27. Szükségletek

NEM JUTOTTAM TÚL MESSZIRE, MIELŐTT A VEZETÉS LEHETETLENNÉ
VÁLT.
Amikor már nem láttam, hagytam a kerekeimet, hogy elérjék a durva útpadkát és
lassan, gurulva megálltam. Lerogytam az ülésre, és engedtem a gyengeségnek, amit
Jacob szobájában éreztem, hogy szétzúzzon. Rosszabb volt, mint gondoltam – az
ereje meglepetésként ért. Igen, jól döntöttem, hogy elrejtettem ezt Jacob elől. Soha
senkinek nem szabad ezt látnia.
De nem sokáig voltam egyedül – épp csak annyi ideig, hogy Alice meglásson itt, és
az a pár pillanat, amíg Edward megérkezett. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és ő a
karjai közé húzott.
Először még rosszabb volt. Mert volt egy kisebb részem – kisebb, de egyre
hangosabb és mérgesebb minden percben, sikítva a másik részemnek -, amelyik
más karokért sóvárgott. Szóval friss bűntudat is fűszerezte a fájdalmat.
Nem mondott semmit, hagyta, hogy zokogjak, amíg nem kezdtem el Charlie nevét
nyöszörögni.
- Tényleg felkészültél arra, hogy hazamenj? – kérdezte határozatlanul.
Képes voltam elmondani, néhány kísérlet után, hogy mostanában úgysem nem lesz
jobb. Túl kellett jutnom Charlie-n, mielőtt annyira késő lesz, hogy felhívja Billy-t.
Tehát hazavitt – most az egyszer még csak közelébe se volt a furgonom belső
sebességhatárához –, az egyik kezét szorosan körém fonva. Egész úton küzdöttem
az irányításért. Ez kudarcra ítélt erőfeszítésnek tűnt, de nem adtam fel. Már csak
pár másodperc, mondtam magamnak. Csak pár kifogás vagy pár hazugság, és újra
kiborulhatok. Képesnek kell lennem ennyire. Végigkúsztam a fejemben erő
tartalékai után kutatva reménytelenül.
Épphogy elég volt nekem arra, hogy elcsitítsam a zokogást – visszatartani, de nem
abbahagyni. A könnyek nem lassultak. Nem úgy tűnt, hogy találok bármi ürügyet
arra, hogy azokon dolgozzam.
- Várj fenn – motyogtam, amikor a ház elé értünk.
Szorosabban megölelt egy perce, majd eltűnt.
Ahogy beértem, rögtön a lépcsők felé vettem az irányt.
- Bella? – szólt Charlie a szokásos helyéről, a kanapéról, ahogy arra sétáltam.
Felé fordultam, hogy ránézzek, szó nélkül. A szemei kidülledtek, és dülöngélve
lábra állt.
- Mi történt? Talán Jacob…? - követelte.
Dühösen ráztam a fejem, és próbáltam megtalálni a hangom.
- Semmi baja, semmi baja – ígértem, a hangom mély és rekedt. És Jacob jól volt,
fizikailag, és ebben a percben Charlie emiatt aggódott.
- De mi történt? – Megragadta a vállamat, a szemei még mindig aggódóak és
dülledtek. – Mi történt veled?
Biztos rosszabbul néztem ki, mint ahogy képzeltem.
- Semmi, apu. Csak… csak beszélnem kellett Jacobbal pár dologról, amik…
nehezek. Jól vagyok.
Az aggodalom csillapodott, a helyét helytelenítés vette át.
- Tényleg ez volt a megfelelő időpont? – kérdezte.
- Valószínűleg nem, apu, de nem volt más választásom – eljött az idő, amikor
választanom kellett. Néha nincs mód a kiegyezésre.
Lassan rázta a fejét.
- Hogy kezelte?
Nem válaszoltam.
Egy percig az arcomat nézte, aztán bólintott. Ez kielégítő válasznak bizonyult.
- Remélem, nem kuszáltad össze a gyógyulását.
- Ő gyorsan gyógyul – motyogtam.
Charlie sóhajtott.
Éreztem, ahogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeim közül.
- A szobámban leszek – mondtam neki, miközben leráztam magamról a kezeit.
- Oké – egyezett bele Charlie. Valószínűleg látta a szememben a vízműveket
erősödni. Semmi sem ijesztette meg jobban Charlie-t a könnyeknél.
Vakon és botladozva mentem fel a szobámba.
Amint beértem, a karkötőm kapcsával küzdöttem, próbáltam kikapcsolni remegő
ujjakkal.
- Nem, Bella – suttogta Edward, elkapva a kezem. – Ez a része annak, aki vagy.
A karjai bölcsőjébe húzott, amint a zokogás újra előtört.
Ez a szörnyen hosszú nap egyre csak nyúlt, nyúlt és nyúlt. Azon töprengtem, hogy
véget ér-e valaha.
Ám, még ha az éjszaka könyörtelenül vánszorgott is, nem volt életem legrosszabb
éjszakája. Vigaszt merítettem belőle. És nem voltam egyedül. Ebből is sok vigaszt
tudtam meríteni.
Charlie-t a félelme az érzelmi kitörésektől távol tartotta az ellenőrizgetésektől, bár
nem voltam csendes – valószínűleg nem aludt többet, mint én.
Az utólagos éleslátásom ma este tűrhetetlenül tisztának tűnt. Láttam minden hibát,
amit elkövettem, minden apró kárt, amit tettem, a kis dolgokat és a nagy dolgokat.
Minden fájdalom, amit Jacobnak okoztam, minden seb, amit Edwardon ejtettem,
felhalmozódott rendezett kötegekbe, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni
vagy tagadni.
És rájöttem, hogy mindvégig tévedtem a mágnesekkel kapcsolatban. Nem Edward
és Jacob volt, amit össze akartam erőltetni, hanem az én két felem, Edward Bellája
és Jacob Bellája. De nem tudtak létezni együtt, és sose kellett volna megpróbálnom.
Annyi kárt okoztam.
Az éjszaka néhány pontján eszembe jutott az ígéretem, amit magamnak tettem ma
kora reggel – hogy soha többé nem engednem, hogy Edward lássa, hogy még egy
könnyet ejtek Jacob Black miatt. A gondolat egy kör hisztériát váltott ki, ami
jobban megrémisztette Edwardot, mint a sírás. De elmúlt ez is, amikor lefutotta a
körét.
Edward keveset beszélt; csak tartott az ágyon és hagyta, hogy tönkretegyem a
pólóját, sós vízzel itatva át.
Több ideig tartott, mint gondoltam, hogy az a kicsi, összetört részem kisírja magát.
De megtörtént, és elég kimerült voltam ahhoz, hogy aludjak. Az eszméletlenség
nem hozott teljes megszabadulást a fájdalomtól, csak elzsibbasztó, tompa
könnyedséget, mint a gyógyszer. Elviselhetőbbé tette. De még mindig ott volt;
tudatában voltam, még alvás közben is, és ez segített abban, hogy megtegyem a
megfelelő szabályozásokat, amiket meg kellett tennem.
Amit a reggel hozott, ha nem is fényesebb kilátást, legalább egy kevés irányítást,
egy kevés elfogadást. Ösztönösen tudtam, hogy a szívemben levő új hasadás
mindig fájni fog. A részemmé fog válni. Az idő könnyebbé teszi – ezt mondja
mindig mindenki. De nem érdekelt, hogy az idő meggyógyít-e vagy sem, amíg
Jacob jobban tudott lenni. Megint boldog tudott lenni.
Amikor felébredtem, nem volt semmi zavartság. Kinyitottam a szemem – végre
szárazon – és szemeim találkoztak aggódó tekintetével.
- Hali – mondtam. A hangom rekedt volt. Megköszörültem a torkomat.
Nem válaszolt. Nézett, várva, hogy megint kezdődjön.
- Nem, jól vagyok – ígértem. – Többé nem fog előfordulni.
A szemei összeszűkültek a szavaimra.
- Sajnálom, hogy látnod kellett ezt – mondtam. - Nem volt igazságos veled
szemben.
Mindkét kezét rátette az arcomra.
- Bella… biztos vagy benne? Helyesen döntöttél? Még sose láttalak ilyen
fájdalomban… - az utolsó szónál megtört a hangja.
De tudtam nagyobb fájdalomról.
Megérintettem az ajkát.
- Igen.
- Nem tudom… - összevonta a szemöldökét. Ha ennyire fáj, hogy lehet ez a helyes
dolog számodra?
- Edward, tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni.
- De…
Megráztam a fejem.
- Nem érted. Te lehetsz elég bátor vagy elég erős ahhoz, hogy nélkülem élj, ha az a
legjobb. De én sose tudnék ennyire önfeláldozó lenni. Veled kell lennem. Csak így
tudok élni.
Még mindig kételkedve nézett. Nem szabadott volna engednem, hogy velem
maradjon múlt éjszaka. De annyira szükségem volt rá…
- Ideadnád azt a könyvet, kérlek? – kértem, a válla fölé mutatva.
Összevonta a szemöldökét a zavaradottságtól, de gyorsan odaadta.
- Már megint ez? – kérdezte.
- Csak meg akarom találni azt a részt, amire emlékszem… hogy hogy mondta… -
átfutottam a könyvet, és könnyedén megtaláltam az oldalt, amit akartam. A sarka
már szamárfüles volt a sok alkalomtól, amikor megálltam itt. – Cathy egy
szörnyeteg, de van pár dolog, amiben igaza volt – motyogtam. Halkan olvastam a
sorokat, leginkább magamnak. – „Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna
életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el,
az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.” –
bólintottam, újfent magamnak. – Pontosan tudom, mit ért ez alatt. És tudom, hogy
ki nélkül nem tudnék élni.
Edward kivette a könyvet a kezemből, és átdobta a szobán – egy halk puffanással
érkezett az asztalomra. Körbefonta a karjait a derekam körül.
A kis mosoly gyúlt a tökéletes arcán, bár az aggodalom még mindig összevonta a
homlokát.
– Heathcliffnek is megvoltak a maga pillanatai – mondta. Neki nem volt szüksége a
könyvre, hogy szó szerint tökéletesen idézzen. Közelebb húzott magához és a
fülembe súgta. – „Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől
megfosztva!”
- Igen – mondtam halkan. – Erre gondoltam.
- Bella, nem tudlak képviselni, hogy szánalmas legyek. Talán…
- Nem, Edward. Nagyon összekuszáltam a dolgokat, és ezzel együtt fogok élni. De
tudom, hogy mit akarok, és mire van szükségem… és hogy mit fogok most tenni.
- Mit fogunk most tenni?
Mosolyogtam egy kicsit a javításán, aztán sóhajtottam.
- Meglátogatjuk Alice-t.
Alice a tornác legalsó lépcsőjén ült, túlzottan hiperaktív ahhoz, hogy bent várjon
ránk. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt örömtáncban tör ki, annyira izgatott a hírek
miatt, amit most akartam mondani.
- Köszönöm, Bella! – énekelte, ahogy kiszálltunk a furgonból.
- Nyugi, Alice – figyelmeztettem, felemelve a kezem, hogy leállítsam az örömét. –
Van pár korlátozásom számodra.
- Tudom, tudom, tudom. Legkésőbb augusztus tizenharmadikáig van időm, teljes
hatalmad van a vendéglista felett, és ha túlzásokba esem bármiben, nem állsz
többet szóba velem.
- Ó, oké. Nos, ja. Akkor tudod a szabályokat.
- Ne aggódj, Bella, tökéletes lesz. Akarod látni a ruhádat?
Vennem kellett néhány mély levegőt. Bármi, ami boldoggá teszi – mondtam
magamnak.
- Persze.
Alice mosolya önelégült volt.
- Ö, Alice – mondtam, megtartva a hangom lezser és higgadt tónusát. – Mikor
vettél nekem ruhát?
Valószínűleg ez nem volt nagy siker. Edward megszorította a kezem.
Alice vezette az utat befelé, a lépcső felé vette az irányt.
- Ezeknek a dolgoknak idő kell, Bella – magyarázta Alice. A hanglejtése…
kitérőnek tűnt. – Úgy értem, nem voltam biztos benne, hogy így alakulnak a
dolgok, de határozott kilátás volt rá…
- Mikor? – kérdeztem megint.
- Tudod, Perrine Bruyere-nek várólistája van – mondta, most védekezően. - A textil
mesterművek nem egy éjszaka alatt készülnek. Ha nem gondolkodtam volna előre,
az állványról kéne hordanod valamit!
Nem úgy tűnt, hogy egyenes választ fogok kapni.
- Per… kicsoda?
- Nem egy jelentős tervező, Bella, nem kell hisztit csapnod. Ám ígéretes, és arra
specializálódott, amire szükségem van.
- Nem csapok hisztit.
- Nem, nem csapsz – gyanúsan kémlelte a nyugodt arcomat. Aztán, ahogy
besétáltunk a szobába, Edward felé fordult. – Te… kifelé.
- Miért? – követeltem.
- Bella – sóhajtott. – Tudod a szabályokat. Nem szabad látnia a ruhát a nagy napig.
Megint vettem egy mély levegőt.
- Nekem ez nem számít. És tudod, hogy úgyis látta már a ruhát a fejedben. De ha
így akarod…
Lökdösve kihátráltatta Edwardot az ajtón. Edward még csak nem is nézett rá – a
szemei rajtam voltak, óvatosak, félve, hogy egyedül hagyjon.
Bólintottam, reméltem, hogy az arckifejezésem elég nyugodt volt ahhoz, hogy
meggyőzze.
Alice az arcába csukta az ajtót.
- Rendben! – motyogta. – Gyerünk!
Megragadta a csuklómat és a gardróbja felé húzott – ami nagyobb volt a szobámnál
-, aztán a hátsó sarokhoz rángatott, ahol egy hosszú fehér ruhazsák egy teljes
fogasrudat elfoglalt.
Egy elsöprő mozdulattal kicipzárazta a zsákot, aztán óvatosan lecsúsztatta a
fogasról. Hátralépett, a ruha felé tartva a kezét, mint egy játékvezető.
- Nos? – kérdezte izgatottan.
Felbecsültem a ruhát egy hosszú pillanatig, játszottam egy kicsit vele. Az
arckifejezése aggódóvá vált.
- Ó – mondtam, és mosolyogtam, hagyva, hogy lenyugodjon. – Értem.
- Mit gondolsz? – követelte.
Újra és újra az Anne otthonra talál-látvány volt. [ford.: Az Anne otthonra talál egy
regény L. M. Mongomery-től, eredeti címe Anne of Green Gables.]
- Ez tökéletes, természetesen. Pont jó. Zseni vagy.
Vigyorgott.
- Tudom.
- 1918? – találgattam.
- Többé-kevésbé – mondta, miközben bólintott. – Egy-két része a saját tervezésem,
az uszály, a fátyol… - megérintette a fehér szatént, miközben beszélt. – A fűző ’18-
as. Tetszik?
- Gyönyörű. Pont megfelel Edwardnak.
- És neked pont megfelel? – ragaszkodott.
- Igen, azt hiszem meg, Alice. Azt hiszem, ez pont az, amire szükségem van.
Tudom, hogy jó munkát fogsz végezni ebben… ha kordában tudod tartani magad.
Ragyogott.
- Láthatom a te ruhádat?
Pislogott, az arca üres volt.
- Nem rendeltél magadnak koszorúslányruhát ezzel egy időben? Nem akarom, hogy
a tanúm valamit az állványról hordjon! – Úgy tettem, mint akinek az arca
összerezzen a horrortól.
Karjait a derekam köré fonta.
- Köszönöm, Bella!
- Hogy nem láttad ezt előre? – kötekedtem, miközben megpusziltam a tüskés haját.
– Amilyen médium vagy!
Alice hátratáncolt, az arca ragyogott a friss lelkesedéstől.
- Annyi mindent el kell intéznem! Menj, játssz Edwarddal. Dolgoznom kell.
Kirobogott a szobából, kiabálva, hogy „Esme!”, miközben eltűnt.
Követtem a saját sebességemmel. Edward az előszobában várt, a faburkolatú falnak
dőlve.
- Ez nagyon, nagyon kedves volt tőled - mondta nekem.
- Boldognak tűnik – értettem egyet.
Megérintette az arcomat; a szemei – túl sötétek, olyan rég volt, hogy utoljára
otthagyott – aprólékosan kutatták az arckifejezésemet.
- Menjünk innen – javasolta hirtelen. – Menjünk a rétünkre.
Nagyon megnyerően hangzott.
- Gondolom, nincs mi elől bujkálnom, ugye?
- Nincs. A veszély mögöttünk van.
Csendes volt, gondolatokkal teli, miközben futott. A szél az arcomat fújta,
melegebben most, hogy a vihar tényleg elment. Az eget eltakarták a felhők, ahogy
mindig.
A rét békés, boldog hely volt ma. Nyári százszorszépek szakították meg a füvet
fehér és sárga foltokkal. Ledőltem, miközben figyelmen kívül hagytam a föld
csekély nyirkosságát, és a felhőkön lévő képeket kerestem. Túl egyenletesek, túl
simák voltak. Nem voltak képek, csak egy puha, szürke takaró.
Edward mellettem feküdt, és fogta a kezemet.
- Augusztus tizenhárom? – kérdezte lezseren pár perc kényelmes csend után.
- Attól még egy hónap a szülinapomig. Nem akarok túl közel kerülni hozzá.
Sóhajtott.
- Esme három évvel idősebb, mint Carlise – alakilag. Tudtad ezt?
Megráztam a fejem.
- Náluk ez semmi különbséget nem okoz.
A hangom derűs volt, ellentétben az ő aggódó hangjával.
- A korom nem is annyira fontos. Edward, készen állok. Megválasztottam az
életemet – most már el akarom kezdeni élni.
A hajamat cirógatta.
- Vendéglista feletti teljes hatalom?
- Igazából nem érdekel, de én… - hezitáltam, nem akartam ezt megmagyarázni.
Legjobb lesz, ha túl leszek rajta. – Nem vagyok benne biztos, hogy Alice szükségét
érezné, hogy meghívjon… néhány vérfarkast. Nem tudom, hogy… Jacob úgy
érezné-e, hogy… hogy el kéne jönnie. Hogy ez a helyes dolog, amit tennie kell,
vagy, hogy megbántaná az érzéseimet, ha nem. Nem kéne ezen keresztülmennie.
Edward csendben volt egy percig. A fák csúcsát bámultam, majdnem feketék
voltak az ég szürke fényében.
Hirtelen Edward megragadott a derekam körül és a mellkasára rántott.
- Mondd, miért csinálod ezt, Bella. Miért döntöttél most úgy, hogy teljes uralmat
adsz Alice-nek?
Elismételtem neki a beszélgetést, amit Charlie-val folytattam múlt éjjel, mielőtt
elmentem Jacobhoz.
- Nem lenne igazságos Charlie-t kihagyni ebből – foglaltam össze. – És ez értődik
Renée-re és Philre. Megengedhetem Alice-nek is, hogy szórakozzon. Talán
megkönnyíti az egészet Charlie számára, ha meglesz a komplett elbúcsúzás. Még
ha úgy gondolja is, hogy túl korai, nem akarnám kicsalni tőle az lehetőséget, hogy
ő kísérjen az oltárhoz – grimaszoltam ezekre a szavakra, aztán vettem még egy
mély levegőt. – Legalább anyu és apu és a barátaim tudni fogják a választásom
legjobb részét, a legtöbb, ami megengedett, hogy eláruljam nekik. Tudni fogják,
hogy téged választottalak, és tudni fogják, hogy együtt vagyunk. Tudni fogják,
hogy boldog vagyok, bárhol is legyek. Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetek értük.
Edward az arcomat tartotta, egy röpke pillanatig kutatva.
- Vége az alkunak – mondta hirtelen.
- Micsoda? – Elakadt a lélegzetem. – Kihátrálsz? Nem!
- Nem hátrálok ki, Bella. Betartom az alku rám eső részét. De te szabad vagy.
Bármi, amit akarsz, nincs semmi kötelezettség.
- Miért?
- Bella, látom, mit csinálsz. Megpróbálsz mindenkit boldoggá tenni. És engem nem
érdekelnek a mások érzései. Én csak azt akarom, hogy te boldog légy. Ne aggódj
amiatt, hogy tapintatosan közöld a hírt Alice-szel. Majd én gondoskodom róla.
Ígérem, hogy nem fog bűntudatot kelteni benned.
- De én…
- Nem. Ilyen módszerrel fogjuk csinálni. Mert az én módszerem nem működik.
Makacsnak hívlak, de nézd meg, én mi tettem. Olyan hülye makacssággal
csüngtem az ötletemen, hogy mi legjobb neked, bár ez csak megbántott téged.
Megbántott mélyen újra és újra. Nem bízom többé magamban. Te a saját
módszereddel leszel boldog. Az én módszerem mindig rossz. Szóval – alám gurult,
összhangba hozta a vállait – a te módszereddel csináljuk, Bella. Este. Ma. Minél
előbb, annál jobb. Beszélni fogok Carlise-jal. Gondolkodtam azon, hogy ha elég
morfiumot adunk neked, akkor nem lesz annyira rossz. Megér egy próbát –
csikorgatta a fogait.
- Edward, ne…
Az ajkamra tette az ujját.
- Ne aggódj, Bella, szerelmem. Nem felejtettem el a többi követelésedet.
A kezei a hajamban voltak, az ajkai lágyan – de nagyon komolyan – mozogtak az
enyémeim ellen, mielőtt megértettem volna, mit mond. Hogy mit csinál.
Nem volt sok idő a cselekvésre. Ha túl sokáig várok, nem leszek képes, hogy
emlékezzek arra, hogy miért kell leállítanom. Már nem tudtam rendesen lélegezni.
A kezeim a karjait markolták, szorosabban ráhúzva magamat, az szám az övére
tapadt, választ adva minden kimondatlan kérdésére.
Megpróbáltam kitisztítani a fejemet, hogy megtaláljam a módját, hogy beszéljek.
Gyengéden gurult, belenyomva engem a hűvös fűbe.
Ó, ne törődj vele! – örvendezett a kevésbé nemes felem. A fejem tele volt a lehelete
édes illatával.
Nem, nem, nem – vitatkoztam magammal. Megráztam a fejem, és a szája a
nyakamra vándorolt, lehetőséget adva a beszédre.
- Állj, Edward. Várj – a hangom gyenge volt, akár az akaratom.
- Miért? – suttogott a torkom üregébe.
Dolgoztam azon, hogy valamennyi eltökéltséget vigyek a hangomba.
- Most nem akarom ezt.
- Nem? – kérdezte, mosollyal a hangjában. Megint az ajkamra tette az övét és
lehetetlenné tette a beszédet. Hő futott végig a vénáimban, égően, ahol a bőröm
hozzáért az övéhez.
Elértem, hogy tudjak összpontosítani. Elég sok erőfeszítés kellett csak a kezeimbe,
hogy megszabadítsák magukat a hajától, hogy a mellkasára tegyem őket. De
megtettem. Aztán elkezdtem taszítani, megpróbáltam eltolni magamtól. Magamtól
nem sikerült volna, de reagált, mint ahogy tudtam is, hogy fog.
Visszahúzódott pár hüvelyknyire, hogy rám nézzen, a szeme egyáltalán nem olyan,
hogy segítsen az eltökéltségemben. Fekete tűz. Izzott.
- Miért? – kérdezte megint mély és durva hangon. – Szeretlek. Akarlak. Most
rögtön.
A pillangók a gyomromban elárasztották a torkomat. Kihasználta a szótlanságomat.
- Várj, várj – próbáltam mondani az ajkai körül.
- Nem miattam – mormolta ellenkezően.
- Kérlek! – kapkodtam levegő után.
Sóhajtott és eltolta magát tőlem, visszagurulva a hátára.
Mindketten feküdtünk egy percig, próbáltuk lelassítani a lélegzetünket.
- Mondd meg, miért nem, Bella – követelte. – Ennek nem rólam kellene szólnia.
A világomban minden róla szólt. Milyen ostoba elvárás.
- Edward, ez nagyon fontos számomra. Helyesen fogom ezt csinálni.
- Kinek a definíciója a helyes?
- Az enyém.
A könyökére támaszkodott és mereven nézett rám, az arckifejezése helytelenítő.
- Hogy fogod ezt helyesen csinálni?
Vettem egy mély levegőt.
- Felelősségteljesen. Mindent a maga idejében. Nem fogom otthagyni Charlie-t és
Renée-t a legjobb elhatározás nélkül, amit tudok nekik adni. Nem fogom elvenni
Alice örömét, ha így is, úgy is esküvőm lesz. És össze fogom kötni magam veled
minden emberi módon, mielőtt arra kérnélek, hogy változtass halhatatlanná.
Betartom az összes szabályt, Edward. Nekem a lelked sokkal, sokkal fontosabb
annál, hogy kockáztassam. Nem tudsz lebeszélni erről.
- Fogadok, hogy le tudnálak – mormolta, a szemei megint égtek.
- De nem fogsz – mondtam, a hangomat próbálva kiegyensúlyozottan tartani. –
Nem tudva, hogy mire van szükségem igazán.
- Nem igazságosan küzdesz – vádolt.
Vigyorogtam rá.
- Sose mondtam, hogy igen.
Visszamosolygott sóvárogva.
- Ha meggondolnád magad…
- Te leszel az első, aki megtudja – ígértem.
Ekkor elkezdett csöpögni az eső a felhőkön keresztül, néhány elszóródott csepp,
ami gyenge puffanással nekiütődött a fűnek.
Haragosan néztem az égre.
- Hazaviszlek – letörölte az arcomról az apró esőcseppeket.
- Az eső nem baj – morogtam. – Csak azt jelenti, hogy ideje megtenni valamit, ami
kellemetlen és valószínűleg még veszélyes is.
Kitágultak a szemei a rémülettől.
- Jó, hogy golyóálló vagy – sóhajtottam. – Szükségem lesz arra a gyűrűre. Ideje
elmondani Charlie-nak.
Nevetett az arckifejezésemen.
- Nagyon veszélyes – értett egyet. Megint nevetett, és a farmerzsebébe nyúlt. – De
legalább nem lesz szükség kerülésre.
Még egyszer felhúzta a gyűrűt a helyére, a bal kezem harmadik ujjára.
Ahol marad– elképzelhetőleg az örökkévalóságig.