16. KOR

Nincs mit felvennem! –sóhajtottam.
Minden ruhámat, amim csak van kipakoltam az ágyra, a fiókjaim és a beépített
szekrényem üresek voltak. Néztem az üres zugokat, hátha hirtelen meglátok valami
alkalmasat. Khaki szoknyámat külön raktam a hintaszék karfájára, vártam hátha
meglátok valami, ami passzol hozzá. Valami amiben gyönyörűen festek és
felnőttnek. Valami azt súgja, hogy ez egy különleges alkalom. Tanácstalan voltam.
Majdnem itt volt az ideje, hogy induljak, és még mindig a régi kedvencem van
rajtam. Kivéve, hogyha találok valami jobbat – ennél a pontnál nem láttam jobbat –
mégiscsak érettségi. Haragosan bámultam a ruhahalmot az ágyamon. Tudtam,
hogy nekem volt egy darabom, még a gyerekkoromból, ami nem volt kopott és
megfelelő lenne – a vörös blúzom. Beleütöttem a falba jó kezemmel.
„Hülye, tolvaj, bosszantó vámpír!” – morogtam.
„Mit csinálsz?” – követelte Alice
Áthajolt a nyitott ablakomon keresztül, mintha egész idő alatt ott lett volna.
„Kop, kop!” – hozzáadta egy vigyorral.
„Valóban nehéz lenne megvárni az ajtóban, amíg odaérek?”
Egy lapos, fehér dobozt dobott az ágyamra. „Futólag arra gondoltam, hogy lehet
hogy valamire szükséged van.”
Néztem a nagy csomagot, ami ott feküdt a ruhahalmom tetején, elégtelen
ruhatáram és fintorogtam.
„Elismerem” – mondta Alice „életmentő vagyok!”
„Életmentő vagy” – motyogtam. „Köszi”
„Szóval, gondoltam szeretnél valami nagyon csinosat a változatosság kedvéért.
Nem tudod, hogy mennyire izgatnak az eltűnt dolgok. Hasztalanak
érzem magam. Olyan…normálisnak” – megrázkódott ettől az utolsó szótól.
„El se tudom képzelni milyen szörnyen érezheted magad. Normális teremtmény?
Pfuj!”
Erre nevetni kezdett. „Szóval, legalább azt tudjuk, hogy a bosszantó tolvajod eltűnt
– most éppen nem látom Seattleben.”
Amikor így kimondta ezeket a szavakat – a két dolgot egy mondatban egyszer csak
bekattant. A meghatározhatatlan dolog, ami zavart engem az utóbbi napokban, a
fontos kapcsolat, ami most hirtelen összeállt, hirtelen minden világos. Bámultam
rá, arcomra fagyott a felismerés.
„Miért nem nyitod ki?” – kérdezte. Sóhajtott, amikor nem moccantam és unottan
levette a doboz tetőt ő maga. Kirántott egy ruhát a dobozból és feltartotta, de nem
tudtam koncentrálni, hogy mi az.
„Csinos, nem gondolod? Kékeket válogattam mert tudom, hogy Edwardnak ez a
kedvenc színe rajtad.” – Én nem hallgatóztam.
„Ez majdnem ugyanaz.” – suttogtam.
„Mi?” –követelte. „Neked nincs semmi ilyesmid. Mi bajod, neked csak egy
szoknyád van!”
„Nem Alice! Felejtsd el a ruhákat, figyelj!”
„Nem tetszik ugye?” – Alice arca csalódott volt.
„Hallgass, Alice, nem látod? A kettő ugyanaz! Az aki összetörte és ellopta a
dolgaimat, és az új vámpír Seattleben. A dolgok összefüggnek!”
A ruha kicsúszott az ujjai közül és visszazuhant a dobozba. Alice fókuszált, hangja
hirtelen ijedt lett. „Miből gondolod ezt?”
„Emlékszel mit mondott Edward? Valaki kihasznál egy lyukat a képességedben,
hogy ne lásd az újszülöttet? És akkor az előbb te azt mondtad, hogy az időzítés
túlságosan is tökéletes – a bosszantó tolvajom nincs kapcsolatban, mintha tudta
volna, hogy te most Alice túl sok mindenre koncentrálsz. Úgy gondolom, hogy
túlságosan is jól használta a rést. És ha még a két dolgot nem is feltétlenül kell
összekapcsolni, de pontosan ugyanabban az időben történne? Semmiképp. Ez egy
személy. Ugyanaz. Az, aki hadsereget csinál magának és aki ellopta az illatom.”
Alice nem szokott meglepődni a történéseken. Megfagyott, és míg csak bámult
előre elkezdtem számolni a fejemben, amíg vártam. Nem telt el két perc és újra
visszatért. Akkor rám nézett ijedt szemekkel.
„Igazad van!” – mondta rémült hangon. „Hát persze, hogy igazad! És mikor fogod
ezt….”
„Edward rosszul gondolja,” – suttogtam. Ez egy próba…látni akarja az eredményt.
Ameddig nem teljesen biztos benne, hogy tökéletes a terv figyel. Biztosan meg
akar ölni engem…és ő a dolgaimat amiket talált elvitte. Ellopta az illatom….így
bármelyikük meg tud találni engem.”
Szemeibe kiült a megdöbbenés. Tudtam, hogy igazam van, és abban is biztos
voltam, hogy ő is tudja, hogy igazam van.
„Oh, nem” – elkeseredett
Amíg vártam az érzelmeimet próbáltam elrendezni. Feldolgozni a tényt, hogy
valaki létrehozott egy vámpír hadsereget – a hátborzongató gyilkosságokkal
Seattleben,, aminek az egyetlen célja, hogy elpusztítson, aztán úgy éreztem, hogy
kicsit enyhül a görcs bennem. Végül egy kicsit feloldódtam, úgy éreztem van még
itt valami fontos. Valami teljesen más.
„Szóval” – suttogtam. „mindenki nyugodjon meg. Senki sem akarja a Cullen
családot megsemmisíteni.”
„Gondolj arra, hogy a dolgok változnak, lehet hogy teljesen rosszul gondolod”,
mondta Alice a fogain keresztül.
„Valaki közülük, miért akarnának rajtad keresztül megkapni.”
„Köszi Alice! De legalább mi már tudjuk, hogy mit akarnak. Ez segíthez!”
„Talán” – motyogta. Sétálni kezdett fel-alá a szobában.
Puffanás, puffanás – ökölcsapásokat mérve az ajtómra. Ugrottam egyet, de azt
hiszem Alice nem vette észre.
„Még nem vagy kész? Nem akarunk elkésni!” – Charlie panaszkodik, a hangja
éles.Charlie gyűlölte az ilyen alkalmakat, esetében a kiöltözés mindig körülményes.
„Majdnem. Adj egy percet!” – mondtam rekedten.
Csendben volt egy fél pillanatig. „Te sírsz?”
„Nem. Ideges vagyok. Menj el.”
Hallottam lemenni a lépcsőn.
„Én is megyek” – suttogta Alice.
„Miért?
„Edward közeledik. Ha ő ezt meghallja….”
„Menj, menj!” – azonnal rám tört a kényszer. Edward dühöngő őrültté fog változni,
ha ezt megtudja. Nem tudom ezt sokáig eltitkolni, de talán a bizonyítványosztó
ünnepség nem a legjobb időpont erre.
„Készülj” – mondta Alice, aztán kirepült az ablakon.
Megtettem, amit Alice mondott, öltözködtem, bár kábultan. Próbáltam kihozni
valamit a hajamból, de nem volt idő, úgyhogy egyenesen és unalmasan hagytam
mint mindig az összes többi napon. Nem nagy dolog. Nem néztem még tükörbe
sem, így fogalmam sem volt róla, hogy hogy festek Alice szoknyájában és
felsőjében. Nem érdekelt. A karomra dobtam a csúnya sárga poliészter díszruhámat
és lesiettem a lépcsőn.
„Jól nézel ki”- mondta Charlie, mogorva elnyomott érzelmekkel. „Ez új?”
„Igen” – motyogtam, nehéz koncentrálni. „Alice adta nekem. Köszi.”
Edward néhány perccel azután érkezett, hogy nővére elment. Nem volt elég időm,
hogy az arcom lenyugodjon. De, mi a cirkálóban utaztunk Charlieval, neki nem
volt esélye megkérdezni, hogy mi a baj. Charlie makacs volt a múlt héten, amikor
együtt tanultunk és elmondtam, hogy Edwarddal szeretnék a bizonyítványosztó
ünnepségre menni. Láttam rajta – szülői jogait akarja érvényesíteni ezen a napon.
Bájosan beleegyeztem, és Edward vidáman javasolta, hogy mind egymáshoz
tartozunk. Carlislenak és Esmenek ez nem jelent gondot, Charlie nem tudta
kikényszeríteni az ellenvetéseit, megbékélt egy silány udvariassággal. És most
Edward Charlie rendőrautója mögött utazott, néztem a tükörből – arckifejezésem
talán annak köszönhető, hogy apa szórakoztatni próbált, és mindig vigyor támadt az
arcára, amikor Edwardra pillantott a visszapillantóból. Ez biztosan azt jelenti, hogy
Charlie képzel bizonyos dolgokat, amiket ha hangosan is kimondana úgy gondolja
rosszallanám.
„Jól vagy?” – suttogta Edward, amikor kisegített a kocsiból az iskolai parkolóban.
„Idegesen” – válaszoltam, és ez nem volt teljesen hazugság.
„Gyönyörű vagy” – mondta.
Úgy láttam, hogy többet akart mondani, de Charlie egy nyilvánvaló manőverrel
közénk került, vállat vont és a karját a vállamra tette.
„Izgatott vagy?” – kérdezte
„nem igazán” – válaszoltam.
„Bella, ez egy nagy dolog. Te leérettségiztél a középiskolában. Most kezdődik a
valódi életed. Főiskola. Egyedül….többé már nem vagy a kicsi lányom.” – Charlie
hangja egy kicsit elcsuklott a végén.
„Apa” – sóhajtottam. „Kérlek nehogy elsírd magad!”
„Nem sírok” – morgott. „Te miért nem vagy ilyen izgatott?”
„Nem tudom Papa. Talán azért mert még soha nem történt velem ilyesmi.”
„Jót fog tenni neked Alice partyja! Szükséged van egy kis felfrissülésre!”
„Persze. Pontosan egy party az, ami nekem kell!”
Charlie nevetett a hangsúlyomon és megölelte a vállam. Edward bosszúsan nézett,
szeme kötelességtudó. Apám hagyott minket elmenni a tornaterem bejárata felé és
ő a főbejárat felé ment, amerre a többi szülő. Óriási zűrzavar volt, amíg Ms Cope és
Mr. Varner a matektanár megpróbált mindenkit betűrendbe helyezni.
„Ah, Mr. Cullen,” – mondta Mr. Varner Edwardnak.
„Hey, Bella!”
Felnéztem a hang felé, és láttam Jessica arcát egy nagy mosollyal az arcán.
Edward gyorsan megcsókolt, sóhajtott és ment a C betűs iskolatársak közé. Alice
nem volt ott. Mit akar? Még jobban fokozni a helyzetet? Ez egy kedvezőtlen
időzítés. Meg kell várnunk míg ennek vége lesz.
„Lefelé Bella!” – hívott újra Jessica.
Sétáltam lefelé, hogy elfoglaljam a helyemet Jessica mögött, kicsit kíváncsi voltam,
hogy hirtelen miért lett ilyen barátságos. Jess dudorászta, amikor hallótávolságon
belül voltam.
„….ez olyan különleges. Látod, mi éppen itt találkoztunk először, és most mi
együtt érettségizünk” – ömlengett.
„El tudod ezt hinni? Kedvem lenne sikoltozni!”
„Így van” – motyogtam.
„ez egészen hihetetlen. Emlékszel arra a vasárnapra? Mi azonnal barátok lettünk,
kezdetektől fogva láttuk egymást. Különleges. És én most a Kaliforniára megyek,
te pedig az Alaskara, annyira fogsz hiányozni! Ígérd meg, hogy néha összefutunk
majd. Úgy örülök, hogy party is lesz. Ez tökéletes. Mi nem töltöttünk eddig így túl
sok időt együtt….”
Egyre csak magyarázta, és hirtelen biztos voltam benne a barátságunk visszatérése
a nosztalgiának köszönhető és, hogy meghívtam a partyra, nem mitha bármi közöm
lenne a dologhoz. Figyeltem rá ahogy csak tudtam, néha megvontam a vállam a
díszruhámban. Boldog voltam, hogy tudtunk beszélgetni Jessicával. Ez mert
valaminek a vége volt, mindegy ,hogy Eric arról zeng ódákat, hogy ez valami
kezdete „kezdet” és minden hasonló elcsépelt közhely. Talán többet jelent nekem,
mint hittem, de mi ma mind elmegyünk innen. Ez így túl gyors. Éreztem, hogy átjár
az érzés. Milyen gyorsan eltelt az idő azóta a március óta?
És akkor Eric egyszer csak sebesen kezdett beszélni idegességében, a szavak
végigfuttattak rajtam. Greene igazgató sorban hívott bennünket, egyiket a másik
után egy elég hosszú szünettel a nevek között, az elülső része a tornateremnek más
lement. Szegény Ms. Cope nagyon koncentrált, hogy a diplomának helyesen
kiossza. Néztem Alicet, ahogy hirtelen megjelent, keresztül táncolt a színpadon, az
arca mélyen koncentrált. Edward követte őt, kifejezése zavaros volt, de nem ideges.
Csak kettőjüknek állt valahogy ez a borzalmas sárga talár. Kitűntek a tömegből,
szépségük és bájuk mintha egy másik világból jöttek volna. Csoda, hogy az
emberek elhitték a meséjüket. Két angyalt állt ott, éppen csak szárnyak nélkül,
egészen nyilvánvaló, hogy mások.
Hallottam, hogy Mr. Greene engem hívott, felálltam a székemből, és keresztül
sétáltam a tömegen. Határozottan felvidított a tornaterem, amikor körülnéztem és
láttam Jacobot és Charliet, amint bátorítóan kiabáltak. Láttam, hogy Billy is ott volt
Jake könyökénél ült. Sikerült egy határozott mosolyt villantanom feléjük. Mr.
Greene befejezte a lista felolvasását, és akkor folytatta a diplomák kiosztását egy
szégyenlős vigyorral, amíg nagyon hivatalos volt.
„Gratulálok, Ms Stanley” – motyogta míg Jess elvette tőle.
„Gratulálok, Ms Swan” – motyogta nekem, és a diplomát a jobb kezembe nyomta.
„Köszönöm” – morajlottam.
Mentem Jessica mellé és egymáshoz fordítottuk a diplománkat. Jess szeme vörös
volt, és az arcát a díszruhájába temette. Egy pillanat kellett mire felfogtam, hogy
sír.
Mr. Greene mondott valamit, amit nem hallottam, és mindenki körülöttem
kiáltozott és sikoltozott. A sárga kalapok a földre zuhantak. Lerángattam a
fejemről, de már késő volt, eg már füstbe ment.
„Oh Bella!” – Jess hirtelen kiabált felém. „Nem tudom elhinni, hogy vége!”
„Én sem tudom elhinni!” – motyogtam.
Karjait a nyakam köré dobta. „Ígérd meg, hogy nem felejtesz el. Jó volt együtt.”
Visszaöleltem, egy kicsit ügyetlen fortélynak éreztem amit mondott. „Boldog
vagyok én is Jessica. Ez jó két év volt.”
„Így van” – sóhajtott és szipogott. Akkor a karjai leestek. „Lauren!” – rikoltotta,
áthullámzott a tömegen a sárga köntösében. A családok kezdtek egymásra találni, a
tömegek összeszűkültek.
Megláttam Angelat és Ben, de a családjaik körülfogták őket. Én majd később
gratulálok neki. Nyújtózkodtam, hogy lássam Alice-t.
„Gratulálok!” – Edward suttogta a fülembe, karjait a derekam köré fonta. A hangja
teljesen leigázott, mindig meg tud lepni valami újjal.
„Um, kösz”
„Úgy látom, hogy te még mindig ideges vagy!” – jegyezte meg.
„Még egy kicsit”
„Mi miatt aggódsz? A party? Nem lesz borzasztó!”
„Talán így lesz jó”
„Mit nézel?”
Keresésem nem volt egészen finom, mivel észrevette. „Alice – hol van?”
„Elment, ahogy megkapta a diplomáját!”
Hangja egy új hangszínt vett fel. Láttam az aggódó kifejezést a szemében,
miközben a tornaterem ajtaja felé bámult, és hirtelen döntöttem – inkább kétszer is
meg kellett volna gondolnom, de ritkán csináltam ilyet.
„Aggódsz Alice miatt?” – kérdeztem.
„Ööö…” – nem akart válaszolni.
„Mit láttál a gondolataiban, egyébként? Tartasz valamitől.”
Szeme villant az arcomra egy hirtelen gyanúban. „Ő lefordította Battle Himn,
Republic Arabicba, tényleg. És amikor befejezte, mozgatott Korean jelbeszéd.”
Idegesen nevettem. „Feltételezem nem akarja, hogy tud mi jár a fejében.”
„Te tudod, hogy miért rejtőzködik előlem!” – vádolt meg.
„Hát.” – mosolyogtam, gyenge mosoly. „Feljött hozzám!”
Várt, a tekintete zavaros volt. Körülnéztem. Charlie próbált átjutni a tömegen.
„Ravasz Alice” – suttogtam gyorsan. Talán megpróbálja megtartani magának a
party végéig. De a party érvénytelen lesz – nos kérlek ne vadulj meg, vagy ne légy
figyelmetlen, rendben? Ezt még mindig jobb tudni, amennyire csak lehet. Ez segít
rajtunk valahogy.”
„Miről beszélsz?”
Láttam Charlie fejét felbukkanni a többi fej felett, ő engem keres.
Ő zavart és izgul.
„Csak maradj nyugodt, rendben?”
Bólintott egyszer, szája egy vonallá szűkült. Gyorsan suttogva elmagyaráztam neki,
hogy milyen következtetésre jutottunk.
„Úgy gondolom, hogy hibás az a feltételezésed, hogy a baj több oldalról közelít.
Úgy gondolom, hogy mindenről egy csoport tehet… és úgy gondolom, hogy
valójában ellenem irányul. Minden összefügg valahogyan. Ez csak egyetlen egy
személy, akit Alice lát. Az idegen a szobámban, azért volt mert valaki oda küldte.
Ugyanaz változtatta át az újszülött vámpírokat, és lopatta el a ruháimat – ez az
egész egyvalaki műve. Az illatom kellett.”
A szeme teljesen kifehéredett és egy nagyon kemény arckifejezést vett fel.
„De nem ellened jön, nem látod? Ez jó – Esme, Alice és Carlisle, senki sem akarja
bántani őket!”
Szemei voltak hatalmasak, egy széles pánikkal, kábulat és rémület. Tudtam, hogy
érzi, hogy igazam van, olyan arcot vágott, mint Alice amikor elmondtam neki.
„Nyugalom!” – ismételtem.
„Bella” – Charlie kukorékolt, ellökdöste az útból az embereket.
„Gratulálok drágám!” – mintha sikoltotta volna, a szája a fülemnél volt. A karjaival
körbe bugyolált, Edward ravaszul elmenekült a legtávolabbi oldalra.
„Köszi” – motyogtam, belefeledkezve Edward arcába. Ő még tudta magát
kontrollálni.
Kezeit félig felém nyújtotta, úgy nézet ki mint aki fel akar kapni és elrohanni
velem. Csek én némileg jobban tudtam magam mégiscsak kontrollálni, mint ő. Ez
egy rossz ötletnek tűnt nekem.
„Jacob és Billy már elment – láttad hogy itt voltak?” – kérdezte Charlie, egy lépést
hátrált, de a kezeit a vállamon hagyta. Visszanézett Edwardra – nehéz volt őt
figyelmen kívül hagyni, akárcsak egy pillanatra is. Edward szája kicsit nyitva volt,
szeme tele félelemmel.
„Igen” – biztosítottam róla, nehéz figyelnem rá is. „Hallottam őket, nagyon is!”
„Szép előadás volt!” – mondta Charlie.
„Mm-hmm”
Rendben, így elmondani Edwardnak tényleg nagyon rossz ötlet volt. Alice jól tette,
hogy a gondolatait elrejtette. Várnom kellett volna, ameddig egyedül maradunk,
talán a családjával. És nem lett volna semmi törékeny egészen közel – például
ablakok…autók…iskola épületek. Szemében csak félelem, félelem és félelem.
Noha most a félelem hirtelen átfordult – egyszerre csak tiszta düh váltotta fel.
„Hol szeretnél ebédelni?” – kérdezte Charlie. „Határ a csillagos ég!”
„Tudok főzni valamit!”
„Ne butáskodj. Akarsz menni a Lodgeba?” – kérdezte egy buzgó mosollyal.
Nem különösebben szerettem Charlie kedvenc éttermét, de ezen a ponton, mi a
különbség? Én úgy sem tudok most enni egyébként.
„Persze, a Lodge, szuper!” – mondtam.
Charlie szélesebben mosolygott, és akkor sóhajtott. A fejét félig Edward felé
fordította, de igazából nem látta.
„Velünk jössz, te is, Edward?”
Ránéztem és a szemeim könyörögtek. Edward megrángatta a kifejezését
közvetlenül az előtt, hogy Charlie felé fordult volna a válaszért.
„Nem, köszönöm.” – mondta Edward mereven, szeme kemény és hideg.
„Terved van a szüleiddel?” – kérdezte Charlie, a hangja rosszalló volt. Edward
mindig udvariasabb, mint Charlie megérdemelné, a hirtelen rosszindulat meglepte.
„Igen, kérlek bocsáss meg…” – Edward hirtelen megfordult és gyorsan keresztül
fojt a tömegen. Csak egész keveset láttam belőle, túlságosan gyorsan mozgott,
nagyon felfordult a rendszerint tökéletes álcája.
„Mit mondtam?” – kérdezte Charlie, arcán egy bűnös kifejezéssel.
„Ne aggódj emiatt Papa.” – nyugtattam meg. „Ne gondolj rá!”
„Valami bajotok van megint?”
„Semmi baj. Törődj a magad dolgával.”
„A te dolgod!”
Összehúztam a szemem. „Gyerünk enni!”
A Lodge zsúfolt. A hely szerintem egy kissé felbecsült és ragadós, de ez volt az
egyetlen formálisnak mondható étterem a városban, így mindig népszerű volt nagy
események alkalmával. Rosszkedvűen bámultam egy lehangoló-kitömött
jávorszarvas fejet, mialatt Charlie ette a bordáját és közben Tyler Crowley szüleivel
beszélgetett. Zajos volt – mindenki boldog volt, és rengetegen csacsogtak a
folyosón keresztül és a telefonnál.
Néztem ki az ablakokon, és nagyon nehéz volt ellenállnom a belső kényszernek,
hogy körbenézzek és a figyelő szemeit keressem, tudom, hogy engem figyel
valahonnan. Tudtam, hogy nem fogom látni. Épp annyira tudtam, mint azt, hogy
semmi esély nincs rá, hogy egy pillanatra is őrizetlenül hagyjon. Ezek után biztosan
nem.
Az ebéd unalmas. Charlie, foglalt és beszélget, nagyon lassan eszik. Én lassan
haraptam a burger-emből és a leharapott darabot a szalvétámba tömtem, amikor nem
figyelt oda. Az egész olyan sokáig tartott, de amikor az órára néztem – amit
gyakrabban tettem, mint kellett volna – a mutató mintha nem is mozgott volna.
Végül Charlie befejezte és visszafordult felém az asztalhoz. Felálltam.
„Ennyire sietsz?” – kérdezett.
„Szeretnék segíteni Alicenek felállítani a dolgokat,” - mondtam
„Rendben”. Elfordult tőlem és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Kimentem, hogy a
kocsinál várjak rá. Rádőltem az utasajtóra a sötét parkolóban, a felhőréteg nagyon
vastag volt, napos időre semmiképp nem számíthatunk egy ideig. A levegőt nagyon
nehéznek éreztem, mintha esni készülne. Egy árnyék mozgott. Zihálva
megfordultam, de egy sóhaj lett belőle, amikor láttam, hogy csak Edward jelenik
meg a homályból. Egy szót sem szólva szorosan a mellkasához húzott. Az egyik
hűvös kezét az állam alá csúsztatta, és az arcom felemelte annyira…hogy meg
tudjon csókolni. Éreztem a feszültséget az állkapcsában.
„Hogy vagy?” – kérdeztem, amikor hagyott szóhoz jutni.
„Nem túl jól,” – morajlotta. „De türtőztetem magam. Sajnálom, hogy ott
elveszítettem a türelmemet.”
„Az én hibám. Várnom kellett volna vele.”
„nem” – ellenkezett. „Ezt tudnom kell. Nem tudom elhinni, hogy nem jöttem rá!”
„Sok dolgon kellett járnia az eszednek!”
„És neked nem?”
Hirtelen újra megcsókolt, nem hagyva, hogy válaszoljak. Egy pillanattal később
elengedett.
„Charlie jön!”
„Elvisz engem hozzátok!”
„Követlek odáig!”
„Ez nem szükséges!” – próbáltam mondani, de már eltűnt.
„Bella?” – Charlie szólt hozzám az étterem kapujából, bandzsított a sötétben.
„Itt vagyok kint!”
Charlie sétál az autó felé és a türelmetlenségem miatt morgott.
„Hogy érzed magad?” – kérdezett, miközben északnak hajtottunk az országúton.
„Ez egy nagy nap!”
„Remekül vagyok!” – mondtam.
Nevetett, könnyedén keresztüllátott rajtam. „Aggódsz a party miatt?” – találgatott.
„Igen” – mondtam megint.
Ez alkalommal nem viccelődött. „Sose voltál partyn.”
„Nem festek csodásan!” – mondtam.
Charlie kuncogott. „Szóval, valóban csinos vagy. Bár vettem volna neked valamit.
Sajnálom.”
„Ne butáskodj Papa!”
„Nem butáskodom. Mindig mindent meg kellene adnom neked.”
„Ez nevetséges. Te fantasztikus vagy. A világ legjobb apukája. És…” Nem volt
könnyű beszélgetni Charlieval az érzéseim felől, de én kitartó voltam és folytattam.
„És valóban boldog vagyok, hogy idejöttem élni – hozzád Papa, Ez a legjobb
ötletem volt egész életemben. Ne aggódj – túlságosan borúsan látod néha a
dolgokat.”
Prüszkölt. „Talán. De biztos vagyok benne, hogy elkövettem néhány hibát. Például
nézd meg a kezed!”
Lenéztem a bekötött kezemre. Bal kezem könnyedén pihent a sötét kapocsban,
ritkán jutott eszembe. Törött ujjpercem nem sok gondot okozott.
„Soha nem gondoltam, hogy meg kellett volna tanítanom ütni téged. Ezért hibás
vagyok!”
„Azt hittem Jacob oldalán állsz?”
„Mindegy kinek adok igazat, ha valaki megcsókol az engedélyed nélkül tudnod kell
kifejezni az érzéseid sérülések nélkül. Nem tartottad a hüvelykujjad az öklödön
belül, igaz?”
„Nem Papa. Ez így eléggé hátborzongató, de nem hiszem, hogy a leckék segítettek
volna rajtam. Jacob igazán keményfejű.”
Charlie nevetett. „Legközelebb kibelezem.”
„Legközelebb?” – kérdeztem hitetlenül.
„Aw, nem olyan kemény az a kölyök. Ő fiatal még.”
„ellenszenves!”
„Attól még a barátod.”
„Tudom” – sóhajtottam. „Tényleg nem tudom, hogy lenne helyes ez ügyben Papa.”
Charlie lassan bólintott. „Igen. A helyes dolog nem mindig nyilvánvaló. Néha a
helyes dolog talán az ami valaki más szerint helytelen. Így…..sok szerencsét
hozzá.”
„Köszi” – motyogtam szárazon.
Charlie nevetett újra.. „ez a parti nem lesz túlságosan vad……”-
kezdte.
„Ne aggódj emiatt Papa. Carliesle és Esme ott lesz. De biztosan szívesen látnak,
hogyha szeretnél jönni.”
Charlie fintorgott, és kikancsalított a szélvédőn át az éjszakába. Charlie pont
annyira élvezi a partykat, mint én.
„Akkor megint forduljak be?” – kérdezte. „Anyagilag tönkre kellene menniük
ennyi benzint használva – és ezt lehetetlen sötétben megtalálni.”
„A következő kanyar környékén lesz, azt hiszem!” – összezártam a számat.
„Tudom, igazad van – lehetetlen megtalálni. Alice azt mondta, hogy tesz térképet a
meghívókhoz, de lehet, hogy ennek ellenére is mindenki eltéved.” – némi vidámság
futott át rajtam az ötlettől.
„Talán” – Charlie mondta míg kelet felé fordult. „vagy talán nem”
A fekete bársony sötétséget megszakította a fény, éppen ahol a Cullen föld
kezdődött. Valaki a fák mindkét oldalára ezer pislákoló lámpát akasztott, lehetetlen
volt.
„Alice” – mondtam savanyúan.
„Wow”, mondta Charlie miközben tovább mentünk. A fasorok közötti lámpák nem
az egyetlen fényforrás volt. Körülbelül minden huszadik lábfej után további
ragyogó jelzőtüzek voltak, amik a nagy fehér házak felé vezettek. Az egész úton
végig – három mérföldön keresztül.
„Nem csinál félmunkát?” – Charlie motyog félve.
„Biztos, hogy nem akarsz bejönni?”
„Egészen biztos. Szórakozz jól, kölyök!”
„Köszi, Papa”
Nevetett magán, amikor becsuktam az ajtót. Néztem, ahogy elhajt, és
mosolyogtam. Sóhajtottam és elindultam a lépcső felé, hogy túlessek a partyn.