Beleharaptam az ajkamba. Nem akartam elkezdeni. Miért nem akar megölni senki,

amikor meg akarok halni? A humor bal szemében elkezdett feloldódni és a szeme

megtelt melegséggel. Összeráncolta a homlokát, aggódott.

„Te, hogy vagy?” – kérdezte, valóban aggódott. „Jól vagy?”

„Én?” – bámultam rá. Talán túl sok kábítószert kapott. „Miért?”

„Szóval, abban biztos voltam, hogy nem fog téged bántani, de nem voltam biztos

benne, hogy jól vagy. Egy kicsit ideges voltam, és miattad aggódtam, amióta csak

felébredtem. Nem tudtam, hogy meglátogathatsz vagy nem. A kihagyás rettenetes.

Mi történt? Mit mondott neked? Sajnálom, ha szörnyű volt. Nem akartam, hogy

egyedül menj keresztül ezen. Arra gondoltam, hogy…”

Hagyott nekem egy percet, hogy megértsem. Egyre inkább nehézkesen beszélt, és

amit mondott. Gyorsan megpróbáltam megnyugtatni őt.

„Nem, nem Jake. Remekül vagyok. Nagyon is, tényleg. Persze nem volt semmi. Jól

vagyok!”

Szeme kitágult, rémülten nézett. „Mi?”

„Nem volt rám dühös – nem volt dühös rád sem” Önzetlen volt, így még rosszabbul

éreztem magam. Azt kívántam, hogy inkább kiabált volna velem, vagy hasonló.

Nem érdemlem meg, hogy szeressen…nos, sokkal rosszabb volt, mintha kiabált

volna. De nem csinált belőle gondot. Csak boldognak akar látni.”

„Nem volt dühös?” – kérdezte Jacob kétkedve.

„Nem. Ő….nagyon is nyugodt volt.”

Jacob bámult egy percig, és hirtelen rosszallta a dolgot. „Szóval, az átkozott!” –

morogta.

„Mi a baj, Jake? Valamid fáj?” - kezeim haszontalanul csapkodtak, amíg én

körülnéztem a gyógyszert keresve.

„Nem” – morgott egy undorodó hangszínben. „Nem hiszem el! Nem adott

ultimátumot vagy bármit?”

„Nem – mi a bajod?”

Haragosan rázta a fejét. „Elszámoltam a reakcióját. A fene egye meg. Jobb, mint

gondoltam!”

Ahogy mondta, noha bosszús volt, emlékeztetett engem Edward tiszteletére,

amikor Jacobból hiányzott minden etika ezen a reggelen. Ez azt jelentette, hogy

Jake még, próbálkozik még harcol. Megrezzentem, mintha belém szúrtak volna.

„Semmilyen játékot sem játszik Jake” – mondtam nyugodtan.

„Fogadjunk. Ő ízig-vérig keményen játszik, mint én, csak ő tudja, hogy mit csinál,

én meg nem. Ez nem szemrehányás, mert ő jobban kezeli, mint én – nem lesz elég

időm megtanulni az összes trükkjét.”

„Nem manipulál engem!”

„De igen. Amikor felébredsz, és látod, hogy milyen tökéletes, mire gondolsz?”

„Nem fenyeget azzal a legkevésbé sem, hogy megöli magát, ha nem csókolhat

meg.” – mondtam. Amint kimondtam a szavakat bosszús lettem. „Várj. Nem

színlel. Káromkodtam magamban, nem akartam erről semmit sem mondani.”

Vett egy mély lélegzetet. Amikor beszélni kezdett, nyugodt volt. „Miért nem?”

„mert nem azért jöttem ide, hogy szemrehányást tegyek!”

„Ez igaz”, mondta egyhangúan. „tudom”

„Semmi baj Jake. Nem vagyok dühös.”

Mosolygott. „Ez nem gond. Tudtam, hogy megbocsátanál nekem, és boldog

vagyok, hogy megtettem. Legalább ennyi jutott nekem. Legalább láttam, hogy

szeretsz engem. Ez már valami.”

„Tényleg? Ez valóban jobb, mintha még sötétben tapogatóznál?”

„Nem gondolod, hogy tudnod kellett hogyan érzel – nem jó, hogy már nem érhet

meglepetés, hogy tévedtél, amikor már egy vámpír felesége leszel? ”

Ráztam a fejem. „Nem – nem jobb így. Azt hiszem neked jobb. Neked lesznek a

dolgok jobbak vagy rosszabbak, amikor tudod, hogy szeretlek?” Akkor is, ha nem

teszel különbséget, akár így, akár úgy. Jobb lett volna ha, nem lett volna könnyebb

neked, ha sohasem tudtad volna meg?

Komolyan vette a kérdésem, mint amilyennek szántam, óvatosan gondolkodott

mielőtt válaszolt.

„Igen, ezt jobb tudni.” – döntött végül. „Az a helyzet…mindig történhetnek csodák

és máshogy is dönthettél volna. Most már mindent tudok. Megtettem mindent, amit

tudtam.” – bizonytalanul vett egy mély lélegzetet, és lehunyta a szemét.

Ez alkalommal nem tettem meg – nem tudtam – ellenállni a kényszernek, hogy ne

bántsam. Keresztülsétáltam a szobán, és a fejéhez térdeltem, féltem mellé ülni, mert

nem tudtam hol vannak a sérülései, óvatosan megérintettem az arcát a

homlokommal. Jacob sóhajtott és megérintette a hajam, ott tartott.

„Sajnálom, Jake.”

„Mindig is tudtam, hogy nekem van kevesebb esélyem. Nem a te hibád , Bella.”

„Nem, te nagyon is.” – sóhajtottam. „Kérlek”

Megrángatott, hogy lássa az arcom. „Mit?”

„Az én hibám. Én vagyok a hibás, hogy nemet tudok mondani.”

Vigyorgott. De a szemén nem látszott vidámság. „Te meg akarsz vigasztalni?”

„Tulajdonképpen…azt hiszem.”

Összezárta a száját, és kimérten figyelt rám. Egy mosoly villant keresztül az arcán,

és akkor átütött egy heves, haragos tekintetbe.

„Megbocsáthatatlan, hogy visszacsókoltál.” – köpte a szavakat. „Nem gondoltál rá,

hogy mik lesznek a következmények, talán el kellene gondolkodnod rajta, hogy mi

a helyes.”

Összerezzentem és bólintottam. „Sajnálom.”

„A sajnálattól nem lesz jobb, Bella. Mit gondoltál?”

„Nem tudom.” – suttogtam.

„Azt kellett volna mondanod, hogy menjek meghalni. Ezt akartad.”

„Nem Jacob.” – nyöszörögtem, harcoltam a könnyeim ellen. „Nem. Soha!”

„Te sírsz?” – követelte, hangja hirtelen megint normális volt. Türelmetlenül

rángatózott az ágyon.

„Igen” – motyogtam, gyengén nevetve magamon, és hirtelen zokogás lett a

könnyeimből. Felemelkedett, lerúgta a takarót a lábáról, az ágy legtávolabbi

részére, mintha fel akarna állni.

„Mit csinálsz?” – követeltem a könnyeimen keresztül. „Feküdj le, te idióta, meg

fogsz sérülni!”

Felugrottam és meglöktem a vállait. Megadta magát és zihálva visszarogyott az

ágyra, de megragadott a derekam körül és lerántott az ágyra, az oldalához húzott.

Odabújtam hozzá, nehéz volt elfojtanom az ostoba zokogást, a forró bőrében.

„Nem tudtam, hogy sírni fogsz, nem akartam.” – motyogta. „Éppen csak azért

mondtam azokat a dolgokat, mert azt akartad. Nem gondoltam komolyan.” –

kezeivel a vállamat dörzsölte.

„tudom.” – vettem egy mély lélegzetet, nehéz türtőztetni magam. Hogyan

hagyhatnám abba a sírást, mikor igaza van? „Attól még minden igaz. Köszi, hogy

kimondtad.”

„Megtennél valamit?”

„Persze, Jake.” – próbáltam mosolyogni. „Amit csak akarsz.”

„Ne aggódj Bella, drágám. Minden kialakul.”

„nem tudom hogyan.” – motyogtam.

Megveregette a fejemet. „Azt akarom, hogy jól legyél, boldogan.”

„Több próbálkozás?” – csodálkoztam, felbillentettem a fejem annyira…hogy

lássam a szemét.

„Talán” – nevetett egy kis erőfeszítéssel, és akkor összerezzent. „De

megpróbálom.” – rosszaltam.

„Ne légy ilyen borúlátó,” – panaszkodott. „Bízz bennem kicsit jobban.”

„Mit értesz az alatt, hogy jól lesz?”

„Hogy a barátod vagyok, Bella” – mondta nyugodtan. „Nem kérek többe, mint

ezt.”

„Azt hiszem ehhez túlságosan késő Jake. Hogyan lehetünk barátok, amikor mi

szeretjük így egymást?”

Nézte a plafont, bámulta, mintha valamit onnan olvasott volna. „Talán….ez egy,

egy hosszú távú barátság.”

Összekoccantottam a fogaimat, örültem, hogy nem látja az arcom, küzdöttem a

zokogás ellen, ami újra fenyegetett. Erősnek kellett lennem, de nem tudtam, hogy

hogyan…

„Emlékszel a történetre a Bibliában?” – kérdezte Jacob hirtelen, még mindig a

plafont bámulva. „Egy királyról és két asszonyról, aki a babáért harcol?”

„Persze, Salamon Király!”

„Igen. Salamon Király” – ismételte. „és azt mondta, hogy a gyereket vágják ketté…

de ez csak egy próba volt. Azt akarta látni, hogy ki akarja a babát védeni.”

„Igen, emlékszem.”

Az arcomra nézett. „Nem akarom, hogy két részre szakadj Bella.”

Értettem, hogy mire gondol. Arról beszélt, hogy ő szeret engem a legjobban, és a

megadása bizonyítja. Én gondolkodtam, hogy hogyan védjem meg Edwardot, el

akartam mondani Jacobnak, hogy Edward is ugyanezt tenné, ha hagynám. Én

voltam az, aki nem akart lemondani az igényeiről. De nem kezdtem el bizonygatni,

nem akartam több sérelmet okozni neki. Becsuktam a szemem és próbáltam a

fájdalmam kontrollálni. Nem tudtam mit tegyek.

Csendben voltunk egy pillanatig. Láttam rajta, hogy arra vár, hogy mondjak

valamit. Nehéz volt gondolkodni, hogy mit is mondjak.

„Elmondjam, hogy mi volt a legrosszabb?” -kérdezte hezitálva, amikor nem

mondtam semmit.

„Elmondod? Azt akarom, hogy jól legyél.”

„Lehet, hogy az segít?” – suttogtam.

„Lehet. Azzal nem tudsz bántani.”

„Akkor mi volt a legrosszabb rész?”

„A legrosszabb rész, hogy mi lesz.”

„Erőm lesz” – sóhajtottam.

„Nem” Jacob rázta a fejét. „Az rendben lesz, Bella. Az a rész könnyű lesz nekünk –

kényelmes, mint a légzés. Ez az életed természetes részére nem igaz…” – bámult

egy pillanatra a semmibe, és én vártam. „A világ megváltozik, ahol nem voltak

szörnyek és nem volt bűvös…”

Tudtam mire gondol, és hogy igaza van. Ha a világ egy normális hely lenne, akkor

Jacob és én együtt lennénk. És boldogok lennénk. Ő volt a lelki társam a világon –

és tudtam, hogy ő lett volna a társam is, ha valami erősebb nem akadályozta volna

meg, valami erős,ami az ésszerű világban nem létezne. Arra gondolt Jacob? Hogy a

lelki társnak kéne felül kerekedni? Az hiszem ezt gondolta. Két jövő, két lelki

társ…sok másik személy. Ez így tisztességtelen. És nem én vagyok az egyetlen, aki

megfizet ezért. Jacob fájdalma túl magas árnak tűnt. Szörnyű volt az árra gondolni,

nem csoda ha megingottam, ha nem vesztettem volna el Edwardot egyszer. Ha én

nem tudnám, hogy nem tudok élni nélküle. Nem lettem volna biztos. Az ismerete

ennek nagyon mélyen érintett engem, nem tudtam elképzelni az életet nélküle.

„A szeretete meggyógyít téged, Bella” – hangja még szelíd, nem válságos. „Én

tudom, hogy nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én mindig itt leszek neked.

Olyan mint egy drog, olyan vagy mint a levegő, a nap.”

A szája sarkát felém fordította egy félmosolyban. „Erre gondolok, ha rossz napom

van. Az én napom. Te vagy a felhők fölött.” – sóhajtott. „tudom kezelni a felhőket.

De nem tudok megbirkózni egy napfogyatkozással.”

A szemébe néztem, és a kezem az arcára tettem. Kifújta a levegőt az érintésemre és

behunyta a szemét. Nagyon nyugodt volt. Egy percig hallgattam a szívverését, ami

lassú és egyenletes volt.

„Mond el nekem a legrosszabb részt. – suttogta.

„Úgy gondolom, hogy ez egy rossz ötlet.”

„Kérlek”

„Fájni fog neked.”

„Kérlek”

Hogyan tagadhatnék meg bármit is egy ilyen helyzetben?

„A legrosszabb rész…” – tétováztam, és akkor a szavak kitörtek belőlem. „A

legrosszabb rész az egészben – Egész életünkben. És akarom a rosszat, Jake,

mindet akarom. Akarok itt maradni és soha nem mozdulni. Téged akarlak szeretni

és boldoggá tenni. És nem tudlak, ez megöl engem. Én szeretem Samet és Emily,

Jake – én soha nem választanék mást. Semmin sem tudnék változtatni. Talán ezért

harcolok ellened ilyen keményen.”

Láttam, hogy nagyon koncentrál a légzésére.

„Tudtam, hogy nem kéne elmondanom.”

Lassan rázta a fejét. „Nem. Örülök, hogy megtetted. Köszönöm.” – megcsókolta

fejem búbját, és sóhajtott. „Most már minden rendben lesz.”

Felnéztem és mosolygott.

„Tényleg férjhez akarsz menni hozzá, huh?”

„Nem kell erről beszélnünk.”

„tudni szeretnék néhány részletet. Nem tudom, mikor beszélgetünk újra.”

Vártam egy percet mielőtt meg tudtam szólalni. Amikor biztos voltam benn, hogy a

hangom nem csuklik el, válaszoltam a kérdésére.

„Szinte lehetetlen az ötlet…de igen. Egy csomó érv mellette szól. Miért ne?”

Jake bólintott. „Ez igaz. Ez nem olyan nagy dolog – viszonylag.” – hangja nyugodt.

Nagyon gyakorlatias. Kíváncsian bámultam rá, hogyan reagál igazából. Találkozott

a szemünk egy pillanatra, aztán elfordult. Vártam a szavaimmal, amíg a légzése

lenyugodott.

„Igen. Viszonylag.” – értettem egyet.

„Mennyi idő múlva?”

„Ez attól függ, hogy Alice mennyi ideig húzza az esküvői előkészületeket.” –

elnyomtam egy nyögést, képzelem Alice mit fog művelni.

„Előtte vagy utána?” – kérdezte nyugodtan.

Tudtam, hogy mire gondol. „Utána.”

Bólintott. Ez kicsit megnyugtatta. Gondolom mennyi álmatlan éjszaka gondolt az

átváltozásomra.

„Nem félsz?” – suttogta.

„De igen.” – suttogtam vissza.

„Mitől félsz?” – alig hallottam mit mond, olyan halk volt. A kezeimet bámulta.

Próbáltam nyugodt hangot megütni, de nem igazán sikerült. „Soha nem voltam egy

mazochista típus, így nem igazán várom a fájdalmat. És szeretnék magamból is

minél többet megtartani – én nem akarom, hogy szenvedjen velem ő is, de nem

hiszem, hogy ezt meg tudom akadályozni. Aztán a kapcsolatom Charlie-val és

Renee-vel…. És akkor utána, remélem, hogy tudom magam kontrollálni. Talán

olyan nagy fenyegetés leszek, hogy a csapat is veszélyben lesz miattam.”

Kifogásoló arccal nézett rám. „Megállítalak, mielőtt bárkit bánthatnál közülük.”

„Köszönöm.”

Mosolygott egyet, és akkor rosszal. „de ez nem veszélyesebb, mint az? Minden

történet, azt beszélik, hogy túlságosan nehéz…ők elvesztik az ellenőrzésüket…az

emberek meghalnak. …” – nyelt egyet.

„Nem. Nem attól félek. Buta Jacob – te attól félsz, hogy hiszek a

vámpírtörténetekben?”

Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy megpróbáltam elviccelni.

„Szóval, egyébként a sorsom felől aggódom. De minden összeáll a végén.”

Vonakodva bólintott, és tudtam, hogy a legkevésbé sem ért egyet velem.

Kinyújtottam a nyakam, hogy a fülébe tudjak suttogni, az arcom a meleg bőrére

fektettem. „Tudod, hogy szeretlek!”

„Tudom.” – mondta, karjait megszűkítette a derekam körül. „Azt hiszem, hogy

csak ennyit kívánhatok.”

„Igen”

„Mindig ott leszek a háttérben, Bella” – megígérte, ellazította a hangsúlyát, és

meglazította a karját. Megrángattam egy rossz érzése volt ez az elvesztésnek, az

érzés, hogy elválunk és egy része maga mögött hagy, ott álltam az ágy mellett.

„Mindig van egy tartalék választásod, ha akarod.”

Megpróbáltam mosolyogni. „Még akkor is, ha a szívem már nem ver?”

Visszavigyorgott. „Te tudod, gondolom talán még igen – talán. Azt hiszem, attól

függ, hogy mennyire leszel büdös.”

„Visszajöjjek meglátogatni téged, vagy inkább ne tegyem?”

„Gondolkozom rajta és majd válaszolok – mondta – lehet, hogy társaságra lesz

szükségem, mert előbb vagy utóbb meg fogok őrülni a magánytól. A vámpír

szupersebész szerint addig kell feküdnöm, amíg meg nem engedi, hogy felálljak

innen. Az hosszú idő lesz. A csontok jól kell, hogy összeforrjanak.”

„Legyél jó kisfiú, és hallgass Carlislera. Hamar meg fogsz gyógyulni.”

„Persze, persze.”

„Vajon….vajon mikor történik meg? – gondolkoztam hangosan – A találkozás

azzal a lánnyal, aki neked van teremtve.”

„Ne nagyon reménykedj, Bella – Jacob hangja hirtelen szomorú lett – bár számodra

az nagy megkönnyebbülés lenne.”

„Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Azt fogom gondolni, hogy az a lány túl

jó hozzád. Vajon mennyire fogok szenvedni a féltékenységtől…?”

„Azt szívesen megnézném.” – vallotta be.

„Szólj, ha szeretnéd, hogy visszajöjjek meglátogatni, és máris jövök.” – ígértem.

Jacob nagyot sóhajtott, és felém tartotta az arcát egy csókot kérve. Közelebb

hajoltam hozzá, és lágyan megpusziltam.

„Szeretlek Jacob!”

„Én még jobban szeretlek” – válaszolta könnyedén nevetve.

Nézett engem amíg kiértem a szobájából, egy kifürkészhetetlen kifejezéssel a

fekete szemeiben.