−Cseppentsünk egy-egy csepp vért az applikátor mind a négy ágára! −Be is mutatta, megszorította Mike ujját, míg csak a vér ki nem serkent. Görcsösen nyeltem, hányingerem támadt.
− Aztán érintsük hozzá az indikátorlaphoz! −fejezte be, és magasba tartotta a csöpögő, vörös lapot, hogy mindnyájan lássuk. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de úgy zúgott a fülem, hogy alig hallottam.
− Jövő hét végén a Vöröskereszt Port Angelesbe várja az önkéntes véradókat, úgyhogy gondoltam, talán jó lenne, ha mindenki tisztában lenne a saját vércsoportjával! −Szemlátomást nagyon büszke volt magára. − Aki még nem töltötte be a tizennyolcat, annak szülői engedély is kell... az íróasztalomban van néhány nyomtatvány.
Mr. Banner tovább körözött a csöpögtetőjével. Én meg a hűvös, fekete asztallaphoz simítottam az arcomat, és igyekeztem nem elájulni. Körülöttem mindenhonnan panaszos nyöszörgések, visítások és kuncogások örvénylettek, ahogy az osztálytársaim az ujjúkba szúrtak. Igyekeztem mélyeket lélegezni.
− Bella, jól vagy? −kérdezte Mr. Banner. A hangja egészen közelről, a tarkóm felől jött, és rémültnek hangzott.
− Én már tudom a vércsoportomat, Mr. Banner −nyögtem elhaló hangon. A fejemet sem mertem felemelni.
− Rosszul vagy?
−Igen, tanár úr! − motyogtam, és lélekben átkoztam magam, amiért nem lógtam el a mai órát, pedig alkalmam lett volna rá.
− Elkísérné valaki Bellát a gyengélkedőbe? − kérdezte Mr. Banner. Föl se kellett néznem, anélkül is tudtam, hogy Mike lesz a jelentkező.
− El tudsz menni odáig a saját lábadon? −kérdezte Mr. Banner.
− Igen − suttogtam. Csak innen jussak ki, aztán akár négykézláb is elmászok odáig.
Mike nagyon lelkesnek tűnt, ahogy átfogta a derekamat, és a karomat fölrángatta a vállára, én pedig teljes súlyommal ránehezedtem.
Mike óvatosan áttámogatott az iskolaudvaron. Amikor befordultunk a menza sarkánál, ahol már nem láthatott minket Mr. Banner, megálltam.
− Hadd üljek le egy pillanatra, jó? −kértem. Leültetett a járdaszegélyre.
−És ki ne vedd a véres kezed a zsebedből! −figyelmeztettem. Még mindig szédültem. Oldalra dőltem, homlokomat a járda fagyos, nyirkos betonjához szorítottam, és lehunytam a szemem. Ez mintha segített volna egy kicsit.
− Te jó ég, egészen zöld vagy, Bella! − idegeskedett Mike.
− Bella! −kiáltott egy másik hang távolabbról.
Jaj, nem! Istenem, add, hogy csak képzelődjek, hogy már megint az ő hangját hallom!
−Mi baja? Megsebesült? − Edward aggodalmas hangja egyre közelebbről hallatszott. Nem, mégsem képzelődtem. Szorosan lehunytam a szemem, és teljes szívemből réméltem, hogy most mindjárt meghalok. Vagy legalábbis, hogy nem hányom el magam.
Mike feszengett.
−Azt hiszem, elájult. Nem tudom, mi történhetett, hiszen még meg se szúrta az ujját.
−Bella! −Edward hangja most közvetlen közelről csengett. − Hallasz engem?
−Nem! −nyöszörögtem. − Tűnj innen! Edward elnevette magát.
− A gyengélkedőbe kell kísérnem −mondta Mike védekező hangon −, de nem akart továbbjönni.
−Majd én odaviszem − jelentette ki Edward. Hallottam a hangján, hogy még mindig mosolyog. − Te visszamehetsz az osztályba.
−Nem! −tiltakozott Mike. −Énrám bízták!
Hirtelen eltűnt alólam a járda. Meglepetésemben felpattant a szemem. Edward olyan könnyedén kapott a karjába, mintha öt kiló lettem volna, nem pedig ötvenöt.
−Tegyél le! −Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy lehányjam! Még javában tiltakoztam, amikor Edward már elindult velem.
−Hé! −kiabált utánunk Mike. Máris vagy tíz lépéssel lemaradt mögöttünk.
Edward ügyet sem vetett rá.
−Rémesen nézel ki! −közölte vigyorogva.
−Azonnal tegyél le! − nyafogtam. A karja közti ringatózás nem sokat javított a helyzetemen. Eltartott magától, miközben a teljes súlyom a karjára nehezedett, de szemlátomást meg se kottyant neki.
−Szóval elájulsz, ha vért látsz? − Ez szemmel láthatólag mulattatta. Nem feleltem. Szorosra zárt szemmel és szájjal küzdöttem a
hányinger ellen.
−És még csak nem is a saját véred volt az! −folytatta. Úgy láttam, kitűnően szórakozik.
Nem tudom, miként nyitotta ki az ajtót, miközben engem cipelt, de hirtelen meleg lett körülöttem, ebből tudtam, hogy benn vagyunk az épületben.
−Te jó ég! −szisszent fel egy női hang.
−Elájult a biológiaórán! −magyarázta Edward.
Kinyitottam a szemem. Edward öles léptekkel átvágott a tanulmányi irodán a gyengélkedő felé. Ms. Cope, a vörös hajú titkárnő loholt előtte, hogy kinyissa neki az ajtót. A nagymama korú ápolónő döbbenten nézett föl a könyvéből, amikor Edward nagy lendülettel belépett velem a helyiségbe, majd gyöngéden lefektetett a zizegő papírral leterített műbőr vizsgálóasztalra. Aztán félreállt a fal mellé, amilyen távolra csak tehette abban a szűk szobában. A szeme ragyogott.
−Csak elájult − nyugtatta meg a riadt ápolónőt. − Vércsoport meghatározást végeztek biológiaórán.
Az ápolónő bölcsen bólogatott.
− Igen, olyankor mindig itt kötnek ki egypáran! Edward elfojtott egy mosolyt.
− Csak feküdj nyugodtan egy percig, drágám, mindjárt elmúlik!
− Tudom − sóhajtottam. A hányingerem máris csillapulni kezdett.
− Gyakran előfordul ez veled? −kérdezte az ápolónő.
− Néha − ismertem be. Edward köhögött, hogy nevetését leplezze.
−Nyugodtan visszamehet az osztályba, fiatalember −mondta neki az ápolónő
−Bellával kell maradnom! − közölte Edward olyan határozott magabiztossággal, hogy a nővér inkább sértetten összepréselte az ajkát, de nem vitatkozott vele.
− Megyek, kerítek egy kis jeget a homlokodra −fordult hozzám, azzal kisietett a szobából.
− Igazad volt − nyöszörögtem csukott szemmel.
− Általában igazam szokott lenni... de most éppen miben is?
− Az iskolakerülés jót tesz az egészségnek! − leheltem, és közben igyekeztem egyenletesen lélegezni.
− Az előbb alaposan megijesztettél. −Úgy mondta, mint aki valami szégyenletes gyöngeséget vall be. −Azt hittem, Mike Newton a holttestedet vonszolja, hogy elássa az erdőben.
− Ha-ha. − Szemem még mindig csukva, de percről percre jobban éreztem magam.
−Őszintén szólva, láttam már hullát, amelyik jobb színben volt, mint te. Már aggódtam, hogy nekem kell majd megbosszulnom a halálodat!
−Szegény Mike! Milyen dühös lehet...
−Utál engem, mint a bűnt! −közölte Edward derűsen.
−Ezt nem tudhatod! −ellenkeztem, de aztán hirtelen átvillant az agyamon, hogy de igen, talán mégis biztosan tudja.
−Láttam az arcán... nem volt nehéz leolvasni róla.
−De hogyan vettél észre? Azt hittem, éppen lógsz az iskolából! −Most már csaknem teljesen jól voltam, bár az émelygés biztosan hamarabb elmúlt volna, ha eszem valamit ebédre. Másfelől talán mégiscsak jobb, hogy üres volt a gyomrom...
−Az autómban ültem, és egy CD-t hallgattam. − Micsoda normális, hétköznapi válasz! Egészen meglepett.
Nyílt az ajtó, a nővér igyekezett befelé, jeges borogatással a kezében.
−Tessék, drágám! −tüsténkedett, és a homlokomra tette a borogatást. − Máris jobban nézel ki −tette hozzá.
−Azt hiszem, már jól vagyok. −Felültem. A fülem egy kicsit zúgott még, de már nem forgott velem a világ. A mentazöld fal is ott maradt a helyén, ahogy az rendes falhoz illik.
Láttam az ápolónő arcán, mindjárt rám szól, hogy feküdjek vissza, de ekkor kinyílt az ajtó, és Ms. Cope dugta be a fejét.
−Van egy újabb páciensünk! − szólt be.
Leszökkentem a priccsről, hogy szabaddá tegyem a következő gyengélkedő számára.
−Tessék! Nekem már nincs rá szükségem! −mondtam, és odanyújtottam a borogatást az ápolónőnek.
A következő pillanatban Mike botorkált be az ajtón a halálsápadt Lee Stephenset támogatva, aki szintén velünk járt biológiára. Edwarddal a falhoz lapultunk, hogy helyet adjunk nekik.
—Jaj, ne! − mormolta Edward. −Eredj ki az irodába, Bella!
Meghökkenve néztem rá.
− Bízzál bennem, nyomás kifelé!
Elkaptam az ajtót, mielőtt becsukódott volna, és kislisszoltam. Éreztem, hogy Edward ott van szorosan mögöttem.
− Nahát, te hallgattál rám! −mondta lenyűgözve.
− Igen, mert megéreztem a vér szagát − mondtam fintorogva. Lee, úgy látszik, nem mások vérének látványától lett rosszul, mint én.
−Senki nem érzi a vér szagát! −tromfolt le Edward.
− De én igen. És rosszul leszek tőle. Olyan szaga van, mint a rozsdának... meg a sónak.
Szeméből megint nem tudtam kiolvasni semmit.
− Most mi van? − kérdeztem.
− Semmi.
Ekkor Mike is kilépett utánunk az ajtón. A pillantása ide-oda járt köztem és Edward között. Ahogy Edwardra nézett, az a napnál világosabban elárulta: semmi tévedés, tényleg utálja. Aztán savanyú képpel hozzám fordult.
− Már sokkal jobban nézel ki!
− Azért nehogy kivedd a kezed a zsebedből! −figyelmeztettem újra.
− Már nem vérzik −morogta. −Visszajössz az órára?
− Viccelsz? Azonnal fordulhatnék is vissza!
− Aha, ja, tényleg... Szóval akkor jössz a hétvégén? A tengerpartra? −Újabb dühös pillantást vetett Edwardra, aki ott állt mozdulatlanul, mint egy szobor, a mindenfélével telirakott pultnak támaszkodva, és elbámult a semmibe.
−Persze, mondtam már, hogy szívesen −feleltem olyan barátságosan, ahogy csak tőlem telt.
−Akkor az apám boltjánál találkozunk, tízkor! −Újra Edward felé pillantott, szemlátomást azon töprengett, nem árult-e el túl sokat. Egész viselkedéséből sütött, hogy Edwardra nem vonatkozik a meghívás.
AJÁNLOM AZ OLDALT
