5. VÉRCSOPORT

Kábán, szédelegtem be az osztályba. Még azt sem vettem észre, hogy az angolóra már megkezdődött.

−  Köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, Miss Swan! −  mondta Mr. Mason pikírten.

Elpirultam, és a helyemre siettem.

Csak az óra végén ébredtem rá, hogy Mike nem ült mellettem a szokott helyén. Belém nyilallt a bűntudat. De az óra végén ő is, Eric is az ajtóban várt rám, ahogy szoktak, s ebből arra következtettem, hogy mégsem követtem el megbocsáthatatlan bűnt. Miközben a menza felé igyekeztünk, Mike egyre jobb formába lendült: lelkesen magyarázta, hogy az időjárás-jelentés jó időt jósolt erre a hétvégére. Az eső átmenetileg kisebb szünetet tart, és így talán végre sort keríthetünk a tengerparti kirándulásra. Megpróbáltam úgy tenni, mintha örülnék, hogy kissé kárpótoljam a tegnapi csalódásért. Nem ment könnyen: ha esik, ha nem, legfeljebb tíz-egynéhány fok lesz, az is csak akkor, ha szerencsénk van...

A délelőtt további részében csak ködösen érzékeltem a külvilágot. El se tudtam hinni, hogy Edward tényleg azt mondta, amit mondott, és tényleg úgy nézett rám, nemcsak képzeltem az egészet. Talán csak vágyálom, érzéki csalódás. Ez sokkal valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy én csakugyan érdeklem Edwardot.

Így aztán türelmetlenül, de szorongva mentem Jessicával a menzára. Látni akartam Edwardot. Melyik énje kerekedett felül? A hideg és közönyös, amilyennek az elmúlt néhány hétben megismertem? Vagy valami csoda folytán csakugyan elhangzott mindaz ma délelőtt, amit hallani véltem? Jessica egyfolytában a báli terveiről locsogott − Lauren és Angela tényleg meghívták a másik két fiút, és úgy tervezték, mindnyájan együtt mennek −, és észre se vette, hogy egyáltalán nem figyelek rá.

Egyenesen arra a bizonyos asztalra néztem, és nyomban hatalmas csalódás ért. A másik négy ott volt, de Edward nem. Hazament? Sajgó szívvel álltam be a még mindig csacsogó Jessica mögé a sorba. Elment az étvágyam −  nem is kértem semmit, csak egy üveg limonádét. Mindössze arra vágytam, hogy leülhessek egy kicsit duzzogni.

−  Edward Cullen megint téged bámul! −  hallottam Jessica hangját. Az említett név porrá zúzta szórakozottságom falát. −  Kíváncsi vagyok, ma miért ül egyedül...

Fölkaptam a fejemet. Követtem Jessica pillantását. Edward csibészesen vigyorogva bámult rám egy üres asztal mellől − jó messze attol, ahol általában ülni szokott. Mutatóujjával hívogatóan intett, s amikor hitedenkedve meredtem rá, rám kacsintott.

−  Ez neked szól? −  Jessica úgy meghökkent, hogy az már szinte sértő volt.

−  Talán nem tudta megcsinálni a biológia háziját −  mormoltam, hogy mégis mondjak valamit. −  Ühm, azt hiszem, jobb lesz, ha megkérdem, mit akar.

A hátamban éreztem Jessica tekintetét, miközben átvágtam az ebédlőn.

Edward asztalánál tétován megálltam az övével szemközti szék mögött.

−  Nem ülnél ma át hozzám? −  kérdezte mosolyogva. Gépiesen leültem, és közben gyanakodva figyeltem. Még mindig mosolygott. Hihetetlen, hogy valaki, aki ilyen gyönyörű, hús-vér ember legyen. Attól féltem, mindjárt eltűnik egy füstfelhőben, én pedig felébredek.

Úgy láttam, arra vár, hogy mondjak valamit.

−  Igazán nem mindennapi ajánlat − végül ennyit sikerült kinyögnöm.

−  Hát... −  Elhallgatott egy pillanatra, aztán a következő szavakat egy szuszra hadarta el. − Úgy döntöttem, ha már úgyis pokolra jutok, legalább legyen miért!

Vártam egy kicsit, hátha mond még valamit, mert ebből egy kukkot sem értettem. Teltek a másodpercek.

−  Tudod, fogalmam sincs, miről beszélsz! − mutattam rá végül.

−  Tudom. −  Újra elmosolyodott, aztán másra terelte a szót. − Azt hiszem, a barátaid haragszanak rám, amiért elraboltalak!

−  Túlélik −  feleltem, de azért éreztem a hátamba fúródó pillantásokat.

−  És lehet, hogy nem is adlak vissza − a szeme gonoszul megvillant. Nagyot nyeltem.

−  Mintha aggódnál! − nevetett.

−  Nem − feleltem, de nevetséges módon elcsuklott a hangom. − Csak meglepődtem... tulajdonképpen minek köszönhetem ezt az egészet?

−  Már mondtam... Belefáradtam, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled. Úgyhogy föladtam. − Még mindig mosolygott, de okkersárga szeme komoly volt.

−  Föladtad? − ismételtem összezavarodva.

−  Igen. Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni. Most egyszerűen azt teszem, amihez kedvem van, és utánam az özönvíz! −  A mosolya elhalványodott, miközben beszélt, és a hangja megkeményedett.

−  Bocs, de lemaradtam...

Újra megjelent az arcán az a lélegzetelállító, csibész mosoly.

−  Mindig túl sokat mondok, amikor veled beszélek. Ez is része a problémának.

−  Emiatt kár aggódnod, egy kukkot sem értek belőle − mondtam fanyarul.

−  Erre számítok is.

−  Szóval tisztázzuk, most akkor barátok vagyunk vagy...?

−  Barátok... − hangja kétkedő, naná.

−  Vagy nem −  morogtam. Elvigyorodott.

−  Hát, éppenséggel megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok megfelelő barát a számodra! −  Mosolygott, de azért ereztem, hogy a figyelmeztetés komoly.

− Ezt már sokszor elmondtad. − Igyekeztem közömbös hangot Megütni és nem venni tudomást a gyomrom remegéséről.

− Igen, mert nem hallgatsz rám. Még mindig nem hiszel nekem, pedig ha lenne eszed, elkerülnél.

−  Azt hiszem, már elég világosan értésemre adtad, mi a véleményed a szellemi képességeimről! − puffogtam.

Edward bocsánatkérően mosolygott.

−  Nos, ameddig nem... szóval nem jön meg az eszem, megpróbálunk barátok lenni? −  kíséreltem meg összefoglalni zavarba ejtő beszélgetésünk lényegét.

−  Hát, ez így elég jól hangzik.

A limonádés üveget szorongató kezemet tanulmányoztam, mert fogalmam sem volt, hogy most mit csináljak.

−  Mire gondolsz? − kérdezte kíváncsian.

Fölnéztem a sötétarany szempárba, összezavarodtam, és mint rendesen, kikottyantottam az igazságot.

−  Megpróbálok rájönni, hogy mi vagy te igazából. Összeszorította az állkapcsát, de némi erőfeszítéssel sikerült tovább mosolyognia.

−  És mire jutottál? − kérdezte foghegyről.

−  Hát nem sokra −  ismertem be. Felnevetett.

−  És mire tippelsz?

Elpirultam. Az elmúlt hónap során Pókember és Batman között ingadoztam. Ezt aztán végképp nem vallhatom be.

−  Hát nem mondod meg? −  kérdezte félrebillentett fejjel és döbbenetesen csábító mosollyal.

Megráztam a fejemet.

−  Nem lehet. Szégyellem.

−  Hát ez igazán bosszantó, tudod? −  panaszkodott.

−  Nem, nem tudom! −  vágtam közbe dühösen. − El sem tudom képzelni, miért lenne bosszantó, ha valaki nem akarja megmondani neked, mire gondol... Pláne azok után, hogy az illető állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket kap, amelyek mintha direkt arra lennének kitalálva, hogy ne tudjon aludni miattuk, és egész éjszaka azon agyaljon, hogy vajon mit is jelentenek... Ugyan már, mi lehet ebben bosszantó?

Kedves kis grimasszal felelt.

−  Vagy az −  folytattam, szabad folyást engedve minden felgyülemlett mérgemnek −, ha a szóban forgó alak egész sor képtelen dolgot művel. Például egyik nap megmenti az életedet, totálisan képtelen körülmények között, aztán másnap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit nem hajlandó megmagyarázni, pedig megígérte! Mindebben, ugye, nincs semmi bosszantó?

−  Te aztán könnyen fölkapod a vizet, igaz?

−  Nem, csak nem szeretem a kettős mércét! Mosolytalanul meredtünk egymásra. Átnézett a vállam fölött, aztán elvigyorodott.

−  Most mi van?

−  A barátod azt hiszi, hogy zaklatlak, és most azt latolgatja, közbe merjen-e avatkozni.

−  Nem tudom, kiről beszélsz − mondtam fagyosan. − De különben is biztosan tévedsz.

−  Nem tévedek. Mondtam már, hogy a legtöbb emberen könnyű átlátni.

−  Kivéve persze engem.

−  Igen, kivéve téged. −  Hirtelen megváltozott a hangulata, töprengve nézett rám. −  Kíváncsi lennék, vajon miért...

Olyan átható tekintettel fürkészte az arcomat, hogy el kellett fordítanom a fejemet. Megpróbáltam inkább arra összepontosítani, hogy baj nélkül lecsavarjam a limonádés üveg kupakját. Ittam egy kortyot, és az asztalt bámultam, de nem láttam semmit.

−  Nem vagy éhes? − kérdezte szórakozottan.

−  Nem. −  Nem volt kedvem közölni vele, hogy így is kismillió lepke verdes a gyomromban. −  Na és te? −  böktem az üres asztalra.

−   Nem, én sem vagyok éhes! −  Nem tudtam mire vélni, hogy magában mintha valami viccen mulatna, amit csak ő ért.

−  Megkérhetlek valamire? −  kérdeztem pillanatnyi habozás után. Hirtelen éber lett az arca.

−  Az attól függ, mit szeretnél.

−  Nem nagy dolog −  nyugtattam meg. Várta, gyanakodva, de kíváncsian.

−  Csak annyit... Ha majd legközelebb megint úgy döntesz, hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam, volnál szíves előre figyelmeztetni?! Csak hogy fel legyek rá készülve! − A limonádés üveg nyakán köröztem a mutatóujjammal.

−  Ez jogos kívánság. − Amikor fölnéztem, láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.

−  Kösz.

−  Akkor cserébe te is válaszolsz egy kérdésemre?

−  De csak egyre.

−  Mire tippeltél? Legalább az egyiket áruld el! Hajjaj.

−  Nem, azt nem!

−  Megígérted, hogy egy kérdésre válaszolsz, és nem szabtál feltételeket −  emlékeztetett.

−  Te is megszegted az ígéretedet − vágtam vissza.

−  Csak egyetlen tippet... ígérem, nem nevetlek ki!

−  Dehogyisnem! −  Ebben egészen biztos voltam. Leeresztette a szemhéját és aztán kilesett rám a hosszú, fekete pilláin keresztül, aranysárga szeme szinte perzselt.

− Kérlek! − lehelte, és felém hajolt.

Az agyamból hirtelen minden gondolat eltűnt. Szent ég, ezt meg hogy csinálta?

− Ehm, mi van? − szédelegtem.

− Kérlek, áruld el! Csak egyeden icipici tippet mondj! − A tekintete még mindig az arcomon égett.

− Eh, na jó, hát például megmart egy radioaktív pók... −  Lehet, hogy hipnotizálni is tud? Vagy csak én vagyok reménytelenül befolyásolható?

− Ez nem valami eredeti! −  csúfolódott.

− Sajnálom, ennyi telt tőlem! −  felhúztam az orrom.

− Még csak a közelében sem jársz! − ugratott.

− Semmi pók?

− Semmi.

− És semmi radioaktivitás?

− Semmi.

− Puff neki! −  sóhajtottam.

− Sőt kriptonittal sem lehet ártani nekem − kuncogott.

− Azt ígérted, nem nevetsz ki, nem emlékszel? Megpróbált komoly képet vágni.

− Előbb-utóbb úgyis rájövök! −  figyelmeztettem. − Jobban örülnék, ha meg se próbálnád! −  újra elkomolyodott. − Mert...?

− Mi van, ha nem szuperhős vagyok? Mi van akkor, ha én vagyok a rossz fiú? −  Incselkedett, de a szeme nem mosolygott.

−  Oh! − hirtelen mintha kezdett volna összeállni a kép. − Értem.

− Tényleg? − Elkomorodott, mintha attól félne, hogy túl sokat árult el.

−  Veszélyes vagy? − találgattam, és a szívem hevesebben kezdett verni, mert ösztönösen ráhibáztam az igazságra. Edward csakugyan veszedelmes. Ezt próbálta elejétől kezdve a tudtomra adni.

Pillantása megfejthetetlen érzelemmel telt meg.

−  De nem gonosz − suttogtam a fejemet rázva. −  Nem, azt nem tudom elhinni, hogy gonosz lennél.

−  Tévedsz! −  mondta olyan halkan, hogy alig értettem. Elcsórta a limonádés üveg kupakját, és ide-oda görgette az ujjai között. Azon töprengtem, vajon miért nem félek tőle. Komolyan gondolta, amit mondott −  efelől nem volt semmi kétségem. De én mindössze enyhe szorongást éreztem, és legfőképpen elragadtatott izgalmat. De hát mindig is ezt éreztem, ha a közelében voltam.

Sokáig hallgattunk: végül arra riadtunk fel, hogy a menza már csaknem teljesen kiürült. Talpra szökkentem.

−  Elkésünk!

−  Én ma nem megyek órára −  mondta, és olyan gyorsan pörgette a kupakot, hogy csak egy csíkot láttam belőle.

−  Miért nem?

−Jót tesz az egészségnek, ha néha iskolát kerül az ember! −  Mosolygott, de még mindig gondterhelt volt.

−  Hát én megyek! −  mondtam. Gyáva kukac vagyok, nem mertem megkockáztatni, hogy lógáson érnek.

Edward még mindig a rögtönzött játékszerrel babrált.

−  Hát akkor majd később találkozunk...

Haboztam, mentem is, maradtam is volna, aztán megszólalt a csengő, én pedig az ajtó felé lódultam −  a küszöbről még visszanéztem, de Edward tényleg nem moccant.

Miközben az osztályterem felé rohantam, agyam gyorsabban pörgött, mint Edward ujjai közt a limonádés üveg kupakja. Néhány talány megoldódni látszott, de megannyi új keletkezett... De legalább az eső elállt.

Szerencsémre Mr. Banner még nem volt benn az osztályban, amikor odaértem. Gyorsan letelepedtem a helyemre, miközben Mike is, Angela is engem bámult. Mike durcás képet vágott, Angela meglepettnek és kissé rémültnek tűnt.

Aztán bejött Mr. Banner és csendre intette az osztályt. A karjában három kartondobozt egyensúlyozott. Lerakta őket Mike elé, és megkérte, hogy a tartalmukat ossza szét a többiek között.

−   Oké, emberek, most szépen mindenki vesz ezekből a dobozokból! − mondta, közben előhúzott egy pár gumikesztyűt a köpenyzsebéből, és fölvette. A kesztyű szára vészjóslóan éles hangon csattant a csuklóján. −  Az elsőben van az indikátorlap! −  folytatta, és kiemelt egy fehér lapot, amelyre négy négyszöget nyomtattak, és fölmutatta. − A másodikban a négyágú applikátor... −  mondta, azzal feltartott valamit, ami leginkább egy erősen foghíjas nyeles fésűre emlékeztetett. −  A harmadikban pedig steril mini-szike! Feltartott egy kis kék műanyag zacskót, és feltépte. − Ebből a távolságból ugyan nem lehetett látni az élét, de azért a gyomrom megrándult.

−   Mindjárt körbejárok egy csöpögtetővel, hogy előkészítsem a lapokat, tehát senki ne kezdje el addig, amíg oda nem értem hozzá! − Megint Mike asztalától indult el, gondosan csöppentett egy-egy vízcseppet a négy négyzet mindegyikébe. −  Aztán arra kérek mindenkit, hogy óvatosan szúrja meg az ujját! −  Megragadta Mike kezét, és a szike hegyes élével megvágta Mike középső ujjának begyét. Jaj, ne... A homlokom nyirkos lett az izzadságtól. 

Tovább>>