynak bizonyult. Nem sokkal később már oly módon dolgoztunk együtt, ahogyan újszülött vámpírok előtte sohasem működtek együtt. Még Maria, Nettie és Lucy is könnyebben tudtak együtt dolgozni."
„Maria eléggé megkedvelt engem, kezdett tőlem függeni. Én pedig valahogy a lába nyomát is megcsókoltam volna. Fogalmam sem volt róla, hogy másféleképpen is lehetséges élni. Maria azt mondta, így mennek a dolgok, mi pedig hittünk neki."
„Megkért, szóljak neki, amint a testvéreim és én készen állunk a harcra, én pedig égtem a bizonyítási vágytól. Végül huszonhárom fős sereget gyűjtöttem egybe - huszonhárom hihetetlen erővel rendelkező új vámpírt, akik olyan szervezettséggel és felkészültséggel rendelkeztek, mint előtte soha senki. Maria el volt ragadtatva."
„Monterrey, Maria korábbi otthona felé lopakodtunk és rászabadított bennünket az ellenségeire. Nekik akkor csak kilenc újszülöttjük volt és két idősebb vámpír, akik felügyelték őket. Könnyebben győztük le őket, mint Maria hitte volna, csak négy főt veszítettünk közben. Ez példátlan arányú győzelem volt."
„Mi pedig jó kiképzést kaptunk. Anélkül tettük, hogy felhívtuk volna magunkra a figyelmet. A város úgy került más kézre, hogy az embereknek erről fogalmuk sem volt."
„A siker mohóvá tette Mariát. Nem sokkal később már más városokra is szemet vetett. Még ugyanabban az évben kiterjesztette uralmát Texas és Észak-Mexikó nagy részére is. Ekkor jöttek mások délebbről, hogy elmozdítsák őt."
Két ujjával megdörzsölte a halvány hegeket a karján.
„Kemény harcok folytak. Sokan aggódni kezdtek, hogy a Volturik visszatérnek. Az eredeti huszonhárom főből csak én éltem túl az első tizennyolc hónapot. Nyertünk és veszítettünk is, Nettie és Lucy végül Maria ellen fordult - de őket legyőztük."
„Maria és én meg tudtuk tartani Monterreyt. Egy kicsit megnyugodtak a kedélyek, bár a harcok   folytatódtak.   A   hódítás   gondolata   kiveszőben   volt,   többnyire   bosszúról   és viszálykodásról volt szó. Rengetegen veszítették el társukat, ez pedig olyasmi, amit a mi fajtánk sohasem bocsát meg.
„Maria és én mindig készenlétben tartottunk körülbelül egy tucatnyi újszülöttet. Számunkra keveset jelentettek - ők voltak a gyalogosok, a feláldozható szereplők. Amikor pedig már nem hoztak hasznot, mi szabadultunk meg tőlük. Életem ugyanebben az erőszakos mederben haladt, az évek pedig múltak. Már sokkal azelőtt elegem lett az egészből, hogy bármi megváltozott volna..."
„Évtizedekkel később összebarátkoztam egy újszülöttel, aki három évet is túlélt és másokkal szemben hasznos is maradt. Péternek hívták. Kedveltem Pétert; ő olyan... civilizált volt - azt hiszem, ez a helyes szó. Nem élvezte a harcot, bár értett hozzá."
„Azt a feladatot kapta, hogy az újszülöttekkel foglalkozzon - hogy pesztrálja őket, mondhatni. Teljes munkaidős feladat volt."
„Aztán megint eljött a tisztogatás ideje. Az újszülöttek kinőtték erejüket, ki kellett cserélni őket. Péternek segítenie kellett volna nekem ebben. Egyenként hívtuk félre őket, érted, külön-külön... Ezek mindig nagyon hosszú éjszakák voltak. Ezúttal meg akart róla győzni, hogy néhányukban még van lehetőség, de Maria azt az utasítást adta, hogy mindegyiktől szabaduljunk meg. Nemet mondtam neki."
„A felén már túl voltunk és megéreztem, hogy Péter számára ez nagyon nagy terhet jelent. Azt próbáltam eldönteni, elküldjem-e vagy ne, aztán fejezzem be magam, mikor a következő áldozatot szólítottam. Meglepetésemre hirtelen haragra gerjedt, dühbe gurult. Felkészültem mindenre, amit a hangulata előre vetíthetett -jó harcos volt, de soha nem ért fel velem."
„Az újszülött, akit előhoztam nő volt, éppen elmúlt egy éves. Charlotte-nak hívták. Péter érzései megváltoztak, mikor a nő megjelent, és elragadtatta magát. Odakiáltott neki, hogy meneküljön, aztán ő is utána vetette magát. Üldözőbe vehettem volna őket, de nem tettem. Valahogy... vonakodtam elpusztítani őket."
„Maria ezért megharagudott rám..."
„Öt évvel később Péter visszalopakodott értem. Jókor érkezett."
„Mariát megzavarták szellemi képességeim. Korábban soha egy pillanatnyi csüggedést sem érzett és azon kezdtem gondolkodni, miért vagyok én más. Kezdtem észrevenni, hogy megváltozik a hangulata, mikor a közelemben van - néha félelem volt benne... és gyűlölet -ugyanazok az érzések, amik előre figyelmeztettek, mielőtt Nettie és Lucy támadtak. Már arra készültem, hogy elpusztítom egyetlen szövetségesemet, létemnek központját, mikor Péter visszatért."
„Péter mesélt nekem új életéről Charlotte-tal, olyan lehetőségekről beszélt, melyekre álmomban sem gondoltam. Már öt éve egyszer sem harcoltak, bár északon sokakkal találkoztak. Másokkal, akik állandó viszálykodás nélkül tudtak egymás mellett létezni."
„Egy beszélgetés során meggyőzött. Készen álltam az indulásra és némileg megkönnyebbültem, hogy nem kell Mariát megölnöm. Már annyi éve voltam a társa, mint ahogy Carlisle és Edward együtt élnek, kötődésünk mégis messze nem volt olyan erős. Ha valaki a harcért és a vérért él, csak gyenge és törékeny kapcsolatokat alakít ki. Úgy távoztam, hogy vissza sem néztem."
„Pár éven át Péterrel és Charlotte-tal utazgattam, ezzel az új, békésebb világgal ismerkedtem. De letörtségem nem múlt el. Nem is értettem, mi velem a baj, amíg Péter fel nem fedezte, hogy vadászat után mindig rosszabb."
„Ez elgondolkodtatott. A sok-sokévi mészárlás és vérontás alatt szinte minden emberi kiveszett belőlem. Kétségkívül egy rémálom voltam, egy szörnyeteg a legfélelmetesebb fajtából. Mégis, bármikor, ha emberi áldozatra akadtam, halványan felvillant bennem annak a másik életnek az emléke. Miközben azt figyeltem, amint szemük elkerekedik szépségem csodálata láttán, belül megjelentek előttem Maria és a többiek, amilyennek azon az utolsó éjszakán láttam őket, amikor még Jasper Whitlock voltam. Erősebb volt számomra mindez, ez a kölcsönbe kapott emlék, mint bárki más számára, mert én is éreztem mindent, amit áldozatom érzett. És átéltem érzelmeiket, mikor megöltem őket."
„Azt már tapasztaltad, miként tudom a körülöttem lévő érzelmeket manipulálni, Bella, de nem tudom, érted-e, miként hatnak rám a szobában jelenlévő érzelmek. Minden napomat az érzelmek légkörében élem. Életem első évszázadában a vérszomjas bosszú világában éltem. A gyűlölet állandó társam volt. Valamivel könnyebb lett, mikor elhagytam Mariát, de továbbra is át kellett éreznem áldozataim félelmét és iszonyatát."
„Kezdett ez túl sok lenni."
„A csüggedésem még rosszabb lett és más utakon bolyongtam, mint Charlotte és Péter. Bármilyen civilizáltak voltak is, nem érezték ugyanazt az idegenkedést, amit én kezdtem érezni. Ők csak a harcokkal szemben kerestek békét. Én viszont a gyilkolásba fáradtam bele -bárki meggyilkolásába, az egyszerű emberekébe is."
„Mégis folytatnom kellett a gyilkolást. Volt más választásom? Próbáltam ritkábban ölni, de aztán túl szomjas lettem és feladtam. Egy évszázadnyi azonnali szomjoltást követően az önuralmat... nagy kihívásnak találtam. Még mindig nem fejlesztettem tökélyre."
Jasper belemerült a történetbe, ahogy jómagam is. Meglepetésként ért, mikor lesújtott arckifejezése békés mosollyá alakult.
„Philadelphiában jártam. Vihar volt és a szabadban voltam nappal - ez olyasmi volt, ami egy kicsit még zavart. Tudtam, hogy ha az esőben állok, magamra vonom a figyelmet, úgyhogy egy kis félig üres étkezőbe húzódtam be. Szemeim elég sötétek voltak ahhoz, hogy senkinek ne tűnjenek fel, bár ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy szomjazom, ami kissé aggasztott."
„Ő már ott volt - és rám várt természetesen." - felnevetett. - „Amint beléptem, lepattant a pultnál álló bárszékről és egyenesen felém jött."
„Megdöbbentett. Nem voltam benne biztos, hogy támadni akar-e. Viselkedését a múltból adódóan csak így tudtam értelmezni. Ő viszont mosolygott. A belőle áradó érzelmek pedig olyanok voltak, amiket korábban sosem éreztem."
„'Elég hosszan megvárattál' - mondta nekem."
Észre sem vettem, hogy Alice már mögöttem állt.
„Te pedig jó déli úriemberként lehajtottad a fejedet, és azt mondtad: - 'Elnézést, hölgyem.'" Alice felnevetett az emléktől.
Jasper rámosolygott. - „Kinyújtottad a kezedet, én pedig megfogtam, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtam volna, mit is teszek. Csaknem egy évszázad elteltével először éreztem reményt."
Jasper beszéd közben megfogta Alice kezét.
Alice szélesen rámosolygott. - „Egyszerűen megkönnyebbültem. Már azt hittem, sohasem bukkansz fel."
Egy hosszú pillanatig egymásra mosolyogtak, aztán Jasper továbbra is ellágyult arckifejezéssel ismét felém fordította tekintetét.
„Alice elmesélte, amit Carlisle és a családja esetében látott. Alig tudtam elhinni, hogy így is lehet létezni. De Alice optimizmussal töltött el. Úgyhogy elindultunk megkeresni őket."
„Őket is halálra rémítették." - mondta Edward, miközben Jasper felé intett a szemével, majd hozzám fordult, hogy elmagyarázza. - „Emmett és én éppen vadászni voltunk. Megjelent Jasper, akit harcban szerzett hegek borítottak, és ezt a kis csodabogarat hozta magával," -bökte oldalba játékosan Alice-t - „aki mindenkit a nevén üdvözölt, mindenkiről tudott mindent és érdeklődött, melyik szoba lesz az övé."
Alice és Jasper, a szoprán és a basszus szép összhangjával kacagtak.
„Mire hazaértem, minden holmim a garázsban volt." - folytatta Edward.
„A te szobádból volt a legjobb a kilátás." - vonogatta vállát Alice.
Most már mindannyian együtt nevettek.
„Szép történet." - mondtam.
Három szempár is kétségbe vonta épelméjűségemet.
„A legvégére értettem." - védekeztem - „A happy end-re Alice-szal."
„Alice mindent megváltoztatott." - értett egyet Jasper. - „Ebben a légkörben jól érzem magam."
De a feszültség közepette adódott pillanatnyi enyhülés nem tartott sokáig.
„Egy hadsereg." - suttogta Alice. - „Miét nem mondtad el eddig?"
A többiek megint elszántnak arckifejezést öltöttek és Jasperre szegezték tekintetüket.
„Azt hittem, bizonyára rosszul értelmezem a jeleket. Mert hol itt az indíték? Miért teremtene bárki is hadsereget Seattle-ben? Ott nincs ilyen történelem, nincs vérbosszú. Területhódítás szempontjából nincs semmi értelme; senki nem követeli magának. Nomádok átutaznak rajta, de senki nem akar harcolni érte. Nincs ki ellen megvédeni."
„De már láttam ilyesmit korábban, és nincs rá más magyarázat. Seattle-ben egy újszülött vámpírokból álló hadsereg van. Kevesebben vannak húsznál, azt hiszem. A nehézség az, hogy semmi képzést nem kaptak. Bárki is teremtette őket, egyszerűen csak szabadjára engedte mindet. Csak egyre rosszabb lesz a helyzet, és már nem kell sokat várni, hogy a Volturik közbelépjenek. Ami azt illeti, meg is lep, hogy ennyi ideig is engedték. "
„Mit tehetünk?" - kérdezte Carlisle.
„Ha el akarjuk kerülni, hogy a Volturik belekeveredjenek, nekünk kell elpusztítanunk az újszülötteket, mégpedig igen hamar." - Jasper vonásai megkeményedtek. Története ismeretében már el tudtam képzelni, mennyire bántja őt ez a helyzetértékelés. - „Meg tudlak rá tanítani benneteket, hogyan kell. A városban nem lesz könnyű. A fiatalok nem törődnek vele, hogy titokban maradjanak, nekünk viszont muszáj lesz. Ez minket korlátozni fog, őket azonban nem. Talán ki tudjuk őket csalogatni."
„Talán nem lesz rá szükség." - Edward hangja színtelen volt. - „Arra nem gondol egyikőtök sem, hogy az egyetlen fenyegető tényező ezen a területen, aki miatt bárki is hadsereget akarhat teremteni... mi vagyunk?"
Jasper szemei összeszűkültek, Carlisle-é viszont tágra meredtek a döbbenettől.
„Tanya családja is a közelben van." - mondta lassan Esme, aki vonakodott Edward véleményét osztani.
„Az újszülöttek nem Anchorage-ban tombolnak, Esme. Azt hiszem, figyelembe kell vennünk az eshetőséget, hogy a célpontok mi vagyunk."
„Nem miattunk vannak itt." - makacskodott Alice, aztán elhallgatott. - „Vagy... legalábbis ők nem tudnak róla. Még nem."
„Mi az?" - kérdezte Edward feszült kíváncsisággal. - „Mi jutott az eszedbe?"
„Csak foszlányok." - mondta Alice. - „Nincs előttem tiszta kép, mikor azt próbálom látni, mi folyik itt, semmi konkrétum. De egy ideje látom ezeket a foszlányokat. Ez túl kevés ahhoz, hogy értelmezni lehetne. Olyan, mintha valaki mindig meggondolná magát, és olyan gyorsan váltogatná egyik cselekedetét a másikra, hogy nem láthatom tisztán.
„Határozatlanság?" - kérdezte Jasper kétkedéssel.
„Nem is tudom..."
„Nem határozatlanság." - mordult fel Edward. - „Tudás. Valaki, aki tudja, hogy nem fogsz semmit látni, amíg a döntés meg nem születik. Valaki, aki előlünk rejtőzik. A látomásaid hiányosságaira játszik."
„Ki tudhat erről?" - kérdezte hitetlenkedve Alice.
Edward tekintete jéghideg volt. - „Aro éppolyan jól ismer téged, mint te önmagadat."
„De azt látnám, ha úgy döntenének, idejönnek...."
„Hacsak nem mással akarják elvégeztetni a piszkos munkát."
„Szívesség." - vetette fel Rosalie, aki most szólalt meg először. - „Valaki délen... aki már bajba keveredett a szabályok miatt. Valakinek, akit el kellett volna pusztítani, felajánlottak még egy esélyt - ha ezt a kis problémát elintézik... Ez megmagyarázná, miért reagálnak a Volturik ilyen nehézkesen."
„Miért?" - kérdezte a még mindig döbbent Carlisle. - „A Voltunknak nincs semmi okuk, hogy..."
„De van." - vitatkozott vele halkan Edward. - „Meglep, hogy ilyen hamar eljött az ideje, mert a többi gondolat sokkal erősebb volt. Aro gondolataiban egyik oldalán engem látott, a másik oldalán pedig Alice-t. A jelen és a jövő, szinte mindentudás. Az elképzelés ereje megmámorosította. Azt gondoltam, sokkal több időre lesz szüksége, hogy mindent feladjon ezért a tervért - túlságosan vágyott rá. De az a gondolat is ott motoszkált, hogy te, Carlisle és a családunk egyre erősebb és nagyobb lesz. Féltékenység és félelem: az, hogy neked... ha nem is több van, mint neki, de mégis olyasmi, amit ő akar. Próbált nem gondolni erre, de nem tudta teljesen elfojtani. A versengés gondolata már gyökeret eresztett; az övéken kívül a miénk a legnagyobb csapat, akikre valaha is ráakadtak.
Elborzadva néztem az arcába. Ezt sohasem mondta még el nekem, és azt hiszem, tudom, miért. Megjelent előttem a kép, Aro álma. Edward és Alice hullámzó, fekete palástban, amint Aro oldalán vonulnak, szemük hideg és vérvörös...
Carlisle szakította félbe a kirajzolódó rémálmot. - „Ők túlzottan elkötelezettek a küldetésük iránt. Sohasem szegnék meg a szabályokat ők maguk. Ellene való lenne mindennek, amiért dolgoztak."
„Majd utána feltakarítanak. Kettős árulás." - mondta Edward komoran. - „Nem lesz belőle káruk."
Jasper előrehajolt és fejét rázta. - „Nem, Carlisle-nak igaza van. A Volturik nem szegik meg a szabályokat. Amellett ez így túlságosan hanyag munka lenne. Ez a... személy, a fenyegetés -fogalmuk sincs, mit tesznek. Ez egy kezdő, meg mernék rá esküdni. Nem tudom elhinni, hogy a Volturiknak köze lenne hozzá. De majd lesz."
Feszült merevséggel bámultak egymásra.
„Hát akkor gyerünk." - mondta Emmett szinte morogva. - „Mire várunk?"
Carlisle és Edward hosszan összenéztek. Edward bólintott egyet.
„Meg kell, hogy taníts minket, Jasper," - mondta Carlisle. - „hogyan kell őket elpusztítani." -Carlisle állkapcsa megfeszült, de láttam szemében a fájdalmat, ahogy a szavakat kiejtette. Carlisle-nál jobban senki nem gyűlölte az erőszakot.
Valami nyugtalanított, de nem tudtam pontosan megmondani. Megdöbbentem, megrémültem és halálosan rettegtem. És mégis, valahol mélyen, volt egy olyan érzésem, hogy elsiklottam valami fontos fölött. Valami fölött, ami értelmet vinne az egész káoszba. Ami megmagyarázná.
„Segítségre lesz szükségünk." - mondta Jasper. - „Szerintetek Tanya és családja hajlandóak lennének...? Még öt érett vámpír hatalmas előrelépés lenne. Kate és Eleazar különösen nagy előnyt jelentene az oldalunkon. Majdhogynem könnyű lenne a segítségükkel."
„Meg kell kérdezni." - felelte Carlisle.
Jasper felé nyújtotta a telefont. - „Igyekeznünk kell."
Még sohasem láttam, hogy Carlisle természetes nyugalma ennyire megingott volna. Elvette a telefont és az ablak felé lépett. Egy számot tárcsázott, füléhez tartotta a készüléket, másik kezével az üvegnek támaszkodott. Fájdalommal és vegyes érzelmekkel bámult a ködös reggelbe.
Edward megfogta a kezemet és a fehér ülőkére húzott maga mellé. Melléültem és az arcát figyeltem, miközben ő Carlisle arcát nézte.
Carlisle halkan és gyorsan beszélt, nehéz volt hallani. Hallottam, amint üdvözli Tanyát, aztán olyan gyorsan hadarta el a helyzetet, hogy nem sokat értettem belőle, bár azt ki tudtam venni, hogy az alaszkai vámpírok is tudatában voltak annak, mi történik Seattle-ben.
Aztán valami megváltozott Carlisle hangjában.
„Ő!" - mondta hangját a meglepetéstől felemelve. - „Nem tudtuk... hogy Irina így érez."
Edward felmordult mellettem és behunyta szemét. - „A fenébe! A pokolba is azzal a nyavalyás Laurent-nal, ahová tartozik!"
„Laurent?" - suttogtam és a vér kiszaladt az arcomból, de Edward nem válaszolt, csak Carlisle gondolataira összpontosított.
Larent-nal kora tavasszal történt rövid találkozásom emléke nem halványult vagy tűnt el emlékezetemből. Még mindig emlékeztem minden szavára, mielőtt Jacob és csapata közbe nem avatkozott.
Valójában szívességet teszek neki azzal, hogy idejövök...
Victoria. Laurent volt az első manővere - azért küldte előre, hogy megfigyelje, mennyire lenne nehéz hozzám férni. Nem élte túl a farkasok támadását, hogy beszámolhatott volna róla.
Bár megtartotta régi kapcsolatát Victoriával James halála után is, közben új kapcsolatokra is szert tett. Tanya - a szőke Tanya - családjához költözött Alaszkába, akik a Cullen család legközelebbi barátai voltak a vámpírok világában, gyakorlatilag a tágabb értelemben vett családhoz tartoztak. Laurent halálát megelőzően már csaknem egy éve velük élt.
Carlisle még mindig beszélt majdhogynem kérlelő hangon. Meggyőzően, de éllel. Aztán ez az él hirtelen a meggyőző hangnem fölé kerekedett.
„Ez nem lehet kérdés." - mondta Carlisle szigorú hangon. - „Megállapodást kötöttünk. Ők nem szegték meg, és mi sem fogjuk. Ezt sajnálattal hallom... Természetesen. Magunknak kell megtennünk, ami tőlünk telik."
Carlisle válaszra sem várva csukta össze a telefont. Továbbra is a ködöt nézte.
„Mi a baj?" - mormogta Emmett Edward felé.
„Irina erősebben kötődött Laurent barátunkhoz, mint gondoltuk. Gyűlöli a farkasokat, amiért megölték őt, hogy Bellát védjék. Azt akarja..." - elhallgatott és rám nézett.
„Mondd csak." - mondtam olyan nyugodt hangon, amennyire tudtam.
Szemei összeszűkültek. - „Bosszút akar állni. Ki akarja irtani a csapatukat. A segítségükért cserébe az engedélyünket kérik."
„Ne!" - kapkodtam levegőért.
„Ne aggódj!" - mondta Edward színtelen hangon. - „Carlisle soha nem menne bele." - kicsit tétovázott, aztán felsóhajtott. - „És én sem. Laurent már csaknem megtette," - ez már szinte dörmögés volt - „és ezért még mindig a farkasok adósa vagyok."
„Nem lesz ez így jó." - mondta Jasper. - „Túl egyenlőek az esélyek. Az ügyességünk mellettünk szól, de a számunk nem. Győznénk, de milyen áron?" - feszült tekintete Alice-ra vetődött, aztán tovább siklott.
Hangosan fel akartam sikoltani, amint felfogtam, mire gondol Jasper.
Győznénk, de veszteségeink lennének. Páran nem élnék túl.
Végignéztem a szobában jelenlevő arcokon - Jasper, Alice, Emmett, Rose, Esme, Carlisle... Edward - a családom tagjainak arca.