17. Szövetség

„Bella?”
Hallottam Edward gyengéd hangját a hátam mögül. Megfordultam, hogy lássam,
amint végigtáncol a veranda lépcsőjén, haját összekuszálta a szél futás közben.
Rögtön a karjaiba húzott, mintha már régóta várta volna rám, és ismét megcsókolt.
Ez a csók megijesztett. Túl feszült volt, túl erős, ahogy az ajkait az enyémekre
tapasztotta – mintha attól félne, hogy már nem maradt túl sok időnk.
Próbáltam nem belegondolni. Nem, ha emberként akartam viselkedni az
elkövetkezendő hét órában.
Eltoltam magamtól.
„Gyerünk, legyünk túl ezen a hülye bulin” morogtam, kerülve a tekintetét.
A kezeivel átfogta az arcom, várva, hogy felnézzek rá.
„Nem engedem, hogy bármi is történjen veled.”
Megérintettem az ajkát az ép kezemmel. „Nem aggódom túlságosan magam miatt.”
„Hogy miért nem lepődöm meg ezen?” suttogta magának. Vett egy mély levegőt,
aztán könnyedén mosolygott.
„Készen állsz az ünneplésre?”
Morogtam. Kinyitotta nekem az ajtót, miközben kezét védelmezőn a derekamon
tartotta. Egy percig megkövülten álltam, aztán lassan megráztam a fejem.
„Hihetetlen”
Edward vállat vont. „Alice már csak Alice.”
A Cullen ház belsejét egy nightclubbá alakították – olyasfajtává, ami a valóságban
nem létezik, csak a TV-ben.
„Edward” Alic kiabált bentről egy gigantikus hangszóróból. „Szükségem van a
tanácsodra” A CD halom felé intett. „Megszokott és vidám zenét adjunk? Vagy”-
kezével egy másik rakás felé intett „műveljük a zenei ízlésüket?”
„Maradjunk a vidámnál,” ajánlotta Edward. „Csak vízbe tudod vezetni a lovat”
Alice komolyan bólintott, és elkezdte oktató jellegű CD-ket egy dobozba dobálni.
Észrevettem, hogy átöltözött, egy felsőt, és piros bőr nadrágot viselt. Csupasz bőre
furcsának tűnt az erőteljes piros és bíbor fényekre.
„Azt hiszem, alulöltözött vagyok.”
„Tökéletes vagy” ellenkezett Edward.
„Tökéletesen csinálod majd” javította ki Alice.
„Köszi” sóhajtottam. „Tényleg azt hiszed, hogy eljönnek majd?” Bárki hallhatta a
reményt a hangomban.
Alice grimaszolt.
„Mindenki eljön.” válaszolta Edward. „Majd’ meg halnak, hogy láthassák belülről
a visszahúzódó Cullen-ék titokzatos házát.”
„Csodás.” nyögtem.
Semmiben nem tudtam segíteni. Kételkedtem benne – hogy miután nem lesz
szükségem alvásra, és gyorsabban is mozgok majd – vajon képes leszek valaha úgy
csinálni a dolgokat, ahogy Alice.
Edward nem volt hajlandó egy percre sem elengedni, magával húzott miközben
Jaspert aztán Charlisle-t kereste, hogy elmondja nekik a felismerésemet. Csendes
rémülettel hallgattam, ahogy megvitatták a támadásukat a hadsereg ellen Seattleben.
Elmondhatom, Jasper nem volt elragadtatva attól, ahogy a létszámok álltak, de
Tanya vonakodó családján kívül senkivel nem tudtak kapcsolatba lépni. Jasper nem
próbálta úgy elrejteni a kétségbeesését, mint Edward. Látható volt, hogy nem
szeretett ilyen magas tétekben fogadni.
Nem maradhattam hátul, várva és remélve, hogy hazajönnek. Nem tehettem.
Megőrültem volna.
Megszólalt a csengő.
Egyszerre csak minden szürreálisan normális lett. Egy tökéletes mosoly, őszinte és
meleg váltotta fel a feszültséget Charlisle arcán. Alice feltekerte a hangerőt, aztán
az ajtóhoz táncolt.
A barátaim egész sora volt az, túl idegesek, túl ijedtek, hogy egyedül érkezzenek.
Jessica volt az első az ajtóban, Mike-kal mögötte. Tyler, Conner, Austin, Lee,
Samantha…
Még Lauren is utolsóként, kritikus szemeiben égő kíváncsisággal. Mind nagyon
kíváncsiak voltak, aztán ámultak, amint beléptek a hatalmas, sikkesen feldíszített
szobába. A szoba nem volt üres, minden Cullen elfoglalta a helyét, készen, hogy
tökéletesen emberként viselkedjenek. Ma éjjel úgy éreztem, mintha ugyan úgy
színlelnék, mint ők.
Üdvözöltem Jess-t és Mike-ot, remélve, hogy a hangom éle jó értelmű
izgatottságnak hangzik.
Mielőtt bárki máshoz odaérhettem volna, a csengő ismét megszólalt. Beengedtem
Angelát és Bent, nyitva hagyva az ajtót, mert Eric és Katie még csak a lépcsőnél
jártak.
Nem volt alkalmam újabb pánikra. Mindenkivel beszélnem kellett, koncentráltam,
hogy derűs és házias legyek.
Habár a buli Alice, Edward és az én közös eseményemként lett tálalva, le se
lehetett volna tagadni, hogy én voltam a gratulációk és köszönetek legnépszerűbb
célpontja. Talán azért, mert a Cullenek kissé rosszul néztek ki Alice party fényei
alatt. Talán azért, mert azok a fények homályossá és titokzatossá tették a szobát.
Nem olyan légkör, ami egy átlagos embert megnyugtat, ha olyasvalaki mellett áll,
mint Emmett. Láttam, ahogy Emmett az ebédlő asztal felett vigyorog Mike-ra, a
piros fények megvillantak a fogain, és láttam, amint Mike önkéntelenül hátralép.
Talán Alice e célból csinálta ezt, hogy engem a figyelem középpontjába
kényszerítsen – egy olyan helyre, amit szerinte jobban kellett volna élveznem.
Mindig próbált olyan emberré tenni, amilyenek szerinte az emberek.
A buli teljes siker volt, a Cullenek jelenléte miatti ösztönös idegesség ellenére –
vagy talán egyszerűen ez adott borzongást a légkörnek. A zene ragadós volt, a
fények majdnem hipnotikusak. Ahogy az étel eltűnt, bizonyára annak is jónak
kellett lennie. A szoba hamarosan zsúfolttá vált, de nem fojtogatóvá. Úgy tűnt, az
egész végzős osztály itt van, a legtöbb alsóbb évessel együtt. A testek a zene
ritmusára mozogtak, amit a lábukkal ütöttek, a buli a táncban való feloldódásból
állt.
Nem volt olyan nehéz, mint hittem. Követtem Alice tanácsát, hogy vegyüljek el és
diskuráljak mindenkivel egy percet. Úgy tűnt elég egyszerű örömet szerezni nekik.
Biztos voltam benne, hogy ez a buli messze a legkirályabb, mint ami valaha is volt
Forksban. Alice majdnem dorombolt – senki nem fogja elfelejteni ezt az estét.
Egyszer körbejártam a szobát, és visszamentem Jessica-hoz. Izgatottan csacsogott,
és nem kellett nagyon figyelnem rá, mert tény, hogy nem várt tőlem választ
mostanában.
Edward mellettem volt – még mindig nem volt hajlandó elengedni. Egyik kezét
védelmezőn a derekamon tartotta, most közelebb húzott, aztán válaszolt egy
gondolatra, amit feltehetőleg nem akartam hallani.
Így azonnal gyanút fogtam, amikor leengedte a kezét és elsomfordált mellőlem.
„Maradj itt” suttogta a fülembe. „Mindjárt visszajövök.”
Elegánsan áthaladt a tömegen, anélkül, hogy bárkihez hozzáért volna a szorosan
összezáródó testekből, olyan gyorsan, hogy meg sem tudtam kérdezni, miért megy
el. Összeszűkült szemmel bámultam utána, amíg Jessica buzgón énekelte a dal
szövegét, belekarolva a könyökömbe, figyelmen kívül hagyva a
szórakozottságomat.
Néztem, ahogy megérint egy sötét árnyékot a konyhaajtóban, ahol a fények
szakaszosan világítottak. Valaki fölé hajolt, de nem láttam át a tömegen kettőnk
között.
Lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a nyakam. Aztán a piros fények
keresztülvillantak a hátán és visszatükröződtek Alice piros felsőjéről. A fény csak
egy fél pillanatig érte az arcát, de annyi elég volt.
„Bocsáss meg egy percre Jess,” dörmögtem elhúzva a karom. Nem vártam a
reakciójára, még ha láthatólag meg is sértettem az érzéseit a faragatlanságommal.
Átvágtam a tömegen, kicsit odébb lökve őket. Most kevés ember táncolt. Siettem a
konyhaajtóba.
Edward elment, de Alice még mindig a sötétben állt, üres arccal – olyan
kifejezéstelen tekintettel, amit olyasvalaki arcán látsz, aki épp tanúja egy szörnyű
balesetnek. Egyik kezével megragadta az ajtókeretet, mintha támogatásra lenne
szüksége.
„Mi az Alice? Mit láttál?” összeszorítottam a kezeim magam előtt – könyörögtem.
Nem nézett rám, a távolba bámult. Követtem a tekintetét és láttam, hogy elkapta
Edward tekintetét a szoba másik oldalán. Az arca üres volt, akár egy szikla.
Megfordult és eltűnt a lépcső alatti árnyékben.
Aztán megszólalt a csengő, órákkal az utolsó után, Alice zavart kifejezéssel
pillantott fel, ami gyorsan undorba váltott.
„Ki hívta meg a vérfarkast?” elégedetlenkedett.
Dühösen ránéztem „Én vagyok a bűnös.”
Azt hittem visszavontam a meghívást – nem, mintha ennek ellenére valaha is azt
gondoltam volna, hogy Jacob idejön.
„Nos, akkor te gondoskodsz róla. Beszélnem kell Carlisle-lal.”
„Ne, Alice várj!” próbáltam elkapni a karját, de elment és a kezeim csak az üres
levegőt markolták.
„A francba!” morogtam.
Tudtam, hogy ez volt az. Alice látta, amire várt, és őszintén, úgy éreztem, ki nem
állhatom ezt a bizonytalanságot, még addig sem, amíg kinyitom az ajtót. Ismét
csengettek, túl sokáig, valaki lenyomva tartotta a gombot. Határozottan hátat
fordítottam az ajtónak, és Alice után kutattam a sötét szobában. Semmit nem
láttam. A lépcső felé indultam.
„Hé, Bella!”
Jacob mély hangja áttört a zenén, és minden ellenére felkaptam a fejem a nevemre.
Grimaszoltam.
Nem csak egy vérfarkas volt, hanem három. Jacob beengedte magát, Quil-lel és
Embry-vel a két oldalán. Mindketten borzasztóan feszültnek tűntek, szemükkel úgy
járták végig a szobát, mintha csak egy kísértet járta kriptába léptek volna be. Embry
remegő keze, még mindig az ajtót tartotta, félig felé fordult, hogy kifusson.
Jacob integetett, nyugodtabb volt, mint a többiek, habár undorodva ráncolta az
orrát. Visszaintegettem – elköszöntem – és elfordultam, hogy megkeressem Alice-t.
Áttörtem Conner és Lauren között.
A semmiből jött elő, a vállaimnál fogva a konyha sötétjébe húzott. Kibújtam a
szorítása alól, de megragadta az ép csuklóm és a kirántott a tömegből.
„Barátságos fogadtatás” jegyezte meg.
Kirántottam a karom, és mogorván rámeredtem „Mit keresel te itt?”
„Te hívtál meg, nem emlékszel?”
„Abban az esetben, ha a jobb horgom túl szövevényes neked, hagy fordítsam le: azt
jelentette nem vagy hivatalos.”
„Ne légy rossz barát. Érettségi ajándékot is hoztam, meg minden.”
Keresztbe fontam a karomat a mellkasomon. Nem akartam most Jacobbal vitázni.
Tudni akartam, mit látott Alice és miről beszél Edward és Charlisle. Őket keresve,
a kezemmel odébb toltam Jacobot.
„Vidd vissza a boltba, Jake. Dolgom van…”
Elém lépett, igényt tartva a figyelmemre.
„Nem vihetem vissza. Nem boltból van – én magam csináltam. Elég sok időt is vett
igénybe.”
Ismét elhajoltam mellette, de egy Cullen-t sem láttam. Hová mentek? A szemeim a
sötét szobát kutatták.
„Oh, ugyan már Bell. Ne tégy úgy, mintha itt sem lennék!”
„Nem teszek úgy.” sehol nem láttam őket. „Nézd Jake. Most nagyon sok minden
jár a fejemben.”
A kezét az állam alá tette és felhúzta az arcom.”Kérem, kaphatnék néhány percet a
teljes figyelméből Miss Swan?”
Elrántottam az arcom az érintéséből. „Tartsd távol a kezeidet Jacob.” sziszegtem.
„Sajnálom!” mondta azonnal, bocsánatkérően feltartva a kezeit.”Tényleg sajnálom.
A minapra is értem. Nem kellett volna így megcsókolnom téged. Tévedem. Azt
hiszem,…nos azt hiszem félrevezettem magam, azt hittem, hogy te is akarsz
engem.”
„Félrevezetted – milyen tökéletes megfogalmazás!”
„Légy kedves. Tudod, hogy elfogadhatod a bocsánatkérésem.”
„Rendben. Bocsánatkérés elfogadva. Most, ha megbocsájtasz egy pillanatra…”
„Oké,” morogta, de a hangja annyira más volt, mint azelőtt, így megálltam és
megvizsgáltam az arcát. A földet bámulta, elrejtve a szemeit. Egy picit
biggyesztette az alsó ajkát.
„Úgy sejtem inkább az igazi barátaiddal vagy” mondta ugyanazon a legyőzött
hangon. „Felfogtam.”
Morogtam „Ajj Jake, tudod, hogy ez nem fair.”
„Tudom?”
„Kéne.” előrehajoltam, próbáltam a szemébe nézni. Aztán felnézett, át a fejem
fölött, kerülve a pillantásom.
„Jake?”
Nem volt hajlandó rám nézni.
„Hé, azt mondtad készítettél nekem valamit, nem igaz?” kérdeztem „Vagy csak
duma volt? Hol az ajándékom?”
A próbálkozásom, hogy kicsaljak egy kis lelkesedést, elég szánalmas volt, de
működött. Forgatta a szemeit, aztán grimaszolt.
Fenntartottam a béna színlelést, és nyitott tenyérrel magam elé nyújtottam a kezem.
„Várok.”
„Rendben” morogta gúnyosan. De már be is nyúlt a farmerja fekete zsebébe egy
lazán szőtt anyagú, többszínű zsákért. Bőr zsinórral volt összehúzva. A tenyerembe
tette.
„Hé, ez szép, Jake. Köszi!”
Sóhajtott. „Az ajándék benne van Bella.”
„Oh.”
Volt egy kis gondom a zsinórokkal. Újra sóhajtott, és elvette tőlem, kibontotta a
csomókat egyetlen rántással a megfelelő oldalon. Kinyújtottam érte a kezem, de ő
fejjel lefelé fordította a zsákot, és egy kis ezüst valamit rázott a kezembe. Fém
láncszemek ütköztek halkan egymásnak.
„A karkötőt nem én csináltam,” tette hozzá „Csak a medált.”
Az ezüst karkötő egyik láncszemére egy apró fafaragvány volt erősítve. Az ujjaim
közé fogtam, hogy közelebbről megnézzem. Meghökkentett a részletek pontossága
a kicsi szobrocskán – a miniatűr farkas teljesen élethű volt. Még olyan vörösesbarna
fából is volt kifaragva, ami passzolt az ő színéhez.
„Ez gyönyörű.”suttogtam. „Ki csinálta ezt? Hogyan?”
Vállat vont. „Ez olyasvalami, amire Billy tanított. Ő jobb benne, mint én.”
„Ezt nehéz elhinni,” suttogtam, körbe-körbe forgatva az apró farkast az ujjaim
között.
„Tetszik?”
„Igen! Ez hihetetlen, Jake.”
Mosolygott, először boldogan, de aztán a kifejezése mogorvává vált. „Hát, arra
gondoltam, talán ez majd emlékeztet rám egyszer. Tudod, hogy megy ez, mihelyt
nem látod, már nem is gondolsz rá.”
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.”Gyerünk, segíts feltenni.”
Kinyújtottam a bal csuklóm, mivel a jobb még merevítőben volt. Gyorsan
bekapcsolta, habár elég aprónak tűnt ahhoz, hogy boldoguljon vele a nagy ujjaival.
„Viselni fogod?” kérdezte.
„Persze, hogy fogom.”
Rám vigyorgott – ez az a boldog mosoly volt, amit szerettem.
Egy pillanatig viszonoztam, de aztán a szemeim reflexszerűen körbejárták a szobát,
idegesen kutatva Alice és Edward után.
„Miért vagy ilyen zavarodott?” tűnődött Jacob.
„Semmiség,” hazudtam, próbáltam koncentrálni. „Köszi az ajándékot, tényleg.
Imádom.”
„Bella?” összeráncolta a szemöldökét, sötét árnyékba húzva ezzel a szemeit.
„Valami folyik itt, ugye?”
„Jake, én …nem, nincs semmi”
„Ne hazudj nekem, bénán hazudsz. El kellene mondanod, mi folyik itt. Tudni
akarjuk ezeket a dolgokat.” mondta, becsúsztatva a többes-számot a végére.
Nyilvánvalóan igaza volt, a farkasok biztosan érintettek lennének abban, ami
történt. Csak még fogalmam sem volt, mi is az. Nem tudhattam pontosan, amíg
meg nem találom Alice-t.
„Jacob, el fogom mondani. Csak engedd, hogy rájöjjek mi történik, oké?
Beszélnem kell Alice-el.”
A megértés sütött az arcáról „A szellemlátó látott valamit.”
„Igen, akkor, amikor feltűntetek.”
„A vérszívóval kapcsolatos, aki a szobádban járt?” suttogta, a hangját a zene alá
halkítva.
„Azzal kapcsolatban” ismertem be.
Egy percig gondolkodott, oldalra hajtva a fejét, ahogy olvasott az arcomról. „Tudsz
valamit, amit nem mondasz el….valami nagy dolgot.”
Hogy is volt a hazugsággal? Túl jól ismert. „Igen.”
Egy rövid pillanatig Jacob rám meredt, aztán megfordult, hogy pillantást váltson a
falka testvéreivel, akik kínosan és kényelmetlenül álltak a bejáratnál. Amikor
ránéztek az arckifejezésére, megindultak, keresztül a bulizókon, mintha csak ők is
táncolnának. Egy fél pillanattal később Jacob két oldalán álltak, felém tornyosulva.
„Most. Magyarázd,” követelte Jacob.
Embry és Quil zavarodottan és óvatosan oda-vissza nézték az arcunkat.
„Jacob, nem tudok mindent.” tovább kutattam a szobát, most már menekülésért.
Minden értelemben sarokba szorítottak.
„Akkor mit tudsz?”
Mindannyian ugyanabban a pillanatban tették keresztbe a kezüket a mellkasuk
előtt. Egy picit vicces volt, de inkább fenyegető.
Aztán láttam Alice-t lefelé jönni a lépcsőn, a fehér bőre ragyogott a bíbor fényben.
„Alice!” vinnyogtam megkönnyebbülten.
Azonnal rám nézett, amint kimondtam a nevét, annak ellenére, hogy a dübörgő
basszus elnyomta a hangom. Buzgón integettem, és néztem az arcát, ahogy
észreveszi, hogy három vérfarkas hajol felém. A szemei összeszűkültek.
De, ezelőtt a reakció előtt a szemei tele voltak aggodalommal és félelemmel. Az
ajkamba haraptam, ahogy mellém szökdelt.
Jacob, Quil és Embry nyugtalan ábrázattal távolabb léptek tőle. Karját a derekam
köré fonta.
„Beszélnem kell veled,” suttogta a fülembe.
„Ööö, Jake, később találkozunk…” motyogtam, miközben megkerültük őket.
Jacob a falnak támasztotta a hosszú kezét, hogy lezárja előlünk az utat. „Hé, ne
olyan gyorsan.”
Alice elkerekedett és hitetlen szemekkel bámult rá. „Tessék?”
„Mondjátok el nekünk, mi folyik itt,” követelte morogva.
Jasper a szó szoros értelmében a semmiből tűnt elő. Egy pillanattal ezelőtt csak
Alice és én voltunk a fal mellett, Jacob lezárta a kiutat, aztán Jasper ott állt Jacob
karjának másik oldalán, rémisztő ábrázattal.
Jacob lassan visszahúzta a karját. Ez tűnt a legjobb döntésnek, azzal a feltétellel,
hogy meg akarja tartani a karját.
„Jogunk van tudni,” suttogta Jacob, még mindig dühösen Alicre meredve.
Jasper közéjük lépett, és a három vérfarkas megmerevedett.
„Hé, hé,” mondtam, hozzá adva egy enyhe hisztérikus kuncogást. „Ez egy buli,
emlékeztek?”
Senki nem figyelt rám. Jacob dühösen nézett Alicre, miközben Jasper mereven
Jacobot nézte. Alice arca hirtelen elgondolkodó volt.
„Minden rendben Jasper. Tulajdonképpen igaza van.”
Jasper nem enyhített a testtartásán. Biztos voltam benne, hogy a bizonytalanságtól
körülbelül egy percen belül felrobban a fejem. „Mit láttál Alice?”
Egy percig Jacobra bámult, aztán felém fordult, nyilvánvalóan eldöntötte, hogy
hallhatják-e.
„A döntést meghozták.”
„Seattle-be mentek?”
„Nem.”
Éreztem, ahogy a szín kifut a arcomból. A gyomrom felfordult. „Ők jönnek ide,”
nyögtem ki.
A Quileute fiúk csendesen figyeltek, leolvasva minden tudatalatti indulatot az
arcunkról. A földbe gyökereztek, de mégsem teljesen mozdulatlanul. Mind a
hármuk keze remegett.
„Igen.”
„Forks-ba,” suttogtam
„Igen.”
„Hogy…?”
Bólintott, megértette a kérdésem. „Az egyiknél ott van a piros blúzod.”
Próbáltam nyelni.
Jasper rosszalló arckifejezést vágott. Elmondhatom, hogy nem szerette ezt
megbeszélni a vérfarkasok előtt, de valamit el kellett mondania. „Nem engedhetjük
őket ilyen messzire. Nem vagyunk elegen, hogy megvédjük a várost.”
„Tudom,” mondta Alice, az arca hirtelen sivárrá vált. „De nem számít hol állítjuk
meg őket. Még mindig nem vagyunk elegen, és néhányan idejönnek majd keresni.”
„Ne!” suttogtam.
A buli zaja elnyomta a tagadásom hangját. Mindenki körülöttünk, a barátaim, a
szomszédaim és kicsinyes ellenségeim ettek, nevettek és ringatóztak a zenére, nem
voltak tudatában, hogy borzalommal néznek szembe, veszéllyel, és talán halállal.
Miattam.
„Alice,” mondtam. „El kell mennem, el kell tűnnöm innen.”
„Az nem segít. Ez nem olyan, mint, amikor a nyomkövetővel foglalkoztunk. Akkor
is idejönnek keresni.”
„Akkor eléjük kell mennem.” a hangom nem volt olyan rekedt és feszült,
sikoltásnak kellett volna lennie. „Ha megtalálják, amit keresnek, talán elmennek, és
nem bántanak mást.”
„Bella!” tiltakozott Alice.
„Várj,” parancsolta Jacob halk, erőteljes hangon. „Mi jön?”
Alice felé fordította fagyos pillantását. „A mi fajtánk. Sokan.”
„Miért?”
„Belláért. Ennyit tudunk.”
„Olyan sok van belőletek.?” kérdezte.
Jasper megfékezte. „Van néhány előnyünk, kutya. Sima küzdelem lesz.”
„Nem,” mondta Jacob, és egy szokatlan, vad félmosoly futott át az arcán. „Nem
lesz sima”
„Kiváló!”sziszegte Alice.
Még mindig megfagyva a borzalomtól, Alice új arckifejezését bámultam. Az arca
diadalittas lett, minden kétségbeesés eltűnt a tökéletes vonásairól.
Jacobra vigyorgott, ő pedig vissza rá.
„Minden eltűnt természetesen,”mondta önelégült hangon. „Kellemetlen, de minden
tényt figyelembe véve, elfogadom.”
„Össze kell dolgoznunk,” mondta Jacob „Ez nem lesz könnyű nekünk. De ez még
mindig inkább a mi dolgunk, mint a tiétek.”
„Nem megyünk olyan messzire, de szükségünk van a segítségre. Nem leszünk
válogatósak.”
„Várj, várj, várj, várj,” szakítottam félbe őket.
Alice lábujjhegyen állt, és Jacob lehajolt felé, mindkettejük arcáról sütött az
izgalom, és mindketten ráncolták az orruk a szag miatt. Türelmetlenül néztek rám.
„Összedolgozni?” ismételtem a fogaimon keresztül.
„Nem gondoltátok komolyan, hogy kihagytok ebből minket?” kérdezte Jacob.
„Kimaradtok ebből!”
„A szellemlátód nem így gondolja.”
„Alice - mondj nekik nemet.” ragaszkodtam hozzá. „Meg fogják ölni őket.”
Jacob, Quil és Embry hangosan nevettek.
„Bella,” mondta Alice nyugtató, békítő hangon. „külön mindannyiunkat megölnek.
Együtt –”
„Nem lesz semmi gond,” fejezte be Jacob a mondatot. Quil újra nevetett.
„Mennyi?” kérdezte mohón Quil.
„Nem!” kiabáltam.
Alice még csak rám sem nézett. „Változik – ma huszonegy, de a szám csökken.
„Miért?” kérdezte kíváncsian Jacob.
„Hosszú történet,” mondta Alice, hirtelen körbenézett a szobában. „És ez nem a
legalkalmasabb hely.”
„Később ma éjjel?” erőltette Jacob.
„Igen,” válaszolt neki Jasper. „Már tervezünk egy…hadi gyűlést. Ha velünk fogtok
harcolni, szükségetek lesz pár utasításra.”
Mindhárom farkas elégedetlen arcot vágott az utolsó részre.
„Nem!” nyögtem.
„Ez páratlan alkalom,” mondta Jasper elgondolkodva. „Soha nem gondolkodtam
rajta, hogy együtt dolgozzunk. Ez az első.”
„Semmi kétség,” értett egyet Jacob. Most már sietett. „Vissza kell mennünk
Samhez. Mikor?”
„Mikor van túl késő nektek?”
Mindhárman forgatták a szemüket. „Mikor?” ismételte Jacob.
„Háromkor?”
„Hol?”
„Körül-belül tíz mérföldre északra a Hoh Forest vadőr állástól. Nyugat felől
gyertek, így követni tudjátok majd az illatunk.”
„Ott leszünk.”
Aztán elindultak.
„Várj, Jake!” kiabáltam utána. „Kérlek! Ne tedd ezt!”
Megállt, megfordult és rám vigyorgott, amíg Quil és Embry türelmetlenül az ajtó
felé indultak.
„Ne légy nevetséges, Bells. Sokkal jobb ajándékot adsz nekem, mint amit én
adtam.”
„Ne!” kiabáltam ismét. Egy elektronikus gitár hangja elnyomta a sírásom.
Nem reagált, sietett, hogy utolérje a barátait, akik már elmentek. Tehetetlenül
néztem, ahogy Jacob eltűnik.