Álmomban nagyon sötét volt, s ami kevéske, tompa fény mégiscsak derengett, az mintha Edward bőréből sugárzott volna. Az arcát nem láttam, csak a hátát, egyre távolodott, és engem otthagyott a sötétségben. Akármilyen gyorsan rohantam, nem bírtam utolérni; akármilyen hangosan kiáltoztam utána, nem fordult meg. A szorongás fölvert az éjszaka közepén, és utána nagyon hosszú ideig nem bírtam újra elaludni −vagy legalábbis nekem nagyon hosszúnak tűnt ez az idő. Ettől kezdve minden éjjel megjelent az álmaimban, de mindig csak a perifériáján, soha nem került elérhető közelségbe.
A balesetemet követő hónap feszült volt, nyugtalan. Eleinte elég kínos is, mert nagy elkeseredésemre a figyelem középpontjába kerültem. Tyler Crowley lehetetlenül viselkedett, állandóan a sarkamban járt, mert az volt a rögeszméje, hogy valahogy jóvá kell tennie, amit elkövetett ellenem. Megpróbáltam meggyőzni, hogy én csak egy dolgot szeretnék, de azt nagyon: felejtsük el minél hamarabb ezt az egészet − pláne, mivel semmi bajom nem esett −, de hiába beszéltem neki. A szünetekben mindenhová követett, és ebédnél mindig odaült a mostanra már amúgy is zsúfolt asztalunkhoz. Mike és Eric undokabbak voltak hozzá, mint egymáshoz, és én aggódni kezdtem, hogy újabb nem kívánatos imádóra tettem szert.
Edwarddal viszont szemlátomást senki nem törődött, pedig én újra és újra elmondtam mindenkinek, hogy ő volt a nap hőse, hogyan rántott félre a saját testi épségét kockáztatva. De Jessica, Mike, Eric és mindenki más ilyenkor mindig megjegyezték, hogy Edwardot egyáltalán nem látták a közelemben, amíg a furgont odébb nem vontatták.
Eleget rágódtam magamban, vajon miért nem tűnt fel senkinek, hogy egyik pillanatban még jó messze állt tőlem, a saját kocsijánál, a következőben pedig mellettem termett és megmentette az életemet. Bosszúsan állapítottam meg, hogy nyilván azért, mert senki mást nem foglalkoztat úgy Edward, mint engem. Én lesem állandóan, hogy ott van-e a közelben. Hát ez igazán szánalmas...
Edwardot sose vették körbe a kíváncsiskodók, hogy az ő szájából hallják a történetet. Őt ugyanúgy elkerülték, mint eddig. Az ebédlőben a Cullen-és a Hale-testvérek ugyanannál az asztalnál ültek az érintetlen étel fölött, mint mindig, és kizárólag egymással beszélgettek. Egyikük sem nézett többet felém, legkevésbé Edward.
Amikor mellettem ült az órán, elhúzódott tőlem jó messzire, és úgy tett, mintha észre se venne. Csak időnként, amikor a keze hirtelen ökölbe szorult − a bőr megfeszült a csontokon, és még jobban kifehéredett −, olyankor töprengtem el rajta, hátha csal a látszat, és mégiscsak tudatában van, hogy ott vagyok.
Szemlátomást azt kívánja, bárcsak hagyta volna, hogy Tyler elüssön − mi más következtetésre juthattam?
Szerettem volna beszélni vele, és egy nappal a baleset után meg is próbáltam. A traumatológián zajlott szóváltásunk mindkettőnket feldühített. Én még mindig haragudtam rá, amiért nem bízik bennem annyira, hogy elárulja az igazságot, holott én a magam részéről szilárdan tartottam magamat az alku rám eső részéhez. De végső soron mégiscsak megmentette az életemet, akárhogyan is csinálta... És így másnapra a mérgem lecsillapodott, és megilletődött hála lett belőle.
Edward már a helyén ült, mikor megérkeztem a biológia-terembe. Leültem, és vártam, hogy felém forduljon, de ő semmi jelét nem adta, hogy észrevett volna.
− Szia, Edward! − üdvözöltem kedvesen, hogy megnyugtassam, ezúttal nem fogom a kérdéseimmel zaklatni.
Hajszálnyira felém fordította a fejét, de nem nézett a szemembe, biccentett, aztán újra másfele nézett.
És ez volt az utolsó alkalom, hogy egyáltalán tudomást vett a létezésemről, noha nap mint nap ott ült mellettem, karnyújtásnyira. Néha képtelen voltam ellenállni a kísértésnek −de csak messziről figyeltem, a menzán vagy a parkolóban. Aranyszínű szeme napról napra érzékelhetően egyre sötétebb lett. De az osztályban igyekeztem én is ugyanúgy keresztülnézni őrajta, mint ő énrajtam. Viszont nyomorultul éreztem magam. És az álmaim folytatódtak.
Bár szemérmetlenül hazudoztam, az e-mailjeimből Renée kihámozta, milyen lehangolt vagyok, és néhányszor fölhívott. Megpróbáltam meggyőzni, hogy csak az örökös eső van rám ilyen hatással.
Azért akadt egy ember, aki örült neki, hogy ilyen feltűnően fagyos a viszony köztem és a padtársam között: Mike. Láthatóan attól tartott, hogy Edward merész mentőakciója mély benyomást tesz rám, és megkönnyebbült, amikor éppen az ellenkezőjét tapasztalta. Ettől igen magabiztos lett, rendszeresen odatelepedett az asztalom szélére fecsegni biológia előtt, és ugyanúgy levegőnek nézte Edwardot, mint ő minket.
Az ominózus fagyos nap után a hó elolvadt, és nem is esett többet. Mike csalódott volt, mert elmaradt a tervezett nagy hócsata, annak viszont örült, hogy így rövidesen sort keríthetünk a tengerparti kirándulásra. De az eső egyfolytában szakadt, a hetek pedig teltek.
Jessicától értesültem egy közelgő, másik nagy eseményről − március első keddjén fölhívott, hogy megkérdezze, nem bánom-e, ha Mike-ot hívja a két hét múlva esedékes tavaszi bálra. Ez afféle hölgyválasz-buli, azaz a lányok hívják meg bálozni a fiúkat.
−Biztos, hogy nem bánod? Nem te akartad felkérni? − kérdezgette, hiába bizonygattam, hogy egy csöppet sem bánom.
−Nem, Jess, én nem megyek el a bálra! −nyugtattam meg. Ha van valami, ami egészen biztosan meghaladja a képességeimet, hát az a tánc.
−Pedig biztos jó buli lesz! −győzködött Jessica, de nem túl lelkesen. Ügy sejtettem, a társaságomnál Jessica többre tartja az én megmagyarázhatatlan népszerűségemet.
−Érezd jól magad Mike-kal! −biztattam.
Másnap kissé meglepődtem, mert Jessica egyáltalán nem viselkedett olyan barátságosan. Némán jött mellettem matekról spanyolórára, és nem mertem megkérdezni tőle, hogy mi baja. Ha Mike kikosarazta, nyilván én vagyok az utolsó ember, akinek ezt bevallaná...
A gyanúm megerősödött, amikor láttam, hogy ebédnél Jessica a lehető legmesszebbre ül Mike-tól, és élénken társalog Erickel. Mike viszont szokatlanul hallgatag volt.
Feltűnően csendesen kísért a következő órára: zavart arckifejezése sem ígért sok jót. De csak akkor tért a tárgyra, amikor én már leültem a helyemre, ő pedig fölkuporodott a pad szélére. Mint mindig, most is szinte bizsergett a bőröm a tudattól, hogy Edward ott ül mellettem, olyan közel, hogy akár megérinthetném, és mégis olyan távol, mintha csak a képzeletemben élne.
−Szóval −kezdte Mike a padlót fixírozva −, Jessica meghívott a tavaszi bálra.
−Hát ez nagyszerű! − lelkesedtem, ahogyan csak tellett tőlem. −Biztosan nagyon jól fogod érezni magad Jessicával!
−Hát... − Szemlátomást megzavarta a vidámságom, és egy csöppet sem örült neki. −Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkodnom kell.
−Hogy jutott eszedbe ilyesmi? −förmedtem rá, noha valójában nagy kő esett le a szívemről, hogy Mike nem mondott kifejezetten nemet Jessicának.
Mike elvörösödött, és megint a padlót tanulmányozta. Egészen megsajnáltam.
−Arra gondoltam, hogy talán... szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem.
Egy pillanatig haboztam, elöntött a bűntudat. De láttam a szemem sarkából, hogy Edward feje reflexszerűen felém rezzen.
−Mike, azt hiszem, igent kellene mondanod Jessicának!
−Te talán már meghívtál valakit? −Vajon Edward észrevette-e azt a gyors, gyanakvó pillantást, amelyet Mike vetett rá?
−Nem nem −nyugtattam meg Mike-ot. −Én egyáltalán nem megyek el a bálra.
−Miért nem? −kérdezte Mike.
Nem volt kedvem ecsetelni, miféle katasztrófahelyzet áll elő, ha én táncra perdülök, úgyhogy gyorsan új tervet agyaltam ki.
−Azon a szombaton Seattle-ben leszek − hadováltam. Valamikor úgyis be akartam menni a városba, és most hirtelen ez tűnt a legmegfelelőbb időpontnak.
−Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?
−Sajnálom, de nem −feleltem. − Úgyhogy ne várakoztasd tovább Jessie-t! Udvariatlanság lenne!
−Aha, igazad van! − motyogta, majd megfordult, és leverten a helyére kullogott. Lehunytam a szemem, és a halántékomhoz szorítottam az ujjamat, mintha így akarnám kiszorítani a fejemből a bűntudatot és a szánalmat. Mr. Banner belekezdett a mondókájába. Fölsóhajtottam és kinyitottam a szememet.
Edward bámult rám kíváncsian, és az ismerős-ingerült csalódottság most még tisztábban sugárzott sötét szeméből, mint máskor.
Meglepődtem, de álltam a tekintetét, arra számítva, hogy gyorsan elfordul. Esze ágában sem volt. Arról, hogy én adjam fel a szempárbajt, szó sem lehetett. A kezem reszketni kezdett.
−Mr. Cullen? −szólította meg a tanár, választ várva egy kérdésre, amit én nem is hallottam.
−A Krebs-ciklus −vetette oda Edward, miközben szemlátomást kelletlenül Mr. Bannerhez fordult.
Amint tekintete elengedte az enyémet, lesütöttem a szemem, a könyvembe mélyedtem, és megpróbáltam összeszedni magam. Amilyen gyáva vagyok, megint a hajam mögé rejtettem az arcomat. El se akartam hinni, milyen fantasztikusan erős érzelmek viharzottak keresztül rajtam − csak azért, mert Edward egyáltalán rám nézett, úgy hat hét óta először. Nem hagyhatom, hogy ekkora hatással legyen rám. Ez már nem is csak szánalmas, inkább beteges!
Az óra hátralévő részében igyekeztem levegőnek nézni, és mert ez teljességgel lehetetlen volt, megpróbáltam legalább úgy tenni. Amikor végre kicsengettek, hátat fordítottam neki, és lassan összeszedegettem a holmimat, arra számítva, hogy mint mindig, most is pillanatokon belül eltűnik a teremből.
−Bella! −A hangja akkor sem csenghetett volna ismerősebbnek, ha születésemtől fogva hallom, nemcsak néhány rövid hete.
Lassan, kelletlenül megfordultam. Tudtam, mit fogok érezni, amikor belenézek tökéletes arcába, és nem akartam ezt érezni. Gyanakvón méregettem: az ő arckifejezéséből semmit nem tudtam kiolvasni. Szólni egy szót sem szólt.
−Micsoda? Csak nem állsz megint szóba velem? − kérdeztem végül, szándékom ellenére meglehetősen durcás hangon.
Az ajka megrándult, mintha egy mosolyt igyekezne elfojtani.
−Nem, nem igazán − ismerte be.
Lehunytam a szemem, és lassan, az orromon át vettem a levegőt, és közben azon kaptam magam, hogy a fogamat csikorgatom. Edward némán várt.
−Hát akkor mit akarsz, Edward? −kérdeztem csukott szemmel: így könnyebben tudtam összefüggően beszélni.
−Sajnálom! − Őszintének tűnt. −Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el!
Kinyitottam a szemem. Edward arca nagyon komoly volt.
−Nem értem, miről beszélsz! − mondtam óvatosan.
—Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással −magyarázkodott. −Bízz bennem!
Összeszűkült a szemem. Ezt mintha már hallottam volna...
− Kár, hogy ez nem előbb jutott eszedbe! − sziszegtem a fogam közt. −Akkor most nem lenne mit megbánnod!
− Megbánnom? − Szemlátomást váratlanul érte a szó is, a hangsúlyom is. −Mit kéne megbánnom?
− Azt, hogy nem hagytad, hogy az a hülye kocsi kivasaljon! Edward ledöbbent.
Amikor végül megszólalt, elég paprikás volt a hangja.
−Te tényleg azt hiszed, megbántam, hogy megmentettem az életedet?
−Tudom, hogy megbántad! − csattantam fel.
−Nem tudsz te semmit! −Tényleg pokolian dühös volt. Félrekaptam a fejemet, az ajkamba haraptam, nehogy ordítva olyasmit vágjak a fejéhez, amit aztán megbánok. Összeszedtem a könyveimet, felálltam. Úgy terveztem, hatásosan, méltóságteljesen vonulok ki, de természetesen a küszöbön megbotlottam, és minden kirepült a kezemből. Egy pillanatig csak álltam, és arra gondoltam, hagyom a francba az egészet. Aztán felsóhajtottam, és mégiscsak lehajoltam. De ekkorra Edward már ott volt mellettem, sőt, már össze is szedte takaros kupacba a könyveimet. Rezzenéstelen arccal átnyújtotta a pakkot.
− Köszönöm! − mondtam fagyosan.
−Szívesen −felelte résnyire szűkült szemmel.
Gyorsan fölegyenesedtem, és vissza se nézve elhúztam a tornaterem felé.
A testnevelés óra nagyon durvára sikeredett. Áttértünk a kosárlabdára. A labdát ugyan soha senki nem passzolta oda nekem, szóval eddig rendben is lett volna a dolog, csakhogy örökösen elestem. Időnként másokat is magammal rántottam. Ma még a szokásosnál is rosszabbul sült el minden, annyira tele volt a fejem Edwarddal. Megpróbáltam a lábamra koncentrálni, de valahányszor ő visszalopakodott a gondolataim közé, azonnal kibillentett az egyensúlyomból.
Mint rendesen, most is föllélegeztem a tornaóra végén. Majdhogynem rohantam a kocsimhoz: egy csomó ember volt, akivel nem akartam találkozni. A járgányom csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett a balesetben. Ki kellett cserélnem a hátsó jelzőlámpákat, és ha korábban rendesen átfestettem volna a járgányt, akkor most egy-két helyen ki kéne igazítanom a festést. Tyler szülei viszont csak alkatrésznek tudták eladni a furgonjukat.
Kis híján szívgörcsöt kaptam, amikor befordultam a sarkon, és észrevettem, hogy egy magas, sötét alak támaszkodik a furgonom oldalának. Aztán rájöttem, hogy csak Eric az.
− Szia, Eric! − üdvözöltem a kocsihoz érve.
− Szia, Bella!
− Mi újság? − kérdeztem, miközben a zárral babráltam. Volt valami kellemetlen él a hangjában, de én nem törődtem vele, úgyhogy a következő szavai úgy értek, mint derült égből a villámcsapás.
− Khm, csak azon gondolkodom... volna-e kedved velem jönni a tavaszi bálra? − Az utolsó szónál elcsuklott a hangja.
− Azt hittem, hölgyválasz van −csúszott ki a számon. Nem volt túldiplomatikus megjegyzés.
− Hát, igen − ismerte be szégyenlősen.
Sikerült összeszednem magam, és megpróbáltam melegen rámosolyogni.
− Köszönöm, hogy megkérdezted, de aznap Seattle-be megyek.
− Oh − mondta. −Hát akkor, talán majd legközelebb...
− Persze! − helyeseltem, aztán az ajkamba haraptam. Reméltem, hogy nem veszi készpénznek.
Elbaktatott az iskola felé. Halk nevetést hallottam.
AJÁNLOM AZ OLDALT
