„Életben van Bella. Jacob Black meg fog gyógyulni. Rendben lesz.”

A fájdalom és a félelem hosszú idő után elhagyta a testem. A szemeim kinyíltak.

„Oh, Bella,” – Edward kicsit nyugodtabban sóhajtott, és lehajtotta a fejét.

„Edward” – suttogtam.

„Igen. Itt vagyok.”

Kinyitottam a szemem és meleg arany szemeibe bámultam.

„Jacob, rendben van?”

„Igen” – ígérte.

Óvatos néztem a szemeibe, néhány jelét kerestem, hogy igazat mond –e és így volt.

„Én magam vizsgáltam meg.”- mondta Carlisle. A fejem felé fordítottam a

tekintetét kerestem, csak néhány lábnyira volt. Carlisle kifejezése komoly és biztató

egyidejűleg. Nem lehetett kétségbe vonni. „Nincs életveszélyben. Hihetetlen

módon meg fog gyógyulni, noha a sérülései eléggé kiterjedtek és néhány napba fog

telni míg vissza tudja nyerni az emberi alakját. Jobban tudok majd segíteni, ha újra

ember lesz. Sam azt mondta, hogy most nehéz lesz visszaváltoznia. Addig ő

könnyebben tudja kezelni.”

Carlisle mosolyog. „Nem vagyok állatorvos.”

„Mi történt vele?” – suttogtam. „Mennyire súlyos a sérülés?”

Carlisle arca megint komoly. „Másik farkas volt bajban – „

„Leah” – ziháltam.

„Igen. Ő félreeső helyen volt, de nem volt ideje megvédeni magát. Az újszülött

karjai körülölelték. És összetörte a teste jobb oldalát.” – hátráltam.

„Sam és Paul idejében odaért. Már jobban volt, amikor vissza vitték La Pushba.”

„rendbe fog jönni?” – kérdeztem.

„Igen, Bella. Nem szenvedett tartós károkat.” – Vettem egy mély lélegzetet.

„Három perc” – Alice mondta nyugodtan.

Megpróbáltam a lábamra állni. Edward megértette, hogy mit szeretnék és segített

nekem felállni. Körülnéztem, hogy mi a helyzet.

A Cullenek egy laza félkörben álltak az örömtűz körül. Minden láng vastagon

látható volt, bíbor fekete füst, mint valami betegség lebegett a fényes füvön. Jasper

nagyon közel állt az árnyékhoz, árnyékban annyira, hogy…bőre nem csillogott,

mint a gyémánt, ahogy a többieknek. Hátat fordított nekem, válla feszült, karjait

némiképp kitárta. Valami volt még az árnyékban. Valami fölé hajolt óvatosan…

Túlságosan zsibbadt voltam hozzá, hogy egy enyhe megdöbbenésnél többet

mutassak, mikor rájöttem mi volt az. Nyolc vámpír volt körülöttem.

A lány egy kicsi labdába csavarodott a láng mellett, karjaival a lábszárát ölelte.

Nagyon fiatal volt. Fiatalabb, mint én – talán tizenöt, sötét hajú és vékony.

Szemeivel rám fókuszált, és a szivárványhártyája megdöbbentő volt, ragyogó

vörös. Sokkal világosabb, mint Riley-é, majdnem izzó. Vadul zihált, és kínlódott.

Edward látta a megzavart kifejezésemet.

„Megadta magát,” – mondta nyugodtan. „Soha nem látott még ilyet. Carlisle

megfontolta a felajánlást. Jasper nem ért egyet.”

Nem tudtam levenni a szemem a tűz mellől. Jasper sérült bal alkarját dörzsölte.

„Jasper jól van?” – suttogtam.

„Jól van, csak megszúrta a méreg.”

„Megmarta?” – kérdeztem rémültem.

„Mindenre oda akart figyelni. Meg akart győződni róla, hogy Alice tényleg jól

van.”

Edward rázta a fejét. „Alice-nek nincs szüksége segítségre.”

Alice fintorgott felé igaz szeretettel. „Oltalmazó butusom.”

A fiatal lány hirtelen visszaugrott, mint egy állat és éles hangon jajgatott. Jasper

morgott és megint fölé hajolt, ujjait a földbe vágta és feje előre hátra mozgott.

Jasper tett felé egy lépést, és még jobban fölé hajolt. Edward kicsit elfordult,

annyira mozgott el, hogy…pontosan közém és a lány közé álljon. Kikukucskáltam

Edward karjai felett, és láttam a lányt és Jaspert. Carlisle azonnal Jasper mellett

volt. Megfékezte a fia karjait.

„Észnél tudsz lenni, újszülött?” – kérdezte Carlisle, nyugodtabban, mint valaha.

„Nem akarunk megölni, de meg fogunk, ha nem tudsz viselkedni.”

„Hogyan állod meg?” – a lány magas tiszta hangon nyögte. „Nem kívánod őt?”

Fényes karmazsinvörös szivárványhártyájával Edwardra fókuszált, és felette engem

nézett, és a körmeit újra a kemény földbe meresztette.

„Meg kell állnod.” – mondta Carlisle komolyan. „Meg kell tanulnod kontrollálni

magad. Ez lehetséges, és ez az egyetlen esélyed, hogy életben maradj.”

A lány lefeküdt a földre a kezeit a feje köré tette és nyugodtan zihált.

„Nem kellene messzebb mennünk?” – suttogtam Edward karja fölött. A lány

megrángatta a száját a fogairól, amikor meghallotta a hangomat, kifejezése

gyötrelmes volt.

„Itt maradunk” – morajlotta Edward. „Ők most észak felé meredtek.”

A szívem mintha versenyt futott volna, olyan hevesen dobogott és arra figyeltem,

amerre ők, de csak a füstöt láttam. A sikertelen keresés után, újra visszanéztem a

fiatal vámpírra és elfogott a szánalom. Ő még mindig engem figyel, a szeme félig

dühös. Találkozott a tekintetünk egy hosszú pillanatig. Állig érő sötét haja az arca

körül, ami alabástrom sápadt. Kemény volt elgondolni, hogy tulajdonságai

gyönyörűek, leszámítva az őrült szomjúságot. Véraláfutásos szemei dominánsak

voltak – elfordultam a keménységétől. Gonoszul bámul engem, borzong és

vonaglik minden második pillanatban.

Aztán megint bámultam őt, hipnotizál, csodálkoztam, mintha saját magamat

látnám, egy tükre a jövőmnek.

Akkor Carlisle és Jasper felénk indultak. Emmett, Rosalie és Esme is hozzánk

futott, körülöleltek, ahol Edwarddal és Alice-el álltunk. Előttünk összezárultak,

ahogy Edward mondta, velem a központban, védekező helyzetben.

Elszakítottam figyelmemet a lányról, és a közelgő szörnyeteget kerestem. Még

semmit sem láttam. Edwardra pillantottam, szemeivel egyenesen előre fókuszált.

Próbáltam követni a tekintetét, de csak a füstöt láttam – sűrű, olajos füst hullott a

földre, lassan szállt fel, hullámzott a füvön át. A nagy hullámnál, középen valami

sötét volt.

„Hmm”, hallottam egy morajt a ködből. És azonnal felismertem.

„Isten hozott Jane” – Edward hangja hidegen udvarias volt.

A sötét árny közelebb jött, elválasztva magát a homályból, megszilárdulva.

Tudtam, hogy Jane jön elől – sötét köpönyegben, majdnem fekete, és nagyon

karcsú. Tudtam, hogy ezek Jane angyali tulajdonságai a csuklya árnyékában.

A négy szürke köpönyeges alak mögötte, valahogy szintén ismerős volt. Biztos

voltam benne, hogy a legnagyobbat ismerem, és amíg bámultam, a gyanúm

beigazolódott, Felix nézett fel. Kapucnija lecsúszott, éppen annyira, hogy…láttam

ahogy rám kacsintott és mosolyog. Edward még közelebb jött az oldalamhoz,

szorosan ellenőrzésben tartott.

Jane bámult minket, világító arca lassan suhant végig a Cullen-eken és akkor

megállt a tűz mellett az újszülött lányon, az újszülött kezei újra a fején voltak.

„Nem értem” – Jane hangja nagyon halk, de nem egészen olyan, mint az előbb.

„Megadta magát”- Edward magyarázta, válaszolva Jane zavarára.

Jane sötét tekintetet lövelt. „Valóban?”

Felix és a többi árnyék váltott egy gyors pillantást. Edward vállat vont.

„Carlisle megadta neki a választás lehetőségét!”

„Felrúgta a szabályokat, nincs alternatíva” – mondta Jane laposan.

Carlisle beszélt most, hangja szelíd. „Az ő döntése. Addig ameddig leállt a

támadásunkkal, nem láttam szükségét, hogy elpusztítsuk. Nem ismeri a törvényt.”

„Ez nem számít” – ragaszkodott hozzá Jane.

„mit kívánsz?”

Jane döbbenten bámult Carlisle-ra. Kicsit rázta a fejét és összeszedte magát.

„Aro reméli, hogy még láthat nyugaton, Carlisle. Üdvözletét küldi.”

Carlisle bólintott. „Értékelném, ha te is átadnád üdvözletem.”

„Persze” – Jane mosolygott. Arca majdnem túlságosan kedves, amikor mondta.

Majd visszanézett a füstbe. „Többet dolgoztatok ma nekünk…mint a legtöbb

esetben szükséges.” – szeme a túszon lebeg. „Csak a kíváncsiság kedvéért,

mennyien voltak? Egészen sok kárt okoztak Seattleben.”

„18-an, beleértve ezt is” – válaszolt Carlisle.

Jane szeme kitágult, és újra a tüzet nézte, látszólag felbátorította a mérete. Felix és

a másik árnyék gyors pillantást váltott.

„18” – ismételte, hangja először bizonytalan volt.

„Mind újszülött” – mondta Carlisle elutasítóan. „Gyakorlatlanok voltak”

„Mind?” – hangja most éles volt. „Ki változtatta át őket?”

„A neve Victoria!” – mondta Edward, érzelem nélkül.

„Hol van?” – kérdezte Jane.

Edward az erdő keleti része felé tekintet. Jane fókuszált valamire a távolban. A

másik tűz oszlopot nézi? Nem fordultam meg, hogy megnézzem.

Jane keletre bámult egy hosszú pillanatig, és közelebbről megvizsgálta újra az

örömtüzet.

„Ez a Victoria – ő ott volt a tizennyolc pedig itt?”

„Igen. Csak egy másik volt vele. Ő nem volt olyan fiatal, mint ez, de nem volt

öregebb egy évesnél.”

„20” – dörmögte Jane. „Ki végzett az alkotóval?”

„Én” – mondta Edward.

Jane szeme összeszűkült, és a lány felé fordult újra.

„Te ott” – mondta, hangja durvább, mint az előbb. „A neved?”

Az újszülött ijedten meredt Janer-e, száját szorosan összeszorította. Jane angyalian

rámosolygott.

Az újszülött lány sikoltott és a füleit összeszorította, teste mereven csapkodott, egy

nem természetes helyzetet felvéve. Elnéztem, harcoltam, hogy ne is halljam.

Csikorgattam a fogaim és a gyomrom fel-le ugrált. A sikítás egyre intenzívebb lett.

Próbáltam Edward arcára koncentrálni, sima és érzelemmentes, ha csak arra

emlékszem, amikor Edwardot nézte így Jane és a kínok, szinte éreztem. Inkább

Alice-t néztem, és Esmé-t mellette, arcuk olyan üres volt, mint Edward-é. Végül, megnyugodott.
„Neved?” – Jane mondta újra, hangja ingerült.
„Bree” – zihálta a lány.
Jane mosolygott és a lány újra sikoltott. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a
hangja a nagy lelki fájdalomnak nem állt le. „Elmondja neked, amit tudni akarsz.” – mondta Edward a fogain keresztül. „Erre semmi szükség.”
Jane felnézett, szeme kuncogott, pedig rendszerint halott a tekintete. „Oh, tudom.” - mondta Edwardnak, és rávigyorgott, mielőtt megint a fiatal lányra Bree-re nézett.
„Bree” – mondta Jane, hangja hideg újra. „Igazat mondtak? Húszan voltatok?”A lány lihegett, az arca egyik oldala a földön. Gyorsan beszélt. „Tizenkilencen vagy húszan, talán többen, nem tudom!” – elhajolt, lehet hogy tudatlansága újabb gyötrelmek forrása lesz. „Sara és az egyik, akinek a nevét nem tudom harcra tanított…” „És ez a Victoria – hozott létre téged?”
„Nem tudom” – mondta, újra hátrált. „Riley soha nem mondta a nevét. Én nem gondoltam, hogy éjszaka….sötét volt, és az megsérült…” Bree megborzongott. „Ő nem akarta, hogy tudjuk, azt mondta, hogy a gondolataink nincsenek biztonságban…” Jane szeme Edwardon lebegett, aztán vissza a lányra.
Victoria megtervezte ezt. Ha nem Edwardot követte volna, akkor biztos nem lett volna tisztában a képességével… „Mi van Riley-val?” – mondta Jane. „Miért hozott ide?”
„Riley azt mondta, hogy nekünk az a dolguk, hogy elpusztítsuk itt a különös sárga szeműeket.” – Bree gyorsan és készségesen válaszolt.
„Azt mondta könnyű lesz. Az mondta,, hogy a város az övék, és mi meg fogjuk
kapni. Azt mondta, ha végzünk velük az összes vér a miénk. És ő odaadta az
illatát.” Bree felemelte az egyik kezét és ujjával felém mutatott. „Azt mondta látni
fogjuk, a szövetségesük, és velük lesz. Azt mondta akárki a miénk, de ő az övé.”
Hallottam, hogy Edward összecsapta az állkapcsát mellettem.
„Látom Riley könnyen rászedett titeket.” – mondta Jane
Bree bólintott, látszólag megkönnyebbült, hogy a párbeszéd fájdalom nélkül zajlik.
Óvatosan felült. „Nem tudom mi történt. Felbomlottunk és a többiek nem jöttek. És
Riley hazudott nekünk, nem jött segíteni, ahogy ígérte. És akkor összezavarodtunk,
és aztán mindenki darabokban.” – újra megborzongott. „Megijedtem és el akartam
futni. De ő” – Carlisle nézett – „Azt mondta, hogy nem bántanak engem, ha nem
harcolok.” – Bree bámult rá értetlenül. Jane Carlisle-ra nézett. „Biztos, hogy mindegyikük? A másik féltől mindenki elpusztult?”
Carlisle arca nagyon sima és nyugodt, amikor bólintott. „Mind elpusztult biztosan!”
Jane egy félmosolyt mutatott. „Egyszerűen nem tudom felfogni.” – A nagy árnyék
mögötte egyetértően morgott. „Soha nem láttam ilyen nagy szövetséget támadni.
Mi áll e mögött? Úgy látszik, itt szeretik a szélsőséges viselkedést, ahol ti éltek. És
miért a lány a kulcs? – szeme engem fürkészett egy pillanatig. Elfordultam.
„Victoria neheztelt Bellára.” – mondta Edward, hangja közömbös.
Jane nevetett – a hangja aranylott, mint egy boldog gyermek. „Úgy tűnik egy
bizarr, erős reakciót váltasz ki a fajtánkból” – figyelt, rám mosolygott, arca boldog
volt. Edward megmerevedett. Én idejében láttam a szemében a döbbenetet, aztán visszanéztem Jane-re.
„Talán nem örülsz, hogy megoldottuk?” – kérdezte halkan.
Jane nevetett újra könnyedén. „Éppen csak ellenőrzés. Természetesen nem bántunk.”
Elfordultam, különösen hálásak voltak az idegeim, hogy már egy ideje nem nézett
rám Jane – gyakorlatilag. Edward megszűkítette a karjait körülöttem.
„Szóval, úgy tűnik, hogy nekünk már nem nagyon van dolgunk. Nagyszerű.” – mondta Jane, unalom szökött a hangjába. „Nem szoktunk hozzá, hogy fölöslegesen érkezzünk. Nagyon kellemetlen, hogy lemaradtunk a harcról. Biztosan szórakoztató látvány volt.”
„Igen” – válaszolt Edward gyorsan, hangja éles. „És kimaradtál. Kár, hogy nemérkeztél egy fél órával korábban. Esetleg, akkor teljesíthetted volna a célodat.”
Jane Edwardot bámulta megingathatatlanul. „Igen, egészen kellemetlen, hogy így alakult, nem igaz?”
Edward bólintott egyet, még mindig idegesen. Jane újra az újszülött Bree-re nézett, az arca teljesen unott volt. „Felix?”, mondta vontatottan.
„Várj” – szólt közbe Edward.
Jane megemelte az egyik szemöldökét, de Edward Carlisle-ra figyelt, mialatt sürgős hangban beszélt.
„Meg tudjuk tanítani a szabályokat ennek a fiatalnak. Nem vonakodik tanulni, úgy látom. Nem tudta, hogy mit tesz.”
„Persze” – válaszolt Carlisle. „Mi biztosan felelősségre tudjuk tanítani Bree-t.”
Jane kifejezése a szórakozottság és a hitetlenség között lebegett.
„Nincs kivétel” – mondta. „És nem adunk második esélyt. Ez rontaná a
hírnevünket. Hát emlékeztetnem kell…..”, hirtelen a szemei engem figyeltem, és
angyali arcán kis gödröcskék jelentek meg.
„Caius nagyon érdekelni fogja, ha meghallja, hogy Bella még ember. Esetleg
meglátogat.”
„Csak mondjátok mikor” – mondta Alice, először szólalt meg. „Talán pár hónapon belül meglátogatunk.”
Jane mosolya elhalványult, és vállat vont unottan, nem nézett Alice-re. Az arcát Carlisle felé fordította.
„Örülök, hogy megismerhettelek, Carlisle – Aro sokat beszélt rólad. Nos, amíg újra találkozunk…” Carlisle bólintott, kifejezése fájdalmas volt.
„A te gondod, Felix”, mondta Jane, miközben Bree felé bólintott, hangja tele volt unalommal. „Haza akarok menni.”
„Ne nézz oda!” – suttogta Edward a fülembe.
Nagyon is buzgón követtem az utasítását. Bőven eleget láttam mára – sőt egész életemre. Szorosan behunytam a szemeimet és az arcomat Edward mellkasába fúrtam. De ettől még hallottam.
Volt egy mély dörgés, morgás, és akkor egy éles és borzasztóan ismerős sikoltó
hang. A sikoly gyorsan abbamaradt, és undorító ropogtatás és harapás zaja
hallatszott. Edward aggodalmasan dörzsölte a vállamat a kezével.
„Gyerünk” – mondta Jane, és én még idejében néztem fel, hogy lássam a magas,
szürke köpönyegek elúsznak a füstben. A szag megint émelyítő volt, újra erős – friss. A szürke köpönyegek eltűntek a vastag ködben.