Epilógus- Választás

„Jacob, azt gondolod, hogy ez sokkal tovább fog tartani?” Kérdezte Leah.
Türelmetlen. Siránkozik.
A fogaim együtt szorultak össze.
Mint bárki a falkában Leah tudott mindent. Tudta miért jöttem ide-a föld az ég és a
tenger pereméhez. Egyedül lenni. Tudta, hogy ez volt minden, amit akartam. Csak
egyedül lenni.
De Leah amúgy is a vállalatát készült rám erőszakolni, bárhogyan.
Emellett őrült bosszús voltam, egy rövid másodpercen keresztül önelégültnek
éreztem magam. Mert nekem nem kellett gondolkodnom, hogyan tudom
kontrollálni a vérmérsékletem. Ez most könnyű volt, valami, amit tettem,
természetes. A piros homály nem fedte el a szemeimet. A meleg nem remegett a
gerincemben. A hangom nyugodt volt, amikor válaszoltam.
„Támadd meg a sziklát, Leah.” Rámutattam arra ott a lábaimnál.
„Nagyon vicces.” Figyelmen kívül hagyott engem miközben beledobta magát a
földre mellém.”Fogalmad nincs arról, hogy milyen nehéz ez nekem.”
„Neked?” Egy percet adott elhinni, hogy ő komoly volt. „Te az önmagával
legjobban elfoglalt élö személy vagy, Leah. Utálnám összetörni az álomvilágod
amiben, élsz-, az ahol a nap körülötted forog-, nem fogom elmondani, hogy szinte
alig érdekelnek a problémáid. Menj. Messzire!”
„ Csak nézd az én szemszögemből egy percen keresztül, oké? Folytatta mintha nem
mondtam volna semmit sem.”
Ha megpróbálta elrontani a kedvemet, ez összejött. Elkezdtem nevetni. Furcsa mód
fájt ez a hang.
„Hagyd abba a nevetést és figyelj rám.” Haragudott.
Ha úgy teszek, mintha hallgatnék, elmész? Kérdeztem miközben pillantást vetettem
az ő mogorva arcára. Nem voltam biztos benne, hogy valaha volt ilyen
arckifejezése.
Visszaemlékszem, amikor úgy gondoltam Leah egyszerű, talán még csinos is volt.
Nagyon régen volt már. Senki nem gondolt rá mostanság. Kivéve Samet. Ő, aki
soha nem fog tudni megbocsátani önmagának. Ez volt a hibája, ami őt ezzé a
keserű hárpiává változtatta.
A haragos tekintete tüzes lett, mintha tudná, hogy mit gondolok. Valószínűleg
tudta.
„Ez arra késztet, hogy neki essek, Jacob. El tudod képzelni mit, érez irántam? Én
nem ugyanaz a Bella Swan vagyok. És megszereztél miközben szomorkodtam
emiatt a vérszívó-szerető miatt, akibe szintén szerelmes voltam. Észrevetted, hogy
ez egy kicsit zavarba ejtő? A múlt éjszakai csókjáról álmodoztam. Mi a fenét
tehetnék én ezzel?”
„Érdekel?”
„Nem tudok többé bele látni a fejedbe! Legyél már túl rajta! Össze fog házasodni
vele a dolog miatt. Megpróbálja majd átváltoztatni olyanná, mint ők! Az idő pörög,
fiú.”
„Fogd be!”-morogtam.
Hiba lett volna visszaütni. Tudtam ezt. Ráharaptam a nyelvemre. De ő sajnálná, ha
nem menne el. Most.
„Valószínűleg, amúgy is meg fogja ölni őt”, mondta Leah. Megvetően gúnyosan.
„A történetek közül mindegyik azt mondja, hogy ez gyakrabban történik,
mint hogy nem. Talán egy temetés egy esküvőnél jobb bezárás lesz. Ha.”
Ekkor nekem dolgoznom kellett. Lehunytam a szemeimet és harcoltam a heves
érzéssel a számban. Harcoltam és küzdöttem, hogy a meleg végig fusson a
hátamon, miközben birkóztam, hogy egyben tartsam az alakom, mialatt a testem
megpróbált széthasadni. Amikor megint ura voltam a helyzetnek, mérgesen rá
néztem. Figyelte, ahogy a kezem remegése lassult.
Mosolyog.
Valami vicc.
„Ha a nemi zűrzavar miatt vagy feldúlt,Leah…,”Mondtam. Lassan, hangsúlyozva
minden szót. „ Azt gondolod, hogy mi akarjuk Samet a szemeiden keresztül látni?
Ez elég rossz, hogy Emily-nek is egyet kell veled értenie. Neki nincs szüksége
ránk, hisz szintén fickók lihegnek az ő nyomában is.”
Mérges voltam, még mindig bűnösnek éreztem magam, amikor néztem, ahogy a
fájdalom görcse végig futott az arcán.
Kúszott a lábain- csak megállítani a gyűlöletet irántam- és futott a fákért, miközben
a hangvilla vibrált.
Gonoszan nevettem. „Hiányzol.”
Sam a poklot készült nekem adni, de ez megérte. Leah nem piszkálna már többet.
És újra megtenném, ha volna rá esélyem.
Mert a szavai még mindig ott voltak, belevésték magukat az agyamba, annyira erős
volt ez a fájdalom, alig tudtam levegőt venni.
Ez nem számított annyira, minthogy Bella valaki mást választhat rajtam kívül. Ez a
gyötrő fájdalom még nem volt minden. A fájdalom, hogy együtt tudtam élni a
hülyeségemmel, a régóta elcseszett életemmel.
De ez számított hisz mindent feladott értem, - hogy a szíve megálljon, és a jeges
legyen a bőre és az elméje valami kristályosított ragadozó fejévé váljon. Egy
szörnyé. Egy idegenné.
Azt gondoltam, hogy nem volt semmi rosszabb annál, nincs fájdalmasabb ezen az
egész világon.
De ha megölte őt…
Megint harcolnom kellett a haragommal. Talán ha Leah nem volna, jó volna
megengedni a tűznek, hogy megváltoztasson ezé a teremtménnyé, aki jobban tud
ezzel foglalkozni. Egy lény kinek az ösztönei sokkal erősebbek, mint az emberek
érzelmei. Egy állat, aki ugyanúgy nem volt képes fájdalmat érezni. Egy különböző
fájdalom. Valami változatosság legalább. De Leah rohant most, és nem akartam
megosztani a gondolatait. Átkoztam őt, az elvesztett lélegzetem alatt, hogy
meneküljön ő is szintúgy.
A kezeim valaminek a dacára remegtek. Mi rázta őket? Harag? Gyűlölet? Persze
nem voltam az, de valami most harcolt bennem.
Azt kellett hinnem, hogy Bella túl fogja élni. De ezt a bizalmat-, egy olyan
bizalmat, amit nem akartam érezni, bizalom annak a vérengző-balféknek, hogy
tartsa őt életben.
Ő különbözött tőle, és azon töprengtem hogyan fog ez hatni rám. Ugyanolyan lesz
ő is, ha meghal, látni, ahogy áll ott, mint egy kő? Mint a jég? Mikor az illata
beleégette magát az orromba és kiváltotta az ösztönt, hogy kettéhasadjak és
száguldjak… hogy történne? Meg akarnám ölni őt? Nem akarok megölni egyet sem
közülük?
Néztem, ahogy a hullámok a strand felé haladtak. Eltűntek a szemem elöl a szirtek
éle alatt, de hallottam, ahogy ütköznek a homokkal. Figyeltem őket jóval sötétedés
utánig.
Hazamenni valószínűleg rossz ötlet volt. De éhes voltam, és nem tudtam másra
gondolni.
Vágtam egy arcot, ahogy átsegítettem a karomat a visszamaradt karfelkötő kendőn
és megragadtam a mankóimat. Ha egyetlen Charlie nem látott aznap, és terjesztette
el a motorbalesetem. Hülye kellékek. Utáltam őket.
Éhes voltam és kezdtem jobbnak tűnni mikor besétáltam a házba és rápillantottam
apu arcára. Valamin gondolkozott. Könnyű volt megmondani- mindig túlzásba vitte
azt. Minden alkalommal ezt játszotta.
Ő szintén túl sokat beszélt. Az előző napjáról fecsegett, mialatt odaérhettem volna
az asztalhoz. Ő sosem fecsegett így, ha csak nem volt valami, amit nem akart
elmondani. Figyelmen kívül hagytam őt, ahogy csak képes voltam, koncentráltam
az ételre. Gyorsan eltüntettem azt…
„… és Sue ma beugrott.” Az apum hangja hangos volt. Kemény volt figyelmen
kívül hagyni. Mint mindig.”Bámulatos nő. Keményebb volt a grizzly medvénél is.
Nem tudom, hogyan foglalkozik azzal a lányával, bár. Most Sue, a farkasok poklát
csinálta volna. Leah több mint egy rozsomák. Kuncogott a saját viccén.
Röviden várt a válaszomra, de nem tűnt úgy hogy látja az ürességet, az unalmas
arckifejezésem. A legtöbb napon ez piszkálta mindig öt. Azt kívántam, hogy
hallgasson Leah-ról. Megpróbáltam nem gondolni rá.
„Seth sokkal lazább. Természetesen te lazább voltál, mint a nővéreid, amíg… nos,
neked több kötelességed van, mint nekik.
Hosszan és mélyen sóhajtottam, és csak bámultam kifelé az ablakon.
Billy is csendben volt szintén egy hosszú másodperce. Ma kaptunk egy levelet.
Azt mondhatnám, hogy ez volt az a téma, amit ő került.
„ Egy levél?”
„Egy… esküvői meghívó.”
Minden izmom megfeszült a testemben. A forróság tajtékja végigsöpört hátamon.
Az asztalra tett kezeim megmerevedtek.
Billy folytatta, mintha észre sem vett volna.”Van egy jegyzet nálam, amit neked
címeztek. Nem olvastam el.
Előhúzott egy vastag borítékot ami a lába és a tolószék közé volt rejtve. Az asztalra
fektette közénk.
„Valószínűleg nem kell elolvasnod. Tényleg nem számít mi van benne.
Hülye fordított pszichológia. Felkaptam a levelet az asztalról.
Nehéz,merev papír volt. Költséges. Túlságosan díszes Forksnak. Belül hasonló
volt, kimért és formális. Bellának semmi ötlete sem volt mit tegyen vele. A
személyes ízlésnek nyoma sem volt az átlátszó rétegű, sziromnyomtatott oldalon.
Fogadnék, hogy egyáltalán nem kedvelte. Nem olvastam, és nem néztem meg a
dátumot. Engem nem érdekelt.
A papírban volt egy rész amit félbehajtva a nevemmel díszítettek, kézzel írott a
fekete tintával a hátulján. Nem ismertem fel a kézírást, de olyan különleges volt,
mint a többi. Egy pillanatig csodáltam a vérszívó csodálkozó tekintetét.
Bepöccintett, hogy nyitva.
Jacob,
Én megszegem a szabályokat azzal, hogy elküldöm ezt neked. Ő félt attól, hogy
megsértett téged és nem akart az elkötelezett érzéseiddel játszani sem. De tudom
azt, hogy ha a dolgok másként alakulnak, akkor én választanék.
Megígérem, hogy gondoskodni fogok róla, Jacob. Köszönet neked, neki,
mindenért.
Edward.
„Jake, nálunk csak egy asztal van,” mondta Billy. Bámulta a bal kezemet.
Az ujjaimat keményen összekulcsoltam lent a fán elég, hogy valóban veszélyes
volt. Meglazítottam őket egy ideig, egyedül a tettre koncentráltam és
összeszorítottam a kezeimet tehát nem tudtam eltörni bármit is.
„Igen, nem számit amúgy sem,” Billy motyogta.
Felkeltem az asztaltól, miközben vállat vontam a pólómban. Remélhetőleg Leah
mostanra hazament már.
„ Nincs túl késő,”Billy motyogott, ahogy kivágtam a bejárati ajtót magam előtt.
Futottam mielőtt ütöttem volna a fákat, a ruháim magam mögött szórtam el, mint a
morzsák egy nyomát, hogy megtaláljam a visszautam, ha akarom. Ez most túl
könnyű volt megtennem. Nem kellett gondolkodnom. A testem már tudta, hogy
merre megyek és mielőtt megkérdeztem volna, megadta nekem azt, amit akartam.
Most négy lábam volt és repültem.
A fák elhomályosodtak a sötéten hömpölygő tengerben körülöttem. Izmaim
összehúzódtak és elernyedtek, egy könnyű ritmusban. Képes voltam futni napokon
át, nem voltam fáradt. Talán ez alkalommal nem akarok megállni.
De nem voltam egyedül.
Annyira sajnálom, suttogott Embry a fejemben.
Az ő szemeivel láttam. Nagyon messze volt, északon, de körbe utazott, és azért
rohant, hogy csatlakozhasson hozzám. Morogtam egyet, és még gyorsabban
kezdtem iramodni.
Várj meg minket,könyörgött Quil. Közel volt, épp most indult el a faluból.
Hagyj békén, vicsorogtam.
Éreztem az aggódásukat fejemben, keményen, mint ahogyan én a szél és az erdő
hangját ontottam. Ez volt amit a legjobban gyűlöltem – magamat láttam az ő
szemükön keresztül, de ami a még rosszabb, hogy tele voltak szánalommal. Látták
a gyűlöletet, viszont még mindig folyatták a hajszát utánam.
Egy új hang csendült fel a fejemben.
Hagyjátok elmenni. Sam gondolata lágy volt, de mindig parancsként hangzott.
Embry és Quil lelassítottak sétára.
Bárcsak ne hallottam volna, és ne láttam volna amit ők. A fejem annyira zsúfolt
volt, de az egyetlen út, hogy egyedül lehessek, emberré kellett válnom, és nem
bírtam a fájdalmat.
Vissza, irányította őket Sam. Később beszélünk Embry.
Az egyik, majd a másik tudatosság is homályba borult a csendben. Csak Sam
maradt.
Köszönöm, sikerült gondoltam.
A haza, mikor tudsz. A szavak alig érthetőek voltak, a hajtóvadászat eltűnt egy üres
térben, ahogyan ő is. Egyedül voltam.
Sokkal jobb. Mostmár hallottam az összekuszált levelek lágy susogását a
lábujjamon, a bagoly szárnyának csapkodását felettem, az óceánt – távol,távol a
nyugaton - ahogy morajlott a parton.
Csak ezt hallottam, semmi mást. Nem éreztem semmit, de a sebesség, az izmok
ereje, az inak, a csontok, tökéletes harmóniában dolgoztak együtt, ahogyan a
mérföldek eltűntek mögöttem.
Ha a némaság a fejemben elmúlna, soha nem mennék vissza. Nem én vagyok az
egyetlen, aki ezt a életformát választja. Talán, ha elég messze futok, soha nem kell
hallanom újra...
Még gyorsabban szedtem lábaim, hagyván, hogy Jacob Black eltűnjön mögöttem.