Jobb volt, mert reggel nem esett az eső, bár sűrű felhők sötétetlettek az égen. Könnyebb volt, mert tudtam előre, mire számíthatok aznap. Az angolórán Mike mellém ült, aztán átkísért a következő órámra, miközben Eric, a sakkszakkörös kiscserkész egész idő alatt gyilkos szemekkel méregette: ez azért hízelgő volt. Már nem bámultak meg annyira, mint előző nap. Ebédnél társaságban ültem az asztalhoz, köztük volt Mike, Eric, Jessica és egy csomó másik srác, akiknek sikerült megjegyeznem a nevét és az arcát. Kezdtem úgy érezni, mintha már gázolnék a folyóban, nem pedig fuldokolnék benne. Rosszabb volt a második nap, mert fáradt voltam: nem sikerült aludnom, megint fújt éjszaka a szél, csak úgy zúgott tőle az egész ház. Rosszabb volt, mert matekon Mr. Varner felszólított, pedig nem is jelentkeztem, és rosszul feleltem. Rémes volt, mert aznap már muszáj volt röplabdáznom tesiórán, és bár mindössze egyetlen alkalommal érintettem meg a labdát, akkor viszont jól fejen találtam vele az egyik csapattársamat. És rosszabb volt azért is, mert Edward Cullen aznap egyáltalán nem jött iskolába. Egész délelőtt attól rettegtem, hogy megint olyan érthetetlenül gyűlölködő pillantással fog majd méregetni. A lelkem egyik fele szeretett volna elébe állni és nekiszegezni a kérdést, mi baja van velem. Éjszaka, miközben álmatlanul forgolódtam az ágyamban, el is képzeltem, mit fogok mondani neki. De túl jól ismerem magamat, és egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy csakugyan elébe mernék állni. Hozzám képest a Gyáva Oroszlán maga a Terminátor... De amikor átballagtunk a menzára Jessicával (útközben keményen próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy mindenfelé Edwardot keressem −nem sok sikerrel), láttam, hogy az a négy testvérféléje most is ott ül ugyanannál az asztalnál, de Edward nem volt sehol. A menzán Mike elcsípett bennünket és odaterelt a saját asztalához. Jessica szemlátomást odavolt ennyi figyelmességtől, és a barátai is gyorsan hozzánk csapódtak. Vidáman csevegtek, de én hiába próbáltam odafigyelni rájuk. Rettentő kínban voltam, mert egész idő alatt szorongva vártam a pillanatot, amikor megérkezik Edward Cullen. Abban reménykedtem, hogy tudomást sem vesz majd rólam, amikor megjön, és a szorongásom alaptalannak bizonyul. De csak nem jött, és ahogy telt az idő, én egyre feszültebb lettem. Mivel az ebéd végére sem érkezett meg, kissé magabiztosabban indultam a biológiaórára. Mike, mint egy hűséges juhászkutya, mellém szegődött, és elkísért a teremig. Az ajtóban visszafojtott lélegzettel néztem körül, de Edward Cullennek se híre, se hamva. Fölsóhajtottam megkönnyebbülésemben, és a helyemre mentem. Mike oda is utánam jött, és arról magyarázott, hogy valami kirándulást terveznek a tengerpartra. Ott téblábolt a padom körül, míg be nem csengettek. Akkor vágyakozva rám mosolygott, aztán leült fogszabályzót viselő, rosszul dauerolt padtársnője mellé. Kezdett nagyon ügy festeni a helyzet, hogy előbb-utóbb muszáj lesz valahogy leráznom Mike-ot, és hogy ez nem lesz könnyű. Egy ilyen kisvárosban, ahol mindenki egymás hegyén-hátán él, föltétlenül szüksége van az embernek némi diplomáciai érzékre. Márpedig nekem sose volt erős oldalam a tapintat: abban meg végképp nem volt semmi gyakorlatom, hogyan kell leszerelni a túlságosan barátkozó kedvű fiúkat.
Megkönnyebbültem, hogy Edward aznap hiányzik, s egyedül ülhetek a padban. Legalábbis egyfolytában ezt bizonygattam magamnak. De nem tudtam kiverni a fejemből a gyanút, hogy énmiattam nem jött iskolába. Ugyan már, nevetséges, miért képzelem, hogy ekkora hatással vagyok valakire? Ez egyszerűen lehetetlen. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégiscsak ez a helyzet.
Amikor az utolsó órának is vége lett, és már az arcom sem égett annyira a röplabda címén előadott bénázás miatt, gyorsan belebújtam a farmerembe és tengerészkék pulóverembe. Sietve kiosontam a lányöltözőből, és örömmel láttam, hogy −legalábbis aznapra −sikerült megszabadulnom hűséges juhászkutyámtól. Sietős léptekkel igyekeztem a parkoló felé. Zsúfolva volt hazafelé igyekvő diákokkal. Bemásztam a kocsimba, és széttúrtam a táskámat, hogy lássam, magammal hoztam-e a bevásárlólistát.
Előző este rájöttem, hogy Charlie mindössze egyetlen ételt képes elkészíteni, a szalonnás tojást. Ezért megkértem, hogy arra az időre, amíg nála vagyok, hadd legyek én a konyhafőnök. Ő pedig szemlátomást boldogan ruházta rám a címet. Azt is felfedeztem, hogy semmi ennivalót nem tart odahaza. Összeírtam, mi mindenre van szükség, kivettem a pénzt a kredencen álló, „KONYHAPÉNZ” feliratú bögréből, és most a helyi szupermarket felé igyekeztem.
Életre keltettem a járgány harsány motorját, igyekeztem nem észrevenni a döbbenten felém forduló arcokat, és óvatosan bemanővereztem egy üres helyre a parkoló kijáratánál várakozó autók sorában. Miközben a soromra vártam, és próbáltam úgy tenni, mintha a dobhártyarepesztő zaj valaki másnak a kocsijából jönne, megláttam a két Cullent és a Hale-ikreket, amint beszálltak a kocsijukba. Naná, hogy a csilivili új Volvo volt az ... Korábban ügyet se vetettem a szerelésükre, annyira megbűvölt az arcuk. Most alaposabban megnéztem őket: a vak is látta, hogy rendkívül jól öltözködnek, egyszerűen és visszafogottan, de minden ruhadarabjuk drága és márkás. Amilyen jóképűek, és amilyen elegánsan mozognak, a mosogatórongyban is jól festenének. Azért ez már túlzás, szépek és még pénzük is van! De hát úgy vettem észre, az élet általában így működik. Mindez mégsem elegendő ahhoz, hogy befogadják őket...
Nem, azért ezt magam sem hittem el egészen. Nyilván azért nem érintkeznek senkivel, mert ők maguk akarják így: nem tudtam elhinni, hogy létezne olyan ajtó, amely ne tárulna szélesre ilyen szépség előtt...
Mint mindenki más, ők is felkapták a fejüket zajos járgányom hangjára, amikor elhaladtam mellettük. Mereven az útra szegeztem a pillantásomat, és nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiértem az iskola területéről.
A szupermarket nem volt messze az iskolától, mindössze néhány utcányira délre, az országút mentén. Nagyon jó érzés volt odabenn járni-kelni, olyan normális dolognak tűnt valahogy... Otthon is mindig én vásároltam be, és most boldogan csináltam mindent ugyanúgy, ahogy megszoktam. Az áruház elég nagy volt ahhoz, hogy ne halljam állandóan a tetőn az eső kopogását, és kis időre megfeledkezzem róla, hol is vagyok.
Amikor hazaértem, kirámoltam a kocsiból, oda pakoltam, ahol szabad helyet találtam, remélve, hogy Charlie-nak oly mindegy, mit hova teszek. A krumplit fóliába csomagoltam, és beraktam a sütőbe sülni, egy marhaszeletet bepácoltam, és a tálat föltettem egy doboz tojás tetejére a hűtőbe.
Amikor ezzel végeztem, fölvittem az iskolatáskámat a szobámba. Mielőtt hozzáfogtam volna a házi feladatomhoz, átöltöztem egy száraz tréningruhába, nedves hajamat lófarokba kötöttem, és először, amióta itt voltam, megnéztem, jött-e e-mailem. Három üzenetem volt.
Bella −írta a mamám −, kérlek, amint megérkeztél! Jól utaztál? Milyen volt a repülőút? Forksban most is esik? Máris hiányzol. Már majdnem teljesen becsomagoltam a floridai útra, de nem találom a rózsaszínű blúzomat. Nem tudod véletlenül, hová tehettem? Phil csókoltat.
Anyu
Fölsóhajtottam, és megnyitottam a következő üzenetet. Nyolc órával az első után érkezett. Bella −írta anyám −, miért nem írsz? Mire vársz?
Anyu
A harmadik ma reggel jött.
Isabella!
Ha nem kapok hírt rólad 5.30-ig, felhívom Charlie-t!
Megnéztem az órámat. Még volt egy órám fél hatig, de ismertem anyámat; tudtam, hajlamos rá, hogy száguldani kezdjen, még mielőtt eldördül a startpisztoly.
Anyu!
Nyugi! Máris írok! Ne csinálj semmi elhamarkodott dolgot!
Bella
Ezt elküldtem, aztán kezdtem újra.
Anyu!
Minden remek. Naná, hogy esik. Csak megvártam, amíg lesz miről írnom. Az iskola nem rossz, csak egy kicsit unom, mert a legtöbb dolgot már tanultam. Megismertem pár helyes gyereket, együtt szoktunk ebédelni.
A blúzod a tisztítóban van −pénteken kellett volna érte menned.
Charlie vett nekem egy kocsit, hát nem fantasztikus? Egyszerűen imádom. Elég öreg, de roppant masszív és strapabíró, szerencsére −hiszen ismersz.
Te is hiányzol nekem. Nemsokára megint írok, de nem fogom megnézni az e-mailjeimet minden öt percben. Nyugi, lazíts, lélegezz mélyeket! Szeretlek.
Bella
Úgy döntöttem, újra elolvasom az Üvöltő szeleket − azt vettük most angolból −, csak úgy, puszta szórakozásból. Még javában olvastam, amikor Charlie hazaért. Közben megfeledkeztem az időről, úgyhogy ész nélkül vágtattam lefelé, hogy kivegyem a krumplit a sütőből, a marhaszeletet meg odategyem sülni.
−Bella, te vagy az? −kiáltotta apám, amikor meghallotta, hogy jövök lefelé.
Miért, ki más lehetne? −gondoltam magamban.
−Szia, Apu, isten hozott idehaza!
−Kösz! − Fölakasztotta a pisztolytáskáját az előszobában, és lehúzta a csizmáját, miközben én a konyhában tüsténkedtem. Amennyire tudom, munkája során még soha nem sütötte el azt a pisztolyt. De azért kéznél tartotta. Amíg kicsi voltam, amint belépett az ajtón, kiszedte belőle a töltényeket. Most már talán úgy gondolta, elég idős vagyok hozzá, hogy ne lőjem meg magamat véletlenül, és nem vagyok depressziós, hogy netán szándékosan tegyem meg.
−Mi lesz vacsorára? − kérdezte gyanakodva. Anyám roppant fantáziadús szakács volt, ám egyedi kreálmányai olykor ehetetlennek bizonyultak. Meglepődtem és elszomorodtam, hogy Charlie még mindig ilyen jól emlékszik a régi időkre.
−Marhasült krumplival − feleltem, mire szemlátomást megkönnyebbült.
Úgy láttam, kínosan érzi magát a konyhában, hogy csak áll és nem csinál semmit, ezért inkább átvonult a nappaliba, és bekapcsolta a tévét, míg én odakinn sürgölődtem. így kellemesebb volt mind a kettőnknek. Míg a hús sült, készítettem valami salátát, és megterítettem az asztalt.
Amikor a vacsora elkészült, beszóltam a nappaliba, hogy jöhet. Charlie elismerően szimatolt, amikor belépett a konyhába.
−Finom illata van, Bells!
− Köszi!
Néhány percig csendben ettünk. De ez csöppet sem volt kínos, egyikünket sem zavarta a másik hallgatása. Bizonyos szempontból nagyon is hasonlít a természetünk, és minden esély megvolt rá, hogy jól kijövünk majd egymással.
− Na és hogy tetszik az iskola? Vannak már barátaid? − kérdezte, miközben másodszor is szedett a főztömből.
− Hát, több órára is együtt járunk egy Jessica nevű lánnyal... Az ebédnél is vele meg a barátaival ültem. Aztán van egy Mike nevezetű srác, ő is nagyon barátságos. Mindenki nagyon kedves hozzám...
−Egy kivétel azért akad, tettem hozzá magamban.
−Biztosan Mike Newton volt az. Helyes gyerek... és nagyon rendes család. Az apjáé az a sportszerbolt a város szélén. Jól megél az átutazó turistákból.
− Cullenéket ismered? − kérdeztem habozva.
− Dr. Cullen családját? Hát persze. Dr. Cullen nagyszerű ember.
−Ők... mármint a Cullen-gyerekek... valahogy olyan mások, mint a többi. Mintha nem igazán illeszkedtek volna be az iskolában...
Nagy meglepetésemre Charlie mérges képet vágott.
− Ezek a forksi pletykafészkek! − morogta. −Dr. Cullen nagyszerű orvos, valószínűleg a világ bármelyik kórházában boldogan fogadnák, és tízszer annyit kereshetne, mint itt! −tette hozzá hangosabban.
−Szerencsénk van, hogy minket választott... Szerencse, hogy a felesége kisvárosban akart élni. Nagy nyereség Forksnak, hogy itt laknak, és a gyerekek mind nagyon udvariasak és jól neveltek. Nekem is megvoltak a magam kétségei, amikor ideköltöztek egy csomó kamasszal, akik ráadásul mind fogadott gyerekek. Számítottam rá, hogy probléma lesz velük. De mind nagyon érettek − soha egyikük sem okozott szemernyi gondot sem. Bárcsak ugyanezt elmondhatnám némelyik gyerekről, akinek a családja már nemzedékek óta itt él a városban! És nagyon összetartanak, ahogyan kell is egy családnak. Minden második hétvégén sátorozni mennek... De mert csak nemrégiben költöztek ide, az emberek mindenfélét összehordanak róluk...
Ez volt a leghosszabb szónoklat, amit valaha is hallottam Charlie-tól. Csakugyan nagyon felbosszanthatta az emberek fecsegése.
− Nekem igazából elég rokonszenvesek −visszakoztam. −Csak éppen úgy láttam, hogy jobb szeretnek maguk közt lenni. De mind az öten irtó vonzóak − tettem hozzá, hogy valami kedveset is mondjak rájuk.
−Látnád csak a doktort! − nevetett Charlie. −Még szerencse, hogy nős, és boldog házasságban él. Akad pár ápolónő a kórházban, akinek nehezére esik a munkájára koncentrálnia, amikor ő is ott van a közelben!
A vacsora maradékát csendben fogyasztottuk el. Charlie leszedte az asztalt, én pedig hozzáfogtam a mosogatáshoz. Charlie visszament tévét nézni, én pedig, amikor befejeztem a mosogatást − Charlie-nak nem volt mosogatógépe −, fölmentem a szobámba, és ímmel-ámmal hozzáfogtam a matekleckéhez. Úgy látszik, gondoltam, egy új hagyomány van születő félben...
Aznap éjjel végre nem fújt a szél. Olyan kimerült voltam, hogy azonnal elaludtam.
A hét hátralévő része eseménytelenül telt. Lassanként belerázódtam az egymást követő órák rendjébe. Péntekre az iskola összes diákját ismertem már arcról, ha névről még nem is. A tornateremben a csapattársaim megtanulták, hogy nekem sose passzoljanak labdát, és hogy gyorsan elém lépjenek, amikor az ellenfél ki akarja használni a gyöngeségemet. Én pedig boldogan kitértem az útjukból.
Edward Cullen egész héten nem jött iskolába.
Minden nap nyugtalanul vártam a menzán, míg csak meg nem érkezett a többi Cullen-gyerek, Edward nélkül. Akkor végre megnyugodtam, és oda bírtam figyelni a többiek beszélgetésére. Rendszerint a kirándulásról fecsegtek, amelyet két héttel későbbre terveztek a La Push Óceán Parkba. Mike volt a fő szervezője. Engem is meghívott, és én elfogadtam a meghívást, inkább csak udvariasságból, mert nem volt sok kedvem elmenni. Szerintem egy rendes tengerparton meleg van, és nem esik az eső.
Pénteken már teljesen nyugodtan mentem biológiaórára, nem aggódtam, hogy Edward is ott lesz. Még az is lehet, hogy kimaradt az iskolából. Próbáltam nem gondolni rá, de nem tudtam egészen elnyomni a szorongást, bármilyen nevetséges volt is a föltételezés, hogy én vagyok az oka ennek a hosszú távollétnek.
Első forksi hetem baj nélkül eltelt. Charlie még nem szokta meg, hogy nincs egyedül, így hétvégén is dolgozni ment. Én kitakarítottam, megcsináltam előre a házi feladataim egy részét, és további jókedvtől csöpögő e-maileket írtam anyámnak. Szombaton elmentem ugyan a könyvtárba, de nagyon szegényes volt a készletük, ezért nem is vettem a fáradságot, hogy kiváltsam az olvasójegyemet. Rövidesen úgyis bemegyek majd Olympiába vagy Seattle-be, és keresek egy jó könyvesboltot. Lustán eltöprengtem rajta, vajon hány kilométer lehet már a kocsimban... Egészen beleborzongtam.
Az eső egész hétvégén csak halkan szemerkélt, úgyhogy jól aludtam.
Hétfőn reggel egy csomóan jó ismerősként üdvözöltek a parkolóban. Nem emlékeztem ugyan a nevükre, de mosolyogva visszaintegettem mindenkinek. Aznap reggel hidegebb volt, de szerencsére nem esett. Angolórán Mike szokása szerint mellém ült. Tesztet írtunk az Üvöltő szelekből.Csak be kellett ikszelni a válaszokat, nagyon könnyű volt.
Mindent összevéve, sose hittem volna, hogy ilyen kellemesen fogom érezni itt magam egy hét után. Vagy bármikor.
Amikor kiléptünk az osztályból, a levegő teli volt apró, örvénylő fehér valamikkel. Hallottam, hogy a többiek izgatottan kiáltoznak egymásnak. A csípős szél az arcomba csípett.
−Juhé! −kiáltotta Mike. −Havazik!
Néztem, ahogy az apró, fehér szöszök összefüggő fehér lepellé állnak össze a járdán, és szeszélyesen elkeringőznek előttem.
−Phű... Hó... Szóval a jó napomnak befellegzett! Mike csodálkozva nézett rám.
−Nem szereted a havat?
−Nem én! A hó csak annyit jelent, hogy túl hideg van ahhoz, hogy eső essen... Ráadásul eddig azt hittem, hogy a hó pelyhekben hull. Tudod, mindegyik más és más, meg ilyesmi. Ezek meg itt pont úgy néznek ki, mint a fültisztító pálcikák vége.
−Hát még sose láttál havat? −hitetlenkedett Mike.
−Már hogyne láttam volna! − bizonygattam. − A tévében!
Mike nevetett. Ebben a pillanatban egy jókora hógolyó tarkón talált. Mindketten megfordultunk, hogy lássuk, ki volt a tettes. Én Ericre gyanakodtam, aki velünk ellenkező irányba tartott −és nem arra, amerre a következő órája volt. Mike szemlátomást ugyanígy vélekedett. Lehajolt, és kezdett összekapargatni egy kupacnyit a fehér pépből.
−Akkor ebédnél találkozunk, rendben? − intettem és megszaporáztam a lépteim. −Ahol az emberek nedves dolgokat hajigálnak egymáshoz, ott nekem nincs keresnivalóm.
Mike bólintott, és közben le nem vette a szemét Eric távolodó alakjáról.
Egész délelőtt mindenkit a hó izgatott: nyilván, aznap havazott először. Én ki se nyitottam a számat. Igaz, ami igaz, a hó valamivel szárazabb, mint az eső − egészen addig, amíg el nem olvad az ember zoknijában.
Miközben Jessicával átballagtunk spanyol után a menzára, egy pillanatra sem bírtam megfeledkezni a veszélyről. Hideg, puha golyóbisok röpdöstek mindenfelé. Egy dossziét tartottam a kezemben, hogy szükség esetén pajzsnak használjam. Jessica szerint muris voltam, de leolvashatott valamit az arcomról, ami visszatartotta attól, hogy ő maga vágjon hozzám egy hógolyót.
Az ebédlőnél Mike utolért minket. Nevetett, égnek álló tincsei közt hómorzsák olvadoztak. Amíg sorban álltunk a tálcánkkal, élénken csevegtek Jessicával a hócsatáról. Puszta megszokásból a sarokasztal felé pillantottam, és földbe gyökerezett a lábam. Az asztalnál öten ültek.
Jessica megrángatta a karomat.
−Héhahó, Bella! Ébresztő! Mit kérsz?
Lesütöttem a szemem: a fülem égett. Semmi okom rá, hogy zavarban legyek, intettem magamat, semmi rosszat nem követtem el.
−Mi baja Bellának? −kérdezte Mike Jessicát.
−Semmi −feleltem. −Ma csak egy ásványvizet iszom! −Kiálltam a sorból.
−Nem vagy éhes? − kérdezte Jessica.
−Valami nincs rendben a gyomrommal − motyogtam még mindig a földre szegezett szemmel.
Megvártam, amíg megkapják az ebédet, aztán követtem őket az egyik asztalhoz, de közben változadanul a saját lábamat bámultam.
Lassan szürcsölgettem a vizemet, a gyomrom háborgott. Mike kétszer is megkérdezte, roppant aggódva, hogy érzem magamat.
Mondtam semmi bajom, de közben azon töprengtem, mi lenne, ha végigjátszanám a műsort, és a következő órát az iskolaorvos rendelőjében töltenem.
Nevetséges. Csak nem fogok megfutamodni?
Előbb még vetek egy pillantást a Cullen-család asztala felé, határoztam el. Ha most is olyan gyűlölködve mered rám, akkor, amilyen gyáva vagyok, kihagyom a biológiát.
Lehajtottam a fejemet, és a szempilláim mögül odalestem. Egyikük sem nézett felénk. Egy kicsit feljebb emeltem a fejemet.
Vidáman nevetgéltek. Edward, Jasper és Emmett haját teljesen eláztatta az olvadó hó. Alice és Rosalie megpróbáltak elhajolni Emmett elől, aki a csöpögő hajáról rájuk rázta a vizet. Ők is élvezték a hóesést, mint mindenki más − csak őket mintha mozivásznon látnád, valami vidám jelenetben.
De a viccelődéstől meg a nevetgéléstől eltekintve is valahogy mások voltak, mint általában, bár nem tudtam volna megmondani, pontosan miben állt ez a különbség. Alaposan szemügyre vettem Edwardot. Úgy láttam, most nem olyan sápadt, mint máskor − talán kipirult a hócsatában −, és a szeme alatti karikák is halványultak. Önfeledten tátottam a szám, hátha rájövök, mi változott meg rajta.
−Bella, mit bámulsz annyira? −Töprengésemből Jessica riasztott fel.
Ebben a pillanatban Edward Cullen felénk pillantott, és a szemünk találkozott.
Lesunytam a fejemet, a hajam előrehullott az arcomba. De abban a másodpercben, amíg a pillantásunk összekapcsolódott, tisztán érzékeltem, hogy korántsem olyan keményen és barátságtalanul méreget, mint legutóbb. Kíváncsinak látszott, és valahogy elégedetlennek.
− Edward Cullen téged bámul! −vihorászott halkan Jessica.
− De nem néz nagyon mérgesen, ugye? − csúszott ki a számon.
− Nem —Jessica értetlenül grimaszolt. A kérdésem szemlátomást egészen összezavarta. − Miért nézne mérgesen?
−Azt hiszem, nem igazán kedvel −vallottam be. A gyomrom még mindig kavargott. A karomra hajtottam a fejem.
− A Cullenek senkit sem kedvelnek valami nagyon... Úgy értem, senkivel sem törődnek annyira, hogy egyáltalán eldöntsék, bírják-e vagy sem. De Edward Cullen még mindig téged bámul!
− Ne nézz oda! −sziszegtem Jessicának.
Jessica kuncogott, de leszállt Edwardról. Föllestem, hogy csakugyan abbahagyta-e a bámészkodást, mert ha nem, hát én kitekerem a nyakát!
Ekkor Mike lépett oda hozzánk −közölte, hogy hatalmas hócsatát tervez a parkolóban iskola után, és szeretné, ha mi is csatlakoznánk a csapatához. Jessica lelkesen beleegyezett. Úgy nézett Mike-ra, hogy szemernyi kétséget sem hagyott afelől: ez a srác nem tud olyasmit javasolni, amibe ő boldogan bele ne egyezne. Én nem szóltam egy szót sem. Úgy fest, a tornateremben kell bujkálnom, amíg a parkoló kiürül...
Az ebédidő hátralévő részében gondosan ügyeltem, hogy egy pillanatra se emeljem fel a szememet az asztallapról. Úgy határoztam, betartom az önmagammal kötött megállapodást. Mivel Edward Cullen nem dühösen nézett, nem hagyom ki a biológiaórát. Tovább >>
AJÁNLOM AZ OLDALT
